Szabó Gyula
Szabó Gyula
CSÁKTORNYAI KAKUKK
Részletek A sátán labdái V. kötetéből.
„Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek penig,
valalahonnan jön reánk, prédájává”: ez a csúfságra és prédára jutott állapot
volt Zrínyi egész nemzetfelemelő tettvágyának a fő mozgató ina. Ifjabb éveiben
még csak magának kezdte ebben a nagy nemzeti matériában a tanulást, de már
akkor tudta, hogy a tanulásnál nagyobb dolog a tanultak „megcselekvése”, s
mindennél nagyobb az, ha a cselekvés a haza szolgálatára fordítja a tudást.
Hosszú éveken át készítette fel magát erre a nagy szolgálatra, s egyre kereste
a módját annak, hogy másokat is felkészítsen, tanítson, magával ragadjon, úgy,
hogy végül minden fáradozhassék abban”. Géniuszának legszerencsésebben párosult
két alapjegye a bölcs-tudós körültekintés és a serény-vitéz tettrekészség volt,
annak a régi latin szentenciának a megtestesüléseként, hogy „Diu delibera, cito
fac!”: „Lassan határozz, gyorsan cselekedj!”, de az Idő múlásával újabb példája
lett a csúfság és prédaság keserves állapotának – hovatovább a gyors cselekvést
siettető türelmetlenség lett a fő géniuszjegy. Ahogy hatalmas históriai
tapasztalásának megszerzésével szert tett a hosszú mesterség rövid
elsajátításának művészetére, s annak során mind élesebb látással megtanulta,
hogy az idő is, a szerencse is, az alkalom is mind szárnyas „jószág”, az egyik
gyorsabban repül, mint a másik, úgy lett egész fáradozása mind siettetőbb
serénykedés, sarkallás és sarkantyúzás, mind szaporább szárnyemelgetés annak az
egyre halaszthatatlanabb célnak az eléréséért, hogy a hosszú idő óta
állandósult – alászállásból” felszárnyaljon a nemzet, s az idő siettető
parancsát jó végre vigye. „Szereti a holló a maga fiát – mondta már a Vitéz
Hadnagy élén – ... az emberek közt is minden szereti a maga elméjét és
fáradságának munkáját. Én is elmémnek ezt a szülését mikor megláttam, nem
utáltam meg, hanem amint lehetett, rendben fogtam.” „Már a lassú határozásnak”
ez az elmeszülött műve az esettség porából élemedő főnixmadár szárnymozdítása
volt, a bár az elméjét fárasztó szerző csak pár évvel később, a Mátyás
király életéről való elmélkedések élén fogalmazta meg azt a „tudását”,
hogy „nem mindenik seculumban születik Fenix, és sok száz esztendeig kell
fáradozni a természetnek, meddig formálhat oly embert, aki világ s országok
megbotránkozásának (-csúfságának) gyógyítója legyen s maga nemzetének
megvilágosítója” – mint amilyen tűzmadár „a mi jó Mátyás királyunk is volt
–, már ekkor fényesen kiviláglott a műből az, hogy a szerző igen szerette a
Hollós Hunyadiak magasan szárnyaló példáját, és „Corvinus-szerető” emberként
éppen ő volt az, akit a természet hosszú fáradozása – „lassú határozása” – új
nemzetvilágosító tűzmadárrá formált. S a hosszú időn át formált madár, mihelyt
a szárnyát mozdíthatja, mindjárt „gyorsan cselekszik”...
Noha hazája sorsára nézve leghasznosabb “foglalkozásnak” nem a költői, hanem a
hadvezéri „geniumával” való szolgálást tartotta, azért verssorokban is megírta,
hogy „Az idő szárnyon jár. Soha semmi nem vár, És foly mint erős folyás”. Ehhez
mérten hadtudományi munkájában egész sereggé lett a szárnyas gyorsaság: ahogy
hadvezéri óráját mind közelebb igazította az idő parancsához, úgy szaporodtak s
erősödtek az idő folyásához hasonlóvá hadvezetési szentenciáinak „szárnyas”
szavai. „Elrepül a szerencse, vitézek”, mondta ki emelt hangon egyik fő
intését, s ennek az elrepülésnek a visszafogására-pórázására, mind
szárnyalóbban röpítette fel buzdító szavait, szentenciáit, példáit. „Az
gyorsaság és merészség, úgy tetszik, egyeznek a szerencsével. A gyorsaság oly
szükséges a hadi állapotban, hogy talán semmi nem szükségesebb annál... azért
hogy az üdő vagy más galiba meg nem gátolja a te szándékodat... Akit elszántál
magadban, ne mulass (=halogatózz) véle; kit ma végezhetsz, ne hadd holnapra,
mert egy árvíz, egy rossz idő, egy kicsin akadály köziben dűlhet a te
tanácsodnak (=elhatározásodnak), s mind elbontódik. Jusson eszedben, hogy a
sólyom- s az rárószárnyat nem azért viselik a vitézek, hogy az volna legszebbik
madártoll, mert szép a páváé, szép a publikáné (=pelikáné): hanem a
gyorsaságnak jelére viselik; és valamint a sólyom, amely mihánt meglátja a
prédát, nem késik, hanem mint a süvőtő szél száll reá, úgy szükség a vitéznek,
mihánt megfáradott az okosságban a szándék, mint a sólyomnak, menni az
ellenségre... Julius császár nagy példa lehet; nem volt ez világon, valamint
más vitézi állapotokból, úgy az gyorsaságból mása; bízvást mondhatjuk, hogy
vitézeknek rárója volt... Hamar cselekedjél hát, ha mire a szerencse vezet,
mert vajki hamar elkedvetlenedik, ha meglátja, hogy nehezen húzatod magadat
utánna, és nem repülhetsz az ő szárnyaival egyiránt.” A gyorsaság itt nem csak
egy kerék volt a sok között, hanem több madárnévvel megkeresztelt, szárnyanőtt
szimbólum, amelyben még a „nagy példa” császár-madár, Julius Caesar is „vitézek
rárója” nevet kapott. De emellett mindjárt megjelentfelszállt itt is a másik
„nagy példa”, a vitézek „hollója”, a saskeselyűt is megkergető Mátyás: „Az ő
élete merő bátorság volt, és minden gondolata vitézség, az ő elméjében és
szájában mindenkor ama híres római generálisnak szava vala: Audendo agendo que
res hungara crevit... (=Merészség és tevékenység emelte fel a magyar ügyet, nem
pedig meddő tanácsok, miket az aggodalmaskodók óvatosságnak neveznek)...
Tanuljon ebből minden ember, ne fogjon lágyan senki a dolgában, hanem keze-lába
legyen az actiónak, akit ember cselekszik, mert ha csak lassú... semmi jutalmát
nem vészi”....
Minden tagnak részt kellett vennie ebben a minden tagot megmozgató akcióban, a
kéznek és a lábnak éppúgy, mint a nyelvnek és a toroknak – többek között az
ősnek, Zrínyi Miklósnak a példamutatása szerint –, s ha Zrínyi felismerte a
serény és bátor szó, nyelvi „fegyver” sorsdöntő szerepét, akkor ugyanő volt az,
aki a vitézi ékesszólást először kovácsolta magyar nyelven mesteri fegyverré,
hogy azzal is talpra állásra és szárnyalásra mozgasson, maga után húzza
nemzetét a tennivalók tudásának kisebb dicsőségétől a keze-lába akciók nagyobb
és a hazaszolgálás legnagyobb dicsőségéig, s mindezt a vérnek olyan hőfokú
felmelegítésével tegye, hogy duplázó kiáltásából mindenki megértse: a
háromszorosan szükséges fegyver mellett a kardforgató elszántság, a „jó vitézi
resolutio” hozhatja meg a szerencsétlenségben a sorsdöntő fordulatot. „Itt
énnekem Istenemet kell kérnem – mondta mintegy fohászként a szavalnak erejéért
–, engedje meg az ő szent nevéért nem csak kimondhatnom azt, amit tudok,
kévánok, hanem persvadeálnom (=meggyőzővé tennem) is az én magyarimnak, hogy
erre applicálják (=alkalmaztassák) magokat minden tehetségekkel, kévánságokkal
s akaratjukkal. S ha ezt én véghez viszem, bizonyos vagyok benne, el nem nyel a
pogány eb egyszersmind, hanem még egyszer talpra áll a magyar.” És aztán mondta
sok meggyőző ékesszólással: „Szükséges azért, hogy a kapitán ne reszketve és
halován orcával, hanem serényen, bátran mondja ki a szót, hogy az mit nyelve
mond, az orcájának színe meg ne hazudtolja. Vaj’ ki nagy biztatás a seregnek a
kapitán serény magaviselése... Semmi mesterség, semmi hatalom ugyanúgy az
emberek kedvét és akaratját meg nem forgathatja, mint a kapitánnak okos biztató
szava; az uralkodik az emberek elméjén, az csinál utat magának a mások
elrejtekezett szívében. Ez által győzedelmek, amelyek igaz kétségesek voltak,
vitettek véghez, ez adott szüvet vitézeknek, az melyek nyulak voltak, ez a
szerencse bosszúságára megbátorította a félénkeknek a szívét. És hogy ne
szóljak Xenophonról, Julius császárrul, akik sokat eloquentiával
(=ékesszólással) vittek véghez; tekéntsünk a mi időnkre, meglátjuk Szkender
béget, Hunyadi Jánost és fiát Mátyás királt, más sok magyar vitézekkel, az
kiknek számlálására egy egész könyv kellene, amelyek biztató szavokkal többet
vittek véghez hogysem a magok karjokkal; beszéddel csináltak utat a
bátorságnak, de vitézséggel vitték végben... Mikor azért a kapitán szép
szavával a hadat persvadeálja (=meggyőzi), és látja, hogy kívánják a harcot, ne
mulasson sokáig, hanem míg meleg a vas addig verje, míg el nem múlik az kedvek,
addig serénykedjék; mert végtére amely szók megmelegítik az ember vérét avagy
öszvegyűjtik, az idő eloszlatja és meghűti... Itt talám valaki engemet
megszólít s kérdi tűlem: mit akarsz ezekbül a sok beszédekbűl kihozni? mit
tanácslasz? könnyű akárkinek is deklamálni (=szónokolni), prédikálni, de
orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra röviden felelek, meg is
duplázom kiáltásomat: Fegyver, fegyver, fegyver kívántatik, és jó vitézi
resolutio! Ezenkívül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok,
evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan...Nincsene
Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben
ismég újonnan megvirágoztatni? De úgy, hogy mindnyájan egy szívvel, egy
lélekkel ...körmösen nyúlunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk,
tusakodunk az mi életünkért. A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül
való vigyázás, a kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának
gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hívnak. Minékünk penig
magyaroknak nemcsak dicsőségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon. Nem
vakmerőségre hívok senkit... hanem okosságnak mértékletességével és állhatatos
szívünknek megkeményítésével akarnám, hogy előállanánk erre a nemzetünknek
utolsó szükségére és a szerencse-bírónak utolsó sententia-kimondására.” Ez a
fegyverbe hívó, körmösségre szólító ékesszólás, duplázott kiáltás, már az Áfium-szózat
volt, az egyetlen és utolsó orvosság a százados sebre, amely az időparancsot
magyarul azzal a vagylagossággal tette közzé, hogy „avagy most avagy sohasem”
kell hadakozni, latinul meg azzal, hogy „Hic vobis vel vincendum vel moriendum
est”: „Itt vagy győznötök vagy halnotok kell.” Az a történelmi pillanat volt
ez, amikor Várad és Rákóczi György elestével Erdélyt is elsújtotta a világbíró
szultánok kardjával járó fátum, elgázolta a „vadkan” Bocskay István, Bethlen
Gábor és a két Rákóczi György „szépen plántált” fél évszázados szőlőjét, s
amikor nem volt többé más mód és lehetőség, mint egy utolsó „kirohanással”
előállni a Szerencse-bíró ítélethirdetésére, abban az utolsó reményben, hogy
azzal „elbomlik” a világbíró szultánok szentenciája, s a Hunyadiak
dicsőség-fájának virága és gyümölcse virul és terem ismét.
„Az ifjak, akiknek még a szerencse gyümölcsének savanyúsága öszve nem vonta az
ajakokat, hamarább próbálnak mindenféle próbát. De az öreg hadnagyok, akiknek
megsavanyodott immár sokszor örömök a szerencse miatt, igen jól megnézik, mit
kell szerencséltetni, mit nem” – latolgatta az egyik szentencia a „rezoluciót”
az ifjak serénységének és az öregek óvatosságának két végletén évekkel azelőtt.
Akkor még az erdélyi „szőlő” a legépebb s legvirágzóbb állapotában virult,
de már akkor Zrínyi volt az, aki a Hunyadi-holló magasságába
emelkedett, s a magát utolsó szerencsére bízó „vak-veréb” szárnyát elutasítva,
a sólyom és a ráró leggyorsabb szárnyát érezte a magáénak – a maga
kezének-lábának –, ugyanúgy, mint a vigyázó, őrködő, vészt megjelentő
vadludakét, darvakat: „Végy példát az darvakról és a vadludakról, nem teszik
szárnyok alá fejeket, és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítnak; gondold
meg, hogy az ellenséged nem aluszik, hanem vigyáz, hanem gondolkodik a te
károdra, esővel, hóval örömest megvereti magát, csak tenéked árthasson, és te
is azt cselekedned, ha tudnád, hogy ő gondatlan és aluszékon.” Csattogtatta
ezeket a szárnyakat, addig, míg tintába mártott tolla a pacsirta példájával
repült elő az utolsó harcra hívó „deklamáció” kiáltásakor: „Ne adja Isten azt,
hogy az én pennám az idegen nemzeteknek akármelyikéről is igyekezzék
gyalázatokat írni: nem célom az, mert tudom, minden nemzetnek maga dicsőségét
elegendőképpen mindennap históriákkal is bizonyítani. De azt concludálni
(=végső következtetésként állítani) kévánom, hogy mi, magyarok, ne tegyünk
fundamentumot senki vitézségében, hanem míg Isten ép kezét-lábat adott kinekkinek,
azon erőlködjék, hogy az idegenek ne legyenek szükségesek principaliter
(=főtényezőként), hanem... segítségképpen, mert bizonyára az mi sebünk senkinek
úgy nem fáj, mint minékünk, senki sem érzi nyavalyánkat úgy, mint mi. Tehát
következik abbul, hogy senki olyan serényen is nem nyúl az orvossághoz, mint
minékünk kellene nyúlnunk. A pacsirták példája adjon okot nekünk a magunk
bizodalmában (=ahogy felszállva megállnak a levegőben), mely ha nem lesz,
héjában reménljük szomszédoktul s más idegen barátinktul segítséget.
Demosthenes néha mondja vala: Nam non modo Deus... (=Mert nemhogy az Istent, de
még a barátot sem szabad kérni arra, hogy az alvónak vagy renyhének segítségére
legyen)... nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok (=veszedelmet), hogy éntűlem
elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől (=elő), amint megfenyegettél a nagy
Ezekhiel prophétával: Venientem gladium...(=Ha a közeledő kardot az őrálló nem
jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr)”... Nem a
segítségkoldulás, hanem a talpraállás pacsirtahangja volt ez, de annak, hogy
„magyart kévánt” oltalmul, megvolt az a fundamentumos feltétele, hogy
„jobbítsuk meg magunkat”: „Jobbnak kell hát lennünk, vitézebbnek is,
tanultabbaknak is, ha a törököt meg akarjuk verni, mert ő több is, semmit nem
indulok azon, ha mi jobbak leszünk.” Törhetetlen hittel bízott ebben a nagy
történelmi lehetőségben, ám ugyanakkor kíméletlen nyíltsággal tárta a nemzet
szeme elé a „mostani nyomorult állapotunkat” is, amikor „ha valami csak megrezzenik
is a török részéről, futunk ide s tova”. Keményen sújtó szóval állja útját az
ilyen futásnak: „Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélyt elvesztjük...
fussunk ki az országbul... Braziliában elég puszta ország vagyon”, mondta,
mintegy a szégyenletes vesszőfutás visszataszító képét mutatva meg a
„válaszúttal”, de a legkisebb rezzenéstől való futás mellett ott látta s
mutatta hasonló nyomorult állapotként a cifrába öltözött segítségkoldulást is:
„... hadjunk békét egysokáig a pompának s vendégségnek... a prémes köntösnek,
az ezüst kupáknak és más haszontalan cifraságnak...Más nemzetek, kiktül messze
vagyon a pogány szomszéd... és a veszedelmet nem olyan közelrül látják, min
mi, öltözzenek bíborban, bársonyban, kamukában: mi, kik immár a pogánnyal
ennyi kárunkkal öszve bomlottunk és háborodtunk, nem viselhetünk egyéb
öltözetet a fegyvereknél, pánczérnál, egy szóval vasnál és fegyvernél... ha mi
csak zsebben tesszük a kezünket, senki nem gondol velünk, ha nem tudom, mint
kérünk is segítséget”.
Ő már jó két évtizeddel ezelőtt harcmeleg vérrel fogat szeretett volna mutatni
a töröknek, amikor 1642. június 12-én Csáktornyáról azt „jelentette” az akkori
nádornak, Eszterházy Miklósnak: „Mostani írásomra Kegyelmes Uram, kényszerített
az Töröknek sok csatázása, szüntelen kártétele, s nem tudom, mihez tartsuk
magunkat... Ha mi meg mernénk fogunkat mutatni, nem volna semmi nyavalyánk, de
félek, hogy Ő Felsége haragjába esünk...” Huszonkét esztendős ifjú volt akkor
még csak, de egy-két szavával már akkor „megfelelt” arra, hogy mi lenne az
orvosság a nyavalyára. Attól kezdve két évtizeden át csinálta az utat, forralta
a vért, verte a vasat, „jobbította” a nemzetet az utolsó harcra.
Zrínyi nem vallotta azt a törökkel való viszony szabályaként, mint Bethlen
Gábor, hogy „a szép szónak nem szokott feje betörni”, hanem még a „törökös”
Bethlen Gábor csontjával is a pogány verésre tüzelt, mint ahogy az utolsó
„barlangi” szorultságban fegyverként fordította vissza a pogánytól tanult
leckét is a káspiai barlangból kijött „rettenetes és dühösséggel teli” pogány
sárkányra: „Azt mondja a török: ha a te ellenséged olyan, mint az elefánt,
annyinak tartsad, mint a legyet, ne félj tűle: ha olyan is mint a tégy, úgy se
vesd meg, hanem oltalmazd tűle magadat, mint az elefánttól. Pogánytul szép
tanúság (=lecke)... Azért kicsin ellenség ellen is, futó ellen is, minden
tehetségeddel harcolj, ne kelljen osztán mondanod: hiszem, ki gondolta volna,
mégsem gondoltam volna.” Ő a maga részéről a két évtizedes szüntelen
felkészülés végén okkal mondhatta volna, hogy nem volt semmi, amire
nem gondolt abban az egyetlen gondolatában gondviselésében, amely körül egész
élete, „minden tehetsége” forgott. Ő, ahogy végiggondolta sokszor még azt is,
ami az ellenség fejében megfordult, ugyanúgy igyekezett meggondolni minden
olyan dolgot, amit az ellenség „meg sem gondolt volna”. Így lehetett a
gondolatává a „téli hadjárat” is már hét évvel azelőtt, hogy megcselekedte
volna, amikor csaknem a Mátyás bőrébe bújva leste, hogy Szabács „közép télen”
való megszállásának mi a rejtett oka, hadi „misztériuma”: „Hogy télen szállotta
meg Sabácot, a sincs mysterium nélkül; tudniillik tudta jól, hogy akkor a török
öszve nem gyülekezik, nem is mehet könnyen segítségére (=a várnak); jó azért
oly időt választani a vitézkedésre, az kit az ellenség meg sem gondolna és néki
alkalmatlan.” Ezért tudta azután olyan jól végiggondolni a török nyári „áfiuma”
ellen is a téli orvosságot: „Tudom, lesznek olyanok, akik minden erőnket,
igyekezetünket csekélynek, fogják tartani annyi százezer török ellen... de én
azoknak megfelelek, ha nyáron szemben nem szánhatunk is mezőben (=nyílt
csatatéren) ellenségünkkel, télen legalább jó progressusokat (=sikereket)
reménlhetünk, mikor a török viszszaszáll, nyáron pedig in defensionis termino
(=a védelmi vonalban) maradjunk. Bizonyára alább hagy a pogány, s azt a
frigyet, akit mi vérünkkel vásárlunk tőle, ő fogja mi tőlünk kérni.” Folytatta
mindezt két évtizeden át úgy, hogy nemcsak minden gondolatát, de álmát is ez
töltötte be már-már a vadkan látásáig: „Hadd végezzem el beszédemet: azt
mondom, amely hadnagy szorgalmatos akar lenni, szükséges, hogy az ő lelke,
szíve és kedve szabados légyen mindenféle pasiótul (-szenvedélytől), mert ha az
egész erőnk alig lehet elegendő...miképpen lészen tehát, ha más akadékokra
lészen osztva... egy hadnagynak sem feleségére, sem hazájára, sem más dolgokra
nem kell gondot viselni (=semmi más gondot nem kell hordoznia), hanem szüntelen
az ellenség veszedelmirül, az maga megmaradásáról gondolkodni, még álmodni is
ha lehetne, mint szintén a jó agárnak a vaddal. És mikor mind így cselekszik
is, mégis nem mondhatja; elegendőül van.” Kezdte s végezte sok beszédét két
évtizeden végig, csinálta az utat sok diskurzussal a szívekhez, de nem volt
soha „elegendőül”, amit gondolt és tett.
Így érkezett el aztán 1663 nyarán az „annyi százezer török”, s így lett Zrínyi
akkorra a két évtizedes felkészülés és felkészítés „progresszusaként” az a
„magyar Márs”, akinek a duplázó kiáltását és fegyverbe szólító elokvenciáját
úgy visszhangozta Érsekújvár eleste után a vitézi közének, mintha az ő
Áfiumához szólt volna hozzá, nem csak vért, de rímet is egybegyűjtő
melegedéssel: „Fegyvert s bátor szívet kell annak szerezni, Az ki hazajáért
kész harcot próbálni, Élet s halál között szerencsét keresni, Kard, sűrű lövés
közt nem kell semmit félni. Világ előtt szégyen hazánk pusztulása, Minden csata
nélkül magyarnak romlása; Nagyhírű nemzetnek prédára hullása. Török dandároknak
könnyen kóborlása. Kevés békességhez, mellyel csak hiteget A török bennünket, s
magához édesget, Ne bízzunk: mert mutat romlandó üveget, Vagy édes méz alatt
nyújt keserű mérget... Virtus még közülünk szintén ki nem szakadt, Noha sok
muszurmány bátorságra fakadt: Sokszor magyar miatt török hol megapadt – Most is
éles kardunk hüvelyben nem ragadt! Zászlós magyar vitéz tőlünk ily jót kíván...
Példát kész mutatni egy vitéz magyar bán. Ha magyar kard pogány karddal
öszvecserdül, – Jól fordul a kocka: szerencsénk is perdül; Bánatban bús elménk
örömre föl zendül Vitézségünk miatt pogányfüle csendül. Így jön meg hazánknak
régi szabadsága... Elpusztult földünknek lehet orvossága – ...” Ha nemrég
még a dédapjáról sóhajtotta Zrínyi, hogy „Hej, jó bán volt”, most róla
énekelték „örömre zendülten”, hogy „Zászlós magyar vitéz, vitéz magyar bán”, s
ha huszonegy esztendővel azelőtt ő maga még panasszal szólhatott igák Eszterházy
nádornak arról, hogy a császár haragjától tartva nem lehet „fogunkat mutatni”
a töröknek, most róla írhatta Wesselényi nádor azt az örömszót, hogy „az
ottomány fényeskedő holdnak homályító csorbításával hozta vidámságra e szegény,
csaknem utolsó kétségbe esett magyar világot”. A tudás kevesebb dicsősége után
megérte azt a nagy dicsőséget, hogy minden tudományát hazája szolgálatába
állíthatta, „vitéz oktató mesterségét” a vitézi gyakorlat „próbájában”
művelhette. Neve most már együtt fénylett a legnagyobb szóval, a „szerencsével”
– mindenfelé a „Zrínyi uram szerencséinek” híre töltötte be a füleket, az ő
szerencséjének fényessége „mindenek szemében” tündöklött –, holdhomályosító
tettével azon a „tejúton” járt amely a Hunyadiaknak, a szigetvári Zrínyi
Miklósnak, a tizenöt éves háború törökverő vezéreinek volt a csillagegyüttese.
Ha a felső-magyarországiak szemében ő és Wesselényi foglalta el Bocskay és
Bethlen Gábor helyét, neve is ahhoz a dicsőséghez méltóan került „csaknem a
csecsemő gyermekek szájába”, s ha a dédapa idején „Zrínyiek hősiességét egész
Európa magasztalta, s a hősök hírét magyar és horvát históriák, népénekek
hirdették”, most a Duna-Vág menti őszi csaták és a Dráva-Mura menti téli
hadjáratok a dédunoka hírét vitték el Ausztriába, Németországba,
Franciaországba, ahol felbuzdulva gyűltek-szaporodtak a keresztény segélyhadak,
és indultak a magyarországi végek felé, arra az „állandó” hadszíntérre, ahol
utoljára a tizenöt éves háború kezdetén, azelőtt hetven esztendővel sereglettek
hasonló készséggel keresztény erők.
Most már a legnagyobb reményekkel nyílt a tavasz, de egy esztendővel azelőtt
Zrínyi még a reményvesztettség olyan mélypontján volt, hogy mindjárt a
születésnapja – május elseje – után egyenesen „testamentumként” írta a levelet
egyik erdélyi barátjának, s abban utolsó reménye már csak az volt, hogy –
mintegy a szigetvári kirohanás módján – az ellenség kárával és gyalázat nélkül
lesz az elveszés az egészen közelivé vált végnapon: „Úgy látom, az a gonosz
fátum minden jó tanácsokat... excludál (=elrekeszt) mitőlünk szegíny
Magyaroktól. Imo venit summa dies et ineluctabile fatum Pannoniae (=im eljöttek
a végnapok, és Pannónia végzete elkerülhetetlen); minden más applicatiónk (=fáradozásunk)
úgy tetszik bolondság... hanem még egy gondunk kellene..., hogy emberül,
vitézül, magyart szívvel, ellenségünk kimondhatatlan kárával vesznénk el, ne
nevetnék senki az mi kimúlásunkon, mi pedig a mi obligatiónkat
(=kötelességünket), kivel az mi eleinkhez vagyunk, így dicsőségesen töltenők
bé; nehezebb-é ez? (nem kérdem kegyelmedtül, hanem az egész bágyadt és lankadt
nemzetemtől) bizonyára nem, mert Mitius ille perit subita qui mergitur unda
Quam sua qui liquidis brachia lassat acquis (=Könnyebb annak a vég, aki gyorsan
elül a habokban, mint akinek ereje árral küzdve fogy el). Nincs talán könnyebb
halál az hectikánál (=tüdőbajnál), de azt egy emberi testben lehet csak érteni,
egy országban penig nincs semmi nehezebb, sem gyalázatosabb... Kegyelmed
énnékem igen szép példákat mind ó testamentumból s mind új históriákból hoz
elé, de édes barátom, az énnékem, mint szegény ember kívánságának, álomnak és
magunk édesítésének tetszik... (...) Desperate (=elcsüggedve) írok
kegyelmednek... Ne ítéljen azért kegyelmed felőlem, hogy oly desperatióban
vagyok csak mint az oktalan állat, mert úgy gondolom, praestat mori ut leonem,
quam vivere sicut asinum (=jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként).
Ha veszni kell hazámnak (kell penig), azon vagyok, rajta, kezdje el az
veszedelmet. Ez az én testamentumom és resolutióm, kire Isten segéljen; nem
mulatok el azonban semmit is, ha mi remedium (=orvosság) volna, de bizony
nincs... várok istentől és kész vagyok minden occasióra, kit ébren és nyitott
szemmel várok...” Két évtizedig várt nyitott szemmel a török elleni végső
küzdelem nagy alkalmára, s most küzdött magában a desperátiójával, annyira,
hogy a „testamentum”- levél elküldésével még két hétig várt, s akkor küldte el,
egy végső elszántságra valló utóirattal: „... Engem sem az, hogy nyíltan látom
veszedelmét hazámnak; sem az, hogy kevés egy kakukk egy nagy erdőben, és hogy
csaknem magam vagyok az, ki viriliter rezolváltam (=férfiasan elszántam)
felőlem és immár annyira contemnáltam (=megvetettem) minden rettenetességeket,
hogy ultra provocalom az fatumot (=önként kihívom a végzetet)... Csáktornya die
15 Maii anno 1663. Oh vezértől fosztott Rossz tanácsra oszlott Szegény árva
hajlékom... Ha tér meg nyavalyád? Hol gondodhoz az lát, Ki nőtt fel csak
játékon.”
Ugyanaz az egy tusakodás verődött Zrínyiben immár két évtizede, akár nagy
hőskölteményt írt vagy tábori kis traktát, akár levelet vagy széljegyzést
olvasmányaihoz. A kakukkszó árva hangja nem ezekben a májusi sorokban hangzott
fel először: tintanyommá hangjegyezve ott volt a dédapának az egy századdal
azelőtt élt a szigetvári „jó bánnak” egy indítványán is, amelyre Zrínyi
lemondóan rájegyezte, hogy „Kevés egy erdőben egy kakukk”, s panaszszóként
hangzott fel abban a hajlékvédő-építő műben is, amelyben rossz tanácsok helyett
jó aforizmákkal kívánta „felnevelni” a nemzetet Zrínyi, s ezért ugyancsak
„magunk édesítése” nélkül rótta fel, hogy „Heában tehát, egy nagy erdőben egy
kakukk nem hallik, minnyájan kellene, hogy szentül megtartanák a disciplinát”.
A pacsirtát mint az önerőre alapozott létküzdelem eseményének „jelét”
szüntelenül kísérte Zrinyi tusakodásában a kakukkszó, mint az eszményért való
szárnyalás fájdalmas egyedülvalóságának hangja: a pacsirta egyedül való
megállásának önbizalmat sugarazó példája nyomában szüntelenül ott kísértett a
szimbólum fonákjaként-árnyaként a saját szárnyon való repülés reménytelen
kakukkmagánya, s így „G: Zriny Miklós” keze nyomán a magánlevél is
testamentumszámba menő irat lett, melyben a levélíró aforizmás diskurzusaként ismételte-hajtogatta
hitvallásává-életvitelévé két másik oktalan állat példája révén azt,
hogy inkább meghal oroszlánként, mintsem szamárként élve nyögjön a hektikás
nyomorúság kényszere alatt, amibe a nemzetséges bűnök taszították. Az utolsó
halálos veszedelmet jelző daru szüntelenül ott szólt a szavában, de sokszor még
az is a reménytelenség kakukkhangjává változott, még akkor is, ha biztató
pacsirtaszó kívánt volna lenni: „Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed,
hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden?... hogy senki utolsó
halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon?”
Mindez végül 1663 nyarán, a csáktornyai magányban keseredett benne halálos
kétségbeeséssé. A pórázon hordozott fejedelemséggé lett Erdélyből Bánffi Dénes
egyre-másra bizakodó sorokat küldött Teleki Mihály kővári őrhelyén keresztül
Szatmárra – „Csak most ő felsége ne aludnék és meg ne ijednének. Magok azt
írják az oláh vajdák, bizony ha ugyan megindul az eb (=a török), mindegy szálig
oda vesznének; félnek is és minden felől rosszat jövendölnek magok felől” stb.
– ,de Zrínyi a csáktornyai őrhelyéről a legborúlátóbb jövendöléssel rótta
Áfium-toldalékként ható sorait ugyanakkor június 19-én – papírra, hogy
ugyancsak Szatmárra hírül adja Csáki István főkapitánynak az ország – s azzal
együtt a maga szívének lelkének – állapotát:”... Úgy látom, minden veszély
öszveesküdt megnyomorodott hazánkra és nemzetünkre; én nem hiszem, hogy sokáig
lett volna egy nemzetnek is úgy minden reménségen kívül való ügye, mint
minekünk vagyon. Úgy hallom, Bécsben is semmit sem végezhettek az magyarországi
urak (az hova én hivatalos voltam), mert rémülésben vagyon az szomszéd
nemzetség is, hogy csaknem jobban van őnekik az biztatásra szükségek, hogysem
minekünk, az kik elsők vagyunk az veszedelmönkben. Mit fog Isten továbbra adni?
nem tudom ugyan: de az pogánságnak rettenetes nagy készületi és a kevés
applicatio az kit cselekszünk oltalmunkban, semmi jót nem jövendölhetünk
belőle. Én itt, noha mindentül elhagyatott és minden oltalombul megszűkült vagyok:
várom mindazonáltal nagy szívvel az nagy sententiának executióját (=a nagy
ítéletnek végrehajtását), a mellyet a fátum reánk kimondott. Higyje meg
Kegyelmed, édes Gróf Uram, örömmel adok hálát az Istennek, ha énrajtam – az
mint híre vagyon – kezdődik el az utolsó romlás; kisebb keserűségemre leszen,
hogysem ha mind látnám előttem veszni ezt a dicsőséges nemzetünket!” Utána
átkelt a fátum az ifjú Köprüli fővezér nagy seregével az eszéki hídon, hogy
Érsekújvár ostromához vonuljon, s Bánffi Dénes a Zrínyiéhez hasonló indulattal
mozgatta Erdélytől Bécsig a harci kiállás láncát – „Ha az keresztyén hadak...
most meg nem próbálják ÉrsekÚjvárért, bár azután küldjék a török császárnak a
koronát is” –, de a korona megtartásához méltóan egyedül Zrínyi ment elébe a
fátumnak, úgy, ahogy Bánffi Dénes is hírül írta sorai folytatásában:
„Drinápolyból is ... jüve posta, oda is vitték volt az hírét, hogy
Zrini uram kárt tött bennek”, s ősszel már egészen a Zrínyi nevével zengettek a
hírsorok mindenfelé: a koros Wesselényi Ferenc a „nyomorult ágyban fetrengő
nyavalyájában éppúgy vigasztalódott attól, hogy a „vitéz horvát bán egyedül
magyar oltalma és reménye”, mint ahogy a fiatal Teleki Mihály pennájáról éledt
a remény Zrínyi szerencséjének hírétől azzá a kívánsággá, hogy „adna Isten bár
sok olyan magyart”.
Csak éppen Zrínyi maga nem tudott a maga szerencséitől „elegendően”
vigasztalódni, határozottan jobbakat jövendölni még akkor sem: „Isten minden
kívánta jókkal és sok jobb szerencsés esztendőkkel, hogysem a ki elmúlt, áldja
és vigasztalja meg kegyelmedet – írta újévi beköszöntő sorait 1664. január 6-án
ugyancsak Csáki Istvánnak Csáktornyáról... csak az is lehet valami kevés
vigasztalásra való okom, hogy Kegyelmedet is hazánk hanyatlását annyira érzeni
látom. Bizony dolog: minden szerencsétlenségeknél feljebb való az, hogy lássa
ember nemzetének, hazájának utolsó veszedelmét... Ha penig ez úgy vagyon,
legalább igyekezni kell minden jó magyarnak, hogy ellensége romlása nélkül ne
legyen az mi veszedelmünk is. Igazán írom Kegyelmednek: a mennyire a
veszedelmünket érzem: annyira búsulok azon is, hogy nem ez szerint voltak az
esztendőkben operátiók (=hadműveletek), hanem nevetségessé lett minden
emberségünk s vitézségünk; úgy tetszik, hogy hazánkkal együtt becsületünket is
minden nemzetségeknél és ellenségünk előtt is elvesztettük. Mit jövendöljek
továbbra? – nem tudom; de még apparentiáját (=jelét) jóra való fordulatunkra
nemigen látom. Mindazonáltal, mivelhogy az Isten az veszett dolgokban leginkább
szokta megmutatni hatalmasságát: bizony mondom Kegyelmednek, most sem estem még
kétségben... az Imperiumbeli (=német birodalombeli) fejedelmek oly szívesen
fogták az mi dolgainkat, hogy csak az mi ma gyárink egy szívvel-lélekkel
fogjanak a magok dolgához, és restituálják az militáris disciplinát (=állítsák
helyre a katonai fegyelmet): nem veszünk el, hanem megfordul jobbra még egyszer
állapotunk! Immár is Impériumból számos hadak vannak itt körülöttünk, s úgy
látom, hogy mindenre készek – csak Isten szerencsés üdőt adjon a jó szándékhoz!
Én is a magam részéről azt írhatom Kegyelmednek, hogy szívvel-lélekkel
mesterkedem minden előmenetelünkben: sem értékemet, sem életemet bizony nem
szánnám, s valami végét rendelt az Úr-Isten az én szándékimnak, jó szívvel
elvárom. Eddig még, hála Istennek, énrajtam hatalmat az ellenség nem vett; az
elmúlt esztendőben háromszor derékképen hol törökkel, hol tatárral
megvonyakodtunk: de mindenkor itt hadta a körmeit. Mint lészen ezután
szerencsém?... csak az jó Isten tudja; ha peniglen élek, Kegyelmednek azt is
tudására adni el nem mulatom”... Ugyanez idő tájt – még mielőtt Csáki kézhez
vette volna Zrínyi levelét – írta Szatmárról, Csáki mellől Kászoni Márton
Telekinek, hogy a bécsi tanácskozásnak „jó vége lött”, az „ő felesége pénzin 17
ezer magyar fogadtatik”, „Zuza” generálist, de Souches-t – is „húsz ezer
némettel” Magyarországra rendelték, s „egyéb dolgok is igen jól vannak”. Az
örökké bizakodó székely páter hírül adta azután azt is, hogy „Gróf Csáki István
uram itt ő felségének hadat fogad, ha öt-vagy hatezer leszen is”, de az állapot
egyelőre nem a császár számos hadaitól kezdett „mégegyszer” jobbra fordulni,
hanem „Zrini uramnak” azoktól a „szerencséitől”, amelyeket a téli hadakozásával
vívott ki, s amelyeknek az örömét Teleki is visszhangozta Kővárból Szatmárra:
„Zerenyi uram szép, dicséretes, emlékezetes győzedelmet örömmel értem. Isten
tovább is segélje azt az jó és vitéz urat ő felsége igaz híveivel együtt.”
Zrínyiben is engedett a téli tűz melege mellett az utolsó veszedelem miatti
jeges szorongás, de ahhoz, hogy a maga dicsőségét mindenfelé megírja, ideje sem
volt elég – Draskovich János szerkesztett arról „bő írást” –, s amellett a
kakukk is szólt benne még mindig, annyira, hogy a feje a „szerencséitől” inkább
fájt, mint szédült, mert vigasztalódásánál nagyobb volt az a bánata, hogy nincs
elég ereje és értéke a „pacsirtasághoz”, s ennek folytán neki is mástól kell
várnia-”koldulnia” a segítséget: „Méltóságos nagyságos Magyarországi Palatinus,
nekem bizodalamas Uram Apám – írta mindjárt az eszéki hídégetés melegében, sőt
fényénél Wesselényinek. – Hála legyen a kegyelmes Istennek, ezt az új esztendőt
szegény hazánknak vigasztalására láttuk; ha a jó Isten tovább ily
progressusokat (=előmeneteleket) ad, hiszen még egyszer nemcsak az Istennek
bosszúállását a pogány ellenségen látjuk, hanem nemzetünknek még egyszer talpra
állását. Nagyságod ebből az ő Felségének írt levelemnek copiájából
(=másolatából) megérti minden successusokat (=sikerüket), mert engemet a sok
gondjaim elvonnak az írástól.
Most avagy soha sem ronthatja vagy legalább tántoríthatja meg ő Felsége az
ottomán holdat; de ha sokáig tanácskozunk, ezt is a kit cselekedtünk,
elvesztegetjük. Bezzeg ha nekem csak egy kis erőm s értékem volna most, több,
hogy sem vagyon, Kanizsát három hétig (=három hét alatt) magyarévá tenném; de
mindenemet, a mim volt, erre az expeditióra (=hadjáratra) öltöttem, magam
szagát ott kinn (=Horvátországban), Muraközt itt benn elvesztegetem ezekkel a
hadakkal. Ha ő Felsége nem segít, élehetetlenné leszek azután. Ezek után
ajánlom Nagyságodnak, mint bizodalmas apám uramnak kötelességgel való
szolgálatomat. Csáktornyán. 17. Februarii C. Nic. Zrin.”
Így Jött el „ezek után” az új kikelet, s abban a madarakkal együtt szólalhatott
az a kikeleti verses zengés, amely az egy helyben tapodó história lába mellett
immár egy évszázados múlttal mind csak ugyanazt az egy jövendőt várta a tavaszi
fű zöldülésekor, a remények újulásakor: az ottomán hold végső megrontását.
Tinódi Sebestyén ezt már több mint egy százada így énekelte: „Jól értitök
immár hitit az tereknek, Urak, úgy higgyetök hitetlenségöknek, Egymást
szeressétök jobb ti fejetőknek, Úgy lészen romlása gonosz terek népnek”, s
utána, a nagy törökellenes harc, a tizenöt éves háború küszöbén Balassi Bálint
nagy erejű hangja már a végbeli viadalok szépségét a kikeleti szépség legelső
jegyének énekelte: „Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az
végeknél? Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él...
Ellenség hírére vitézeknek szüve gyakorta ott felbuzdul...” Utána mindjárt
el is vérzett a kikeleti időben, a szép esztergomi végen Balassi – az elesett
vitéz költőelődről is volt egy glossza-sóhaja Zrínyinek, amikor Istvánffy
Miklós történeti munkájában Esztergom 1594. évi ostromát olvasva lapszélre
vetette: „Hej, szegény Balassi Bálint” –, de akkorra már a
„közönséges”-névtelen vitézi ének is olyan hanggal vette a lélegzetet a tavaszi
levegőből, mintha a költői szó végképp, a legnagyobb hang elnémulása ellenére
is a közösségi létkérdés, a „publikum” nélkülözhetetlen fegyverévé vált volna:
„A vitézek kardjainak, megjött ereje kar jóknak... Majd megzőldül minden
szép fű, majd kelletik az hamar ló... Kedvünk megadó eszköze, sok jó vitéz
hadban léte”... S ha a hosszú török háború ilyen énekhangok mellett múlt
el, negyvenvalahány kikelettel később, a. harmincéves háború utolsó
esztendejében – amikor elnémultak a keresztények egymást öldöklő fegyverei –
ismét a régi kikeleti hangot üthette meg az ismeretlen végvári énekmondó: „Zöldítsed,
úristen, hamar az erdőket: Hogy próbálhassuk meg éle fegyverünket!... Ottan sok
pogányok csakhamar elesnek, Magyar fegyverétől sebekben feküsznek... Adjad,
nagy úristen, hogy pogány fejekkel Ékesíthessük meg az mi fejeinket! Az
végbélieknek add meg erejeket: Hogy pogány vérébe mossuk fegyverünketl – Az
ezerhatszázban és az negyvennyolcban Éneklé ezeket egy ifjú magában”... Utána
eltelt újabb tizenöt tavasz, de Zrínyi Miklós ismeretlen vitéze az újabb
énekben is csak a százados-régi szóval hirdethette még mindig a harcot a
holdas-zászlós török kopja összerontására: „Szállj ki hát álmodból, még
pihenést vehetsz, Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz, És bánatos
ködből majd örömre mehetsz – Feltőtt szándékodban kívánt véget érhetsz. Imhol
sok bestia ellened kardot vont, – De ha serénységed tunyaságot elront: Sok
zászlós kópiát holdjával öszveront, Rendelt csoportokat szaggatva széjjelbont.”
Csaknem olyan változatlanul szólt Balassitól Zrínyiig a pogány elleni
fegyverforgatás énekhangja, ahogy tavaszonként ugyanazzal az énekkel kezdték a
zengést a „nagy erdő” madarai – a kakukkok, pacsirták, sólymok, rárók, darvak
–, s bár Zrínyi hadakozó kedve nem volt nap után járó fű, mert az ő szíve
ősszel s télen is felbuzdult a vitézségre, a kikeleti madárszó az ő számára is
olyan volt, hogy azzal Balassi-módon „ugyan élt” szintén, még akkor is, ha
éppen a kikelet kapujában csaknem „élhetetlenné” lett a téli hadakozásai miatt
„Im mast ifiadik megvénült esztendő. Tavaszra fordula téli kemény üdő. Újul
föld, frissül víz, vigadik az erdő. Teli szép madarakkal...”
Régen, amikor sok gondja kevésbé vonta el az írástól, olyan olvasmányjelzést is
végzett Zrínyi, hogy miután elolvasott egy olasz nyelvű hőskölteményt, a könyv
hátsó kötéstáblájára egy négysoros verset „firkantott” olasz nyelven, s „aztán
egy keresztbe írt hosszú sorban lefordította” magyarra: „Tavasz szerelmeseknek,
nyár árusnak, ősz vitéznek, tél szentnek”... „Békeidő” volt s ahhoz mérten
oszthatta négy sorba a négy évszakot úgy, hogy a vitéznek csak az ősz jutott.
Ezúttal azonban olyan esztendőt hozott el 1664gyel az idő, amelyben „most avagy
soha” vált el újra – hosszú idő után s újabb hosszú Időre –, hogy fordul-e „még
egyszer” jobbra az állapot a mohácsi mező sarától „csúf” országban.
A szerelmeseknek való évszak mindenfelé a legnagyobb háborús készület jeleivel
volt tele. Ha a pogány hatalom támadó ereje az Azov-tengertől az
Adriai-tengerig, Krímtől Kanizsáig fogta kezében a fegyvert, az „álmos szemű”
európai keresztény világ is a Szamostól a Szajnáig, Szatmártól Párizsig ébredt
most döntő összecsapásra a pogány hatalommal. A hadi hírek a hadi készületek
méreteiről sokfélék voltak, s bár a támadó szelleműkészségű hatalom századok
óta s az újabb időkben is a török volt, ezúttal a keresztény oldal készületéről
szóló hírek mind bizonyosabbá tették azt a kilátást, hogy mostmár ez a védekező
fél is „támadó háborúra” gyűjti az erejét. „Már mind hadak, mind generálok
készen vadnak”, adta hírül Kászoni Márton Szatmárból Teleki Mihálynak még
februárban, s Teleki is írta mindjárt beljebb Erdélybe, Apafi fejedelemnek
Nagybányáról, hogy „Ő felségének száznegyvenezer hadát hirdetik készen lenni s
feles (=nagyszámú) magyar hadakat fogadni”, újabban pedig a Nándorfehérváron
telelő erdélyi diák, Rozsnyai Dávid tudósította Apafit a török földön is
hallható nagy keresztény készületről: „mik tractáltatnak, bizonyosan kevesen
vagyunk tudói: én mindazonáltal ezt bizonyosan hallottam, az császár azt írta
az residensének (=portai követének), hogy az elmúlt esztendőben
készületlenségét szégyen nélkül meg meri vallani, de az jelen való esztendőn
másképen fog készülni” – írta március 28-án, s korábbi soraiban beszámolt még
arról is, hogy a „Zrínyi uram kezénél lévő kastélyoknak megadásáért azon
kastélyoknak főtiszteinek ma vétettek fejek”, s hogy „Paxa vára alatt az Sárvizén
lévő hidat is megégették az felföldi hadak”. Ezeknek a híreknek a fényében
egyszerűnek látszott a helyzet: végre a király és császár, a Habsburg hatalom,
a bécsi tanács is elszánta magát a döntő háború megvívására a birodalmat immár
csaknem száznegyven esztendeje fenyegető-támadó hatalommal szemben, s így a
következő hónapok minden létkérdése a fegyverek élén fordul meg, minden remény
szerint azzal a jobbra fordulással, hogy a háború vége a pogány hódítás
visszaszorítása, a keresztény lelkek felszabadítása lesz.
A valóságos állapot azonban ennél sokkal szövevényesebb, nyomorúságosabb volt,
s nem egy esetben és helyen a létkérdés már-már labirintus-homályosságúvá
sötétedett, vagy olyan két malomkő közötti őrlődéssé „egyszerűsödött”, hogy
azzal a napi betevő falat, a máról holnapra éltető kenyér gondja még a két
hatalom közötti őrlődés létveszedelménél is súlyosabban került első helyre.
Maga a felszabadító háború legelszántabb, legtámadóbb szelleme, Zrínyi is –
akinek győzelmes várvisszavételei miatt éppen fejüket vesztették a törők
tisztek – egészen „élhetetlen” helyzetben készült a legfontosabb dél-dunántúli
végvárnak, Kanizsának a visszafoglalására, és ahogy az ő leveleit másolatokban
adták tovább-tovább különböző helyekre – miként Teleki Mihály is március 31-én
Besztercéről Gillányi Gergelynek: „Im Zrini uram levelének is küldték hozzám
párláját (=másolatát), kit Kegyelmednek elküldtem” – az ő borúsan háborús
lelkiállapota is hasonló széteresedésként bukkant fel hol itt, hol ott, miként
Székely Andrásnak azokban a soraiban, amelyeket április 13-án írt Kassán a
Teleki címére: „Ez a magyar nem (=nemzet) majd olyanná kezd lenni, kit az
atyáink sem reménlettek, csak az Isten reményünk. Török, tatár etc. nem szán,
úgy prédál, mint akarja. Mikor újítja meg Isten időnket, amint kezdetben vala,
egyedül maga tudja. Ml akkor az ország gyűlésébül úgy jövénk, a mint mentünk,
azultától fogva csak teprenkedünk, mint legyen hazánk megmaradása.” De miközben
lenn a Muránál vagy fenn a Hernád partján minden élhetetlenség és
reménytelenség mellett is sok jele volt az idő megújulásának s azzal együtt a
pogány rabságból- veszedelemből való nemzetséges szabadulás lehetőségének,
keleten, a Prut mentén, Iaşi városában még mindig abban a régi állapotban
forgott-őrölt az idő, hogy a hét esztendővel azelőtt kezdett lengyelországi
hadjárat tatár prédájává lett erdélyi katonái keserves summaalkukkal,
sarcvásárokkal próbáltak a hosszú pogány rabságból a hazájukba jutni, s így
legújabban, március 20-án „Borsi István Maros-székben Kályban lakó nemes ember,
csíkszentkirályi Márton Máté lófő nemes ember, Moldovában lakó Kálay István és
Feiér Demeter, kik mostan az híres neves Jászvásárt lakók”, arról írtak
fogadott bírákként, bizonyságlevelet, hogy miután csíkszentimrei „Fodor Ferencz
uram”, mostan az pogány tatár chrimi felséges Galga szultán rabja” egyszer már
kihozatta volt magát Jászvásárra, de váltságdíjának beérkezése előtt a tatár
visszavitte, most ismét kihozatva magát úgy tette szerét a szabadulásához
szükséges sarcnak, hogy a szintén csíkszentimrei „Gergely deák uram előtte
viselvén az atyafiúi szeretetet és Fodor Ferencznek esedezését, maga tulajdon
pénzét adá Fodor Ferencz uramért in summa tall. 500 de. 20” – ötszáz tallért és
húsz dénárt – a fiával, „István deákkal” együtt, s e „summa pénz” fejében
„Fodor Ferencz uram adá az megírt Gergely deák uramnak és feleségének Antal
Kata asszonnak, maradvájoknak örökösen csíkszéki szt.-imrehi nemes udvarházát
jobbágyival, erdőn, mezőn való szántóföldekkel és szénafüvekkel, molnával (=malmával)
együtt”, olyan feltétellel, hogy „mivel még egy fia vagyon Fodor Ferencz
uramnak, u.m. Fodor Miklós rabságra, ha az Isten meghozná” egyszer a rabságból,
és ő az atyja kiváltására most adott „summa pénzt” letenné, „annak tartozzék
Gergely Ferencz uram maradvája is az jószágot kezéből kibocsátani, kivéve az
Olt vizén lévő kőmalmot a szt.-imrei határon, mely végképp az övék legyen”.
1662 december 23-án még maga Fodor Ferenc is fogadott bíróként volt „bizonyság”
Krímben, „Jangiczala nevű faluban” egy rabtársával – „Mü Fodor Ferencz
csík-széki sz.-imrei és Tarnóczy András ungvármegyei ugyan tarnóczi, az
felséges Galga szultán rabjai” –, amikor „kézdiszéki alsó-csernátoni Domokos
Thamás uram” adta a tallérjait „debreczeni Byczó András nevű rab” szabadulásához,
s most végre elbúcsúzhatott Galga szultántól maga is, hogy hét esztendő után
viszontlássa Csíkszentimrén a zálogba vetett udvarházát, és szabadulásának
hangjaként hallgathassa a „végkép” Gergely-tulajdonná lett malom zakatolását az
Olton.
Az erdélyi haza, ahova Fodor Ferenc hazatért, szintén csak ekkor szabadult
annyira, a hosszú török-tatár rabságból, hogy esztendők óta most először nem
volt pogány katona benn az országban, de az ország ekkorra már csak ínséges
árnyéka volt annak az Erdélynek, ahonnan II. Rákóczi György a férfinép
fegyverforgató javát Lengyelországba vitte. Földjéből is „nagy darabot”
vesztett Karánszebesnek, Lúgosnak, Borosjenőnek s kiváltképpen a „nevezetes
fő-végháznak”, Váradnak török kézre jutásával, emellett fizette az ország is esztendőkön
át az adó és sarc „váltságdíjának” hatalmas summáit, s ez még mind
„szenvedhető” nyomorúság volt a mellett, a „megbecsülhetetlen kár” mellett,
amit az emberi életben és anyagi pusztulásban szenvedett az ország a sokszori
fegyveres hadakozások és dúlások rablások nyomán. Sokatmondóan szólt az idő
malmainak erdélyi őrléséről még egy olyan naplójegyzés is, amellyel az Olt
alsóbb folyásánál, Fogarasban Rétyi Péter Erdély egyik legnagyobb fejedelmének
és fiatalon elhalálozott fiának harmadszori gyulafehérvári temetéséről szólt,
miután hol a tatár kán, hol a török basa dúlta fel az országos megyeszékhellyel
és az országgal együtt az ő sírjaikat is: „Anno 1663... Die 12 Februarii
temették el harmadszor öregebb Rákóczi Györgynek őnagyságának és fiának, Zsigmondnak
testét, melyeket Ali basa törökjei ástak ki”... Még sokatmondóbb volt az ország
sorsára nézve Ali basának az a „fejedelemválasztási” útja, amellyel Hátszegtől
Husztig, s onnan be Marosvásárhelyig és Csíkszeredáig dúlta-égette-rabolta az
országot, míg a két esztendei tatár rabság után fejedelmi székbe emelkedett
Kemény János helyett egy olyan fejedelmet ültetett a székbe Apafi Mihály
személyében, aki a maga részéről, három hosszú esztendőt töltött „rettenetes,
súlyos, kemény rabságban” egy krimi tatár kapitánynál, míg tizenkétezer tallér
váltságdíj fejében lábairól a vasat leverték, hogy „Jászvásárt Stéfán vajda
keze alá” menve, végül hazájába érkezzék. Most, Fodor Ferenc hazaszabadulásakor
Apafi is eljutott két és fél esztendő után fejedelemségének arra a magasabb
fokára, hogy a német várőrség átpártolása révén bemehetett Kolozsvárra – oda,
ahova azelőtt a Kucsuk basa erejére támaszkodó ostromával sem juthatott be –, s
ott a töröktől újabb kaftánt, athnámé-ígéretet, biztosító-levelet és „jó hírt”
kapott magára és az országra nézve – március 19-én mindezek után mintegy
kirándulás-jegyzésképpen írta naplójába: „Mentem Bánfi Dienes uramhoz Gyaluban”
–, de mindemellett az ország és a fejedelem állapota még mindig csak olyan
karban volt, hogy a bekerítő hódítás már a Királyhágón és a Meszesen belül
verte akasztófás fenyegetésekkel a határ cölöpeit. Maga Bánffi Dénes, Gyalu
fejedelemvendéglő új gazdája közvetlenül a látogatás előtti napokban azzal volt
elfoglalva, hogy a Gyalutól alig félszáz kilométernyire lévő véghelyhez,
Sebesvárhoz sietett „bizonyos számú hadakkal”, mert olyan „szomorú hír” jött
volt onnan, hogy a törökök megszállották, és „ez az változó németség feladta
volna”, úgyhogy Bánffinak újabb őrséggel kellett megerősítenie a törökkel
szemben a véghelyet, a még bennebb fekvő Bánffihunyadról pedig ugyancsak ki
kellett küldenie azzal az útjával „az törökséget”. Rozsnyai Dávid pedig
ugyanakkor Nándorfehérvárról azt jelentette Apafinak, hogy az ország ott levő
követei az Erdély bajainak orvoslásáért való fáradozásukban „érdemtelenek”,
mert “nemhogy ők az mi jónkra valót az nagy rendek előtt mozgatnák, de bizony
még az szájokban adott szóknak is verítékkel való kimondói”. Mindezek folytán
az ország volt az, amely tovább verítékezett, mert április 2-án már indultak is
haza Nándorfehérvárról az erdélyi küldöttek „mind hárman az vezér levelével,
urunkhoz”, és így Apafi május 8-án máris küldözgethette adófelszedést sürgető
leveleit a vármegyékre s más adózó helyekre:”... feles restantia (=hátralék)
vagyon fenn az hűségtek vármegyéjén – írta többek között Fehér vármegyének –,
melyen nem kevéssé csudálkozunk, hogy ilyen szunnyadozva munkálkodik
felszedésében, holott eléggé experiálhatta (=tapasztalhatta) hűségtek, ennek az
szegény hazának mind megmaradása, veszedelme egyedül az fényes portának az
adózással való kedve keresésében áll. lm most is az fővezér embere, ki az
adóért jött, fenyegető levéllel nyakunkon ül, vigyáz arra mint serénykedünk
megszerzésében.”...
Erdélyben az országon kívüli nagy hadi indulásokkal-készületekkel egyidejűleg a
kenyérért vívott harc, a nyomorháború tartott tovább. Ott maguk a német császár
helyőrségei „praesidiumai” is – amelyeket még az Apafi fejedelemmé tevésének
ürügyén visszavonult Montecuccoli hagyott volt benn az ország nyugati váraiban
– a hosszú ideje tartó fizetetlenség és ellátáshiány miatt
lázongtak-rebelliskedtek a tisztjeikkel – s közvetve a császárral – szemben, és
Székelyhíd után Kolozsvár őrsége is főképpen a kenyeréért szegte meg az
esküjét, s pártolt át Lipót császártól Apafi fejedelemhez. A két jelentős vár
visszakerülése újabb erősödését jelentette Apafi fejedelemségének – kivált hogy
az egybeesett a Kemény-párti erdélyi urak átállásával –, s a békés megoldást
Apafi annál inkább támogatta, mert azzal elháríthatta a töröknek azt a
keménykedő követelését, hogy a várakat akár ostrom árán is vegye ki a németek
kezéből, de a várak átvételével ugyanakkor újabb terheket és gondokat is vett a
többi mellé a nyakába Apafi. A régebbi gazdagságáról „kincsesnek” nevezett
Kolozsvár „megvétele” Apafi bevallása szerint négyezer-ötszázhetvenkét tallérba
került, s amellett március 20-án – éppen Fodor Ferencék iaşi-i
szerződésírásával egyidejűleg –, a fejedelem egy országbizottsággal együtt,
amelynek többek között Haller János, Bethlen Farkas, Nemes János is tagja volt
– annak a megegyezésnek a pontjait tárgyalta és véglegesítette, amely kimondta,
hogy a kolozsvári őrség tartására való költés „esztendeig tenne tizennyolcezer
forintot”, mire nézve „többi között” olyan rendelést is tettek, hogy „hét
vármegyéről száz-száz köböl búza hozattassék ide arra az szükségre, melyeknek
ára tenne ad minus (=legkevesebb) két ezer forintot”, majd a búza után a bort
vették számba mint jövedelemforrást, s mindezek után sorra került aztán a
húsból szedhető haszon is a megegyezésnek abban a pontjában, amely elrendelte,
hogy „Az város küllevő falukban, kik egy mélyföldig feküsznek, ne legyen szabad
az húsnak fontját alább adni három pénznél, melynek is az egy-egy pénzét
tartozzanak kezünkben szolgáltatni”, és így a város körüli hét falu – „úgymint
ezek: Monostor, Fenes, Bács, Kórod, Papfalva, Szamosfalva, Györgyfalva” – úgy
állt mintegy „hét bizonyságként” az időben, hogy hét esztendővel azelőtt
láthatta II. Rákóczi György „megbecsülhetetlen summára” telő pompás-királyi
készületét s hadi indulását a lengyel királyi korona megszerzéséért, azzal
együtt, hogy ugyanakkor Kolozsvár tűzvészben megégett kormos falainak „szomorú
jelei” Szalárdi János leírása szerint „a hamar következendő közönséges nagy
gonoszt ugyan mintegy ujjal mutogatni láttattak vala”, s azután a múló évekkel
láthatta a tatár kán várossarcoló hadát, majd a török basának Szejdinek azt a
táborát, amely Rákóczi Györgyöt a fejedelemségből s az életből kivetette,
láthatta Montecuccoli és Kemény János seregét, mely – német őrséget hagyva benn
a várban – éppen Kolozsvárnál fordult vissza, láthatta a két esztendővel
azelőtti „ellenkezéseket”, amikor Apafi fejedelem és Kucsuk basa erdélyi, török
és havasalföldi katonákkal ostromolta a várost, „holott az urak feles számú
katonákkal állottak a dandárban a szöllőben” Nemes János naplójegyzése szerint,
s miután végignézte s -élte a bortalan lengyel földre való indulás óta eltelt
hét szűk esztendőt, most a hús fontja után fizette az egy pénz „vámot” maga a
hét falu is azért, hogy a Kis-Bécsnek nevezett város ne a bécsi császár
erőssége legyen, hanem azé az országé, amelynek úgy volt a közepe, mint egy
köldök a testnek, mindaddig, míg a két országfogyató ellenség odáig nem vitte a
torkát...
A másik vár, amelyik a német őrség rebellálása révén még Kolozsvár előtt –
visszaszállt az országra, s amelynek a „pénz és posztó” gondja ugyancsak
Apafinak és az országnak a nyakába szakadt, Székelyhíd volt. Ennek a véghelynek
a fontossága Várad elestével megkettőződött, annyira, hogy birtoklása érdekében
mind a „két erős nemzet”, a török is, a német is egyformán „mesterkedett”.
Váradból Kucsuk basa éppúgy igyekezett a vár környékét, élésmezejét magának
hódítani, mint Szatmárból Cob generális, ami a helyet az erdélyi „labirintus” legveszedelmesebb
pontjává tette, úgyhogy Teleki Jánosné januárban – amikor „fülheggyel értette”,
hogy Telekit „a székelhídi állapattal”, vagyis az ottani várkapitánysággal is
kínálták Apafiék – okkal intette a fiát, hogy „az jövendőt viseld igen előtted,
mert könnyen végedet érhetik”. A jövőtlenséggel fenyegető veszedelmes állapotot
végül Boldvai Márton, a Várad elestével szintén földönfutóvá lett bihari
alispán látta meg közelebbről, miután Apafiék őt küldték oda kapitánynak: itt
most új szemre kell venni minden dolgot”, írta a vénségére végvári főkapitánnyá
lett Boldvai Apafinak március 29-én, de amit az új szemével ott látott, azt a
legkendőzetlenebb valóságában és sok panaszszóval legelőbb éppen Telekinek írta
le „jó akaró sógorként” már március 23-án. „Az én szerencsétlenségemre az minap
hívatott vala bé urunk ő nagysága kezdte a panaszát a kezdetén –, egy hónapig
voltam ő nagysága mellett és szinte akkor ment volt Kegyelmed urunktól ki.
Semmiképpen sem menthetem magam, erre az bajos gondos hivatalra, székelyhídi
kapitányságra küldte ő nagysága, maga (=noha) már az ilyen bajos gondos
hivataltul engemet az én utolsó vénségre jutott öregségem meggátolhatott volna,
de ő nagysága evvel való mentségemnek helyt nem adván, ugyancsak ide küldenek;
értéktelenségem is forgatván eléggé, hogy minden jószágomból kifordultságom
lévén, ide értékes hazafiát küldenének ő nagyságok, de ugyanarra is idem est
judicium (=ugyanaz volt a végzés). Im azért, Uram, az ő nagyságok
parancsolatjából Vér György uram ide béhoza, commissariussa lévén urunknak ő
nagyságának és mint egy labirintusban ide vete, ültete Székelyhíd várában
kapitányságra”; Teleki már régóta látta a maga kapitányi szemével Kővárban, a
német „commendánsok” és katonák társaságában a „hópénz” és „provizió”
hasonló gondos-bajos állapotait, tudta régről azt a sarkigazságot, amit öreg
kapitánytársa csak most fogalmazott papírra azzal, hogy „Mint idegen nemzet
közt, noha mutatják az német vitézek hűségeket, de az ő hűségeket minden horul
hóra való igán megfizetés hordozza”, ám mindezzel együtt azt is láthatta a
kapitányi sorokból, hogy a kővárihoz képest a székelyhídi kapitányság valóban
„szerencsétlenség”, mert ott ha már egyszer történt a fizetetlenség miatt
rebellió – amely „édes hazánknak, az mi kegyelmes urunknak Székelyhíd várát
megadák” –, akkor az elkergetett német kommendáns helyébe került magyar
várparancsnok joggal gondolja ezt tovább azzal a félelemmel, hogy „az mi
egyszer fizetetlenségért meglött, másszor hasonló fizetetlenségért mit nem
cselekedhetnek?” Jó három héttel később, április 21-én ismét „látogatta levele
által” Telekit egy újabb s még nagyobb panaszáradattal: „Itt, édes Sógorom, két
cseber eczet nincsen az várban – merült el tovább egészen a külső és belső
állapotok leírásába. Tíz hordó bor reámenne eczetekre, eczet nélkül penig az
vár nem lehet, mivel ha egyébre nem, az ágyúkat, ha kívántatnék, eczettel
szokták mosni, hivősíteni. Az eczetet mind eltékozlatták az németek. Már csak
az eczetre való bort is sok pénzen kellene venni... És debreczeni tanácsbéli
embert kettőt megfogtam, Kis Marjábul egy embert, azokat itt tartom... mind
kismarjaiak, debreczeniek az passához mentek Váraddá, és az passátul az
debreczeniek levelet hoztak reám, hogy az megfogott embereket elbocsáttassam,
sőt azt is írja az passa, hogy kardjával vötte hatalmas császár ez földet,
faluknak való hódoltatásnak békét hagyjak... mind debreczenieket,
hajduvárasiakat, minden falukat oda Szatmárra hódoltatnak (=a németek is),
fenyegetik, hogy ide Székelyhídhoz ne hódoljanak, hanem oda Szatmárra élést
vigyenek, mert tűzzel, fegyverrel emésztik meg űket, ha oda nem hódolnak. Már
egyfelől az váradi passa, másfelől az szatmári commendáns és Csáki István uram
őnagysága fenyegetvén ez földet, két császár végháza közt lévén ez véghely,
minemő bajos behódoltatni az falukat, városokat, ide adóztatni, szolgáltatni,
ahhoz több katona kell ez egynehány katonánái ide, mert Várad helyén ez volna
végháza az országnak, sőt ha ehhez eddig (=régebb) behódlott falukat, városokat
behódoltathatnók, Erdély országának nagy bástyája lenne. Mikor még boldog
időben voltunk is, egy esztendő sem volt, hogy az oláhság az adószedésért az
szolgabírákra nem támadtak volna, hát most annál inkább. Ide most kellenének,
Uram, fizetett lovas katonák és magyar gyalog, ha be akarjuk üket hódoltatni
fegyverrel... Mindezekbül summa ez az consequentia (=ez a végkövetkeztetés),
hogy majorság itt nincs, bor egy cseber sincs, harminczad itt nincsen, kibül az
német magyar praesidiumnak fizethetnénk... Itt már ötven vagy hatvan forintnál több
nincsen; ez katonák is csak elmennek, mert azoknak csak hátán házok, kebelekben
kenyerek (=ott szolgálnak, ahol fizetnek)... Bizony itt soha az a dolog jól nem
lészen, ha ő nagysága hórul-hóra nekik meg nem fizet, innét penig
bizony ki nem telik az hópénz, míg búza s majorságot, bort Isten nem ád”.
A fizetetlenségből támadt rebellió révén Apafi kezéhez „akadt” két vár csak
borként s ecetként, búzaként és húsként, sóként és zsindelyként is elég gondot
terhelt az üres tárházú, elpusztult és esztendők óta megfizethetetlen summák
felszedésével vesződő „nemes országra”, de a két vár – a másik három német
őrségű várral: Szamosújvárral, Bethlehennel, és Kővárral együtt azon felül is
külön nehézségként bonyolította a „kettős játékba” kezdett ország és fejedelem
helyzetét. Boldvai Márton Székelyhídon fokozottan érezte a „két császár végháza
közti” helyzetben a veszedelmet, de a székelyhídi „labirintus” csak a
sarkosítása volt annak a történelmi állapotnak, amely a „két erős nemzetek”
között lévő országot ugyancsak nehezen járható labirintusba vitte, annál
inkább, mivel a két hatalom nagy fegyveres összeütközésének küszöbén Apafinak
és Erdélynek a legfőbb gondja arra irányult, hogy kivonja magát a háborúból,
egyik oldalon se elegyítse magát abba a hadakozásba, amely az éveken át zajlott
erdélyi háborúnak lett a folyománya. Erdély most az egész kétarcú
sürgés-forgásával a békét kereste magának, miután az esztendőkön át folyt véres
belháborúja éppen most kezdett nyugvópontra jutni a két ellenséges párt
egymáshoz való közeledésével. Két esztendővel azelőtt, 1662. március 31-én – az
idő tájt, amikor az Apafi-ellenes párt Telekit a kővári s Csáki Istvánt a
szatmári kapitányságba iktatta – Kemény Simon, az ellentábor feje még arról
biztosította Telekit, hogy „Apafit és akárkit is török tette fejedelmet ő
felsége egyáltaljában nem szenved, Erdélyt vagy fegyver vagy tracta által
előbbi szabadságában akarja állítani”, ami mostanra már oda változott, hogy az
egész Kemény-tábor feladta a „török tette” fejedelem elleni harcot, az
amnesztia nyitott kapuján lassan mind visszatértek Erdélybe a „németesek”, s
maga a Kemény-tábor „fejedelemasszonya”, Lónyai Anna is most, március 31-én már
arról tudósította Telekit, hogy a fia, „Vesselényi Pál Erdélyből, Istennek
hála, szenvedhető állapatban megérkezék”, kérve ugyanakkor a kővári kapitányt,
hogy „Kegyelmed bennünket ne is úgy mint asszonyát, hanem mint édes-anyját
tartson”.
Így állt az erdélyi „ház” a két, egymással megütközni készülő nagy „szomszéd”
között; török katona nem volt benn az országban, de maga a török hatalom az
„ajtó előtt” lévén, egyrészt az adóért, másrészt az ország váraiban ülő német
védőrségek miatt fenyegette az országot, s amellett a német császár elleni hadi
felülést is egyre erélyesebben sürgette; a német császár katonái benn voltak
még mindig az országban, többnyire a császár ellen rebelláló s Apafi
fejedelemhez pártoló hangulatban, miközben a titkos „hátsó ajtón” a német
hatalom éppen a „keresztényi” megegyezést kereste Erdéllyel, abból a
fő indíttatásból, hogy Erdély fejedelme ne lépjen hadba ellene a török oldalán.
Ezt a házat-hazát – amelyben mindemellett a nyomor és az ínség is általános
volt – joggal érezték-látták az országlakók sötétkilátástalan labirintusnak, s
kiútkeresésük is ehhez mérten gyakran csak sötétben való tapogatózás,
útvesztés, zsákutca, ide-oda térő mozgás és „motus” volt. A labirintus
kulcskérdésévé a kikelettel kinyíló időben mindinkább az öt német őrségű vár
lett, s ennek kapcsán az ország kiútkeresésének kulcsembere Teleki Mihály. A
labirintus bonyolult-tekervényes, sokszor naponként irányt változtató útjait ő
járta legtöbbet, ezekben a tavaszi hetekben, nemcsak elméjével, de lábával, a
lova hátán is. Kővár és Szatmár lévén az a titkos „hátsó ajtó”, amelyen át
Lipót császár és Apafi fejedelem a hadi készületek miatt mind sürgetőbbé váló
megegyezést kereste, Teleki a kővári „hivatalánál” fogva is – egy olyan vár
kapitányaként, amelynek ugyancsak kétféle őrségével egyszerre kétfelé szolgált
–, a legalkalmasabb közvetítő és ügymozgató embere volt a két félnek, de
emellett külön alkalmassá tette őt erre a kulcsszerepre az a kétfelé való
érzelmi-rokoni kötődés is, amelyben Lónyai Anna „fejedelemasszony” az „édes
anyjaként” ajánlotta neki magát. Apafi fejedelem pedig az uralkodói
parancsszavaihoz is „Kegyelmed jó akarójaként” írta alá a nevét. Ily módon
mindaz, a gond és bajoskodás, vesződés és „tanács”, ami ezekben a tavaszi
hetekben Erdély létének sorskérdése körül hol a veszedelem hullámaként, hol a
partra Jutás fodraként verődött, legélőbb valóságként Telekiben, az ő
szakadatlan járásaiban, az általa rótt és az ő kezéhez küldött betűsorokban
testesült meg.
A döntő összecsapás döntő kérdése most már – úgy látszott – nem is az volt,
hogy sikerül-e sorsfordító győzelmet aratni a török felett, hanem az, hogy kié
lesz a döntő súly, a „derekas rész” a győzelem kivívásában, ki lesz a hadjárat
vezére, a diadalt kiharcoló fő. Zrínyi a história tanító tapasztalatait mélyen
átvizsgálva „előre látta a veszélyt, mely a magyar nemzetet fenyegeti arra az
esetre, ha törököt nem magyar, hanem császári hadak űzik ki”, s „nagy
gondolata” épp azért már régóta az volt, hogy „magyar hazáját a török rabiga
alól önerejéből fölszabadítsa”. A gondolat legközelebbi körvonalalt akkor látta
meg, amikor Erdély fejedelme, II. Rákóczi György mint nemzeti uralkodó erejének
és hatalmának arra a csúcsára ért, ahonnan már a lengyel korona megszerzése is
elérhetőnek látszott. Rákóczi György és Erdély bukása után aztán – éppen akkor,
amikor ő a nemzeti uralkodó eszményképeként Mátyás királyt a kortársak szeme
elé rajzolta, de amikor „a független magyar királyság visszaállításának”
reménye is szétfoszlott úgy, hogy a lengyel korona megszerzéséért viselt
hadjárat” egyúttal egy új nagy török támadás veszélyét is felidézte” – már az
lett a jól látott valóság, hogy a nemzet pusztán önerőből nem tudja a maga
felszabadító harcát megvívni: szükség lesz az idegenek segítségére is. Idegenen
mindenekelőtt a magyar királyt, Habsburg Lipót német-római császárt értette, s
ha páratlan ékesszólása éppen a nagy török veszély és a megkisebbedett önerő
idején kiáltotta világgá „legragyogóbb prózai művét, Az török áfiumot”, akkor
a békeállapotban is országot rabló török mákony elleni orvosság egyik
„porát” a bécsi császári-királyi udvar lőporában, harci készségében látta, s
ezért fegyverbe hívó kiáltásának egyik hangja a koronás főnek szólt: „A
békesség, a frigy, a csendes élet haszontalan gondolkodás nékünk, kárunkkal
megtanultuk... Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallósa
nélkül; héjában azzal koronázza fejét, aki oldalára kardját nem övedzi.” Az
idegen fegyverre azonban még ekkor is csak segítségképpen számított. A főerőt a
veszedelem hangosabb kiáltásával a nemzettől kérte: „... mi, kik immára
pogánnyal ennyi kárunkkal öszve bomlottunk és háborodtunk, nem viselhetünk
egyéb öltözetet a fegyverdereknél, pánczérnál, egy szóval vasnál és fegyvernél.
Tudom, lesznek olyanok, akik minden erőnket, igyekezetünket csekélnek és
szükségesnél alábbvalónak fogják tartani, annyi százezer török ellen, annyi
hadiszerszám és álgyuk ellen, de én azoknak megfelelek. Az én tanácsom az, hogy
a mi hadakozásunknak solidum (=erős) fundamentomat vessünk, kit ha
megcselekszünk, könnyen reá építhetünk... segítséget eleget másoktul is
találunk. Mert természet szerint való ratiókbul (=okokból) is vagyon, hogyha
kit lát ember serénkedni a maga dolgában, inkább ad segítséget olyannak,
hogysem a tunyának... az egész nemzetünket fegyverezve vegyük rendben, legyen
elegendő ágyunk és mindenféle hadiszerszámunk. Ha így lész dolgunk, felelek
életemig, az idegeneknél is elegendő segítséget találunk. Sőt, ha úgy volna is,
hogy nem találnánk, csak a magunk erejével is annyit tehetünk, amennyi elég
lenne oltalmunkra. És ha nyáron szemben nem szállhatunk is mezőben
ellenségünkkel, télen legalább jó progressusokat reménlhetünk...”
Már három éve elhangzott így a nemzetfelrázó „tanácsa”, s már akkor ilyen
„évszakosan” látta a nemzeti sorsot, ilyen előrelátóan ítélte meg a téli, a
nyári hadakozás mibenlétét; összefüggését az önerővel és az idegen segítséggel:
télen a nemzet a maga erejével kiharcolhat annyi sikert, hogy azon a
„fundamentumon” az ellenség nyári támadásakor is megvédhesse magát, ha pedig
erre a fundamentumra az idegen segítséget is rá lehet építeni, akkor a nyári
mezei csatában való szembeszállás már nem védekezés, hanem győzelemmel
kecsegtető támadás lesz. Mindez a három esztendővel korábbi „okoskodás” és
kettős kiáltás azonban most, 1664 tavaszán vált egészen időszerűvé. „Bármily
kevéssé szerette is a császári kormány Zrínyi Miklóst, a fényes sikerek hatása
előtt, melyeket Zrínyi a Dráva, Mura, Vág és Duna vidékein kivívott, el nem
zárkózhatott... a nép, Magyarországban épp úgy mint Ausztriában, de sőt egész
Németországban, lelkesedéssel fogadta a győzelmi híreket, melyek az eddigi
vészkiáltások által fölizgatott kedélyeket megnyugtatták; a győzelmi
jelentések nyomtatás útján egész Európában elterjedtek, s Zrínyi Miklós nevét
dicsfénnyel vették körül. Ily körülmények közt Zrínyit a kormány sem
mellőzhette, s a fényes diadalok babérkoszorújával ékesített magyar fővezérnek
a török háború ügyeibe nagyobb befolyást volt kénytelen engedni. Zrínyi tehát
meghívatott a regensburgi tanácskozásokra... Bekövetkezett ama kivételes esetek
egyike, hogy a császári hadi tanácsban a magyarok befolyása érvényre
emelkedett... A császár és Porcia miniszter hízelgő levelekben köszönték meg
Zrínyinek a kivívott sikereket, s Regensburgban hálaadó ünnepi körmenetet
tartatott, melyen a császár személyesen részt vett... a pápa, Olaszország,
Franciaország, Spanyolország, Németország fejedelmei pénzzel és kitüntetésekkel
halmozták el a jeles magyar vezért, az egyedülit, ki eddig a török ellenében
sikereket kivívni képes volt. A császár hálája még tovább is ment, s Zrínyi
Miklóst a törökök kivívott számos diadalaiért birodalmi herczegi czímmel kínálta
meg... A téli hadjárat fényes sikere után, melyben Zrínyi Miklós haditervének
első részét már tényleg végrehajtotta, s az elért eredménnyel mintegy
biztosítékot nyújtott az iránt, hogy második részét is sikerrel fogja
végrehajtani, Zrínyi és a magyar párt bizton hitték, hogy a fővezérlet
Zrínyi Miklósra bizatik s neki mindazon erők alárendeltetni fognak, melyek
fölött a kormány ez idő szerint rendelkezett”.
Zrínyi ekkor már az „egész magyar haza vezérének” nevezte magát, minthogy
valóban ő volt „ez időszakban a nemzet leghivatottabb, legméltóbb képviselője”,
s ha éppen most állt „egész élete legszebb álmai teljesedésének küszöbén”,
akkor ez az állás olyan volt, hogy miközben a hercegi címet elhárította,
örömmel nézte, hogy „segítségkoldulás” nélkül küldik mindenfelől a
segélyhadakat, s minden hálaszó és kitüntetés helyett legnagyobb jutalomként
haditervének jóváhagyását és fővezéri kinevezését vette volna. Életének csúcsa
volt valóban az a „küszöb”, amelyről a márciusi regensburgi tanácskozásba ment:
„kivált 1664-ben szerzett harczi babérjai után oly tekintély, sőt hatalom nem
volt Magyarországon, mint Zrínyi Miklós, kinek szavára mindenki hallgat vala”,
s „egyszersmind aligha volt magyar, kinek a bécsi udvarnál is akkora befolyása
volt volna”. Hadi lángelméje haditervében világított, s hadi elszántságát,
„vitézi rezolutióját” a felgyújtott eszéki híd mutatta, mely „február 1-én
fölgyújtatott a két nap múlva már csak itt-ott kiálló kormos czövekek jelölték
a helyet, hol a törökök másfél század óta használt remek hídja állott”.
Haditervét és vitézi elszántságát egyaránt az a szellem hatotta át, amelyet ő
már régóta hirdetett magának és „hadnagy”-társainak: „Ne adj időt néki (=az
ellenségnek), hogy híredet (=támadásod hírét) hallhassa, hogy az te tanácsod
ellen tanácsot állíthasson, hanem nyomd meg mikor aluszik... Hallottad-e: aki
madarat akar lőni, nem pengeti a kézíjat, és nem dobbal fogják a rókát”.
Pontosan a maga „tanácsa” szerint járt el, amikor téli „alvása” idején
megnyomta a törököt végig a drávai védelmi vonalon, de a tavaszi-nyári hadjárat
sorsa a bécsi udvar, a regensburgi haditanács kezében volt.
Most, 1664 tavaszán, amikor már három és fél esztendeje lobogott Zrínyiben az a
visszavágási vágy, hogy Várad elvételéért Kanizsa visszafoglalásával „fizessen
meg” a töröknek, minden reménye megvolt arra, hogy ezt a győzelmet is
kivívja magának, s a vár kora tavaszi megvételével egészen elébe menjen a nagy
nyári összecsapásnak, teljes hadi és hadászati felkészültséggel várhassa az
ifjú Köprüli fővezér érkezését. Az őszi hadakozás során a maga ellenvára,
Új-Zrínyivár is kellően kiállta az erősségi próbát, amikor előbb ő s utána az
öccse, Péter sikerrel védelmezte meg a kanizsai pasa szeptemberi, majd a
boszniai pasa októberi támadásával szemben, ennek alapján most még nagyobb
bizakodással sürgette a haditanácsnál a kanizsai ostrom mielőbbi megkezdését,
az ostromra azonban „a téli hadjárat egész Európát felrázó nagy sikere ellenére
sem kapott se hadakat, se felhatalmazást” idejében, s így „hadműveleteit
mindjárt kezdetben csak több heti késedelemmel indíthatta meg”; az udvarnál s a
tanácsban egész márciusban folyt a huzavona, többek között azért is, mert
Montecuccoli féltékenyen tartott attól, hogy Kanizsa ostroma s általában Zrínyi
„erélyes hadviselési módja a drávai hadszínhelyet – a török fősereget ide
vonván – rövid idő alatt fő hadszínhellyé változtatja, s míg ő Esztergom
vívásával bajlódik, Zrínyi a Drávánál dicsőséget arat”; de még április első
napjaiban sem kezdhette meg terve szerint az ostromot Zrínyi – legkésőbb
április 8-án szerette volna megszállni a várat –, mert német vezértársai is
késlekedtek, „a legszükségesebb ostromszerek” is hiányoztak, s így az a
pillanat, amelyre a Zrínyi család több mint hatvanhárom esztendeje vár, még
ekkor is késett húsz napot, míg végül Hohehlohe és Strozzi megérkezésével
április 28-án körül zárhatta a három sereg Kanizsát.
Nagy haditervének csupán töredékét hagyta jóvá a haditanács, hadjáratát csupán
mellékhadjáratként kezelték Regensburgban, s minderre ráadásul „Montecuccoli
pártja kieszközölte a hadi tanácsnál a déli hadsereg három fejű vezérletét”, –
amellett, hogy a hadi szerelés hiányai révén az ostromkezdést is csaknem
májusig sikerült késleltetnie –, ám Zrínyi mégis úgy vonult Kanizsa alá, mintha
egy fő haditerv alapján jutott volna hozzá egy főhadjárat vezérléséhez. Egy
tizennyolcezer fős had sereglett végül össze Kanizsánál, ami volt olyan
jelentős erő, hogy Zrínyi annak láttán úgy érezze: bátor szívének örökös
„pörben” léte szerint végre parancsolhat „a dolgok folyásának”, hatalma
ingathatja „a külső dolgokat”.
Mindezek alapján május elsejét élete legelégedettebb születésnapjának érezhette
a negyvennégy éves Zrínyi, annak ellenére, hogy vezértársa, Hohenlohe most is,
akárcsak a téli hadjárat idején, idegenkedve és kedvetlenül vett részt
a hadi „vállalatban” – még április végén is arra akart várni, hogy a legelők
kizöldüljenek –, úgyhogy a vár megszállása után is kilenc napig jórészt
tétlenül vesztegeltek, miközben a másik oldalon május 8án már elindult „az
vezér Nándor-Fejérvárról”, majd miután Eszéknél kilenc napig csináltatta a
Dráva-hidat – „die 17. maji” továbbindult „Eszékről szabadítására Kanizsának”.
Múltunk egyik legsúlyosabb, legválságosabb s legsorsdöntőbb korszaka az a „hét
szűk esztendő volt, amely 1657 elejétől 1664 végéig a megmaradás legnehezeb
próbája alá vetette eleinket. A történelmi tudósítás első ciklusának öt
kötetéhez e „fatális” korszak históriája szolgál anyagul. Maga az ötödik kötet –
a korszakzáró eseménye (szentgotthárdi csata, vasvári béke) históriájának
tárgyalása mellett – a korszak summázásának szándékával készült, s
mint ilyen, „feje” az első ciklus köteteinek. Feje úgy is, hogy
nemcsak a hét esztendő döntő eseményeinek vezérszálait igyekszik csomóba fogni,
de a kor embereinek egyéni és közösségi létre-sorsra vonatkozó gondolatait,
erkölcsi-magatartásbeli eszményeit és „példáit” is: a test mindennap
tetteinek-cselekedeteinek történelmén túl azt, ami az idő akkori határai között
a fejekben „zajlott” történelemként. Az élet múlandóságának, a
pusztulásnak legfájdalmasabban tapasztalt valóságát élve miként keresték a kor
emberei – az utódaik iránti számadás-tartozás felelősségének
érzetében-tudatában is – az „örökséget” maguknak, életük hasznos, „szolgáló”
megélésével s áldozásával: ez az eszmekör gerince a cikluszáró kötetnek, s
ennélfogva – a szereplők gyakori képhasználását követve – nemcsak a história
eseménylabirintusának rajzára, de az útvesztőből kivezető Ariadne-fonal
gondolati szálainak ábrázolására is törekedett a kötet.
1985