Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Görömbei András
Sokféleség és egységtudat
az egyetemes magyar irodalomban
I.
I. Az egyetemes magyar irodalom
Az etnikai közösségek életviszonyaiban két erős, egymással ellentétes tendencia működik. Az egyik – sokszor a ráció érveire hivatkozva – a kis közösségek eltűnése, a nagyobb nyelvi csoportok kialakulása. Ezt az olvasztótégely-elméletet erősíti a technika eredményei következtében összezsugorodott világ, a társadalmi mobilizáció nagyfokú felgyorsulása, a nyugati országokban az országhatárok spiritualizálódása, az előtérbe került gazdaságossági szempont uniformizáló hatása. A másik – ezzel az egységesüléssel ellentétes – tendencia az etnikai reneszánsz. A világ kiegyenlítő, jellegtelenítő erőinek nyomása alatt megriadt ember mint létének értelmébe kapaszkodik a maga sajátosságának megfogalmazásába, az elidegenedettséggel, atomizálódással szemben a közösségi együvétartozás biztonságába. Ennek a közösségi öntudatra-ébredésnek kulcsfogalmává vált a nemzeti identitás, a nemzeti önazonosság. Olyan erős ez az etnikai reneszánsz, hogy a korábban a „melting pot” (olvasztótégely) eszméjét hirdető Amerika, különösképpen Kanada ma már – méltányolva ezt a spontán társadalmi tendenciát – a „salad bowl” („salátás tál”), az etnikai közösségek sajátos kultúrájának támogatója, mert a megnyugtató állami összképet a belső törvények szerint fejlődő, kibontakozó, különféle sajátosságokat képviselő kis közösségi kultúráktól reméli. Az önazonosság vágyának belső kényszere sorra bizonyította a nyugat-európai államok jó részéről, hogy igaztalanul erőltettek önmagukra az úgynevezett „államnemzet” koncepciót, hiszen Európában államnemzetnek lényegében csak Portugália és Izland, illetve – az ott élő néhány ezer lapp figyelmen kívül hagyásával – Norvégia tekinthető.1
Az etnikai reneszánsz jelenségével párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy a nemzeti identitásnak nem feltétele az államiság A nemzetfogalomban az állam másodrendű, árnyaló szerepet kap csupán. A nemzet önazonosságát elsősorban a közös nyelv, közös érzület, közös kulturális és történelmi hagyományok biztosítják. Ezek sokkal erősebb, meghatározóbb közösség-tudatot teremtenek, mint a közös államkeret. Persze optimális esetben az állam is lehet a nemzeti jelleg őrizője nemzetiségi államban is, miként azt Svájc példája mutatja. A nemzeti identitásnak, önazonosságnak és önkifejezésnek ugyanis alapvető kritériuma a szabadság. Svájc, mint állam, éppen azért képviselhet nemzeteszmét, svájci nemzeti érzést, hagyományt, mert nem veszélyezteti, hanem kibontakozáshoz segíti nemzetiségeit. Hasonló okból minősítheti Szeli István a jugoszláviai magyarságot a jugoszláv nemzet alkotó részének is.2 Az önazonosságnak azonban ezekben az esetekben is csak a közvetlen anyanyelvi közösségen túli mutatója, mintegy tágabb köre az állam által képviselt jellegzetesség. Ennek pedig az az oka, hogy a nemzeti identitás alapja a közös anyanyelv. A nemzeti identitást kereső mozgalmak általában nem az adott államkeretből való kiszakadásukat szorgalmazzák, hanem „a nyelv, a kultúra, a történelem ápolásának szabadságában, a nemzeti szimbólumok tisztelésében, s ilyen irányú igények hivatalos elismerésében, támogatásában” remélik önazonosságuk, sajátosságuk biztosítását.3 A sajátosság, az önazonosság biztosítása, lehetősége elemi emberi jog, mondhatjuk, természeti jog, annyira összefügg embervoltunkkal. A sajátosságuk értékeit védő, identitásukat kereső közösségek ezért hivatkoznak lépten-nyomon az alapvető emberi jogokra. A sajátosság számukra nem hódítási érv, hanem elemi létfeltétel, emberlétük kritériuma, miként Szász János érvelt a Csipkerózsika-vitában: „Sajátosságaink által nem többek vagyunk másoknál, hanem egyáltalán vagyunk.”4
A nemzeti közösség elsőrendű mutatója az anyanyelv. Ennek csak viszonylag ritkán lép helyébe elsőrendű sajátossággá az általánosabb kulturális és történelmi hagyomány: olyan esetben, amikor a nemzeti közösség nyelve megegyezik más nemzetével, így a sajátosságot nem tudja elkülönítően képviselni az anyanyelv, de annak ekkor is fontos szerepe van, Ausztria esetében például. Általában azonban a nemzeti identitás legfontosabb szimbóluma az anyanyelv és az anyanyelven közvetített nemzeti kultúra, ebből következik a nemzeti identitás-hullám erősen kulturális jellege.5 A nyelv történetileg kialakult képződmény, alakulása és karaktere elválaszthatatlan a közösség ethoszától. Egy-egy népnek a nyelve milliónyi hajszálgyökérrel őrzi teljes történelmét és jelenkori sorsát. Sütő András beszél a népek genetikus szelleméről, melyet legtartósabban a nyelvük hordoz.6 Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényében pedig kategorikusan úgy fogalmaz, hogy: „Nyelvéből kiesve létének céljából is kiesik az ember.”7 Mivel az irodalomnak a nyelv az anyaga, természetes, hogy a nemzeti irodalom keretébe mindenekelőtt az adott nemzet anyanyelvén született művek összessége tartozik. Nemzet és nyelv ily módon kölcsönösen feltételezik egymást. A művészi alkotás a gondolkodásnak, érzésnek és kifejezésnek olyan magasfokú teremtő munkáját igényli, amilyenre – viszonylag kevés kivételtől eltekintve – csak anyanyelvén képes az ember. Nem véletlen irodalmunkban sem a nyelv kreatív erejéről szóló vallomások sokasága. „Ahány nemzeti nyelv: megannyi bejárhatatlan kozmosza az emberi eszméletnek”8 írja Sütő András, Koszorú című versében Illyés Gyula pedig egyenesen „fölnevelő édesanyámnak” mondja az anyanyelvet.9 Az anyanyelv és az irodalom összetartozását vallják azok is, akik évtizedeken keresztül tökéletesen elsajátított idegen nyelveken beszélnek. „Az igazság, hogy az író csak anyanyelvén tudja teljesen, feltétlenül kifejezni magát. Az emigrációba úgy viszi el az anyanyelvet, mint valamilyen titkos szerződést, ami életének értelme, amit ruhája bélésébe rejtve ment át az idegenbe. És ott megőrzi, minden áron, minden módon... mert máskülönben nem tud írni, csak dadog”10 – jegyzi föl Naplójában Márai Sándor. Határ Győző pedig Vigilia-beli interjújában mondja Rónay László kérdésére válaszolva, hogy bármennyire lenyűgözi a nagy világnyelvek jelenléte, azokon a nyelveken csak újságíró lehetne, mert az írónak mozgósítania kell anyanyelvének teljes szókincsét az önkifejezéshez.11 Ferdinándy György kötetének – Szerecsenségem története – borítóján is téves az az információ, mely szerint franciául ír, s maga fordítja magyarra novelláit. Kétségtelen, hogy több nyelven ír, de saját vallomása Márai és Határ Győző megállapításait támasztja alá: épp a nyelvek bírása döbbentette rá a kifejezés színvonalbeli és jellegbeli különbözésére. A nyelvek és irodalmak genetikus szellemének meglétét igazolják a fordítások is. Egy-egy műfordítás lehet jobb, mint az eredeti, de az bizonyos, hogy sohasem tökéletesen azonos az eredetivel. Sőt, van olyan vélekedés is, hogy éppen az a költészet, ami a műből fordítás közben elillan. „Krúdy, németül. Az idegen nyelv perspektívájában kitetszik, hogy éppen azt nem lehet lefordítani, ami Krúdy írásaiban jellegzetes: a paródiát”12, írja ugyancsak Márai. Hadd folytassam még egy Márai idézettel: „Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, a népből – akkor lesz csak haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek! Nincs más haza, csak az anyanyelv.”13
A magyar irodalomba közvetlenül beletartozik mindaz az irodalmilag figyelembe vehető érték, mely bárhol a világon magyar nyelven keletkezett. Ezt az irodalmat nevezzük egyetemes magyar irodalomnak. De még ezen túl is van egy olyan terrénum, melyet szintén bele kell vennünk a magyar irodalmiság fogalomkörébe. Mindenekelőtt azokat a műveket, amelyeket magyar irodalmi hagyomány, s magyar anyanyelv birtokában alkot valamely idegen nyelven írójuk, ha ezeknek a műveknek éltető eleműk a magyar kultúra.
Nagy Károly angol nyelvű esszéje minden itthoni magyar nyelvű írásnál érzékenyebben mutatott rá Sütő András Ádvent a Hargitán című drámájának a székely balladákkal való rokon vonásaira. Györgyey Klára angol nyelvű Molnár Ferenc monográfiája szintén része valamiképp a magyar irodalomnak. De Ajtmatov orosz nyelven írt művei beletartoznak az kirgiz irodalomba is a bennük megnyilatkozó kirgiz hagyomány és életszemlélet alapján. Az egyetemes magyar irodalom mellett számba kell vennünk még egy tágabb, másodlagos szférát, amelyikbe a magyarok idegen nyelvű irodalmi művei mellett még azok is beletartoznak, akik „magyar dolgokat akadálymentesen átértő irodalmi értékű művet más nyelven” írnak.14 Ezek a művek éppen a nyelv révén egy másik nemzeti irodalomba is beletartoznak. Bonyolult kérdéskör ez, de a mi szempontunkból most elhanyagolható. Annál fontosabb az egyetemes magyar irodalom tagozódásának megmutatása.
A magyar nemzetszemlélet tragikus öröksége a – Széchenyi szavával – nemzetszűkítés. Előbb a nemesi nemzet-koncepció rekesztette ki a népet a nemzetből, majd amikor végre ez a tagozódás megszűnhetett, 1945 után, akkor pedig – talán a világon is egyedülálló módon – olyan nemzetellenes magyar nemzetkoncepció érvényesült Magyarországon, amely lemondott a nemzeteknek körülbelül egyharmadáról.15 Ezt a képtelenséget követte a hivatalos irodalomszemlélet is, de maga az irodalom ezt soha elfogadni nem tudta, sőt a csonkítás ellen küzdött, követelte, kikényszerítette a politikától is a nemzeti irodalom egységének eszméjét. Az utóbbi évtizedben végre elfogadottá vált az egyetemes magyar irodalom fogalma. Legalábbis az irodalmi terminológiában, s egyre inkább a a könyvkiadásban is. Középiskolai oktatásunk azonban – talán szintén példátlan módon – változatlanul őrzi az abszurd, nemzetszűkítő tendenciát, a nemzeti önfelszámolást tehát.
II. Az egyetemes magyar irodalom tagozódása
Tragikus törésekkel szabdalt történelmünk következménye, hogy az egyetemes magyar irodalom fogalma bonyolult, többszörösen összetett képletet zár magába. Egy szétdarabolt és részben szétszórt nemzeti irodalmat fog egységbe. Vigaszunk csak annyi, s ez nem kevés, hogy a művészetben a sokféleség értékteremtő tényezővé minősülhet. Ilyen értelemben az egyetemes magyar irodalom a műveket inspiráló élmények s a kifejezésformák tekintetében egyaránt gazdag, széles skálájú. Az egyetemes magyar irodalmon belül elvileg azonos értékű művészi esésekkel és egymással mellérendelt kapcsolatban elkülönítjük a magyarországi magyar irodalmat, a nemzetiségi magyar irodalmakat és a nyugati magyar irodalmakat. Eme magyar irodalomnak közös jellemzőjének kell lennie az egységtudatnak: bármelyik résznek az egészből kell táplálkoznia, s az egészre nézve kell sajátos helyzetéből eredő funkcióját betöltenie. Egyetértéssel idézem Szabó Zoltán pontos szavait: „Az irodalmi nemzet országok határait államhatároknak elismeri. A maga dolgaiban nem tulajdonít nekik jelentőséget. Műveivel e határokon túljutás magának a határnak spiritualizálására törekszik. Az együvétartozókat az államhatárok egymástól elválaszthatják. Egymástól el nem idegeníthetik. Ha elidegeníthetik: az irodalmi nemzetben idegen erők működnek.16 Egyetemes magyar felelősségtudat című írásában Mészöly Miklós a Hydra példájára hivatkozik, mely nem csupán rendhagyás, hanem a kivételes életösztön mitológiai példázata is. Ennek a tudatában, erre gondolva kell a magyar irodalomnak is működnie, szétdaraboltságát a Hydra módjára erővé változtatnia, hiszen az irodalomra nem kevésbé érvényes, amit Mészöly Miklós konklúzióként idéz egy korábbi interjújából: „A világ minden pontján vannak – és kell legyenek – minden nézetkülönbségen túlmutató, oszthatatlan magyar érdekek.”17 Az egyetemes magyar irodalom fogalma a magyar nemzeti irodalomnak ezt a teljességét jelenti.
Az egyetemes magyar irodalmon belül a különbözések, olykor ellentétek fölötti „osztatlan” egységet elsősorban a magyarországi magyar irodalomnak kellene nyilvánvalóvá tennie. Egyszerűen azért, mert ez az irodalom rendelkezik államisággal is, tehát ennek az intézményrendszernek kell minden vonatkozásban teljesnek lennie. Ennek a feltételei biztosítják a magyar nemzet egésze számára az egységet, teljességet. Ha ezt a funkcióját jól betöltötte, ha nem szégyenkezve kell reá tekinteni, akkor a nemzeti összetartozás, önazonosság szempontjából is felbecsülhetetlen szellemi erőt és vonzást képviselhet. Ezt a centrumszerepet a magyar nemzet természetszerűleg várja Budapesttől, Magyarországtól, de irodalmi vonatkozásban sem a főváros, sem az ország nincs erre predesztinálva, csupán – helyzeténél fogva – kijelölve. Ezt a pozíciót azonban – Renan nemzetfogalmát kölcsönvéve – naponkénti népszavazással is el kell nyernie.18 A magyar irodalomnak ugyanis annyi központja van, ahány jelentős alkotása, alkotója, ha tehát Budapest nem ad otthont – akár tisztességes viták formájában, de mindenképpen megismerhető művek alapján! – a teljes magyar irodalomnak, akkor önmaga kérdőjelezi meg azt a szerepet, amelyet számára a helyzete jelölt ki: hogy a teljes szellemi haza összetartó bázisa legyen. Magyarország tehát felelős a magyar nemzetért. Még abban a vonatkozásban is, hogy a szellem produktumai sohasem kizárólag individuális alapozottságúak. A kiemelkedő tehetségnek is szellemi közegre, Németh László kedvelt szavával: fluidumra van szüksége a kiemelkedő teljesítményhez. Az irodalom vonatkozásában ez azt jelenti egyebek mellett, hogy ha Magyarország a nemzeti művelődésben korlátokat szab, csonka történelmi tudatot közvetít, tabutémákat jelöl ki, könyvek elé sorompókat állít, korlátozza a nagyvilággal való friss szellemi érintkezést és élményszerzést, akkor felelőtlenül korlátozza a magasrendű, szellemi-esztétikai értelemben nyitott, szabad szellemi életet, mostani szempontból nézve: az irodalom s azon keresztül a nemzeti önismeret fejlődését és gazdagodását. Ilyen önkorlátozó helyzetben az irodalom vagy elsilányul, esetleg elhallgat, optimális esetben jobb időkre készül, de ahhoz remény kell; vagy pedig külföldön igyekszik kiteljesülni, s próbálja a honi korlátozottságot korrigálni. Mint szélsőséges példára, Thomas Mannra hivatkozhatunk, aki keserű öntudattal mondta emigrációja idején: „Németország ott van, ahol én vagyok.”19
Az egyetemes magyar irodalmon belül tehát a magyarországi magyar irodalmat kivételes lehetőség és felelősség terheli. Szándékosan választom szokatlanul a szavakat: lehetőség terheli.
Amikor az egyetemes magyar irodalom belső, további tagozódását vizsgáljuk, a magyarországi magyar irodalmat általában és természetesen csak irodalomnak nevezzük. Elkerülhetetlen és természetes ez a fogalom, de nem egészen szerencsés. Nélkülözhetetlen, mert legpontosabb megjelölése annak az irodalomnak, amelyik a nemzet egy jelentős részének és az állam egészének egybeesése folytán kizárólag magyar identitású, magyar kötöttségű. Furcsa és önlefokozó, országunk nemzetképviseleti jogát és kötelességét eleve feladó lenne, ha a magyar irodalom fogalma elé mindig odaillesztenénk a magyarországi jelzőt. Erre csak akkor van szükség, ha a magyar irodalmak közötti különbségekről beszélünk. Nem szerencsés pedig azért, mert mint fogalom, azt a benyomást kelti, mintha a magyarországi irodalom azonosítaná magát az egyetemes magyar irodalommal, hiszen azt éppen azzal definiáltuk, hogy magyar irodalom – keletkezési helyétől függetlenül. A magyar irodalom kifejezés tehát két fogalmat takar: az egyetemes magyar irodalmat és annak a magyarországi részét. Kétségtelen, hogy ez némi zavart okoz, olykor sértést is. Ezek azonban tudatosítással elkerülhetők. A legjobb feloldása ennek a dilemmának persze az, ha irodalomszemléletünk végre a magyar irodalom fogalmát az egyetemes magyar irodalommal azonosítja, tehát mindig az egészre néz, viszonyításaiban, értéknyilvánításaiban mindig a teljes nemzeti irodalmat tartja szem előtt, tehát ha teljesen átmegy a köztudatba is az egységes szemlélet evidenciája. Márpedig magában az irodalomban az anyanyelv és a kulturális hagyományok alapján való egység ténye nyilvánvaló. Szabó Zoltán egyenesen óv attól, hogy pályáját egy magyarországi és egy attól merőben más, tőle különböző angliai szakaszra bontsuk.20 Fontosabbnak érzi a pálya egységét, immanens tagolódását, nyelvi azonosságát, mint a külső helyzet és körülmények változását. De az egységnek a különbözésnél lényegesen nagyobb jelentősége mellett szól a Magyarországra települt nemzetiségi vagy nyugati magyar írók zavartalan publikációs beilleszkedése a hazai irodalmi életbe. Az előbbiek otthonról jöttek haza, az utóbbiak szintén: esetleg az otthontalanságból haza. Persze Tamási Áron vagy Áprily Lajos mindvégig erdélyi maradt, jóllehet, alkotó pályájuk időben, s csak időben jelentősebb felét Magyarországon élték. A különbözésre éppúgy figyelnünk kell tehát, mint az egységre.
III. A nemzetiségi és a nyugati magyar irodalmak közös vonásai
A magyar nemzetiségi és a nyugati magyar irodalmak közös, a magyarországi irodalomtól elkülönítő vonása a kettős kötődés, kettős identitás. Keletkezésük és további körülményeik szerint azonban egymástól is lényegesen különböznek. A nemzetiségi magyar irodalmak létrejöttét az váltatta ki, hogy 1918-ban Magyarország szomszédságában olyan államalakulatok jöttek létre, amelyek a korábbi Magyarország területének kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosainak pedig egyharmadát is magukba foglalták. A nemzetiségi magyarság létezésének keretei aztán a különböző államokban eltérőek voltak, de abban státusuk megegyezett, hogy a korábbi többségi, államalkotó pozícióból kisebbségi helyzetbe kerültek. A Magyarországtól való elszakítással speciális történelmi létezés vette kezdetét: a kisebbségi magyarság sajátos élményekkel elkülönült a magyarországi magyarságtól, de történelmi élményei lényegesen különböztek attól a nemzetétől is, amelyiknek államába került. 1918 után sokáig a megbonthatatlan egység gondolatát ápolgatta az irodalmi tudat, a felvidéki, erdélyi, vajdasági elnevezések azt sugallták, hogy az ezeken a területeken fejlődő, bontakozó magyar irodalmak a magyar irodalomnak csak táji, területi színváltozata. Ezeket a terminológiákat azonban az új történelmi státus tartóssága fokozatosan háttérbe szorította, s kialakultak a történelmi realitáshoz igazított fogalmak: csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai – majd 1945 után a kárpátukrajnai – magyar irodalom. Ezeknek a nemzetiségi magyar irodalmaknak alapvető közös vonásuk – s ebben a nyugati magyar irodalommal is megegyeznek –, hogy nyelvükkel, kultúrájukkal, régebbi történelmi hagyományukkal, s jórészt érzelmi kapcsolataikkal a magyar nemzeti tudathoz, az egyetemes magyar kultúrához kötődnek, előzményüknek, hagyományuknak az egyetemes magyar irodalmat, kultúrát tekintik, viszont létezésük állami, anyagi és részben kulturális keretét is az az állam határozza meg, amelyikben élnek. Ez a kettős kötődés, kettős identitás elvileg nem gátolja, hanem sajátos jelleggel segíti kifejlődni és kibontakozni önálló szellemi létezésüket, belső, immár speciális hagyományaikat is. Különösen a viszonylag homogén anyanyelvi közegre épülő, azt létezési keretül tételező nemzetiségi magyar irodalmakban. A nemzetiségi irodalmak státusa ugyanis elvileg nemzeti érvényű, a kisebbségi helyett meghonosodott nemzetiségi jelző éppen ezt az elvi egyenlőséget hangsúlyozza. Joggal tartja Gáll Ernő a nemzetiség önmeghatározását egzisztenciális jelentőségűnek, majd így összegezi definícióját: „Felfogásunk szerint a nemzetiségek, akárcsak a nemzetek, hosszú időn át létezni fognak. (...) Ez a párhuzam, ez a közeli analógia nemzet és nemzetiségi pályája és jövője között a nemzetiséget etnikai-történelmi közösségnek tekintő felfogásra épít, a nemzetiség ismérveit pedig a nemzetéihez hasonlókban jelöli meg. A nemzetiség számszerűleg kisebbség az állam lakosságának többségéhez viszonyítva, de ez a körülmény államalkotó szerepét és felelősségét semmivel nem csökkenti. Tagjait egybekapcsolja a közös nyelv, valamint az együvé tartozás tudata, amelyet a kollektív azonosság megőrzésére, fejlesztésére irányuló akarat egészít ki.”21 Ebből a világos definícióból az is nyilvánvaló, hogy a kisebbség fogalmát csak ott cserélhetjük fel nemzetiségre, ahol az etnikai közösség, mint közösség, államalkotó, tehát közösségi autonómiával rendelkezik, ahol a maga sajátosságát formálhatja. Egyébként bárhogy nevezzük, lényege szerint kisebbségi, ami azt jelenti, hogy kollektív jogok nélküli, másodrendű, ebből pedig egyenesen következik, hogy identitása szinte kizárólagosan magyar, hiszen a kettős identitásra nem teremtettek neki módot. Márpedig a nemzetiségi magyar irodalom fogalma perspektivikusan tartalmazza az államalkotóvá vált nemzetiségnek azt a lehetőségét, hogy minél teljesebben önállósuljon, hogy kultúráját, irodalmát illetően is államalkotó legyen. Ez nem az önálló nemzetté alakulást célozza, hanem a „nemzettel egyenjogú és egyenrangú nemzetiséggé válás folyamatait támogatja, amelyben mind hangsúlyozottabban jelentkezik a közösség fogalma a maga összes meghatározó elemével”.22 Ez a magyar nemzetiségi irodalmak esetében azt jelenti, hogy az egyetemes magyar irodalom integráns részei és azok is maradnak a közös nyelv és a közös nemzeti hagyományok révén, de szemléletükben, problematikájukban, a művészi inspiráció számtalan tényezőjében egyre erőteljesebben a saját belső struktúrájuk és történelmük határozza meg.
Ahhoz, hogy világosan lássuk a nemzetiségi magyar irodalmak és a nyugati magyar irodalom szerepét és funkcióját az egyetemes magyar irodalomban, a kutatásnak is a sajátosságok összehasonlító megmaradására kell törekednie, az egységen belüli különbözés ízeit kell számba venni. Csak így telhetnek meg tartalommal a „csehszlovákiai”, „nyugati” stb. jelzők.
A nemzetiségi és a nyugati magyar irodalmak közös sajátossága a kettős identitásból következő kettős kulturális kötődés. Az autonóm nemzeti irodalmaktól éppen ezzel a kettős meghatározottsággal különülnek el, de megegyeznek azokkal abban, hogy a nemzetiségi irodalmaknak is legfőbb funkciójuk a maguk szűkebb közösségének (nemzetiségnek vagy diaszpórának, s végső soron az adott – kettős identitásban élő – személyiségnek) az önkifejezése, sajátos identitásának művészi megteremtése és tudatosítása. Ezzel tudnak elsősorban – a nemzeti irodalmak is – hozzájárulni az egyetemes kultúrához, az ember egyetemes létgondjainak kifejezéséhez. A magyar irodalomnak pedig nem táji vagy nyelvi változatai ezek az irodalmak, hanem sajátos élményeikkel elkülönülő autonóm egységei. A kettős kötődés tehát nem funkciójuk, hanem sajátosságuk. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert máig is gyakran félreértik, félremagyarázzák a nemzetiségi és a nyugati magyar irodalmak és írók úgynevezett híd-szerepét. Nyilvánvaló, hogy két kultúra bensőséges ismeretében, két vagy több nyelv birtokában a nemzetiségi (és részben a nyugati) magyar írók természetes adottsága lehetősége és kötelessége, hogy e két kultúra között közvetítsenek, kapcsolatokat építsenek, vállalják a hídszerepet. Ez természetesen egészen más a nemzetiségi magyar irodalmak és a nyugati magyar irodalom vagy írók esetében. Az előbbi fordításon, kölcsönös tájékoztatáson túlmenően az „interetnikus érintkezés” következtében „közös kulturális tradíció”23 kialakítását is végzi, míg a nyugati magyar irodalom híd-szerepe elsősorban a magyar értékek nyugati nyelvekre fordításában és nyugati nyelveken való ismertetésében, valamint a nyugati értékek magyar nyelvű közvetítésében mutatkozik meg. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a híd-szerep a kettős kötődésből természetesen adódó speciális lehetőség, nem pedig a nemzetiségi vagy nyugati magyar kultúra alapfunkciója és döntő ismertető jegye. Adottság ez, melyet gazdagodásunkra, szellemi gyarapodásunkra és a világban a magyarságról kialakított kép igazabb, a realitáshoz közelibb minőségének kialakítására kell fordítani. De nem szabad a nemzetiségi és nyugati magyar irodalmak alapfunkciójával, az autonómia-igényű személyiség és közösség esztétikai önkifejezésével összetéveszteni. A híd eszköz, nem pedig cél. Minden ember és minden közösség igényt tart arra, hogy önértékei, a maga sajátossága felől ítéljük meg, ne tekintsük szerencsésebb sorsú egyének vagy közösségek boldogulási eszközének csupán. A közvetítés, a híd-szerep lehet egy-egy ember gyönyörű és teljes szellemi élethivatása, de egy közösség nem lehet csupán eszköz.
Szintén némiképp más-más módon, de a nemzetiségi és a nyugati magyar irodalmaknak közös vonásaként említhetjük azt is. hogy az irodalmiság fogalmát szükségképpen tágabban értelmezik, mint a nemzeti irodalmak. A nemzetiségi irodalmak autonóm, a nemzettel – az önálló államiság kivételével – azonos értékű, lehetőségű nemzetiségi irodalommá akarnak válni. Ebben az irodalmi nemzetté válásban minden, irodalmilag is minősíthető értekre szükségük van, erősebben, egyértelműbben, mint a nemzeti irodalmaknak. „A nemzetiségi kultúra csak egységes voltában tanulmányozható, tehát nem elkülönült diszciplinákra tagolva. A nemzeti kultúra ágazatai részleges, szaktudományi szemléletében rendszerezhetők és ismerhetők meg a legsikeresebben, a nemzetiségi kultúra azonban komplex jelenség” – írja Szeli István.24 Természetesen a nemzeti kultúrát is komplex jelenségnek tekintjük, de bizonyos, hogy helyzetüknél fogva a nemzetiségi kultúrákban ez az összefonódottság sokkal szorosabb, helyesebben: közvetlenebb. Fokozottan érvényes ez a nyugati magyar irodalomra. „Mivel ez az irodalom napjainkban van kialakulóban, nem váltak még el benne élesen a különféle tudatformák. Az irodalmiság fogalma merőben mást jelent, mint az anyaországban: jelen fejlődési szakaszában integrálja a bölcseletet éppen úgy, mint a történelemtudományt vagy a publicisztikát.”25 Ezt a megállapítást pedig Béládi Miklós teszi a BéládiPomogáts-Rónay által írt A nyugati magyar irodalom 1945 után bevezetőjében, sőt arra is utal, hogy a nyugati világban élő nagy magyar tudós egyéniségek munkásságára is tekintettel kell lenni ennek az irodalomnak a tárgyalásakor, az ő „jelenlétük, működésük ugyanis az ottani irodalom öntudatát jelentős mértékben befolyásolja és orientálja”.26 Ezt a tágasabb irodalmiság-fogalmat érvényesíti a kényszerűen csonkán maradt Romániai Magyar Irodalmi Lexikon éppúgy, mint a Borbándi Gyula által szerkesztett Nyugati magyar tanulmányírók antológiája és a Nyugati magyar esszéírók antológiája. Ennek azért is kell így lennie, mert sem a nemzetiségi, sem a nyugati magyar irodalom közegében nem bontakozhatott ki eddig az anyanyelvi művelődés teljes szabadsága, illetve gazdagsága. Ez bizonyos fokig érthető, hiszen anyagilag és szakmailag egyaránt megoldhatatlan a kisebb létszámú nemzetiségek egyetemi anyanyelvi képzése a művelődés minden egyes ágazatában. Az persze már józan ésszel felfoghatatlan, hogy miért nem tudjuk még az úgynevezett utódállamok viszonylatában sem megszervezni a magyarországi szakképzés biztosítását A nemzetiségi kultúrák organikus fejlődése szempontjából ugyanis alapvető szükség lenne a nemzetiség létszámarányának megfelelő felsőfokú anyanyelvi szakképzettségre a kultúra és tudomány valamennyi területén. Ez pedig nem oldható meg másként, csak anyaországi szakképzéssel.
A társadalom fejlődésének természetes folyamata, a hatvanas és hetvenes évek nagymértékű mobilizációja fölerősítette a nemzetiségi lét veszélyeztetettségének tényét és tudatát: a nemzetiségi magyarság az iparosítás, illetve a faluról városba költözés következtében fokozatosan veszíti el homogén nemzetiségi közegét magyar jellegű vidékek, nagyvárosok ijesztő sebességgel válnak vegyes, illetve túlnyomó többségben idegen nyelvűvé, szlovákká és románná. Ezt a társadalmi fejlődésből bizonyos mértékig következő tendenciát Szlovákiában és Romániában megelőzték, illetve kísérik nyilvánvaló asszimilációs törekvések. A nemzetiségi tudat okkal érzékeli tehát veszélyeztetettségét. Így került a hetvenes-nyolcvanas években különösen előtérbe a nemzetiségi magyar irodalmakban az anyanyelvhez és az anyanyelvi kultúrához való jog és igény védelme. Innen ered az anyanyelvvel és a nemzeti-nemzetiségi hagyományokkal foglalkozó versek, esszék, regények sokasága.27 Az anyanyelv közegének elvesztése még a nyugati magyarságban is összekapcsolódik a mobilizációval, Cleveland vagy Toledó magyar tömbjei például a gazdasági előrehaladással szóródtak szét. De az emigráns író eleve számolt azzal, hogy nem anyanyelvi közegben alkot. A nemzetiségi magyar irodalmakban viszont ez a tendencia egy természetesen és történelmileg létező etnikai közösség kényszerű szétesésének drámáját jelenti. A nemzetiségi magyar irodalmak egy részének ez az anyanyelvvédő, erőteljesen hagyományokba kapaszkodó jellege némi anakronizmust kölcsönöz, persze nem ők az okai ennek, hanem anakronisztikus helyzetük, körülményeik.28 Bizonyos, hogy legalábbis részben a nemzetiségi veszélyeztetettségre reakció a nagyarányú nemzetiségi folklór-kutatás is. (A nemzetiségi magyar irodalmakban több vonatkozásban megfigyelhető bizonyos megkésettség is, ennek hátrányairól és előnyeiről egy másik írásomban szóltam.)
IV. A nemzetiségi magyar irodalmak egymástól eltérő vonásai
Ha ezek után a nemzetiségi magyar irodalmak egymástól eltérő vonásait akarjuk akárcsak futólag is áttekinteni, kínálkozik néhány fontos szempont. Mindenekelőtt történelmük különbözősége. A lényegében már hét évtizedes külön történelem meghatározója az az állam, amelyiknek keretében élnek. Lehetséges, hogy szuverén nagy államok, nemzetek irodalmában nem meghatározó a történelem, de az vitathatatlan, hogy veszélyeztetett sorsú etnikai közösségek irodalma és történelme szinte szétválaszthatatlanul összefonódik. Csak példaként említem, hogy a húszas és harmincas évek gazdag erdélyi történelmi regényirodalmának eszmei gyökere a transzilvanizmus, ugyanekkor a szakirodalomban kissé talán eltúlzott, de mégiscsak nyilvánvaló masaryki demokráciában Győry Dezső költészete például az újarcú magyarok programadója lehetett. Még jobb példa a második világháború utáni helyzet. A csehszlovákiai magyarságot ekkor a kassai kormányprogram jegyében teljes diszkriminációval sújtják, megszüntetésére törnek. Ugyanebben az időben az erdélyi magyarság – legalábbis ígéretben – a testvériség biztosítékait kapja a román néptől, helyesebben Groza Péter miniszterelnöktől.29 Az irodalom vonatkozásában ez a különbség például azt jelenti, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom és kultúra teljesen elnéptelenedett ekkor, a romániai pedig erőteljes személyi folytonossággal indulhatott történelmének új korszakába. Másrészt azt, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom – amint csak tehette, tehát 1963-tól kezdve –30 sajátos regénytípust alakított ki, melynek fő inventora a diszkriminációs évek nyomasztó lelki terhétől való megszabadulási vágy volt, a múlt megírásának kényszere, funkciója szerint pedig pótolnia kellett az akkor még teljességgel hiányzó szlovákiai magyar történetírást és szociológiát is. Ezekben a regényekben formálódott ki a jellegzetes szlovákiai magyar karakter vagy inkább figura: a földönfutó, az adósságtörlesztést szenvedő, szabadesésben lévő, harmadik helyezett kisebbségi ember – hogy regények és novellák címével jelezzem a képletet.31 Éppily természetes az erdélyi magyarság újabb történelmének ismeretében, hogy a romániai magyar irodalom hetvenes-nyolcvanas éveinek a fő témája a személyiség és a hatalom viszonya lett, fő kifejezésmódja pedig – ebben a vonatkozásban – a történelmi parabola, metaforikus vagy szerepjátszó, történelmi maszkokban bujdosó költészet és a történelmi regény. De az állam magatartása, nemzetiségi történelmet és közérzetet jelentősen befolyásoló szerepe kitűnik abból is, hogy kizárólag a nyugat felé nyitott Jugoszláviában jöhetett létre a hatvanas évek legelején az Új Symposion neoavantgárd koncepciója. A történelemnek, az állam karakterének a különbsége az azonos témák gyökeresen más inspirációjában is megmutatkozik: a már említett anyanyelv-védő írások a romániai és csehszlovákiai magyar irodalomban – Kányádi verséből véve a szót – a „hogy ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk” állapotából erednek, erőszakos szétszóratás elleni panaszként, tiltakozásként szólnak, míg a jugoszláviai Domonkos István Kormányeltörésben című, méltán híres verse a tartósan nyugati vendégmunkásként nyelvéből, értelmes tudatából kieső, törmeléktudatot törmeléknyelven kifejező, kormánytalan állapotban lévő személyiség önportréja.
Lényeges különbséget jelent az egyes nemzetiségi irodalmak között a saját kulturális örökség, hagyomány, folytonosság és az ebből is következő kulturális közeg. A nemzetiségi magyar irodalmak számára az egyetemes magyar történelem és kultúra a hagyomány, de ezen belül különleges autonómiaképző szerepe van az önálló, jellegzetesen az adott nemzetiséget minősítő örökségnek, mint öntudatot, erőt, biztonságot sugárzó értéknek. A többszázados független magyar múltra visszatekintő erdélyi magyar irodalom már a két világháború között olyan értékeket tudott teremteni, melyek az egyetemes magyar irodalomban is méltó figyelmet érdemeltek és kaptak. Alkotói egyrészt olyan, már sajátosan erdélyi magyar irodalmat teremtettek, amelyik élő örökségként továbbvihető volt 1944 után, másrészt jó részük személyesen is részt vett az új korszak irodalmának kibontakoztatásában. Jelenlétük valóságos egyetemi közeget jelentett, az induló nemzedékek számára.32 A hatalmas belső hagyomány és a szellemi erő magas színvonalú és differenciált, művészetet, irodalomtudományt, néprajztudományt, művelődéstörténetet, nyelvészetet, sőt filozófiát koherensen társító művelődés folytonosságot biztosított a romániai magyarság számára. Bár a kiegyezés után centralizáló törekvések az erdélyi művelődési központokat is sújtották, Romániában a magyarságnak mégis erős városi kultúrája és centrumai voltak a két világháború közötti időben, s ezek a viszontagságok közepette is mindmáig tartják magukat. Mindez lehetővé tette, hogy a többi nemzetiségi magyar irodalomnál jóval műveltebb, differenciáltabb, szemléletileg is gazdagabb irodalom keletkezzék. Legalábbis hatékonyan segítette az egyébként is létszámában messze legnagyobb magyar nemzetiség szellemi erőinek kibontakoztatását. Ezzel szemben a csehszlovákiai magyar kultúra folytonossága 1945 és 1948 között például szinte teljesen megszakadt, az írók egy-két kivételtől eltekintve elmenekültek, a még középiskolai mértékkel mérve is kényszerűen töredékes műveltségű fiatalok indították újra az ötvenes években, a sematizmus tenyészése idején az irodalmat A csehszlovákiai magyar kultúra különben is erőteljesen falusi jellegű volt, települési formája (több mint 500 kilométeres vékony sáv) egyébként sem kedvezett kultúrcentrumok kialakításának. A jugoszláviai magyar irodalom helyzete a kulturális hagyományokat illetően a csehszlovákiaihoz állt közelebb, nem az erdélyihez. A kárpátukrajnai pedig csak 1945 után kezdte különálló létét, s a kezdetleges próbálkozásokon csak nagynehezen tud túljutni, reprezentatívnak szánt antológiái a legutóbbi időkig különös anakronisztikus idillizmust sugalltak már a címükkel is.33 Csak az utóbbi évtizedben lehetünk tanúi biztató kezdeményezéseknek.34 A közeg szellemisége nagyon fontos tényező. A művelődéstörténészek és néprajztudósok által gazdagon feltárt erdélyi hagyomány eleven lüktetése nyilvánvaló a romániai magyar irodalomban. Miként az sem kétséges, az erdélyi közeg szellemiségével függ össze az is, hogy a romániai magyar irodalom nyelvi – s ettől elválaszthatatlan szemléleti – gazdagságával össze sem vethető a többi nemzetiségi magyar irodalom. Az anyanyelv fejlődése nemzetiségi, s meg inkább kisebbségi viszonyok között sajnos általában korlátozott, mert nincs meg a kultúra és tudomány olyan anyanyelvi kiépített rendszere, mely az élet minden területén egyformán biztosítaná az anyanyelv használatát és fejlesztését. Ezért nemzetiségi nyelvészeink, nyelvművelőink a magyarországi standardot tekintik mértéknek. Az úgynevezett nyelvi „elfejlődés” minimális, de annál nagyobb a körülményekből és a restségből, kultúrálatlanságból származó nyelvromlás, nyelvi elszegényedés. A nyelv és a műveltség szorosan összefügg. A nyelv olyan organikus közösségi tapasztalat melyet csak a saját törvényei szerint lehet továbbfejleszteni. Ennek ismerete, alkotó felhasználása azonban jelentős kultúrát igényel, nem oldható meg idegen szavak könnyed átvételével, különösen ha arra a fogalomra a magyar nyelvnek van megfelelő szava. A romániaival szemben a többi nemzetiségi magyar irodalom szókincsének viszonylagos szűkössége szembetűnő, s ez kétségtelenül összefügg a kultúra színvonalával, a fluidum minőségével is, hiszen az irodalom nyelve „az egész, a hiánytalan műveltséget igényli, annak integrális anyagából, teljes állományából építkezik, annak összes előfordulási formáját felhasználva, még kövületszerű elemeit is”.35 Hasonlóképpen szembetűnő a filozófiai műveltség irodalmi értékteremtő, jellegteremtő szerepe a romániai magyar kultúrában. S ez a nemzetiségi önszemlélet más nemzetiségi irodalmakra is kisugárzó változásában is kimutatható. Az 1945. utáni időszakban jóideig – a „szocializmus hajnali órái”-nak36 romantikájától ösztönözve – a nemzetiségi magyarság önszemléletét Romániában, majd 1949–1950-től Csehszlovákiában is a szocializmus iránti bizalom jellemezte, az a hit, hogy a szocializmusban érvényesülni fog a lenini nemzetiségi politika, mely biztosítja a nemzetiségnek mint közösségnek is a jogait és szuverén kibontakozási lehetőségeit. Ez az önszemléletben két egymással közös gyökerű, de látszólag egymást kizáró tendenciát teremtett: az idillizmust és a panaszt. Az idillizmusban a bizalom abban nyilvánult meg, hogy a vágyat valóságként mutatta be az irodalom, persze sematikusan. A panaszban pedig úgy fejeződött ki a bizalom, hogy igazságtevést, orvoslást remélt sérelmeire a nemzetiség. A hatvanas, és főként a hetvenes években ezt a szemléletet összetettebb valóságérzékelés váltotta fel. A idillizmus és a panasz helyét az önazonosság, az identitás megteremtésének és biztosításának korszerűbb módja, az emberi méltóság követelménye váltotta fel. Ez összefügg az etnikai reneszánsz világtendenciájával, s annak az emberi jogokhoz kapcsolódó elveivel. Mégis: ahhoz, hagy a sajátosság méltóságának igénye a romániai magyar kultúra egyik alapelve lehessen, föltétlenül szükség volt például a kiváló romániai magyar filozófusnak, Gáll Ernőnek a munkásságára. Ő tanulmányok sorában kísérte nyomon az emberi méltóság filozófiáját a reneszánsz Picodella Mirandolától napjainkig, s világos okfejtéssel jutott él ahhoz a végső konklúzióhoz, hogy „az ember méltóságát az emberiséget alkotó nemzetek és nemzetiségek méltósága szavatolja”.37 Gáll Ernő a filozófia elméleti tételeit, megállapításait következetesen szembesíti a gazdag nemzetközi szakirodalom nemzetiséget és nemzetet tárgyaló gondolataival, s ebben a munkában joggal épít Mikó Imre és más erdélyi magyar tudósok felismerésére is.38 Így formálja ki a nemzetiségi magatartásforma számára a sajátosság méltóságának követelményét, melyről bizonyítja, hogy elemi, természeti emberi jog. Ez a koncepció, s még inkább ethosz aztán nagy erővel jelenik meg például Sütő András drámáiban, Kányádi Sándor és Farkas Árpád költészetében egyaránt, s az egész nemzetiségi gondolkodás egyik kulcsfogalma lett. Bretter György életművének mindkét korszaka is kimutatható ösztönzést adott a romániai magyar irodalomnak, a korábbi pályaszakasz erkölcsöt és történelmet szembesítő etika-központúsága39 éppúgy, mint a hetvenes évek közepétől kialakított nyelvkritikai szemlélet, szkepszistől áthatott változtatás-igénye, másság-igénye, radikális nemzedékkoncepciója.40 De épp a magasrendű, differenciált szemlélet bizonyítéka az is, hogy az irodalom miképpen hat itt vissza a filozófiára, hogyan képes anyagot adni filozófiai traktátusok számára. Utalhatok itt Gáll Ernő, Sütő András, Székely János és Méliusz József műveit elemző irodalmifilozófiai tanulmányaira, melyek a méltóság-koncepciót összetetten világítják meg.41 Bretter György sorsregényként elemezte Szilágyi István regényét,42 Rácz Győző a forradalom etikájának értelmezését adja az Egy lócsiszár virágvasárnapja elemzésében.43 Ezek az ötletszerűen kiragadott filozófusi műelemzések az erdélyi magyar irodalom minősége szempontjából fontos minőségi jelleget szimbolizálnak a kölcsönösség alapján, hiszen a művekhez a róluk való gondolkodás minősége is hozzátartozik egy irodalomban.
V. A nyugati magyar irodalom néhány sajátossága
A nyugati magyar irodalom keletkezésének és életének a körülményei gyökeresen mások, mint a nemzetiségi magyar irodalmaké, s alapvetően mások a funkciói és lehetőségei is. Maga ez a végre meghonosodó fogalom44 is jelzi, hogy – szemben a nemzetiségi magyar irodalmakkal – a keletkezési helyét jelölő államnál sokkal fontosabb a nyugati jelleg, amin elsősorban a más társadalmi rendszerben való jelleg létezését értjük – annak összes velejárójával –, de ezzel együtt evidenciaként azt is, hogy a nyugati magyar írók túlnyomó többsége politikai okból választotta az emigrációt, az emigrációs életformát. Ebből nemcsak az következik, hogy életét, alkotó munkáját nem anyanyelvi közegben éli és végzi, hanem az is, hogy irodalmi műveinek egyik inventora éppen a magyarországi irodalom szabadságfokának kitágítása, szemléletének korrekciója. Részben ez adja meg nyugati magyar jellegét és küldetését. Mivel ez a korrekciós küldetés csak úgy teljesülhet, ha műve eljut a magyarországi olvasóhoz, ezért a nyugati magyar irodalom egyik legproblematikusabb pontja éppen a Magyarországhoz való viszony. Ugyanis mindeddig Magyarország irodalmi élete legjobb esetben is csak azokat a műveket fogadta be nyilvánosan, amelyek belefértek politikai tűrőképességébe. Ezekből viszont éppen az erőteljes szemléleti korrekciónak kellett hiányoznia, különben kívül rekedtek volna. De ha nem más, mint az itthoni, akkor meg mi célja van? A nyugati magyar írók jórésze tehát nem tehetett mást, mint a maga belső, írói törvényei szerint alkotta meg életművét, hiszen éppen ennek a belső törvénynek a védelme vitte külföldre. Azt kellett tehát óvnia, s legjobb esetben művei távoli jövőjében bízhatott, s álmodhatott arról, hogy azok majdan szervesen beleépülnek a magyar nemzeti művészet és gondolkodás folyamataiba, történetébe. Néven nevezve az ütközőpontokat, két sarkalatos szemléleti ellentétet kell megemlítenem, melyek a magyarországi kultúrpolitika és politikai gondolkodás, valamint a nyugati magyar irodalom közt szembetűntek. Ezek pedig a „befejezetlen múlt”45 megítélése, illetve a demokrácia mibenlétének értelmezése. Történetileg nézve e mindkét fontos kérdésben nagyfokú közeledés figyelhető meg, méghozzá a magyarországi szemlélet nyitódása következtében. Vagy legalábbis ezt kell remélni. Ez pedig azért is lenne végtelenül fontos, mert az irodalom, s végső soron egy nemzet becsülete és jövője is függ attól, hogy a dolgokat nevén nevezze. A nemzeti kohézió elengedhetetlen feltétele, hogy a nemzeti történelem meghatározó eseményeiről tényekből, érvekből épülő közös szemlélet alakuljon ki. De még ha nem is alakul ki közös szemlélet, mindenképpen az érvek és ellenérvek nyílt párbeszédére van szükség. Konkrétan arra gondolok például, hogy az 1956-os magyarországi felkelést a nyugati magyar írók valamennyien – Máraitól Faludyig, Ferdinándytól Szabó Zoltánig – nemzeti forradalomnak, nemzeti szabadságharcnak minősítik, és így is nevezik. A hivatalos magyarországi politika, irodalompolitikai fogalma erre az volt, hogy „ellenforradalom”. Viszont én hirtelenében egyetlen jelentős magyarországi magyar írót sem tudok megnevezni, aki ellenforradalomnak nevezte volna. Igaz, írásban forradalomnak is csak leveleikben minősíthették.48
Bár a nyugati magyar irodalomnak is van valamelyes területi tagozódása, s erről bizonyos felmérések is készültek már, – legutóbb például Bisztray György kanadai magyar irodalomtörténete –, erre az irodalomra a tagozódás szempontjából ez mégsem jellemző meghatározóan, hiszen a nyugati magyar írókat nem determinálja anynyira a lakóhely, mint például a nemzetiségi magyarokat. Másrészt aki egyszer elhagyta – bármely kényszerűség volt is az ok – hazáját, az könnyebben változtatta második hazáját is, ilyen értelemben a nyugati magyar irodalom mobilitása igen nagymértékű.47 Szemléleti tagolódásában a nyugati irodalmat tehát sokkal erőteljesebben jellemzi az, hogy ki mikor hagyta el Magyarországot, menynyire tartja vele a kapcsolatot, hazajár-e.
Már az emigráció, annak kiváltó oka, majd a nyugati életforma eleve természetesen inspirálja a nyugati magyar irodalmat arra, hogy hőseinek, figuráinak, lírai személyiségeinek a sorsa, élettapasztalata, lelki helyzetei, s mindezekkel szoros összefüggésben táji és tárgyi közege jóval összetettebb, változatosabb, mint az életüket nemzeti vagy nemzetiségi közegben, s olykor szinte kizárólag abból merített élményeikből alkotó társaiké. Természetesen, ez megint csak jellegbeli, s nem minőségi különbség. A személyiség történeti, nyelvi-nemzeti, kulturális meghatározottsága, s az attól meglehetősen távoli, idegen, olykor szinte egzotikus közegnek az ihletben való összetalálkozása, biszociációja,48 széles ölelésű, gyakran bizarr a magyarországi és nemzetiségi magyar irodalmak felől nézve.49 Példa lehet itt Ferdinándy György szerecsenségének története vagy Faludy György kalandos élete illetve költészete.50 A nyugati magyar széppróza 1982-es antológiájában tematikailag az új környezet áll az első helyen: „A megvizsgált írások egyharmada foglalkozik a befogadó országgal, többnyire enyhe iróniával, de belülről szemlélve valóságukat. Az idegenség témaköre jön sorrendben utána, ezt pedig az általános emberi témák követik. Csak negyedik helyen áll ezen a listán az óhaza.”52 De mindezek a témák elvileg különleges perspektívákat jelentenek. Az idegen közeget az otthonról örökített szemlélet méri. Gondoljunk arra, hogy a világirodalom nagy emigránsainak remekműveiben is „az ősmintákon, absztrakt alapokon mindig a hazai valóság képe rajzolódik ki, és ezt sohasem mossa el a szintézis eszmei kötőanyaga”.52 Az idegenség érzése sokszor milyen hallatlan erővel veti föl a személyiség és a nemzeti közösség egzisztenciális összetartozásának gondját, Faludynak a magyar nyelvhez írt ódájától, Márai Halotti beszédén át Ferdinándy novellafüzér-regényéig mutatják ezt a nyugati magyar irodalom művei. Fáj Attila egész szempontrendszert dolgozott ki az emigrációban készült hazai tárgyú irodalmi műalkotások vizsgálatához.53 Ez a szempont-rendszer is éppen a homogén anyanyelvi közegben keletkezett irodalomtól való jellegbeli különbözést igyekszik megragadni.
Dolgozatomban csupán néhány kutatási irányt, továbbgondolandó szempontot óhajtottam fölvetni annak érdekében, hogy minél gazdagabb tartalommal töltsük meg a magyar irodalom és a magyar irodalmak fogalmát, hogy a jelzők mögött minél erőteljesebben föltűnjenek a sajátosságok, de ne halványuljon el ebben a – bár kényszerűségből származó – gazdagságban a magyar nemzeti irodalom egysége sem. Ismereteim alapján igazolva látom Tamási Áronnak Kovács Imréhez írt mondatát: „Akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme”.53
(1988)
 
JEGYZETEK
1. Fodor István: Nemzet – nemzeti tudat – történelmi tudat. In: Nyugati magyar esszéírók antológiája, 1986. Válogatta és szerkesztette Borbándi Gyula 175. 1.
2. Szeli István: Változatok egy kongresszusi témára, In: Az erózió ellen 1986. 8. 1.
3. András Károly: Nemzeti identitás, In: Nyugati magyar esszéírók antológiája, 1986. 11.
4. Szász János hozzászólása Sütő András Csipkerózsika című esszéjéhez, In Sütő András: Sikaszói fenyőforgácsok, 1987. 153.
5. András Károly i.m.: 24. 1.
6. Sütő András: A nép genetikus szelleméről, In: Sikaszói fenyőforgácsok, 1987. 94. 1.
7. Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat, 1977. 163. 1.
8. Sütő András: A toleranciáról és Bábel örökségéről, In: Sikaszói fenyőforgácsok, 1987. 106. 1
9.       Illyés Gyula: Koszorú, In: Illyés Gyula: Minden lehet, 1973. 121.
10.    Márai Sándor: Napló, 1958–1967, 1977. 216. 1.
11.    A Vigilia beszélgetése Határ Győzővel, Vigilia, 1988. 5. 379. 1.
12.    Márai uo. 227. 1.
13.    Márai Sándor; Napló, 1968–1975. 1976. 315. 1.
14.    Szabó Zoltán: Hungarica variaetas. (Korkép 1974-ből), In: Ősök és társak 1984 302. 1
15.    Borsody István: A magyar nacionalizmus demokratizálása, In: Nyugati magyar esszéírók antológiája, 1986. 59. 1.
16.    Szabó Zoltán: i.m.: 302. 1.
17.    Mészöly Miklós: Egyetemes magyar felelősségtudat. Új Látóhatár, 1987. 4 435 1
18. Renan nemzetfogalmát idézi Gombos Gyula: Nemzeti tudatunkról, In: Magyar esszéírók antológiája, 1986. 197. 1.
19.    Pók Lajos: Thomas Mann világa, 1969.
20.    Szabó Zoltán: Magyar író Angliában, In: Ősök és társak, 1984. 7. 1.
21.    Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van, In: A sajátosság méltósága. 1983. 83. 1.
22.    Szeli István: Adalék a nemzetiségi mikrokultúra vizsgálatának elméleti és módszertani kérdéseihez, In: Az erózió ellen, 1986. 25. 1.
23.    Szeli István kifejezései: Változatok egy kongresszusi témára, In: Az erózió ellen, 1986. 9. 1.
24.    Szeli István: Adalék a nemzetiségi mikrokultúra vizsgálatának elméleti és módszertani kérdéseihez, In: Az erózió ellen, 41. 1.
25.    Béládi Miklós-Pomogáts Béla-Rónai László: A nyugati magyar irodalom 1945 után, 1986. 9. 1.
26.    uo.
27.    Elég talán Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Szabó Gyula, Gál Sándor, Tőzsér Árpád műveinek ilyen jellegű telítettségére utalni.
28.    Alexa Károly: Maros menti Parainézis, Kortárs, 1977. 12. 2000. 1.
29. A Groza-kormány politikájának nemzetiségi vonatkozásairól lásd Márton Áron Grozához írt levelét. Közli Balogh Júlia A beolvasztás stratégiája c. írásában az ITT-OTT 1987/3. számában 33–44. 1. (és Fülöp Mihály: A Sebestyén-misszió) Petru Groza és a magyar-román határkérdés, In: Tanulmányok Erdély történetéről, 1988. 195–211. 1.
30. A Csehszlovák Kommunista Párt nyilvánosan csak 1963 decemberében ítélte el az 1945–1948 közötti évek diszkriminációs, nemzetiségpolitikáját.
31. Dobos László: Földönfutók, 1967, Mács József: Adósságtörlesztés, 1968: Duba Gyula: Szabadesés. 1969: illetve Duba Gyula A harmadik helyezett című novellája.
32. Sütő András: Az én egyetemem, In: Istenek és falovacskák 1973. 58– 60. 1.
33. Például A várakozás legszebb reggelén, 1972: Sugaras utakon, 1986.
34. A korábbi időszakból, elsősorban a hatvanas évek termése alapján Kovács Vilmos művészete érdemel figyelmet
35. Szeli István: Nyelvhasználatunk etikája, In: Az erózió ellen, 1986. 62. 1.
36. Sütő András kifejezése.
37. Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van, In: A sajátosság méltósága, 1983. 96. 1.
38. Gáll Ernő: A sajátosság méltósága c. könyve Az emelt fő tartása című ciklusának írásai, 7–139. 1.
39. V. ö.: Rácz Győző: Ősi mítoszok – mai problémák, In: Értelem és szépség. 1972. 301–309. 1.
40. V. ö.: Gall Ernő: Az „itt és mást” alternatívája, In: A sajátosság méltósága, 1983. 269–292. 1. Itt Gáll Ernő joggal mutat rá Bretter kései pályaszakaszának túlzott radikalizmusára is a nemzedéki szakítás szükségességének elvével kapcsolatosan.
41. Gáll Ernő: A „felemelt fő” dramaturgiája és filozófiája, ill. A méltóság követelménye a barátság ethoszában, In: A sajátosság méltósága. 97– 139. 1.
42. Bretter György: Szilágyi István bizonyára regényt írt, In: Itt és mást, 1979. 465–472. 1.
43. Rácz Győző: A forradalom etikája, In: A lírától a metafizikáig, 1876. 170. 1.
44. Ezt a kifejezést honosította meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem négy „nyugati magyar” antológiája. Béládi-Pomogáts-Rónay A nyugati magyar irodalom 1945 után című könyve, de a Nyugati Magyarság című újság is.
45. Czigány Lóránt: Válaszút előtt, Nyugati Magyarság, VI. évf. 1987. szept. 1. és 5. 1.
46. Németh László: Levelek Magdához, 1988. 21. 1.
47. Elég utalni Faludy, Márai, Ferdinándy, Szabó Zoltán, Gombos Gyula példájára.
48. A biszociáció fogalmát Kabdebó Tamás Inspiráció és ihlet az irodalomban c. tanulmányából vettem át, In: Nyugati magyar esszéírók antológiája, 1986. 251–263. 1.
49. Ferdinándy György: Szerecsenségem története, 1988.
50. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Faludy-filmje, 1988
51. Ferdinándy György bevezetője a Nyugati magyar széppróza antológiája, 1982. c. kötetében, 1982. 7. 1.
52. Fáj Attila: Hazai tárgyú irodalmi alkotások az emigrációban, In: Nyugati magyar esszéírók antológiája. 1986. 82–105. 1.
53. Idézi Szabó Zoltán: Tamási Áron, In: Ősök és társak 1984. 185. 1

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék