Lucien Noullez

Huszonnégy kristály

Ajánlom ezeket a kristályokat, ezeket a séta közben
fülembe hullott morzsákat, az emlékezet e gongütéseit
a járókelőknek, akiktől kölcsönkaptam, és annak az
arcnak, amelyet ezek mélyén kerestek

Érzelmi élet:
minden apró lélekhez van anyacsavar,
de az eső, amely körbejárta a világot
hűségesen visszatért
áztatni ezt a zsebkendőnyi földet.

Zuhanás közben anyám élete
a búzavirághoz hasonlít,
amelyet könyvbe préselnek,
és otthagynak sokáig
az illatos lapok között.

Mit tudnak a majomkölykök a szépről?
Esetlenül hadonásznak az ágak közt,
és angyali sikolyokat hallatnak, látván hogy nő a fű.
S ha ők volnának maga a vonagló,
ugrabugra szépség, ó, remény!...
Tegnap egy lány sebtapasszal.

Ma már a szíven a seb.
A hó régóta késlekedik
nem emelinti
lelkünk.

Ha beszél, ha nem beszél,
ha nyikorog, ha nem nyikorog:
ez a vers.
Nem látni rajta semmit, de tartsd a szemed elé
és megnő a világ.

A lány arra gondol, vajon mért puffasztja annyi
zsebkendő-gombóc a zsebünket.
Ha kizuhanunk egy történetből,
abba bele is halhatunk,
mondja, miközben mindent kioldoz.

A szent tehén
korántsem mormol ájtatos dolgokat,
ehelyett rábődül minden arrajáróra,
remény-dombokra révedő szemekkel,
míg a hentesek alszanak.

További információkat szerzünk
az álmok és a balsors felől.
Aztán, ha már mindent tudunk,
visszajövünk,
mondja a vers.

Egy angyal, vele kicsi lyuk,
s egy ember, vele a fáradtság,
szóba elegyednek, míg rágja-rágja
az írás mindkettejüket.

Tudom, hogy az ima nem vezet semmire.
Csak éppen ő is egy imára hasonlít, ennyi, pont,
s misztikus hullámok öntenek el,
mindet a bor gömbölygeti,
vállunkból őrült szerelem szabadul ki.


Bernard Bailly-nak

Nem a hegedűkészítőknek szólnak először,
ha a világ, melyet elbűvölni vágynak,
nagy robajjal összeroskad.
Ragasztószagban görnyedezve
nézik méhecske-kezüket.

Gentnél a vonat piroscsizmás
egyetemistákkal telik meg.
A reggel csupa fénylő csúnya szóval beszélni kezd.
A megszokott idő leteszi ceruzáját.

Vasárnap az ablakban harmonikázó lány,
a legszebb,
eszébe jut, hogy szélbe dobja ezt a megnevezhetetlen testet.

Egy lány hegedűjével vakarássza az eget.
Az ég nem túl csiklandós. Zöld a föld.
Az estében a tó lélegzését hallani.

Azért hagytuk itt, hátha elveszti valaki a lábát.
A férfi egy arrajárónak
meséli az ügyet.
A pályaudvar csupa ártatlanság
s leoldozott szandálokkal van tele.

A járdán
két cipő
tanúskodik arról, ami láthatatlan,
s ami a csontig beborít minden álmot.

Nem tudom, létezik-e Isten.
De hogy a zene létezik,
abban biztos vagyok.
Nem tudom, hogy
Isten hallgatja-e.

Az emberi faj, két kezén öt-öt ujjal
alszik egy rázkódó kocsiban. '
Ugyanazon a villamoson
láttam egy nagyon öreg asszonyt is, ujját szopogatta.
(A gyermek anyja kínaiul beszélt.)

A kishibás ég
bőségesen meglocsolt. Eső ez és nem kegyelem,
mondta a nagylelkű,
a vidám szívű szent asszony.

Éjfélre az olvasónak afrikai szeme lesz.
Mellette alvó asszony
hangosan szuszogva napokat válogat.
Öreg tudás, öreg feledés
ragyog szűkös falak között.

Csillagokat
mutogatok
vagy az. állomásra vezető utat.
A járókelők megköszönik,
létezik már a világ.

Ennivalóra egy kis apró
furcsán zizeg a koldus
zsebében. Az elárasztott
körúton fényszórók lyuggatják az éjt.
Az idő szelíden mindent elönt.

Egy ing.
Az ablak elé akasztották száradni.
Elfeledte a tébolyult szerelmet
szép szeleburdi
ujjaival szélben kalimpál.

Meglehet hogy a fűvön fekvő
gyermeknek Krisztus
jut eszébe
még a ruhákat virágokat lökdöső
nevelés, visongás közepette is.

LACKFI JÁNOS fordításai