FÓRUM
Damaszk-technológia
Nem használ semmilyen eseménynek, ha gyanús hallgatás követi. A csend annál is kínosabb, mivel Szilágyi István könyvéről – a letiltottról – beharangozott megjelenése előtt jóval többet beszéltek, beszéltünk, mint azután. Ha Szilágyi István, akkor Kő hull apadó kútba, mondtuk eleddig. De vajon hogyan mondjuk majd ezután?
A megkerülhetetlen szembesülés első alanya a már említett, annak idején méltán ünnepelt Kő hull… intellektuálisan fegyelmezett, jó arányérzékkel megkomponált munka. Az alaptörténet, az epikai váz – így érzem most is, a regényt újraolvasva – nem több novellányinál. De ami egészen sajátos, az az építkezés fragmentáltsága, a balladisztikus történet. Jégzajlásra emlékeztet ez a fajta anyagkezelés, ahol az epikai „táblákat” egy szigorú logikájú intellektuális „vivőanyag” rendezi, motívumok, metaforák zárják egésszé, és az egyetemes felé exponálják. És valóban létrejön a csoda: a találkozás az egyszerivel (Cs. Gyímesi Éva).
Az Agancsbozót-ban szintén fellelni az avatott prózaíró kezenyomát olyan részletekben, mint a megérkezés és a „honosodás” gazdag szimbolikájú folyamata, a szarvasvadászat körüli ceremónia, a szarvas-lakoma, a szamurájkardepizód, Deres áldozathozatala (erről később bővebben is), az emlékezés némelyike, a „gátszakadás”, a szökés-mesék, a damaszkuszi kard-készítés jelenetei. Egészében azonban a regény nem működik. Ez annál sajnálatosabb, mivel – mint látni fogjuk – a regény eszmeileg igen gazdag, nincs híjával a mondanivalónak, csakhogy a közlés közege nem mindig megfelelő, sok a fölösleges „holtüreg”, amelyben a hang eltéved.
Tér-idő
A regény eleje, illetve vége valamiféle orwelli alapszituációba helyez, vagyis a regénybeli világ „bejáratánál”, azaz még fokozottabban a „kijáratánál” egyfajta nyomáskiegyenlítés szerepét tölti be a negatív utópia mint világforma. A szabadságvesztés tere itt egy barlang, tehát zárt és titokzatos, amelyet a „vászonkalaposnak” fokozatosan birtokba kell vennie. Gyanakodva bár, de elfogadja ennek az állapotnak a játékszabályait; a kinti ruháit átcseréli az ottani jellegtelen, személytelen állományból, megmosakszik, felöltözik, sor kerül az első étkezésre, majd neveket ad a kovácsoknak. A gesztusok, a nevek rituális többlettartalma nem kultúrkuriózum, egzotikumhajhászás: misztikus tereket nyit, s a mitikus időre figyelmeztet. Vagyis ez a tartalom nyelvileg is megteremti azt a tér-idő konglomerátumot, amelyben azidő kitágul, térszerűvé válik, mintegy megszűnik (a karóra széttörése, bár sokkoló, erre a léptékváltoztatásra kényszerít). A három mitologikus névvel felruházott kovács – Vulkán, Héphaisztosz, Ilmarinen – bizonyos értelemben lét-alatti szinten vegetál, ugyanis elfogadja azt, hogy ne kérdezzen rá az ittléte értelmére, munkája céljára; részévé válik e tér-időnek, mert teljesen feloldódik benne: az identitásvesztés állapotában nyugszik. A kard raktárban tett látogatás vegyes érzéseket ébreszt a jövevényben, csodálatot és rettenetet egyaránt, s csak utólag nyer értelmet a sok csiszolatlan kard „üzenete”. A történelmi idő keresztmetszete tárul itt elénk, viszont ennek mélyében a szintén megválaszolatlanul hagyott egzisztenciális idő-kérdés feszül: a kovácsoknak nincs saját idejük, mint ahogy a kardok is csak önmaguk lehetőségei; mert csiszolatlanul, fényezetlenül halmozódnak egymásra egy barlang mélyén. A kovácsok elfogadják ezt az állapotot.
A kérdés
Nevezhetem akár központi magyarázó elvnek is, amennyiben a regényt hermeneutikai fogantatásúnak tartom. A regény mozzanatai végső soron Deres létmegértésének egyes stádiumait jelzik. Kiindulópont az egzisztenciális hiányhelyzet, amely mindenféle kommunikáció sine qua nonja: a kérdés. A regényben a kérdések helyzetről helyzetre egyre „helyesebben” vannak feltéve: amíg kezdetben Deres számára az volt a titok, hogy mennyi ideje vannak ezek itt, fokozatosan rájön, hogy a helyes kérdésfeltevésben már a válasz lehetősége is benne van; miért nem próbálnak meg kiszabadulni ebből a helyzetből? „Hiszen ha ti azt kérdezitek tőlem, csípősen szeretem-e a lecsót, hátha én ettől nekibátorodom, s affelől kezdek érdeklődni: ti mikor, hogyan kerültetek ide? Vagy: mi a fenét keresünk itt egyáltalán?” A jövevény lassan szökevénnyé válik, az új világhoz csak addig alkalmazkodik, amíg felfedi annak működését, és sikerül kivonnia magát abból a kábulatból, amelybe a hatalom kísérlete folytán hipnotizálódik a másik három. „Ha a személyiségnek nem hagynak szabad teret, hogy kibontakozhassék némileg, akkor az ürge képtelen kezdeményezni.” Enélkül pedig nincs kísérletezés. Idegenként mozog mindvégig ebben a világban, bár egyedül ő merészkedett be a gépezet fogaskerekei közé (ld. a szamurájkard csiszolásának nagyszerű jelenetét), sohasem elegyedik a világgal. A legváratlanabb pillanatokban keríti újból és újból hatalmába a gyanú: „ ... önkéntelenül is gyanakvással figyelte a többieket, hátha azok cinkosai a velük rendelkező szándéknak, amely hovatovább Velük Rendelkező Szándékká intézményesül”.
A kard
Egy ősi mesterség jelenléte Szilágyi István regényeiben; kompozíciós szükséglet. A mívesség önmagában értékpozitívum, az emberi termelőmunka teremtővé minősül. A barlangba berendezett kezdetleges vashámor erős kontrasztja a civilizált körülményekkel – ez az első titok, amely rádöbbenti Derest arra, hogy léteznie kell egy hatalomnak, amelynek érdekében áll ezt az abszurd helyzetet fenntartania. A kardraktári látogatás után a haszontalan kardok fokozatosan metaforikus jelentést kapnak, a megrekedtség, a megfeneklett élet jelentésével ruházódnak fel. A kard-metafora is jelentésváltozáson megy át Deres megjelenésével: „véletlenszerűen kiderül”, hogy némi fogalma van a kardcsiszolásról. És ezzel indul el a kísérlet, amely aszerint alakul, hogy Deres – aki abban az értelemben főszereplő, hogy ő az, aki húz –, a létmegértés mely stádiumai után és melyek előtt található (ld. a bozótkés – szamurájkard – damaszkuszi penge hármas játékát). „Azt, hogy »húz« valaki, azt úgy értsd, hogy hatással van a többiekre – magyarázta álszentül Deres. – Akik lépést akarnak tartani vele. Az ember már ilyen: szeme sarkából örökké arra figyel, aki a sorból kilép, s előretör. Ezzel aztán sodortatjuk magunkat...”
Szólnom kell a technológia szintén metaforizálódott jelentéséről. Az apró részletességgel leírt kovácsolási eljárások, akárcsak a szarvas elkészítésének kulináris mesterkurzusa attól válik irodalommá, hogy a szöveg mögött működésbe jön a mesterségbeli tudás magas erkölcsiségének, az anyag iránti szeretet erkölcsiségének megannyi mellékjelentése, s így a szöveg a tekintetet maga mögé irányítja. A puszta technológia a Deres egzisztenciális kísérletének, eszmeközelségében az alázatból fakadó szeretet, s az ezzel rokonértelmű teljesértékű önkifejezés metaforájává válik. (Hasonló eszmeiséget sugall Tarkovszkij Andrej Rubojov-filmjének harangöntés-jelenete.)
A szarvasvadászat
Jelentésekben igen gazdag motívum, melynek fejlődése a következőkben ragadható meg: mikor először hall róla Deres, pozitív értékű, lévén az egyetlen elképzelhető lehetősége a szabadulásnak. Az izgalom, amellyel már hetekkel előtte készülnek rá a kovácsok, a hármak egyetlen szabadság-igény megnyilvánulására utal. A metafora kialakulásában fontos szerep jut a szarvasnak mint mitikus állatnak. Az ázsiai népek mitológiájában (ld. ennek nagyszerű feldolgozását pl. Csingiz Ajtmatov Fehér hajójában), vagy közelebbről a magyar nép csodaszarvas legendájában a szarvas mutatja meg az új hazát, tehát egyfajta mitikus erővel felruházott. Bartók Cantata Profanájában a szarvassá változott fiúk mítosza az átváltozásnak, az átmenetnek, a szabadság választásának szintén pozitív értékű kultúrszimbóluma.
Egybevetve a fentieket a szarvasvadászat regénybeli szerepeltetésével, fel kell figyelnünk a többféle érték egymásra rétegződéséből eredő erős disszonanciára. Ilyen megvilágításban a szarvas elkészítésének mesterfogásai minél mesteribbek, annál inkább felizzítják az ellentmondást: amit a „hármak” szabadságuk, szenvedélyük megéléseként ünnepelnek, valójában pótcselekvés, és a szabadság szimbólumának, a szarvasnak a megölése és elfogyasztása mondhatni egzisztenciális kannibalizmus. Egyébként a szabadságeszmekör regénybeli motívuma, a szamurájkard metonimikusan – igen találóan – a szarvas felszabadulásának jelenetében előremutató szándékkal már szövegszinten is megjelenik: „Hogy késünkkel a bika szamurájkard bordáit kiszabadítsuk a rátapadó hústól.” A regénycím egyébként szorosan összefügg a fenti magyarázattal. Az elmulasztott – konkrét és egzisztenciális értelemben vett – szabadulásuk nagyszerű jelképévé nő ki az agancsbozót, a romerdő, amelynek teljes értelme csak abban a végső pillanatban derül ki, mikor talán sikerül Deresnek átvergődnie rajta.
Szakralitás
Maga a regényforma mélyen szakrális fogantatású. Legmélyebb szintjén ez úgy jelentkezik, mint egyfajta „üdvtörténet”, amely mondhatni mágikusan irányítja a történést. Mint ilyen kap helyet benne az igen sikerült szamurájkardfényezés epizódja, amelyet a szakrális logika szerint jelen írás elején már „áldozathozatalnak” neveztem. Deres, akinek csiszolói-fényezői ténykedését „a hármak” előbb valamiféle különcködésként értelmezték, majd a primitív népeknél ismerős reakcióval, az őrülteknek kijáró tisztelettel figyelik, sőt féltik, valójában „a hármak” lelkét menti meg az arcátlanság kárhozatától, „ ... a katana a három szent tárgy egyike, tehát készítése már csak ezért sem mesterség: művészet.” Az, ahogy a legelképesztőbb apróságokra, a felület milyenségére, az anyagok kiválasztására, a levegő nedvességtartalmára emberfeletti hittel és szeretettel figyel, nem más, mint a kovácsok elorzott vagy elveszített erkölcsi tőkéjének, a saját időnek a visszaszerzése. S mint ilyen: prométheuszi vagy jézusi tett, ahogy tetszik. Az első leölt szarvas feltámasztása, hogy maradjunk a regény szimbólumrendszerében. S teszi ezt anélkül, hogy tudná, miért. Sőt, legszívesebben – ahogy Jónás is tette volna – kibújna a kötelesség alól. „Ha a kardcsiszár e műre felteszi az életét – úgy nem vicc tökéletes pengét készíteni.” De nem teheti, mert ez már nem emberi parancs, amit megszeghet, ha kedve úgy tartja, hanem elhivatás.
Mintegy véletlenszerűen került a fentivel történésközelbe a két balesetepizód. Az emberi sebezhetőség, esendőség, a veszélyeztetettség – amelyet a hármak hamis módon száműztek automatizált, felelősség nélküli életükből – a megkövültség állapotából való feleszmelés első, erkölcsileg föltétlenül pozitív „tette”, bár hogy mennyire kezdetleges, azt az esemény „elszenvedettsége”, tehát nem-választottsága találóan illusztrálja.
A kísérleti kardrendelések hármassága, mint mondtam előbb, szintén szakrális jelentésű. Az egyre bonyolultabb – odafigyelést, találékonyságot jócskán igénybevevő – utasítások betetőzője az a damaszkuszi penge, amelynek acélkészítése, a penge edzési fortélyai, úgy tűnik, végsőkig feszítik a kérdéshelyzetet. A damaszkuszi penge acélja valóban a szakma mesterpróbája, de a szó emellett óhatatlanul a damaszkuszi út híressé vált többletjelentését lendíti működésbe: a Saulusból Paulussá válást, a megtérést. A türelmetlenség, amivel Deres végső soron kiprovokálja a válaszadás elodázhatatlanságát – a rettenet megkísértése, a döntő szembesülés. A szituáció jól időzített, a kovácsok válasza izgalmasan kétértelmű: a bujkáló Deres csak később döbben rá arra, hogy az üldözőknek vélt hármak szintén üldözöttek. Magányosságának örökérvényűségére kell újból rádöbbennie.
Említettem már, hogy a regénybeli világba való belépéskor Deresnek mintegy beavatási szertartáson kell átesnie. Nos, a szerkezet szakrális felépítettségének záróköve a regény vegén Héfa halála. Ahogy a pogány magyaroknál – újabb utalás a csodaszarvas legendára? – ismeretes a rituális királyáldozat, úgy a kompozíció szerves része Héfa halála. Mózes sem léphetett be élve az új hazába – jelen esetben a szabadság tereire.
A regény nyelvezetéről, stílusáról, szerkesztéséről
Bár problematikáját tekintve a regény fenti értelmezés szerint hangsúlyozottan lét-hermeneutikai súlypontú, éppen a nyelvezet dolgában hagy kívánnivalókat. Tudva azt, hogy a Más(ik) megértése abban a gondolatrendszerben mennyire hangsúlyozott, és hogy milyen óriási jelentőséget kap a nyelv maga (lásd e gondolatot például Gadamez nyelvfilozófiájában), nem titkolhatom, hogy bosszantóan fecsegőnek, erőszakoltan jópofáskodónak tűnik nagyon sok helyen a szöveg.
Kínosan érzem magam, mert egyrészt sejtem, hogy Szilágyi István is igen jól tudta mindezt. Értem azt is, hogy a fesztelen, szlenges beszédmodor végső soron egzisztenciális görcs, a támadhatatlanság látszatának és egyben hatalmának (!) fenntartása, amely zátonyra futtat minden valódi párbeszédet. „A hármak” esetében ez valóban így is működik. De lényeges változás nem tapasztalható Deres megjelenésével sem, holott érezhető fordulat okozója. Bántó és unalmas ez az anyanyelvi uniformis, biztonságot adó, de hamis és öncélú. Viszonylag természetesebb nyelven folyik a „gátszakadás” utáni lázas megélések sorozata, de a nagymenő duma ott is kísért.
A regény stílusa igen heterogén, s valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a könyvet letéve inkább a csalódottság érzése uralja a kedélyt, mintha a sokféle áram kimosna belőlünk a megértés megmaradt kavicsait is, jóllehet az utolsó jelenetet katartikusnak szánta a szerző, sűrítettebb, nagyvonalúbb szerkesztéssel sokat nyerne a regény (például filmforgatókönyvnek átírva).
A regény befejezése erőszakoltnak tűnik. Újra kísért az orwelli negatív utópia sémája, és sajnos a regény a kísértések áldozatául esik. Szervetlenül éktelenkedik ez az utolsó jelenetsor, a metaforák, motívumok bensővé tett, lépésről lépésre követett kirajzolódásával szemben. Egzisztenciális válsághelyzetből fakadó szabadsághiány és politikai kényszer szülte szabadságvesztés mindvégig párhuzamosan futó két különböző eszmekör, melyet néha sikerül rafinált módon egybejátszani (mottó: „Az, hogy mi itt kísérletezünk, a hatalom kísérlete is lehet”). A két hang kissé mondvacsinált módon színezi át egymást, többnyire a politikai hatalom a regénybeli világban fokozatosan elveszti tényleges jelentését, s így történhet meg az, hogy a végén erőszakos módon – deus ex machina? – kerül rehabilitálásra. Még egy utolsó villanás erejéig, mivel úgy tűnik, a hatalom kísérlete magára nézve végzetes kimenetelű volt. Mert milyen hatalom az, amelynek nincsenek alattvalói, foglyai? (Mroźek).
ASZTALOS ILDIKÓ