Kiss Gy
Kiss Gy. Csaba
A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI NEMZETFOGALOM ÉS NÉMETH LÁSZLÓ
Hódmezővásárhelyen 1990. április 28-án A gondolkodó Németh László
című tanácskozáson elhangzott előadás.
Ezt a témát egy előadás keretében természetesen nem lehet kimeríteni, először
tehát a megválaszolandó kérdések körét kívánom meghatározni. Megjegyzendő, hogy
amilyen sok szó esett a szakirodalomban és a méltató írásokban Németh László
életművének kelet-közép-európai vonatkozásairól, olyan kevés kísérlet történt
arra, hogy műveit elhelyezzük ebben az összefüggés-rendszerben, vagyis
összevessük munkáit és gondolatait „tejtestvéreivel”, szomszédaink íróinak
munkásságával. Ha elfogadjuk azt a fontos következtetést, hogy térségünkben, a
„kis népek övezetében” a sajátos történelmi viszonyok következtében a
nyugat-európaitól nem egy tekintetben különböző kulturális modell alakult ki,
magától értetődő, hogy őt magát sem vonhatjuk ki ez alól a törvényszerűség
alól. Nagy mértékben félrevezető ugyanis, ha például eszmevilágának francia
rokonait keressük; szembeszökő torzítás volt, amikor néhány éve a francia
Esprit-ben Fejtő Ferenc ahhoz a Drieu La Rochelle-hez hasonlította, akit
kultúrpesszimizmusa nemcsak a francia szélsőjobboldalig sodort, hanem a
megszállt Párizsban folyóirat szerkesztésére is vállalkozott. Nem tudom, volt-e
akkortájt a francia szellemiséggel kapcsolatban lévő magyar írástudó, aki
elmagyarázta volna az Esprit olvasóinak, mi várt Németh Lászlóra, amikor a
németek megszállták Magyarországot.
Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy az összehasonlításoknak és párhuzamba
állításnak is megvannak a szabályai, a magyar szellemi élet számos jelensége –
köztük a nemzetfogalom is – szükségképpen torz alakot ölt, ha létezésük
alapjait, történelmi meghatározottságát figyelmen kívül hagyva állítják
külföldi minták mellé. Ez az állítás szorosan összefügg azzal, amiről szólni kívánok,
az oly sokat vitatott mű, a Kisebbségben néhány eszmetörténeti
vonatkozásáról. Mindenekelőtt arról, milyen kapcsolatban állnak a magyar nemzet
fogalmának itt fölvetett dilemmái a szomszéd népek nemzeti ideológiájával.
Fél évszázad kellett ahhoz, hogy ez a kivételesen nagy vihart keltő írás újból
napvilágot lásson. És ez a tény önmagában is tanulságos. Az elhallgatott művek
– ha ez az elhallgatás politikai cenzúra következménye – köré valaminő
titokzatosság szövődik, ami általában nem könnyíti meg a tárgyilagos
megközelítést. Úgy tetszik, 1989-ben, 1990-ben – immáron nemcsak a fasizmus,
hanem a bolsevizmus történelmi veresége után is – a Kisebbségbennek
elsősorban a negatív tanulságai hívják magukra az értékelők figyelmét: a
magyar művelődés- és irodalomtörténet egyszerűsítő sémák szerinti fölosztása, a
kortársak által is joggal kárhoztatott „mélymagyar–hígmagyar” szembeállítás.
Azokkal is teljes mértékben egyetértek, akik arra figyelmeztettek vagy
figyelmeztetnek, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatos fejtegetések erkölcsi
okokból elfogadhatatlanok, hiszen amikor ez az írás megjelent, Magyarországon
voltak olyan törvények, amelyek származásuk szerint különbséget tettek
állampolgárok között, és 1939 kora tavaszán sok kétség nem férhetett ahhoz,
hogy a náci Németországnak szörnyűek a szándékai a zsidósággal. De emiatt
értelmetlen volna ezt az írást úgy kezelni, mintha nem is léteznék, s mintha
egy sietős kézmozdulattal lesöpörhető volna, ahogy Angyalosi Gergely tette a
Magyar Nemzetben. Azért is indokolt volna az alaposabb figyelem, mert
keresztülnézve ezen a művön, nem láthatjuk pontosan, miben állt Németh László
tévedése, de azért is, mert egy rossz válasz nem föltétlenül vonja kétségbe a
föltett kérdés jogosságát.
A kérdés pedig: mi teszi a magyart magyarrá, mi a nemzetet nemzetté – a
történelmi ország 1918-as összeomlása után, 1939ben, amikor a történelem ismét
fordulni látszik? Ez a kérdés föltétlenül aktuális volt és jogos.
Fölidézhetjük, hányan próbáltak rá választ adni a jeles kortársak közül, de az
európai, sőt egészen közeli változások is aláhúzták a fontosságát. Az Anschluss
után közvetlen szomszédja lett Magyarországnak a Német Birodalom, 1939
márciusában vonult be Hitler Prágába, fölbomlott Csehszlovákia, létrejött a
szlovák állam. A szomszédságban lázasan keresték ekkor „nemzeti formájukat” a
horvátok és a románok is. Joggal lehetett úgy gondolni, korántsem tisztázódott
egyértelműen, mi a szlovák, a cseh, a horvát, a szerb, a román; tehát van
értelme annak a kérdésnek: mi a magyar, ugyanis tart továbbra térségünkben a
nemzettéválási folyamat, az első világháború lezárásával megszületett országok
semmiképpen nem voltak nemzetállamok. Bármennyire sántítanak a történelmi
párhuzamok, úgy tetszik, mintha a nemzeti kérdés megoldatlansága 50 évvel
később, a bolsevik totalitarizmus díszleteinek fölfeslésekor ismét élesen
szembeötlenék Európának a középső és keleti térségében. A XIX. századi
nemzetállam egységesítő programja folytatódott tovább a második világháborút
követően is, sőt olykor páratlanul hatékony eszközöket kapott a diktatúrától
céljai megvalósításához. Legújabban pedig ismét a szemünk előtt játszódik a
szlovénok, a horvátok, a szlovákok önállósodási törekvése, ismét érzékelhető
lett a más nyelvűek, a kisebbségek küzdelme jogaikért.
Németh László 1939-es kérdésföltevéseit érdemes tehát újból szemügyre venni.
Nemcsak azért, mert a napi aktualitások ismét előtérbe állítják, hanem azért
is, mert úgy tetszik, a magyar közvélemény fél évszázad alatt sem jutott dűlőre
ebben. Részint mindmáig nem sikerült földolgozni – ami nyilvánvalóan érthető,
hiszen a magyar kisebbségek teljes egyenjogúsága 70 esztendő múltán is sok
kívánnivalót hagy maga után – a trianoni traumát, 1948 után sokáig beszélni sem
lehetett idehaza a határon túli magyarságról; részint ma ugyanúgy
tisztázatlanok a magyar nemzetfogalom meghatározó kritériumai, továbbá abban
sem vagyunk előbbre, hogy ismernénk valamelyest szomszédaink nemzeti dilemmáit
(gyakorta előfordul, hogy újságírók sem tudnak különbséget tenni csehek és
szlovákok, szerbek és horvátok között).
A Kisebbségben is odasorolható azok mellé a művek mellé, amelyek a
történelmi Magyarország tragédiájára próbálnak magyarázatot adni. Szekfű Harmadik
nemzedékéhez hasonlóan Németh László is hangsúlyozza a XX. században
elkövetett magyar hibákat, a polgári átalakulás negatívumait: „... a vidám,
dzsentris és tündéri önbolondításnak és becsábításnak meg kellett bosszulnia
magát...” (42. 1.). A kiegyezés utáni kor kedvezőtlen fejleményeit ebből a
távlatból természetesen sokkal súlyosabbnak látja, s magát az 1867es közjogi
aktust is bukásnak tartja. Magától értetődik, hogy 1990ben és 1939-ben
másképpen vetődik föl a dualizmus korának megítélése. A kortársak az I.
világháború után – nem teljesen függetlenül az európai eszmeáramlatoktól sem – a
liberalizmust történelmileg túlhaladottnak és kiürültnek tartották, s olyan
„bűnöket” is a nyakába varrtak, amelyek nem eredendően belőle következtek,
hanem konkrét magyarországi eltorzulásából. Ez volt Szekfű Gyula
gondolatmenetének is a kiindulópontja, aki az eltorzuló magyar fejlődésért
főleg ezt az eszmerendszert tette felelőssé. Nyilvánvaló, hogy a felemás
polgárosodás következtében létrejövő társadalomfejlődési torzulások is oda
kerültek azok közé az okok közé Németh László fejtegetéseiben, amelyek Trianonhoz
vezettek. Az a súlyos probléma, amit a polgárosodás, a fölemelkedés
csatornáinak az eldugulása jelentett, az, hogy a társadalom nagy paraszti
tömegei számára igen nehéz volt följutni a középrétegekbe. És miután a városi
lakosságban, az iparosok, a kereskedők között viszonylag több volt a nem magyar
etnikumú elem, az eltorzulás okai közé odakerül az asszimiláció problémája is.
A klasszikus magyar liberális nemzetfölfogás nyitott volt, mindenkit elfogadott
magyarnak, függetlenül a származástól, az anyanyelvtől, a családnévtől.
Kiindulópontja hasonló volt francia szemlélethez, miszerint a nemzeti
hovatartozás egyenlő az állampolgársággal. Ez a nyitottság tette lehetővé, hogy
az ország jelentős számú nem magyar csoportjai meginduljanak az asszimiláció útján.
Részletes tárgyalás híján csak emlékeztetnék arra, hogy elsősorban a városi,
polgári német és zsidó rétegek vettek részt e folyamatban. De éppen ez volt az
a kérdés, ami a velünk együtt élő – a nemzetté válás útján járó – nemzetiségek
számára a legnagyobb sérelem volt. Ha mindenki, aki akar, magyarrá lehet, akkor
az nekünk halálos veszedelem – így tartották a szlovákok, a szerbek, a románok,
a horvátok. Érdemes emlékeztetni arra, hogy szemükben a századforduló
Budapestje nemcsak mint világvárossá nőtt metropolis volt egyfajta Babilon,
hanem mint a magyarosítás központja is. Tucatjával lehetne idézni irodalmi
műveket, mégpedig klasszikus szerzők tollából, amelyekben ez a „bűnös város”
fölfalja kiforgatja valójából-anyanyelvéből az ide kerülő szlovákokat,
románokat, szerbeket. E népek számára a nemzet mindenekelőtt az azonos nyelvet
beszélők közössége volt. E nemzetfogalomnak a legfontosabb alappillérei: a
nyelv és a kultúra közössége, továbbá az azonos etnikai származás. Így a
disszámiláció bűn volt a szemükben, „elfajzás”, magyarázatuk szerint például
Kossuth vagy Petrovics-Petőfi, mint szláv származásúak, fajtájuk árulói. A
szlovák vagy a román antiszemitizmusnak egyik táplálója volt az a tény, hogy a
zsidóság gyors ütemben magyarrá asszimilálódott, sőt a nemzetiségi területeken
közreműködött a magyarosításban.
A kortársak közül sokan úgy látták, a történelmi Magyarország összeomlása maga
alá temette a liberális magyar nemzetfogalmat is, vagy legalábbis erősen
megrendítette. Ezzel lehetett magyarázni Trianont. Törvényszerű, hogy a
nemzetfogalom újragondolását számosan megkísérelték, Németh László
próbálkozásait, a Kisebbségben gondolatait is e törekvések közé kell
sorolni. A polgárosodás kérdőjelei mellé teszi a nemzeti ideológia megoldatlan
dilemmáit, hogy mit kell végiggondolni a magyar liberális nemzetállam csődje
után. 1918–1920 után természetesen úgy látszott, mintha a szomszéd népek
nemzeti ideológiája igazolódott volna be. Hiszen a magyar királyság etnikai
elvű (más kérdés, hogy a gyakorlatban ez enyhén szólva nem érvényesült)
fölosztása azt bizonyította, hogy egy jelentős részben nem magyar lakosságú
államot nem lehetett egységes magyar nemzetállammá alakítani. Németh László
világosan látta, hogy a Nyugatról importált nemzeteszme föloldhatatlan dilemmát
jelentett az itt élő népek számára. Más itt a nemzet, mint Nyugaton, mások a
nemzetet létrehozó politikai-társadalmi körülmények. Eljut addig is, hogy magát
a nemzetállam fogalmát szintén megkérdőjelezi, ezt ugyan expressis verbis nem
fogalmazta meg, de kifejezte kételyét: egyáltalán alkalmas-e a nemzetállami
keret a mi térségünk népei számára. Kételyét fél évszázaddal később is jogosnak
érezhetjük. Hiszen akkor csak mintegy két évtized, azóta viszont újabb harminc
esztendő bizonyította be, hogy a nemzetállam létrehozásának az a logikája,
amely homogenizációt jelent, más nyelvet beszélők kizárásával jár, az államban
kívánja a nemzetet megtestesíteni, mintegy a kollektív én megvalósításaként,
ellentmond annak, hogy itt sok a vegyes lakosságú nagy- és kistáj, a
többkultúrájú város, hogy a szomszédok között nemegyszer elmosódott a
nyelvi-etnikai határ (majd mindegyik szláv nép, ha a szomszédja egy másik szláv
nép, bír sajátos köztes etnikai sávokkal – például a cseh-szlovák vagy az
ukrán-lengyel, a szlovák-lengyel határterületen), hogy jelentős a kettős
identitású népcsoportok száma. A második világháború befejezése után
folytatódott – más ideológiák leple alatt – a XIX. századi nemzetállam építése,
hiszen milliókat telepítettek ki, lakosságcserékre került sor, nyelvi jogok
korlátozására. 1967–68-ban a szlovák értelmiségnek, majd a politikának újra meg
kellett fogalmaznia az önállóság, a különállás követelményét, hogy saját
nyelvük, kultúrájuk van. S hiába törték le rendőri módszerekkel 1971-ben a
horvátok törekvését, ettől még nem oldódott meg. a közös nyelvi norma múlt
századi elfogadása óta létező dilemma, hogy mit jelent szerbek és horvátok
összetartozása és különbözősége.
Németh László joggal utasította el azt a nemzetállami gondolkodást, amely a
politikai nemzet fogalmán alapult. Az államot és nemzetet elkülöníti ezért
némiképp, fölhívja itt is arra a figyelmet, hogy Trianonnal nemcsak
vesztettünk, egyben meg is szabadultunk a nem magyar milliók gondjától: „A
történelmi állam elveszett, de a nemzetiség szabad” (70.). Ennek a helyzetnek
szerinte előnyei is vannak, egyértelműen a „kismagyar” út mellett voksol.
Vagyis leszámol tudatosan azzal a vízióval, amelyik a Szent István-i
Magyarországot tűzte ki célul, a magyarságot a térség kis népei között szemléli.
Ez pedig az illuziótlan tudomásul vétele annak a fejlődésnek, a nemzettévállási
folyamatnak, amely – némi fáziskéséssel és esetenként eltérő módon – végbement
szomszédainknál. A nemzetfogalom közös alapjaként tételezi a nyelv és a kultúra
egységét, ez lehet az a megközelítés, amelyik valamiféle „igazságot” tehet az
itt élő népek között. Ami engedmény is, mégpedig döntő ponton, hiszen lemondást
jelent Nagy-Magyarországról, az irredentáról, de követelés is, mert síkraszáll
a magyar anyanyelvűek egysége mellett. Itt fölvethető, hogy a nyelvi-etnikai
nemzetfogalom könnyen elvihető a kirekesztés irányába, ami kétségtelen, sőt a
tragikus fejlemények miatt érthető megítélésében az óvatosság, de a politikai
nemzetfogalom legalább ennyire kétélű lehet, amire számtalan példát lehet hozni
az elmúlt évtizedekből is. 1990-ből visszatekintve kikerülhetetlennek látjuk
ezt a „visszakanyarodást” a magyar nemzeti ideológia történetében, hiszen
lényegében máig nem dolgozta föl a kollektív nemzeti tudat a kisnéppé válást,
ami pedig történelmi valóság.
Másik kérdés, és ebben a történelmi távlatból nézve mások a hangsúlyok, hogy a
nyelvi-kulturális nemzet mint célkitűzés magában hordja azt a romantikus
mozzanatot, miszerint a nemzeti egység elérendő ideál, sőt a nemzet
tulajdonságokkal bírhat, mint az egyén, és a nemzeti jelleg sajátos
karaktervonásokat jelent. Ebben a megközelítésben a sajátosságok némileg
öröktől fogva létezőnek látszanak, értékesebbnek tetszik állandóságuk, nagyobb
hangsúlyt kaphat a homogenitás, mint a sokféleség. Ma már egyértelmű, hogy a
kulturális együttélés különböző formái, a többnyelvű, többkultúrájú közeg
sajátos értéket hozhat létre, a régi Magyarországnak ez a multikulturális
öröksége bizonyos értelemben az újfajta Európa felé mutat. Ha Csokonai megvetően
szólt az elegy-belegy pesti népről, ha a város magyarosodását másfél évszázadon
keresztül szellemi életünk pozitív fejleményeként könyvelte el, a nemzetállami
meghatározottságokon túl tekintve ma fölismerjük a sokféleség megannyi vonzó
vonását, hogy büszkeségünknek része lehet – a kisajátítás minden szándéka
nélkül – mindaz a szellemi érték, ami itt született, bármilyen nyelven, bárki
teljesítményeként – független ősei származásától, vallásától. Mindezt
fölfedezheti és tudatosíthatja jobban Budapest, amiképpen például Trieszt vagy
Prága is újraértelmezi szellemi örökségének többkultúrájú hagyományait.
Amikor térségünkben a türelmetlenség hangjai is fölerősödtek, érdemes Németh
László üzenetét újra mérlegelni a közös sorsról, a gyakran üresen emlegetett,
„tejtestvériségről” szóló írásait. Abban a folyamatban is meghatározó volt a
szerepe, amely a szomszéd népekkel kapcsolatban önbíráló magatartást tudott
kialakítani, látván és láttatván a magyar bűnöket, nem önostorozó gesztussal,
hanem éppen a kölcsönös megértés lehetőségeit keresve. Azért különösen fontos
ez ma, mert az absztrakt internacionalizmus évtizedei után, amikor módszeresen
pusztították a magyar nemzeti tudatot, joggal kíván óvatosságot a szellem
embere, mivel nem lehet orvosság a keresztény-nemzeti neobarokk hagyomány. Mint
ahogy az egyoldalú Kelet-Európásodásból nem az gyógyíthat ki
bennünket, ha most meg nyugat-európai mázzal kenjük be magunkat. Arról
sem feledkezhetünk meg, hogy ezután is szomszédaink között maradunk, a velük
való kapcsolat meghatározó lesz, és illúzió volna (nem először történelmünkben)
azt hinni, hogy valamiféle külső segítők az ő rovásukra majd a mi pártunkat
fogják. Éppen ellenkezőleg: azt várja ma tőlünk Európa, hogy rendezzük
egymással dolgainkat, meghaladva azt a XIX. századi nemzetállam gondolatot,
amely mifelénk is annyi tragédiát okozott. Minták átvétele semmit nem segít,
Európát magunkból, a mi sajátos hagyományainkból kell fölszínre hozni.
Mindehhez Németh László üzenetének sok fontos mondandója van. Mának szóló,
aktuális gondolatok.