Olvasónapló
AZ AGANCSBOZÓT
Mottó:
Bármely kor vagy század művészi nyelvezetének megalkotása, kialakítása senkinek nem volt kiváltsága, és mindenkinek kötelességévé, szükségévé nőhetett egyszerűen hivatásvállalása következtében. Még vidéken is. Vidéken sokszor, érdekesen, inkább.
(Szilágyi-nyilatkozat)
Mottó:
Közép-európai olvasó vagyok... kelet-európai olvasó... kelet-középeurópai olvasó... európai olvasó... őszi légy vagyok. Bezzeg a nyár!
Június 17-dike: az olvasás napja. Egyetemesen.
Hajnalban keltem, kint minden nedves volt, lucskos, fényes, ragadós, a fűszálak aléltak még; feltámadt bennem valami szemérmes tartózkodás, ugyanakkor kíváncsiság is, élveteg kalandvágy, amiből maradt egész napra. Elindultam az emelkedő ösvényen; föl-fölvillant éjszakai álmomból ez-az; hosszú, különös történet lappangott a kósza jelenetek mögött.
A tetőn kiléptem rövidnadrágomból, elhessegettem a gyíkokat, aztán kifeküdtem az asztalnyi kőre. Lent gőzölögve ébredezett a falu, alig érdekelt.
Dél fele, amikor mar javában benne jártam az olvasásban (a Szilágyikönyvben), arra gondoltam, hogy fent a kövön sohasem foglalkoztatnak a lenti dolgok. Melegforrás bújik meg a kő alatt, a hó is elolvad, a növényzet szokatlanul virít, ritka füvekre bukkanni, más ott minden. Magamra sem gondolok, legfeljebb a bőrömre, a húsomra, a csontokra.
Néhány hét múlva, a nyár vége felé megkértem L.-t, menjünk fel együtt. Érdekelt, mi fog történni, ha ő is ott van. Találgattam csupán... Alig változott valami: megnőtt, tágabb lett, mert nagyobb, több... mert több lett az, amire nem gondoltam, ami nem foglalkoztatott, és a magamra vonatkozó legfeljebb is épp e sokasodás miatt lett kendőzetlenül jó – sok kar, comb, mell, has, haj... szótlanságunk csöndjében pedig minden egyes fűszál zenéjét külön hallottam: aeolhárfa húrjait.
Nem siettem az olvasással, felütöttem a könyvet, letettem, aztán hagytam, babrálja csupán a szél. Jó ideig a felhőket bámultam: mennyi üldözés, bekebelezés, összeolvadás, harc és megbékélés. Elmesélhetőnek látjuk a világot, így aztán két világ lesz, de ezt hovatovább aligha érzékeljük, mert történetünk törvényszerűen befedi, maga alá temeti, eltünteti azt, amiről szól. Talán az időkkel van a baj! Bizonytalanságot szül minden visszaemlékezés, és a naplóírás is megteremti a maga testhezálló pontatlanságait – hiányzik a képzeletet is eligazító történet pártatlansága.
Avval a reménnyel vágtam neki, hogy mondatokra bukkanok, mondatokra, melyek madárrajként húznak majd fölfelé, míg el nem nyeli őket a kéklő ég. A vidék csöndje táplálhatja lendületük; ha nyugodt és pontos a mozdulat, kevés is elég.
Fölcsaptak… kis idő múltán már aléltan zuhantak vissza. Újra s újra. Úgy tűnt, akárha változó magasságokban kifeszített kemény hártyának ütköznének. Izgalmassá vált, kinek mikor sikerül e falat átütnie, mert persze nem volt annyira kétségbeejtően egyértelmű a kép: a mondatok (madarak) trükköztek, cseleztek, oldalazva közeledtek, fejük lesunyták, tébláboltak, majd hirtelen nyílsebesen kaptak föl…
A végén mindig elnehezültek… Talán feladták. Mintha teremtőjük engedett volna a kísértésnek, a százféle alakban megjelenni tudó kísértetnek, a nyelvnek, aki arra akarja rávenni őt, hogy bedőljön a látszatoknak; engedte hogy valamilyen – bármilyen, megszokott és ismert nyelv rendje ráerőszakolja magát a rendezetlen dolgokra, s ekképp tán épp a lényeget sikkassza el: a rendezetlen dolgok valódibb rendjét Mintha belenyugodott volna abba, hogy megmozdíthatatlan tömbök nehezednek rá, és tartják őt fogva.
Képtelen vagyok most (ez valóban most van) felidézni akkori vágyakozásom. Lehangolóan anakronisztikus a környezetem: egy marosvásárhelyi betonnegyed szélén lakom, nem messze katonák lőgyakorlatoznak, és világháborús dalokat harsogva vonulnak a házak között, a fölöttünk lakó gajdolása tisztán lehallik, ablakunk előtt teherautót túráztat fádarcú sofőrje; a konyhában ücsörgök, úgy érzem, valaminek végérvényesen a közepében. Némiképp azért mégis odavalósi ez a hangulat: hasonló lehangoltság az olvasás közben is rést ütött a hajnali idillen…
Minek a története van itt elbeszélve?, kérdezem, amikor a kétszáznegyvenedik oldalon bejött a város. A menekülésé?, a szabadságé?, a kényszeré vagyis a kénytetésé?, a változtatás lehetelenségének a története? És kié? Az enyém? Ezekről a dolgokról harminckét évesen egyre inkább szó kerül: valóban megdöbbentenek az egyezések... Négyen ülünk abban a szobában, amely munkahelyem, négy férfi. Ki képes a változásra? A. otthon érezte magát egy városban, mely szétporladt, elúszott, s a pusztulás beköltözött A. lelkébe; D. tekintete fénnyel jelöli ki utunkat, onnan viszontag lődörgés. csellengés, félvak dülöngélés szennyezi e tekintetet: F. véresre karmolja kézfejét, mert szeretne felébredni a lidérces álomból – pedig létrehozódott valami, valamilyen anyag, ami lehet, hogy burjánzásnak indul, lehet, van, sugárzik etc., talán lesz változás. Előttünk mások ültek a székekben, róluk is tudni lehet ezt-azt, de hogy a kisugárzás mennyi, mikor támad mindent átalakító erővel – könynyen csalatkoznánk...
A változatlan felszín mögött észrevétlen forog tengelye menten egy világ. Dél múltán a levegő sűrű fátyollá olvadt, a nap körömnyi, narancsvörös lyukon égette át az opál leplet. A hosszú fűből macska bukkant elő, mozdulatlan bámult rám, végül elindult, megkerült, lábszáramhoz dörgölőzött. Hátranyúltam, és megvakartam a nyakát, kéjesen tűrte. Ujjam beleakadt valamibe, bojtorján?, aszat?, szikercs?; kigörgettem szőre közül: mogyorónyi kullancs feküdt tenyeremen, szürke, fénytelen, utálatos: szétnyomtam a kövön, buktányivá terjedt a folt. Később egy kecske is feltűnt, szeme kékesen ragyogott, mint az iringók.
Olvastam tovább. A könyv mellett erőszakosnak tűnt az olvasás töredezettsége, a fölpillantásokkal keltett szünetek, megtorpanások rendje. Erőszakosnak és megszervezettnek. Noha erőszak és szervezés nélkül játszódtak le. vagyis a viszonyítások révén lassan a könyv töredezettsége tűnt erőszakosnak és szerkesztettnek. Az idő dinamikus, offenzív egymásutánjának kisiklatása – ilyesmiről volt szó az Üllőben, az első nagy Szilágyi-könyvben; – a formainak minősített jelenség nem formai, nem csupán csak eszköz, ami az író munkáját könnyíti (lásson és elbeszéljen), hanem a hozzáállását is definiálja. A töredezettség emlékeztünk megóvása attól, hogy az utólagos konstrukciókban manipulált (kihasznált) legyen; jelzés és kamuflázs. És mennyi egyéb.
Újfent beugrott az álombeli történet; azaz a történet farka; valójában az ébredező akarat reflexeinek játéka... krimiszerűen jött, aminek jönnie kellett – a végső megoldás érdekében. S mialatt peregtek előttem a képsorok, mintha a könyvben is elérkeztem volna ahhoz, ahol a mondatok viselkedése megváltozott. Ritkábban törtek felfelé, ám ilyenkor sikerült fölröppenniük, eltűnve a szem elől. Azért maradt bennem aggodalom is: vajon nem kapott-e el engem mostan a befejezés lendülete, a végső nagy erőteljes pont igézete; nem ejtett-e át a befejezhetőség váratlan reménye, nem terelt-e tévútra a rendezettség lehetősége? Mindenesetre a hiábavalóság sötét sziklái közt fény kezdett pislákolni. Megint megjelent előttem kicsi irodánk... Talán ha nem szólnánk egymáshoz, érződne az a hiány, amit a közös szó tölthet be. Érezni kellene a hiányt, akkor beszélgetni is lehetne. Körülüljük a szoba belső űrjét: vajon mennyi látszik belőlünk? Csábító volna egy maszkos felvonulás. Az esztétikai igényesség és a valóság ábrázolása legtöbbször kicsorbítják egymást. Az utóbbi olykor túl részletező – a bibliai történetek nem részletezők, mégis milyen részletesek! A regények meghaladják a filozófiát.
Az alkony aztán alátámaszt: elmossa a tájék részleteit, s ettől sokatmondó lesz minden. A fűszálak hegyét borzoló szél már az egész tájat lapozgatja... A hűsségben pedig érződik, valóban forró a kő.
LÁNG ZSOLT