FEKETE DOBOZ
A mi hosszúra nyúlt Szent Bertalan-éjszakánk
Kis, vergődő denevérek, kik vagyunk, bukván fél évszázadnyi sötétből némi csalóka fényre, ámítván magunkat olykor sugárhajtású gépről katapultáló deli legényeknek, mentvén és bontván a fekete dobozt, vagy rejtvén, kaparászván hallgatag avarba, mélybe – cselekszik, ki-ki lelke üdve szerint, pedig ezentúl immáron mindég kérdezni fog valaki, s a válasz ama titkokat rejtő skatulyából rendre megérkezik kérlelhetetlen könyörtelenséggel; meg még számomra is, ki nem emlékszem, hogy fölszereltek volna ama fekete dobozzal, hisz röpülni sem küldtek, szárnyat sem adtak, úsztam csak, mint sóhaj a levegőben, vagy szálltam-ütődtem, miként a költő látomása-látta föl-földobott kő. Kérem hát kölcsön a titkok skatulyáját, mert elhagytak hűtlenül a metaforák, s hagyogatom el magam is őket a közvetlen beszédet óhajtó időben –: hadd lenne nékem is titkokat árasztó fészkem, hátha kevésnek bizonyul ez a negyedszázada éjben úszkáló szoba, hol e sorokat suttogom, a fiók, telve szárnyaszegett vagy éppen lőtt lábú papírmadár-csicsergéssel, a néhány könyv a polcon, melynek sorait – lelki üdvömet mentvén – magam róttam; s különben is, mi ez a fenyegető kattogás a halánték mögött?
Ne sejtelmeskedjünk. Jövünk lüktető halántékkal, összeharapdált nyelvvel egy valószínűtlenül hosszúra nyúlt Szent Bertalanéjből, melynek még ma sincs, s bizonyára holnapra sem lesz vége. Friss szélözönben fuldokolva, lélegzetkapkodva mutogatnak kézzellábbal maguk mögé szavaink, diadalittasak és szomorúak egyben, érettünk aggódóak –: ők már szabadok, mi még nem. Lehetne most szárnyra kapva vélük visszakerengeni ama iszonyatos Éj beomlott tárnái fölé, hol nem is oly rég, még vérüket vették, tartani szemlét s számlát tűnt nyavalyákon, torokmarkoló szorongáson, s merengeni az első kedves házkutatás fogvacogtató derűjén („van önnél fegyver?”, „hogyne, ímhol e vers”), a nyomodba szegődött férfiak nyakkendője színén, riadalmadon, ha ablakon szél, ajtódon macska kaparász, de hát –: unom a tegnapokat, a számtalan nedvszikkasztó, vénítő, vérszipó évet, papíron, könyvben róluk pár ezer szavam elolvassa majd, ha lesz rá olvasó.
Karácsony óta friss szavak sorsa a gondom, kik barikádra szöktek vagy épp megszületőben. Sarkukra alighogy álltak, már vernék ki szánkból bottal; persze hogy izgultam értük. Az élet majd kiforogja, megtermi magát így-úgy. éppen most aszottá vásik, bőrünkön látni, de mi lesz a szavak műhelyeivel? mi lesz a temérdek vásári emberrel, ki évtizedeken át keresztben nyelte le minden vélekedését, duzzadt pofával, kiguvadt szemmel okádva naponta piros selymeket, míg a cintányér körbejárt? Vélük mi eshetett volna? Nem vet le senkit könnyedén hátáról a föld, rendelésre dolgozó iparos emberek voltak, eladott lelküket újra visszakérték, s ím, mára már a napisajtó papirostengerében fürdik az ország: hadd lubickoljon, egyebe úgy sincs. A tegnapi tollnok-lakájok új kalamárisba mártván tolluk, fénylenek újra, s gúny éri már csak a december végi szelíd figyelmeztetést: töröljétek meg, kedveseink, vécépapírral szájatokat, s mi szeretni fogunk. Vécépapír sincsen, ellopták azok, kik csak arra írnak.
A romániai magyar sajtó is megáradván, új gazdára talált végre: a kétmilliós magyarságra. Képviseletében népes, egyöntetű, árnyalt, egységes és erős; dilettáns felhangjait törli majd az idő, hazudni, ha még óhajt, immáron hiába –: röptünkre új zuhanások várhatnak, de ama Fekete Doboz kíméletlenül tovább működik.
Betű, szó, ige műhelyeiről szólván szépírásunkra sandítok igazán. Eddig csak vigasz volt, ma öröm visszapillantani, hogy nehéz időkben milyen kevés romániai magyar író adta el (teljesen) lelkét. (Számomra e zárójel is enyhén hátborzongató.) A magam részéről, tanúként, árnyalni is megkísérelhetném tűnt éveink magyar írói magatartás-szemléjét. Kezdjük talán azzal a mellékesnek tetsző körülménnyel, hogy a központi, s egyben legnagyobb példányszámú magyar napilap főszerkesztője minden sátoros ünnep előtt fölhívta költőinket: „Uram, közeleg az Elvtárs születésnapja, van 3000 lejem az Ön számára ebből az alkalomból.” (Két-háromszáz lej körül mozgott ezidőben egy tájvers „ára”.) Akik e hívásra válaszoltak, egyszerű üzleti viszonyra léptek: készpénzért adták üdvösségüket, (Öttíz ilyen poétáról tudok, egyikük meg is vigasztalt: „azért csinálom, hogy te szabadon dolgozhass.”) Akadt aztán egy-két „költőnk”, kit nem is kértek, maga jelentkezett önként, családi s személyiségválságmagyarázatokkal, egzisztenciális félelem-érzésekre, nehézségekre hivalkozva, s mert karrier-vágyból, hát okos, jövőnéző józansággal megírva e dicsőítő ódák ellenverseit is; verseit?, rímes publicisztikai megközelítéseit népe nyomorúságáról; gyártott kártyalapokat, melyeken felül a király, alul a filkó; nos: korszülemény vala e magatartás is. Hogy ma ők a legharsányabbak, mert rekonpenzálóak?; nincs fülem hozzá.
Mindettől függetlenül a romániai magyar irodalom, a maga írói minőségárnyalatainak kavalkádjával hűségesen mutatta korát, működtette elszánását a megmaradásra. Igazi írót itt rég nem lehetett rávenni hűtlenkedésre, fojtotta inkább hangját, préselte ajkát, pislogva mellébeszélt, széles tiltakozó, azaz: úszó karmozdulatokkal menekült űrbe, idekavarodó történelmi ködbe, parabolába és távoltartó iróniába, volt gyökérrágó provinciális és páneurópai kardnyelő, üstdobverő, el-elhalkuló és zakatoló, sajátossága méltósága ellen kapkodva tiltakozó vagy azt kard-ki-kard nyíltsággal, fölemelt fővel, olykor: keménygallérral viselő, vált menekülővé, továbbszaladóvá e zakota ég alól, melynek tekintete az ő írásbeliző futamodottjait mindenütt bőralányúlóan, viszketegtetően elkíséri; nincs is menekülése annak, ki valaha megízlelte erdélyi magyar írósorsát. S voltak, persze, kik időszakonként el-elnémultak ugyan a hazai sajtóban, de egzisztenciális veszélyhelyzetben is tehetségük és képességük szerint végezték dolgukat.
A Fekete Doboz mindent kiketyeg, engem is tehát, óhatatlanul, ki évekig műfordításba menekültem, s csupán a külföldi sajtó számára szivárogtattam néha saját termésű szöveget. Nem csupán íróasztalfiók-rendezgetés közben fogant elszánás ez az induló közlemény-füzér, jelenlét-jelző, röptében fogant sorok is idekeverednek majd, hiszen ugyancsak röptében volnánk az időnek, lassacskán elszállófélben, hatalmas kérdőjelek ívét hagyván magunk mögött, hadd érezzük még kissé a tömörülő levegőt szárnyaink alatt.
1990. augusztus 24, Szent Bertalan napján