Elek Tibor

"...LÉTFORMÁJA A MEGHASONLOTTSÁG"

Székely János: A nyugati hadtest

Az 1970-es évtized elejére tehető Székely János életművének nyilvánosság előtti kiteljesedése - írtam korábban -, de ugyanakkor az évtized első fele válságkorszaknak is tekinthető. Nemcsak a versek elmaradása és az 1973-as Ars poetica című esszé jelezte ezt, hanem a drámai és a prózai művek hiánya is. Az esszé alaptétele: "A költészet meghalt, mert funkciót vesztett" nemcsak a versírás, hanem egyáltalán a művészi alkotómunka, sőt (A valódi világ újraértelmezése szerint), a kultúra szerepének, létjogosultságának megkérdőjelezését is magába foglalta. "Nem megy az írás" - vallja be a szerző, és maga sem tudja, azért, mert belátta, hogy "a költészet meghalt?", vagy azért látta be, mert nem megy. Néhány rövidebbhosszabb kritikát, esszét ír ezekben az években, de ezek egyikében, az 1975-ös Bolyai János metaforájában is azt panaszolja: "Betelt rajtam Bolyai János hasonlata, jövőmmé lett múltja, sőt lassan már múltammá válik. Most már tudom, mi az az elapadt véna, a meddőség, elhasználtság, kimerültség, a hosszú, gyötrelmes, terméketlen vegetálás - most már meg tudnám írni azt a regényt. (Ti.: egy Bolyai János életéről szóló regényt - E.T.) Milyen kár, hogy semmit sem tudok megírni többé."1 Szerencsére nem marad véglegesen így, az évtized második felétől tovább gazdagodik az esszéírói mellett a szépírói életmű is: 1977-ben elkészül a Protestánsok című dráma, az 1978-as Egy rögeszme genezise című esszégyűjtemény után 1979-ben pedig megjelenik A nyugati hadtest című elbeszélésfüzér.
A hetvenes évek szépirodalmi műveiben (már az 1972-es Caligula helytartóját is ideértve) jól látható, hogy a továbblépés útját az általános emberi és az individuális létkérdések történelmi, társadalmi szituáltságának, az egyén és a közösség, az egyén és a hatalom viszonyának kidolgozásában keresi Székely János. "Kortárs irodalmunk ugyanúgy a hatalom problémáját emészti. Példás hivatástudattal, úgyszólván minden intellektuális erőt ennek a kérdésnek a feltevésére és megoldására mozgósít. Camus, Sartre, Golding, Dürrenmatt, Böll, Ionesco, Jevtusenko és nemzedéke - a második világháború óta alig jut eszembe jelentős írói teljesítmény, amely közvetve vagy közvetlenül ne ezzel foglalkoznék. Koncentráló képessége teljes latba vetésével, mélyen és sokoldalúan, számtalan messzeágazó vonatkozásban töpreng ma ezen az emberiség elméje, mert most nyilván "ez került sorra", "erről van szó""2 - írja már 1972-ben. A hetvenes-nyolcvanas évek történelmi drámáinál és A másik torony című 1983-ban elkészült esszéregénynél nyilvánvaló, hogy "erről van szó", hogy erről is szó van, de A nyugati hadtest novellái esetében a kortárs kritikusok kevésbé figyeltek fel erre az értelmezési lehetőségre.
A második világháború idején játszódó történetek szinte mindegyikének van pedig olyan szereplője, akire érvényes lehet az, ami A kripli Monoki Istvánjára: "Úgy járt az uralkodás tébolyába esett világon, ahol bonyolult függelmi viszonyok érvényesülnek, s mindenki azon iparkodik, hogy másokon hatalmat nyerjen, önmagát viszont kivonja mások hatalma alól, úgy járt ezen a szomorú földön, hogy mit sem tudott uralkodásról, harcról, hatalomról - éppen csak beléjük pusztult." A szerző tehát, a látszat ellenére, nem a háború poklának, elembertelenítő viszonyainak ábrázolására törekedett, hanem inkább az ember közösségi, társadalmi létezése alaptörvényeinek megfogalmazására. Az esszéiben fogalmilag is kibontott társadalomfilozófiája szerint az emberi társadalomban kíméletlen dominanciaharc folyik, aminek eredménye a társadalom hierarchikus szerkezete és a hatalom, amiben a hierarchiában elfoglalt hely fejeződik ki. A katonaság pedig látványosan modellezi nemcsak a társadalom hierarchikus szerkezetét, de az emberi létezés alaptörvényszerűségeit is, ahogy ez már - a katonaiskolába szintén járt és azt íróilag is feldolgozó - Rilkétől, Musiltól, Ottliktól is tudható. "Múltunk - világunk leghűbb modellje: a katonaság. Semmit sem érthet belőlünk, aki nem érti ezt." - írja a novellák előtti Ajánlásban a szerző-elbeszélő. A háború pedig, a maga sarkított élethelyzeteivel, még élesebb fénytörésbe állítja a hatalmi struktúrák rendjét, az uralmi viszonyoknak való alárendeltség "emberformáló" erejét.
A szerző-elbeszélő, írtam, mert Székely megtévesztő narrációs eljárásai mentén nem könnyű megállapítani, hogy végül is ki beszél ebben a műben. Az eddigi Székely-recepció számára nem okozott gondot ennek eldöntése, az értelmezők többsége magától értetődő természetességgel azonosította a novellák központi alakját és elbeszélőjét magával Székely Jánossal: "a szerző a történet alanya és elmondója-elgondolója is"3; "A vizsgán nem csupán Monoki, hanem az ifjú Székely János is elbukott (...) Jogosan állapítja meg a mai Székely János..."4; "az elbeszélésfüzér legtöbb darabjának központi alakja az elbeszélővel azonos, aki viszont nem fiktív személy, hanem fölismerhetően Székely János maga."5 Talán nem szükséges alapvető esztétikai és prózaelméleti kérdések taglalásába fognom itt, elegendő arra felhívnom a figyelmet, hogy ha mindez igaz lenne, akkor nem szépirodalmi művel lenne dolgunk, hanem egy háborús élménybeszámolóval, útleírással, dokumentatív hitelességű memoárral. Noha Székely János már az Ajánlásban és később is mindent elkövet (életrajzi tényeket, valóságos eseményeket, személyeket épít történeteibe, az egyikben "Székely növendék"-ként meg is szólíttatja önmagát) annak érdekében, hogy ezt a látszatot keltse, az én olvasatomban olyan illúzióteremtés ez, ami a műalkotás része. Természetesen "Minden műalkotásban jelen van a szerző (felfogjuk, megértjük, érzékeljük, érezzük őt). Például egy festményen mindig érezzük alkotóját (a festőt), de sohasem látjuk úgy, ahogyan az általa elképzelt alakokat (...) még az önarcképen sem az ábrázoló szerzőt látjuk, csupán a festő önábrázolását." - írja Mihail Bahtyin, és azt is hangsúlyozza: "Az elbeszélő képmása az én-elbeszélésben; az önéletrajzi művek (önéletrajzok, vallomások, naplók, memoárok) hősének képmása; önéletrajzi hős, lírai hős stb. E hősöket a szerző valóságos személyéhez (mint az ábrázolás sajátos tárgyához) való viszonyuk minősíti és határozza meg, de mindezek ábrázolt képmások, amelyeknek van szerzőjük, aki a tiszta ábrázoló elv hordozója. Különbséget tehetünk a tiszta szerző, illetve az olyan szerző között, aki részben ábrázolt, bemutatott formában belép a műbe, mint annak egy része."6
Ennek figyelembe vételével még a Gyermekkorom ösvényei című 1967-ben megjelent mű beszélőjét sem azonosíthatjuk teljes mértékig Székely Jánossal, noha kétségtelenül itt a legszorosabb, a legközvetlenebb viszony a szerző valóságos személye és a műbeli én között. Az olvasót ráérős együttműködésre felszólító műbeli szerző a Székely-művekre jellemző szerény, önkicsinyítő mentegetőzéssel kezdi ("igazán nem becsvágyam remekművet írni, csak amolyan jegyzetecskéket a vidékről, amelyet a legjobban ismerek a világon: neveltetésem útjairól, gyermekkorom ösvényeiről, szülőföldemről, pátriámról"), és azt is hangsúlyozza, hogy "éppoly gátlástalanul őszinte leszek, mintha csakugyan magamban motyognék". S a lírai, filozofikus hangulatképek, történetek bensőséges hangvételű prózai előadása kétségtelenül a lehető legszemélyesebb vallomás a gyermekkori, ifjúkori tájakhoz (somostetői erdő, tordai városerdő, ludasi kerekdomb, melegvölgyi-tó), városokhoz (Torda, Marosvásárhely, Kolozsvár) fűződő élmények felidézése révén. A beszélő azonban az egykori tájak, a természet, a természet és az ember viszonyának hangulatos, érzékletes leírása során nemcsak saját gyermekkorát éli át újra, de az emberiség gyermekkora iránti nosztalgiának is hangot ad, a modern kor emberének az ősi, mitikus, természetesebb világba való elvágyódását is megfogalmazza. A gyermekkori pillanatokban a filozofikus hajlamú szerző az emberré válás, az emberi öntudatra ébredés kérdéseire, a világgal való szembesülés, a létmegértés, a céltalanul, értelmetlenül világbavetettség élményére ismer rá.
A nyugati hadtest novellái esetében még nyilvánvalóbb az egykori konkrét életvalóság művészi átlényegítése, s ha beszélhetünk a szerzői jelenlétről, esetleg az "implikált szerző" Wayne Boottól származó és Iser, illetve Riceour által továbbgondolt fogalmak értelmében, azaz a novellák implikált szerzője a valóságos szerző álruhája, aki úgy tűnik el, hogy a mű immanens elbeszélőjévé, elbeszélő hanggá lesz.7
Az Ajánlásban olvasóit (hölgyeket és urakat) megszólító egyes szám első személyű elbeszélő saját háborús élményeinek előadását ígéri, de a ciklus élére helyezett Pálinkás című írás harmadik személyű, távolságtartó narrációja igen nyomatékosan jelzi, hogy nem hagyományos emlékezetirodalommal, hanem jórészt valódi, megélt események művészi, szépirodalmi transzformációjával, a hadapródiskola, a háború, a hadifogság élményeinek epikai objektivizációjával, parabolikus történetekké formálásával, tudatosan és többnyire mesteri ökonómiával megalkotott novellákkal van dolgunk. Olyan esztétikai alkotásokkal, amelyekben a valóság már költészetté lényegül át, amelyeknek az elbeszélő énje már nem azonosítható a szerzővel, annak életútjával való minden tényszerű egybevágás ellenére sem, de amelyekben a morális és intellektuális kérdésfelvetések mélységét és hitelességét erősítik a referenciális kötöttségek, az önéletrajziság, az emlékezésjelleg. Székely maga is több helyen jelzi azt, hogy az én-elbeszélő és a szerző között különbséget kell tennünk. A kripli szó értelmezésekor azt mondja például az elbeszélő: "sokan bizonyára nem értik, bizonyára a szótárban sincs meg*", s a csillag lapaljai szerzői lábjegyzetet jelöl, mely szerint: "Megvan benne, a német Krüppelből származik, ami sántát, nyomorékot jelent."
Az egyes novellák külön-külön is értelmezhető, önálló egészeket képeznek, az Ajánlással és a Vesztesek című verssel közrefogott egymás utáni tudatos rendjük és a köztük lévő nyilvánvaló kapcsolatok, párhuzamok, megfelelések, ellentételezések következtében ugyanakkor novellafüzérré is összeállnak. A Magvető Kiadó 1982-es kiadásának fülszövege a szerző legújabb regényének nevezi a művet, de ez már kevésbé igazolható, annak ellenére, hogy a novellafüzéren belül, a történetek között megfigyelhető az időbeli előrehaladás, sőt az önéletrajzi regények, az egykori utaztató regények, nevelődési regények tér-idő viszonyaiban, az én-elbeszélő külvilághoz való viszonyában végbemenő változásokra emlékeztető elmozdulások is. Ebben az értelmezésben akár regény, akár novellafüzér, éppúgy, mint a Soó Péter bánata című kisregény, elbeszélő hőse felnőtté válásának, autonóm személyiséggé érlelődésének folyamatát, a világ, a társadalmi lét természete, lényege megismerésének állomásait, a helyes magatartás- és életelvek megtalálásáért folyó küzdelmet mutatja be. Nincs azonban összefüggő cselekménye a műnek, az elbeszélői perspektíva pedig a Pálinkás című novella tárgyilagos, objektív, kívülállói mindentudásától a Sorok a gondviselésről című önéletrajzi ihletésű esszénovella szubjektív önelemző és létértelmező vallomásosságáig ível. A Pálinkás hőse nem feltétlenül a további írások elbeszélője, még ha a történet zárását úgy is lehet értelmezni: a betörhetetlen lova tragédiája láttán megrendült fiatalember azzal állít emléket majd annak, hogy megírja szomorú sorsát; az Emberbarátok című írás az olvasóval párbeszédet kezdeményező, de leginkább önmagát elemző elbeszélője pedig nem saját élményeit adja elő, hanem egy hozzá több változatban eljutott történetet próbál rekonstruálni. Mindezek miatt igen tágan kellene érteni a regény fogalmát ahhoz, hogy A nyugati hadtest novellasorozata beleférjen. Kovács János szerint a könyvnek "voltaképpen nincs szabatos műfaja, nem sorolható sehova, nyugodtan mondhatjuk róla: szöveg (költői funkció szerint elrendezett szavak).8 Taxner Tóth Ernő a műfajról legszívesebben azt mondaná: "párhuzamos variációk öt háborús témára"9, ezek azonban poétikailag nehezen értelmezhető meghatározások, még ha maga Székely is azt írta az első kiadás címe alá: "variációk indulótémára". Helyesebbnek vélem, ha a fentiek helyett a novellafüzér kifejezést használjuk, ami egyszerre nevezi meg a kötet legtöbb írásának műfaját, utal azok különállására, miközben összetartozásukat is jelzi. Igaz, hogy az Ajánlás, a kötetet záró Vesztesek című vers és az előtte elhelyezett utolsó két prózai szöveg (Mi a szerencse?, Sorok a gondviselésről) műfajilag kilóg a füzérből, csak a tágan értelmezett esszénovella meghatározással illethető.
Az elbeszélő pozíció és nézőpont még egy szempontból figyelmet érdemel. Általában egyidejűleg foglalja magában a kamasz hadapródiskolás, majd a második világháború végén nyugat felé menekülő katona s végül hadifogoly látószögét és a jó harminc évvel későbbi történetmondóét. (Mint a szerző első kisregényében, a Soó Péter bánatában is.) A világgal ismerkedő, arra rá-rácsodálkozó gyerekember tudat- és érzésvilágának együttlétezése, a felnőtt elbeszélő bölcsességével jellegzetes belső feszültséggel telíti a novellákat. Esetenként nem is könnyű eldönteni, hogy éppen kinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket. "Nem állítom, hogy mindezt már akkor szó szerint végiggondoltam, hiszen csak most, több mint harminc év töprengése nyomán tudtam így megfogalmazni, de valamiféle viszolygó érzés (amiben már az önvád is jelen volt), valamely kiállhatatlan émelyítő csömör és undor igenis már akkor úrrá lett rajtam" - mutat rá e kettősségre maga az elbeszélő is A kutyás német című írásban. Jóllehet a novellasorozat egésze, ha töredékesen is, a világtapasztalat és létismeret általi felnőtté válást folyamatában ábrázolja, a mondhatni oszcilláló nézőpont következtében az egyes darabok egyegy történetpillanatba is belesűrítik azt ("Azt hiszem, akkor nőttem ki a gyermekkoromból" - A kripli). Éppen amiatt, mert a történet elmondója egyúttal kommentátora is annak: állandó reflexiói, meditációi, az. olvasóhoz és önmagához intézett kérdései, felszólításai általánosabb érvényű, modell értékű távlatokat is nyitnak az egyszeriségükbe, valószerűségükbe zárt helyzeteknek, jeleneteknek, így alakítva azokat a világismeret és létértés alkalmaivá. Szász László tömör megfogalmazása pontosan jellemzi Székely módszerét: "a valóságból átemelt novellai szituációkat éppenséggel az esszéizált gondolatmenet fikcionálja, azáltal, hogy modellszerűvé stilizálja".10 A élőbeszéd spontaneitását imitáló, a legegyszerűbb, közvetlen és áttetsző nyelvi kifejezésre törekvő elbeszélésmód strukturális összetettségét a kortárs kritikusok közül többen felismerték és újabb és újabb oldaláról világították meg: Kovács János: "egymásba iktat olyan eltérő rendező elvű epikai műformákat, mint a memoár és a parabola. Az elsőben a tényszerű hitellel bírótörténés az uralkodó, a parabolában ellenben a gondolat logikája érvényesül. Székely János "variációiban" különböző arányú keveredésben funkcionál mind- két elv. Emlékezés-paraboláinak sajátossága az esemény és a gondolat azonosulása (egymásba váltása), a mesélés és az elmélkedés szimbiózisa, a hős és a modell egybefonódása. A hagyományos realizmus kitaposott ösvényei így mitikus pokolbeli és mennybeli utakhoz vezetnek"11; Görömbei András: "Székely János alapvetően fontos élethelyzetek és magatartásmódok vizsgálatát eredeti módon végezte a létértelmezés eme különös laboratóriumában, a látvány és a példázat szintézisét teremtve meg néhány legjobb novellájában, az epikai ábrázolás funkcióját gondolattal társította. Így alkotott jellegzetesen intellektuális prózát és vallomást egyszerre."12
Nemcsak az elbeszélésmód ezen lényegi sajátosságai és a felismerhetően azonos világképi, morálfilozófiai háttér karolják össze a kötet írásait, de akár regényként, akár novellafüzérként olvassuk, a részegységek egymásra vonatkozása fennáll a motívumok, a tematika szintjén is. Az értelmezők közül többeket megtéveszthetett az első kiadás tartalomjegyzékének tipográfiai tagolása, ezért ír Taxner Tóth Ernő párhuzamos variációkról, Kovács János öt páros szövegről, Szász László szabályos pandan-novellákról, ugyanis az Amikor nyakon öntöttek és a Kripli, illetve az Emberbarátok és a Kutyás német valóban tekinthető egymás párdarabjának, színe-fonákja novellának, de a másik három "pár" már egyáltalán nem. Sokkal inkább igazat adhatunk Mózes Attilának, aki szerint "mindenik vagy csaknem mindenik valamilyen vonatkozásban megfelel a többinek, valamilyen viszonyba lépnek egymással, valamilyen metszőpont találtatik bármely két írás között."13 Mózes Attila rendkívüli empátiáról és lényeglátásról tanúskodó esszéjében a létparadoxonok, az azonosság tökéletes látszatát megteremtő tüköreffektusok, a valóság és a látszat, a jelenség és a lényeg, a végtelen és a szükségszerűség, a szerencse és a szerencsétlenség egymásba való sorozatos átcsapásának megjelenési formáit mutatja ki a novellákban, illetve az egymáshoz való viszonyukban. Így követi nyomon például a tökéletesnek az ellentéteibe való átcsapását A pálinkás, A kripli, A kutyás német, a Mi a szerencse? és a Sorok a gondviselésről című írásokban. Gondolatmenete azért is figyelemre méltó, mert a létparadoxonok jelensége nemcsak A nyugati hadtestben, hanem az egész életmű mélyén ott rejtőzik. Székely János gondolkodását és művészi kifejezésmódját kezdettől meghatározza versekben, drámákban, kisregényekben egyaránt a világ és jelenségei kétarcúságának, a létezés tükörjátékának, az ellentétes minőségek egymásba való átcsapásának felismerése. Gondoljunk csak a bűnös és az áldozat, az üldöző és az üldözött egymást feltételező, egyidejűleg, egymásban is létező különböző alakváltozataira az életműben. Mindennek képi, szerkezeti és nyelvi következményei oldják beszédmódjának egyébként asszertórikus természetét. Itt a novellákban például az egyértelműségeket nemcsak az egymást váltó helyzetek, fordulatok viszonylagosítják, hanem a folyamatosan reflektáló, saját állításait is megkérdőjelező narrátori jelenlét, akár úgy is, hogy két olyan asszertációt helyez egymás mellé, ami termékeny módon elbizonytalanítja az értelmezést: "Tökéletes az, amiben semmi hiba nincs. De amiben minden hiba megvan, azt sem mondhatjuk másnak, mint tökéletesnek." - Pálinkás; "nem az-e a jó katona, aki szó nélkül végrehajt minden parancsot? (...) Ám ugyanakkor van-e rosszabb katona, mint aki szó nélkül végrehajt minden parancsot? A szolgálat furcsa paradoxiája, érthetetlen ellentmondása, hogy a tökéletes és a nagyon rossz (a már-nem is katona) meghatározása teljesen egybeesik" -A kripli.
A létparadoxonok címszóval jelölhető jelentésegyüttes újra és újra történő művészi megformálása Székely János számára az ember világunkban elfoglalt helyzete kifejezésére szolgál, ezáltal tudja megmutatni létének természeti és társadalmi meghatározottságait. Ebből a nézőpontból is megállapítható, hogy a novellákban éppúgy, mint a drámákban, kisregényekben kulcsproblémaként szerepel a szabadság lehetősége összefüggésben a választás örökös dilemmáival. Többen felismerni vélik ebben az egzisztencialista filozófiák hatását, amit magam sem zárok ki, de ezúttal is inkább a különbséget hangsúlyozom. Székely hősei (elbeszélője és az általa bemutatottak) ugyanis nem szabad emberek, a hatalmi struktúrák foglyai, külső kényszereknek alávetett és kiszolgáltatott emberek. "Vagy a fensőbbség szolgálatát kell vállalnod feltétel nélkül, vagy a bandafegyelmet; vagy a kényszerítők, vagy a kényszerítettek falkája fogad be, s még jó, ha mindkettő ki nem tagad! Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz a rossz meg a rosszabb között - ez épp a szabadság" - foglalja össze keserű iróniával az Amikor nyakon öntöttek elbeszélője a saját tapasztalataira épülő életbölcsességet (ami nagyon erősen emlékeztet a Caligula helytartója Petroniusának dilemmájára is). Jő tíz évvel később fogalmazza meg Székely János A valódi világban a filozófiai általánosítás szintjén mindazt, amit már A nyugati hadtest novellái is hatásosan szemléltetnek. A világegész összefüggésében gondolkodó filozófus-író szerint sem elsikkadt lehetőség, sem véletlen nem létezik, minden szükségszerűen történik. A szabadság pedig "a legparadoxonabb fogalmunk: valami és az ellenkezője. (...) Egy ember akkor volna szabad, ha mindenben belső törvényeit tudná követni. (...) a világegész öszefüggésrendszerében ilyen belső determináltság sohasem fog szabadon érvényesülni, mindig beleütközik a világegész (külső) determináltságába, amelybe kölcsönhatások révén épül be. Így hát az emberi cselekvés merő determináltság. Egyrészt a belső, másrészt a külső determináltság egysége, egyensúlya, mondhatni eredője. Ha a szabadságot lehetőségnek tekintjük, hát olyan lehetőség, amely sohasem valósulhat meg. Szabadság ugyanúgy nincs, ahogyan véletlen sincsen. (...) Szabadnak lenni annyi, mint engedelmeskedni egyrészt az odakint érvényesülő, másrészt a bennünk lakozó szükségszerűségnek. A szabadság a rabság fedőneve." Ez talán Székely János legfontosabb létparadoxona: a szabadság mint rabság, a rabság szabadsága. (Emlékezzünk csak Az árnyék árnyékának rabsággal felérő szabadságára!)
Ez az alapvető emberi létállapot az, ami A nyugati hadtest hőseinek sorsát is meghatározza, ráadásul a katona "külső és belső indítéka a legritkább esetben fedi egymást: sohasem engedelmeskedhetik mivolta parancsszavának, örökös tudathasadásban él, létformája a meghasonlottság" - mondja a Sorok a gondviselésről című írás vallomástevője. Igaz, a következő mondataival már cáfolja is, azt állítva, hogy a külső kényszerűségeken a gondolat erejével úrrá lehet lenni, az előírásokat betartva, a külső szabályok szerint cselekedve is felül lehet emelkedni azokon, ha az értelem szuverén módon eszmél, értelmez, ítélkezik: "a bensőség győzelme ez a külső világon; az értelemé a kényszerűségen; úgy is mondhatnám: a szellem elfojthatatlan szabadsága ül itt diadalt a külsődleges (testi) fegyelmen. Tetteinket, szavainkat előírhatják - gondolataink szabadok." Az elbeszélő szerint ezzel elkerülhető az örökös tudathasadás, a meghasonlottság, s ez nemcsak a katonaságnak, hanem a társadalmi létnek is az alaptörvénye. Rokon ez a kényszerű helyzetből erényt kovácsolni igyekvő gondolatmenet az ötvenes évekbeli Székely-versekben írottakkal, de hogy valójában mennyire nem jelenthet megnyugtató megoldást, azt nemcsak az életmű egésze bizonyítja, hanem A nyugati hadtest más szöveghelyei is. Egyrészt a katonai, háborús viszonyok között fölerősödő kiszolgáltatottság-élménnyel együtt járó elemi félelemérzésen a gondolat erejével nem lehet úrrá lenni: a "mindnyájunkban ott szunnyadó engedelmesség (és önfeláldozás) két lábon járó megtestesülése", A kripli Monoki Istvánja "önmagában, karakterében, mondhatni testszövetében hordta kárhozatát" - állítja az elbeszélő, aki ugyanakkor az esetleges következményektől való félelmében képtelen a mellette való kiállásra. A fájdalomtól, a megaláztatástól retteg a lovától szeretetet kolduló hadapród, de az emberi sorsot példázó, sérült lényétől idegen, fizikai mivoltának ellentmondó feladatra kényszerítéstől való félelem teszi Pálinkást is "tökéletesen szörnyű"-vé és "szörnyűségesen tökéletes"-sé. A kutyás német elbeszélőjét is a félelem készteti cselekvés helyett csupa ábrándozásra (a hóhérkodó német katona lelövéséről), de maga a német is "ugyanazért hajtja végre utasítását, amiért minden katona mindig is végrehajtotta. Nem a fegyelem, nem a kötelesség, még csak nem is az engedelmesség, hanem mindenekelőtt a félelem kényszeríti hóhérkodásra; mi kényszerítjük rá puszta jelenlétünkkel; éppúgy tart tőlünk, mint foglyai tőle, éppúgy az. életét menti, ahogy a foglyai is; mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, mert egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú földet, s vigyázzon, aki ítélkezni próbál, nehogy végül önmagát ítélje el." Másrészt a belső autonómia mit sem ér, ha titokban marad, ha külső cselekedetekben nem nyilvánulhat és nem is nyilvánul meg. A nyugati hadtest elbeszélője, illetve elbeszélői és más hősei azonban nemcsak belső szuverenitásukért, autonómiájukért, hanem tartásuk, emberi méltóságuk megőrzéséért is küzdenek, kényszerhelyzetekben, idomulások közepette, "lehajtott fejű engedelmesség külső szituációiban"14 is az etikus magatartás és cselekvés lehetőségeit kutatják. Ahogy például az Emberbarátok című történet lelküket féltő humanista tanárai, katonaszereplői és elbeszélője is. Ez az írás azért is külön figyelmet érdemel, mert kitűnően megvilágítja a szerzőnek a kötet egészére érvényes alkotói módszerét és szándékait. "Így volt, ez történt negyvennégy őszén, mondjuk a Maros völgyében - vagy ha nem éppen ez, hát valami nagyon hasonló" - mondja az elbeszélő az általa át nem élt, de több forrásból is megismert események elképzelése, rekonstruálása után. Nem azért fontos számára a történet felidézése, mert személyes ismerőseivel, egykori tanáraival esett meg, hanem, mert - ahogy hangsúlyozza - "mélyen bevilágít a háború, a katonaság, az embert mindenfelől szorongató kényszerűségek szerkezetébe", és nem a valósághű pontosság a célja, hanem - ahogy Szőcs István fogalmazott Az év könyvéről rendezett Utunk-béli vitában - az, hogy "az erkölcsi dilemma tragikus vak mélységét még jobban felverje szavával"15. Székely János ennek érdekében nem elégszik meg azzal, hogy itt is felvonultatja mesterségbeli tudása legjavát, az élményszerű előadásmódtól, a festői tájleírástól, a drámai atmoszférateremtésen, a pár szóval is hiteles jellem- és lélekrajzon át, a narrátori nézőpontok és álláspontok egymásba való finom áttűnéséig, hanem végül közvetlenül is megszólíttatja elbeszélőjével az olvasókat, hangsúlyozva, hogy nem elvont gondolati konstrukcióról, hanem nagyon is életbe, életekbe vágó kérdésről van szó: "Mit tennének önök, ha egyszer csak abban a végzetes dilemmában találnák magukat, mint egykor az a fiatal hadnagy, s dönteniük kellene, méghozzá rögtön?" Tudniillik: mit tennénk Gálfy Béni és Cseke Miska helyében, akiknek az előírások szerint ki kell végeztetniük szökevény falubeli katonatársukat, tanítványukat a szintén falubeli bajtársaikkal. Az olvasói állásfoglalást kikényszerítő kérdések így a műegészből kiszakítva anakronisztikusnak, túlzottan didaktikusnak tűnhetnek, valójában nem idegenek a novellafüzér világától, hiszen a szerző már az Ajánlás első szavaival egy olyan kommunikációs helyzetet teremtett, amit a későbbiekben is következetesen és módszeresen fenntart. Legvégül pedig azt is elismeri, hogy valójában nem is a mi véleményünkre kíváncsi, hanem önnön magáéra. Bevallja, hogy nem tudja, akkor mit tett volna, mai eszével bizonyára Cseke tanár úr megoldását választaná, aki, miután a kivégzőosztag nem hajtotta végre a tűzparancsot, saját kezűleg lőtte fejbe a szökevényt, s akit a háború után több év börtönbüntetésre ítéltek tettéért (amiért az egész zászlóalj adósa volt, hiszen a parancsmegtagadásért feltehetően megtizedelték volna), s amit a hazatérés után maga vallott be: "... mai eszem szerint tehát bűnös vagyok. Ami történt, miattam, helyettem történt; mindezt én cselekedtem, inkább ülök pár évet, semhogy a bajtársaimat engedtem volna megtizedelni; alázatosan kérem, ítéljenek el"
- vallja az elbeszélő képzeletbeli bírósága, olvasói előtt, előttünk.
Ez a szenvedélyes önvizsgálattal, önelemzéssel együtt járó bűntudat, bűnvallomás jól ismert az életmű más darabjaiból is, és a versekben, esszékben nyíltan ki is mondatik az, ami itt rejtettebben, hogy háttérben nem is annyira valóságos, konkrét bűnök munkálnak, hanem inkább az a filozófiai meggondolás, mely szerint az emberi élet, annál fogva, hogy emberi (tudattal, erkölccsel felruházott), eleve bűnös. A székelyi világkép és morálfilozófia szerint azonban a bűnös és az áldozat szerepe fecserélhetően azonosítható, ezt példázta már az Árnyék sorsa is. "Áldozatnak és hóhérnak, bűnösnek és üldözöttnek kell lenni egy személyben annak, aki akarva-nem akarva az erkölcsi értékrend magasabb fokára hág" - írta találóan Szilágyi Júlia Székely versei és korábbi prózája kapcsán16, de ezt példázza A nyugati hadtest több hősének, például Pálinkásnak vagy Cseke Mihálynak a sorsa is. Ezért társul a bűntudathoz hangsúlyozott azonosulás az áldozatokkal. Bűntudat az emberi alávetettség, kiszolgáltatottság, nyomorúság számtalan megismert megnyilvánulása miatt, és azonosulás a megnyomorítottakkal, a szenvedőkkel, az örökös vesztesekkel: "mi égtünk; esendő, bűzlő, rothadó emberhús égett" (Füstök); "Akárkik voltak, végeredményben mi magunk voltunk." (A kutyás német). A bűnös-áldozat létparadoxon az elbeszélő bűntudatteljes személyes azonosulásélménye révén válik az olvasó számára is átélhetővé, az implikált szerzővel való dialógus "önmagához vezeti vissza az olvasót"17, s így válnak a borotvaélen táncoló kérdések számunkra is megkerülhetetlenekké, s nemcsak a megjelenített dilemmák, de maguk a legsikerültebb novellák (Pálinkás, Az emberbarátok, A kutyás német, A kripli) is feledhetetlenekké.

Részlet egy készülő monográfiából.

JEGYZETEK

1. Székely János: Bolyai János metaforája. In: Egy rögeszme genezise. Bukarest, Kriterion, 1978. 76-77.
2. Székely János: A költői tehetségről. In: uő: Egy rögeszme genezise. 167.
3. Kovács János: A feledhetetlen ostroma. In: uő: Kétség és bizonyosság. Bukarest, Kriterion, 1981. 151.
4. Gáll Ernő: "Bűn valló" irodalom: pró és kontra. In: uő: A sajátosság méltósága. Bp., Magvető, 1983. 189.
5. Simon Zoltán: Székely János kisregényei. Kritika, 1989. 7. 39.
6. Mihail Mihajlovics Bahtyin: A szöveg problémája a nyelvészetben, a filológiában és más humán tudományokban. In: uő: A beszéd és a valóság. Bp., Gondolat, 1986. 489.
7. Paul Riceour: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Osiris, 1999. 336.
8. Kovács János i.m. 149-150.
9. Taxner Tóth Ernő: A nyugati hadtest. Magyar Nemzet, 1982. május 23. 8.
10. Szász László: A rejtőzködő esszépróza In: uő: A műhely hiánya. Nagykőrös, Arany János Múzeum, 1998. 166.
11. Kovács János: A feledhetetlen ostroma... 150-151.
12. Görömbei András: Székely János: A nyugati hadtest. Alföld, 1981. 3. 82-85.
13. Mózes Attila: Létparadoxonok. Az azonosság tökéletes látszata. Utunk, 1980. 6. 1-3.
14. Görömbei András i.m.
15. Az év könyve. Utunk, 1980. 12. 4-6.
16. Szilágyi Júlia: Rokonságok. Igaz Szó, 1973. 3. 365-374.
17. Paul Ricoeur i.m. 323.