Olvasónapló
ESTERHÁZY KÖNYVE
Istenem, tanítson meg engem fohászkodni. A tehetetlen várakozás kútja sötét és feneketlen, zuhanok csupán. Rémülten gondolok arra, hogy hiába is nyújtanám ki karom, hiába sikoltanék, mit sem érne. Aztán mégis kapálózom és üvöltök, ócsárolom Magát, pedig Maga ebben az iszonyú, félelmetes és megállíthatatlan zuhanásban, mint egy asszony, közel enged magához, közel, amitől már-már meghasad szívem, és felrobban agyam.
De most nemcsak rólam van szó... Küldje le hozzám egyik angyalát, mindegy melyiket, csak ismerje a beszédet Szavakra van szükségem, sok-sok szóra: serkenjen, mint a zöld fű, vagy hulljon, mint a sárguló falevél. Küldjön hát hozzám valakit
Péter a Maga angyala?
Azt hiszem, Wittgensteinnel történt, hogy egyszer valami tavon csónakázva (a Skjoldenire lehet gondolni), tevékenykedő halászokra bukkant, akik egyszerű és durva nyelven társalogtak egymással s Magával. Legalább Istenhez szóljatok emberi nyelven, mondta zavartan Wittgenstein. Megtanította imádkozni őket. A cserzett arcú férfiak megilletődve fújták az új imát, ám mégis, néhány nap múltán, újra arra evezvén, Wittgenstein tapasztalhatta, hogy mihelyt válságosra fordul helyzetük, a halászok rögtön visszaváltanak: a legtrágárabb nyelven fohászkodnak.
Nekem elég érdekes gondolataim támadnak böfiztetés közben. És Magának mikor? Maga tényleg ott ül fönt, tölgyfa karosszékben, mint tekintetével a hadak mozdulatait inspiciáló hadvezér? Vagy csupán azt figyeli, hogy egyensúlyban vannak-e az égi üvegserpenyők? Én Magában azt szeretem, hogy van (Az ördög pedig azért gonosz, mert nincs.) Szóval leküld valakit?
A harmadik mondat után... de hát ki vagyok én, hogy nem átallok így beszélni a Maga angyaláról ...a harmadik mondat után tudtam, mit hoz a jövő (a negyedik mondat). Ez a tudás fojtogatni kezdte a torkomat, engem tehát Minden beszéd zsákutcába torkollik? Nincs szó, mely nem szóhoz tapad, mondat, mely nem mondathoz ível? Minden ily merev, előregyártott, kiherélt? A bennünk lakó puffatag halottak társalognak egymással? Aztán, ocsúdva némiképp, rá kellett jönnöm, hogy szó sincs tudásról, ami tudásnak tűnik, az voltaképp nem-tudás, amazzal leplezve – mit hoz a jövő? – nem ez derült ki, hanem az, hogy nem hozhat mást, hogy lehetetlen elérni bármit is. Hiába jön ide nekem a legjobb angyala, velem nem lehet... Nem és nem. Aztán kis idő múltán némi reménykedéssel igyekeztem rávenni magam, hogy lássam színesen, színjátszó változatosságában a csődömet, miáltal talán megpillanthatom azt a lenyűgözőnek, hátborzongatónak, organikusnak vélt elrendeződést, amiből ki vagyok rekesztve.
De mi van, ha már a harmadik mondatnál bekövetkezik mindez? Mintha az evangéliumi mese a keresztrefeszítéssel kezdődne... Mi történhet ezután?
Mindentől egyenlő távolságra vagyok. Meddig tartható egy ilyen állapot?
Ködfolt úszik szemem elé, a köd világít, mintha nap volna. Lassan szétoszlik, de fény nélküli sötét helyek is maradnak. Mellettem egy kislány sír, könnyei rózsaszínűek. Nem jön az angyal? Ha lehunyom a szemem, ugyanezt látom, nincs tehát kint meg bent – lehetetlen választani.
Aztán megjelenik egy nő, nem merem megszólítani, pedig valamely sugallat folytán még a nevét is tudom. Óriás, mégis könnyedén vonul, mint szellő. Félek kipróbálni, vajon a lehunyt szemem mögötti képen is feltűnt A hangja távoli, mintha telefonból szólna. Nem jön az angyal? Ő is ezt kérdezi? Összekulcsolt kezét végig a hasán pihenteti. Most veszem észre, hogy ruháját két sötét folt ütötte át a mellek tájékán. Hamarosan itt az ideje.
Rendben van, én most tologatom a mondataimat ide meg oda, miközben e vakreményű tilitoliról azt gondolom, fontos. Hol van az a rettentő tágasság? Elvonulok, behúzom magam mögött az ajtót, kiküldöm az asszonyt meg a gyereket, dolgozom. Értük is, ez nyilvánvaló, mondom kicsit feleslegesen. Ők ily módon persze nélkülem élik életüket; ott vagyok a másik szobában, de hát melyikük merne benyitni?! Asszonyom felügyel a csendre, felveszi a telefont, mint képzett elhárítótisztek, lefegyverzi a betolakodókat. Tűr és szeret, és ez a leghülyébb keresztezés. Egyre reménytelenebbül és szótlanabbul szeret. Esténként már csak értem imádkozik.
A kudarc az enyém vagy a Magáé? Most pedig sokkal komolyabb a helyzet...
Jövök, jövök már! A légzés szapora, ahogy nekem dől, kénytelen vagyok átvenni ritmusát, amitől egészen elszédülök. Feküdj le. Nem, állva inkább. A fájások úgy sorakoznak az éjszakában, mint egy negatív perspektívájú lámpasor, vagyis a horizontpontban van a leghosszabb és a legvastagabb. Innen végtelennek látszó oszlopsor...
Igen, rakom a tüzet, nagyfazékban forralom a vizet, kicsinyég még kitarts! Kifőzöm a tűt, cérnát, ollót. Beöntés? Én? Borotválok, igen, azt szívesebben. Nem én húzom, a penge rossz. Nem röhögök, leborotválom ott is. Minden óriásivá lett, óriási és tág, hogyan nem zuhantál ki magadból?! Semmi hézag! Hozom a vödröt is, a rongyot. Kendők, gyolcsok az asztalon.
Ha akarod, szoríthatod a karom, várj, leveszem az ingem. Ha te a fejét akarod tartani, én nem férek hozzá a gáthoz.
Mért nem jön a válla, mért nem húzod, a kurva életbe! csináld!! Nem üvöltök, de akkor mondd, mit kell tennem. Lejjebb, így jön magától is. Úristen, el ne ejtsem! Mivel szívjam a nyákot, mivel, mért nem mondtad előre, hogy ilyesmi is lesz. Nem lélegzik, jaj, nem lélegzik, szívom a számmal, szívom, nyelem. Végre, hála istennek, végre. Kicsinek és sekélynek érzem magam. Elvágom, ez már elraktározhatóan nyugodtabb mozdulat. Piros pontocskák az arcodon, mennyi! Majd holnap reggel látszanak jól, a fényben – akkorra ebből az egész cirkuszból ők maradnak, ők és a kékülő foltok a karomon.
Lassan jön a placenta, milyen nehéz! Nem gondoltam volna. Igen, ép mindenütt. Borjúmáj. Most már lefekhetsz... El ne csússz!
Az erőlködéstől mintha felfúvódtak volna a mellek, a bőr a hónaljban is megemelkedett. A vérerek megvastagodtak, és kiálló drótokként szorítják a felrobbani készülő mellett. Magához tér, mert felrázza a hideg. Kicsit könynyes, kicsit boldog, és persze üres, üres – egyedül, árvának, kifosztottnak érzi magát. Morzsolgatom ernyedt kezét. Istenem, Magánál is magányosabb most.
Ráteszem a gyereket, együtt remegnek. Csend van, oszthatatlan. Ne sírj, anyácska, anyácska! Szeretlek.
LÁNG ZSOLT