Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Szabad a szökés s a hűség
Közelítés egy szövegmozaikhoz
Lászlóffy Csaba legújabb prózakötete az asztalomon. A tizenegy novella alatt pontos dátumok jelzik, hogy mind azelőtti írásokkal van dolgunk, abból a korból, melyben még cenzorok szabták halandó fejünkre a... csörgősipkát. „Meg kellett békélni azzal a filozófiával, hogy a szenvedés az egyetlen élet forma, mellyel védekezni tudunk az emberi korlátoltság ellen” – mondatja Juhász Gyulával A megkísértett című drámájában Lászlóffy, 1982-ben. Ugyanitt és ugyanő (Juhász) jelenti ki, hogy „Éppen a durvaságtól való félelem kényszent tollat fogni.” És mi van akkor, ha mondjuk tollal a kézben sem szűnik a görcs, az elhivatottság tudatában sem csökken a bizonytalanság szülte belső feszültség?
„Amikor a napjaid, akár az esőcseppek az ablak üvegén, egybefolynak, és nem érzed, hogy ma valamivel több vagy, mint a tegnap voltál”, (A szökés, 24), mikor már magadtól is undorodol, mikor a „kiábrándulás lefegyverez” (A szökés, 35), mikor „már gondolkodni sem akarok, ma a gondolkodók mind tömlöcbe kerülnek”? (A szökés, 74.) Ez (volt) a valóság, a létező igazságok kalodája. Innen íródnak a novellák: az egyetlen elfogadott és elfogadható világnak tételezett, fölfele tornyosuló pozíciók hierarchiájának a tövéből (A falnál), olyan emberek körében, akik számára az egyetlen emberi viszony már csak a felülről kapott utasítások maradéktalan végrehajtása.
Lászlóffy nem kíméli hőseit (magát sem) ettől a hatalmi önkényre épített világtól. „A rád szakadó félelem elől nem futhatsz fel a járdaszigetre, mint a száguldó járművek elől” (Kifordítva, 168). Nyúzott képű, petyhüdt arcú, koravén, álmos emberek fásultan hallgatják a „kimerítő időjárásjelentéseket”, idétlenül vánszorognak dermedt-holt városokban. Némán tűrik az „áramszünetet”, a magányra, alakoskodásra késztető kiszolgáltatottság helyzeteit. „A szükségállapottal járó nehézségek még azokat is uniformizálták, akik cselekvéseikben mutatták fel jellemüket” (A szökés, 53). Otthonokban, a családban beszélnek „tikett”-ről, de nem az „etikett”-ről. „A hatalom szerint mindenki ostoba, vagy ha nem, félelemmel azzá tehető legalábbis hivatalos megnyilvánulásaiban” (A szökés, 40). Surmó fiatalok, menhelyi árvák, vaskalapos szülők szökevény gyermekei – be nem illeszkedők ugyan, de mégis csak foglyai annak a létnek, melyben „a fákon füstszag, holtfakó hiszékenység a város felett” (Kifordítva, 168). Itt semmi-senki sem őrzi meg a természetességét, a „természet bűnt és érdeket és elmúlást nem ismerő szavát” (A szökés, 22). Betegség, rossz közérzet, tolerancia hiánya, gyűlölet vagy az annál is rosszabb közöny: „a megszokás így teszi nélkülözhetetlenné számunkra a rosszat is” (A szökés. 26).
A novellák szubjektív, monológszerű áradata, tartalmi és motivikus egysége, utalásos jelrendszere egyetlen folyamatban tükrözi az azonosságát feladni nem tudó, mert önmagát újra és újrateremtő ember végsőkig elszánt küzdelmét a szabadságért. „A szabadság lámpalázában gerincvelődig dideregsz” (A szökés, 37) A feltétlen szabadságvágy, az abszolút szabadság-illúzió, és az elvesztése a legtöbb embert máris leszereli, kiábrándítja, behódolásra készteti. A címadó novella első főszereplője, Kari – A fiú – „vakon bízott abban, hogy léteznie kell az abszolút szabadságnak, amelyben az ember azt teheti, amit akar. De vajon feltette-e magának a kérdést, hogy miként lehetséges ezt megvalósítani?” (A szökés, 23) Léteznie kell azonban egy belső szabadságnak, melyet, ha szerencsés az ember, belenevelnek: „Mint a nevedet, úgy őrizd, amíg élsz, a beléd oltott szabadságot!” (Gyufaszálak, 107). Ez utóbbi fogalom körül évszázadok óta gyűrűzik a harc; az ideológiai is. A címadó novellában a tényleges szöveget végigkíséri egy fejléc-sáv, ahol a múlt és jelen eszmei tapasztalatai ütköznek egymással, az eszmétlen terror képzetével, no meg az emberi természet furcsaságaival... „Az emberi termeszetek látszatra békés történelme éppúgy a vértől piroslik, akár a háborúké” – kezdi Lászlóffy az idézetfüzér-fejlécet, mintegy előre utalva arra – erre? – a korra, melyben már nem a hatalmi önkény pusztít és szab korlátokat nekünk, embereknek, hanem csak magunk vagyunk önmagunk nehezékei. Kik és mik vagyunk, mivé tudtunk lenni, akik tiltakoztunk az „újtípusú tömegemberré” morzsoló idők ellen? „A gyakran ellentétes elvárások kereszttüzébe kerülő egyén felmorzsolódhat a konfliktusok során, vagy erkölcsileg lezüllhet a minden irányba alkalmazkodó válaszaival.” – így a fejléc. Társadalmi vákuumba vettetünk, ha elvetjük az előírt életcélokat, akárcsak akkor, ha elvesztjük – nem találjuk meg – a saját életünk értelmét „Átmeneti időszakba születtem bele... passzivitásba száműzettem, később önként száműztem abba magamat, mindig attól tartottam, hogy nem fogom megtalálni egyéniségemet” (A szökés, 53). A senkiből valakivé válás olyan bravúros tornamutatványa az „adminisztrált elemként” elkönyvelt embernek – személyiségnek –, mely hez, első ízben legalábbis, lelki megtisztuláson, képességeken túl szerencse is kell (A szökés, 44). Ilyen adománynak-szerencsének fogható fel minden valódi emberi kapcsolat, ahol nem maszkok találkoznak, hanem igazi arcok. A tanító, aki a közös éneklés szépségét adta örökül, az orvos, vagy az emlékeiben szépnek megőrzött anya. Végül, a szerelem nyújtja a felszabadulás esélyét. A szökésben lévő hősöknek. A tizenegy novella vissza-visszatérő dilemmája a visszahúzódó passzivitás (=egyenlő védettség), illetve a nem-magányban (lásd szerelemben) való áldozatvállalás között feszül. „A szerelem áldozatvállalás is (mennyiben szebb szó ez, mint az érdekazonosság), miért ne bocsáthatná meg a bűnt, az érte is vállalt áldozatot?” (A szökés, 25)
Mindeközben – megy a fejléc – „az egyén torz tudattal kapcsolódik a közösséghez, ha elutasítja a felelősséget, s ha vállalja is”. Lászlóffy válasza Laszlóffynak? „Igyekszem minél észrevétlenebbül elsuhanni a közös érdekektől, arcoktól hevülő háttér előtt, mióta tudom, hogy vadidegen emberek vonásait is képes egyazon kifejezésbe rántani az ujjongás vagy a rémület” (Kifordítva, 134). Akkor van-e reális humanizmus – megy tovább a fejléc –, amely ben az ember autonóm erkölcsű, célként tételezett (à la Kant), és akinek a szabadsága a választásban nyilvánul meg; s ez a választás ad értelmet a szituációnak: az embernek meg a világnak?
A szökésben a fiú és a lány még híján van a tudásnak, ezért kellenek a határhelyzetek, a szenvedély megszállottsága, majd a veszítés élménye. Akinek „éden vagy vízözön” a jelszava, az szökni kényszerül akkor is, ha tétlenségéből (éden) rázzák föl, akkor is, ha biztonságból hajszolják ki. A sértett hiúságból fakadó indulat megszabadítja saját kicsinységének elviselhetetlen tudatától, és lázadni képes („úrrá lennék sorsomon”, Kifordítva, 157). De aztán kilobban az indulat, marad a valóság, mely felülmúlja a képzeletet. A kegyes idő – ha nem dermedt, hanem derűs – nagylelkűvé tesz. A veszteségeket, a távozásokat, a halált, a magáramaradottságot ugyanaz a vándormadarakat kísérő, végtelenbe vesző halk szomorú tekintet nyugtázza. A folyamatos monologizáló tudja már, mint a katona (A szökés, 54), hogy „megfigyelő és megfigyelt vagyok egy személyben és nem születtem hősnek”... „a hős egy közveszélyes bestia... nincs más dicsőség, mint a jóság... nincs más hősiesség, mint az önfegyelmezés” (A szökés, 35). A helyzet – a lét olyan, akár egy tájkép: szavak nélkül is felfogható. A színhely nem érdekes, változhat, mint ahogy lelkünkben az igazság is folyton alakul (Kifordítva, 159). A sírásra torzult arc kifejezéstelen, üres. A szavakban kifejezhető önvédelem senkit sem érdekel. Megszűnik az öncenzúra, az alakoskodás? „A szavak, ha mások akaratába ütköznek, máris tehetetlenné válnak” (A szökés, 48). „Akárhány vakmerő kijelentésnél többet jelent a szükséges cselekvés, még a végső órában is” (Kifordítva, 170). Ezek a záróakkordok. Mintegy átugorjuk a katarzis mozzanatát – mondhatni, a feszültség elejétől végéig ott lebeg – modernül. Nem hárítható el, nem oldható föl. A fejléc „mondja” a döntés felelősségéről: „vagy elfogadjuk a helyzetet, vagy szembeszegülünk vele, mindenképpen elkötelezzük magunkat.”
A helyzet – az íróé meg az olvasóé egyaránt – a mindenkori. Eléggé abszurd, hogy minden lehet mindennek az ellentéte is, így volt azelőtt, és így lesz azután is, talán az emberi természetek csak látszatra békés története jussán. „Fájdalmas kiáltás helyett egy bátorító szemöldökrándulás dermedtségünkben már-már az örömhöz hasonlított” (Kifordítva, 170). Ha nem sikerül a felszabadult kacagás, némán megnyugvó mosollyal kell távozni – mert távozni mindig muszáj valahonnan valakinek. Ez már nem szökés. „Tulajdonképpen nincs is történet (s így elveszíthető fonal sincs); lehajtom fejem, s iszom az állott teát. Cukor nélkül” (Kifordítva, 188). A monologizáló aláírja művét: „mint egy bonyolult szituáció mellékszereplője, aki úgyszólván nem is érti a drámai feszültség lényegét... így hát nem áll módomban... fokozni azt, vagy feloldani” (Kifordítva, 160).
A könyv végére érve mindenki tudja, nincs szökés (hova is volna?): távozni lehet, ha van kitől (önmagádtól). Távozásakor szerző megkínálja (nyájas) olvasóit cukor nélküli teával („TI is ihattok.”), egy amúgy már ismerős „járvánnyal” meg egy örökséggel; amitől fogva és arra által szerző és olvasó az, ami, és olyan, amilyen. Szerencsés esetben, önmagához hűséges. (Lászlóffy Csaba: A szökés. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1990.)
KISS ZSUZSANNA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék