SZEMLE
Búcsú Oltyán Lászlótól
 
Elhangzott 1990. november 2I-én, Marosvásárhelyen, Oltyán László temetésén.
 
 
Végtisztességtevő gyülekezet!
A férfi, akinek a koporsóját körülálljuk, nem tartozott a hangosak, még kevésbé a hangoskodók közé. Mégis – vagy talán éppen ezért, súlya volt a szavainak, ha kimondta vagy leírta őket. Súlyukat az a lelekből fakadó törekvés adta, hogy az igazat és csakis az igazat mondja vagy írja. Mert Oltyán László azt tudta a legjobban, amit nem lehet megtanulni: az író harca mindig a bujdosó, száműzött vagy elrabolt igazság kiszabadításáért, visszahozatáláért, felmutatásáért folyik. S abban a hömpölygő hazugságáradatban, amelyben mindnyájunkkal együtt élnie adatott, Oltyán László, ha kellett – és sokszor kellett –, János-vitézi bátorsággal küzdött a sárkányok ellen, miközben folytonosan az aranymosó konok kitartásával igyekezett a piszkossárga habokból a csillogó igazság-szemeket visszaszerezni. Kihívta maga ellen a sors: korán vállára rakta a másokért-élés, a felnevelő közössége százszor megcsúfolt igazáért való kényszerű kiállás keresztjét, s ő kálváriájának végigjárása közben soha nem próbált e kereszt súlyától szabadulni. A mellét felnyitó orvosok infarktusok nyomait találták szívén: a magam részéről ezeket a zúzódásokat a mindennapi harcokban, a hatalom gátlástalan erőivel folytatott küzdelemben kapott sebeknek tekintem. Oltyán László azok közé tartozott, akiknél a szó és a tett oly ritka egységben talált egymásra; állandóan rohamra vitt szívét a mi „sajátos” körülményeink között nyílt sebbel is eltalálhatta volna a halál. Szókimondó emberként és íróként végezhette volna a szekuritáté kínzókamráiban, mártírja lehetne a decemberi eseményeknek, hiszen munkatársai – akkor munkástársai – között az első sorokban tüntetett, s meghalhatott volna március 20-án –, ott volt a legforróbb pillanatokban – annak a városnak a főterén, amelyet annyira szeretett.
Amióta Oltván László halálhírét meghallottam, a szokottnál is zaklatottabb vagyok. Újra és újra meg kell kérdeznem magamtól: vajon mi, akik barátainak tudtuk magunkat, valóban jól szerettük-e őt? Úgy, ahogy neki szüksége volt rá? Vajon nem kellett volna a szemébe is elmondanunk, amit mindnyájan tudtunk: hogy nemcsak népszerű, hanem kitűnő újságírónak is tartottuk? Vajon elég volt egy-egy recenzióban leírni, hogy mennyire becsültük az eleven életnek azt a gazdagságát és frissességét, amelyet könyveiben megmutatott? Hiszen ha jobban figyelünk rá, akkor az orvosi műszereknél is pontosabb empátiával megérezhettük volna a szívén lévő zúzódásokat. Oltyán László sorsa legyen szüntelenül sajgó figyelmeztetés: jobban kellene vigyáznunk egymásra!
Amikor megbízatásom szerint a marosvásárhelyi írók nevében búcsúzom Oltyán Lászlótól, nem mondhatok fontosabbat róla: hazug szó soha nem hagyta el a száját, hazug betű nem került ki a tolla alól, – már csak ezért is legyen áldott az emléke.
A magam részéről ehhez – több mint három évtizedes barátságunkra és bajtársi viszonyunkra emlékezve – annyit szeretnék hozzátenni: máris nagyon hiányzol, Laci!
GÁLFALVI GYÖRGY