Visky András
Visky András
OTTHON VAGYOK
Példázatokban szólnék legszívesebben. A termő olajfaágat említeném legelébb,
amely meghaladja a kőfalat. Nincs elméletem, miként az olajfának sincs. A
vallomás, a tanúságtevés, szembenállás önmagammal. Aki vallomást tesz, mércét
állít önmaga elé. És közelít ahhoz, amit leír. Elmegy a szélsőségekig, hogy ne
legyen számára kiút. Nem használ többes szám első személyt, mert (ebben a
végletes) helyzetében a rejtett alibi-keresés be nem vallott szándékával
ruházhatja rá partikularitását a közösségre.
Helyzetem tiszta: lehetek radikális. Akinek semmije sincs, az lehet igazán
szabad. Amikor kijelentek valamit, nem kell tartanom attól, hogy másoknak
szenvedést okozok. Kiváltképpen, mert egy quasi nyilvánosság előtt teszem. A
vita, amelyben részt veszek, ennél fogva (is) mesterséges. Nem vitairat, amit
írok, csak előlegezett visszaemlékezés. A jelenben egy lezárt jövőre ítélve.
Ebben a kizökkent időben úgy vagyok jelen, hogy múltként értékelem jelenemet.
A játszma eldőlt. Legalábbis az a játszma, amely a lehet-nem lehet antinómiája
körül zajlott. Ma már újrajátszhatatlan. A közelmúlt történelme nem
engedélyezett szusszanásnyi Időt a vita megemésztésére. Molter Károlyt
parafrazálva: nem folytattuk életünket, hanem folytatták velünk. Az eltelt idő
a rejtély félhomályában hagyta az akkor felvetett ittlét (sors)
kérdéseit. „Úgy a köznek, mint nekem az lett volna az érdekem, hogy rejtélyről,
titokról és ítéletről ne legyen szó. Ha ugyanis lehet szó rejtélyességről, az a
mindannyiunktól független jelenlegi körülményekből következik, és éppen ennél fogva
nem szabad piszkálni, mert súlyos károk nélkül nem lehet felderíteni. Ezért az
általad „közéleti szakadéknak” nevezett valamivel szemben az egyedüli helyes
teendő a hallgatás” – írja Makkai Sándor Jancsó Bélának 1936 júliusában,
Budapestről.
Miről szól tehát a tulajdonképpeni vita? Mi az, ami a nép
sorshelyzetének része, s amit a felderítetlenség sötétségében kell hagyni – a
nép érdekében? Mikor szolgálja a kőz érdekét a hallgatással áthidalt „közéleti
szakadék”? Folytathatnám az önmagukat gerjesztő kérdések csatarendbe állítását,
vagy elüthetném az egészet néhány, a vita anyagából vett idézettel. „A cikk –
ti. a Nem lehet (V. A.) – ellentmondásain a félmegoldásokban
felőrlődött ember lelkiállapota ütközik ki” (Bányai László), „... nem is
értelem ez, hanem érzelem” (Szekfű Gyula).
Nem folytatom. Idegen tőlem – és máris fennakadtam rajta – az összeszorított
fogak, a csukott száj, a „meglapulva kiböjtölni a gonosz időket” felőrlő
ideológiája. Mert azt az egyén számára elfogadhatatlan lehetetlenséget érzem
benne, miszerint lehet élni úgy, hogy közben azon fáradozom, hogy letagadom
azt, hogy élek. És: el lehet fogadni „az élet vegetatív szintű
továbbvitelét”, mert ez „magában hordja az értékmegőrzés és a majdani
értékképzés lehetőségét is”, noha a vegetatív szintű élet már az alapvető
emberi – avagy: népi – mivolt kritériumaira vonatkozó szellemi minimumokról
mond le, és akkor teszi, amikor már nincs abban a „helyzetben”, hogy taktikából
tegye. Mert nem tartalékolható az, ami csak úgy van, hogy történik.
Nem folytatom a korabeli vita lejátszását, mert óhatatlanul számot kellene
adnom olyan fogalmakról: nép, köz, s azt a hamis látszatot kelteném,
hogy a népközösségre vonatkozó ítéleteim valamiképpen a nép nevében hangzanak
el. A fogalom ma érvényes tartalmairól nem tudok számot adni. Csak mint
negativitást tudom meghatározni: valamiféle önpusztító szomjúságot gondolok,
amikor kimondom. Lekopott a szóról minden félszázaddal ezelőtti fenségesség,
mert az, amit hozzátartozónak véltünk, nem tudott majd háromnegyed századon át
a leghétköznapibb módon kifejeződni, s így – óhatatlanul – lepusztult. Csak
önmagamról tudok számot adni. Arról az énről, amely létével és ebből eredendően
következő öndefiníciós kényszerével szabadságharcot folytat egy kilátástalanná
vált kultúra és valóság ellen. Látszólag kényelmes – „tiszta” – helyzetben van:
léte eleve ellenállás, s ebben a hullámverésben könnyen felszínre bukkannak
identitása látványos elemei. Ámde éppen ezt a kényelemérzetet szeretné
megtagadni. Mert kívülről adott, nem az énből fakadó, s így identitása is csak
negatív meghatározásokkal közelíthető. Nem az aki, hanem amivé lennie
muszáj. S ezt csak önnön teljessége árán teheti.
Az egyetemesség az én számára nem cél, hanem kiindulópont. Csak ahhoz
érkezhetsz meg, amitől elindultál. Nem külső meghatározottság, hanem
bensőségesség. Szabadság. A mindenkori zsarnoksággal nem lehet
szembehelyezkedni, csak a belső szabadság birtoklása árán. A szerep heroizmusa
fáraszt. A szenvedés mítosza elgyötör. (Nem tartom véletlennek, hogy olyan
fogalmak megalkotói mint „produktív fájdalom”, „kisebbségi világhivatás”,
„mártír egyház”, így vagy úgy összeroppantak. Ez a gondolkodásmód úgy hárítja a
kollektivitásra a nagy eszméket, hogy közben az egyénnek módja van kimenekedni
a gondolat szorítása alól. Úgy lehet, nem az egyház volt mártír sohasem,
legfeljebb püspökei, papjai...)
Semmi garanciáját nem látom az értékkonzerváló visszacsavart lobogású
életnek, mert olyan jövőre appelál, amelyet nem birtokol, hiszen nem birtokolja
a jelent sem. Vákuum-lét. Bonhoefferrel szólva: az ellenállás elveszíti a maga
reális értékét, és a teoretikus-fantasztikus világba menekül.
Ha a maradás-elvándorlás lehet-nem lehet antinómiájából
magatartás-modelljel következnek a feloldás esélyeként, úgy akkor hamisnak
érzem a paradigmát és visszautasítom. Másról van szó. A lehet-nem lehet nem
antinómia. Visszanyúlva a történelmi mintához: a „nem lehet” korabeli
kimondását egy tragikusan rosszul bemért szituáció – a fasisztoid
típusú nacionalizmus szorgalmazta, és a német „megoldásnak” nyújtott teret. És
a másik véglet: a népi demokrácia idején kimondott „lehet” a megadás álcája
volt, a szükségszerűségek belátásának mutatta magát a kiúttalanság bevallása
helyett. Erkölcstelen a realitásokat elfogadó nem lehet – itt most nem
Makkairól van és lesz szó! – és erkölcstelen a realitásokat lehazudó lehet.
Legfeljebb az egyén számára kínál látszólagos és nem radikális megoldást.
Az egyszemélyes túlélését.
A történelemnek ennek a szeletében látszólag nincsenek megtévesztő átmenetek.
Az egyén azonban, aki személyére méretezetten éli meg a kor konfliktusait,
mindig is választás előtt áll. Csak innen tudok elindulni: helyzetemet
egyetemes konfliktus-szituációként fogva fel. Azzal a hittel, hogy az egyén
taktikus önbecsapása áldozatvállalásnak stilizálva – sohasem „használt”.
Az ittlét az emberségem számára kihívás. És embernek lenni azt
jelenti: megmaradni annak, aki vagy. Az erkölcsi lény számára az épp–így–
lét nem program, hanem a másként levés lehetetlensége. A bestialitás
nehéztüzérségével szemben felvonultatja önmagát. Nem dobja oda magát a
halálnak, hanem önnön belső, szabadságával teljes azonosságban él és történik.
Úgy mutatkozik, mint a közvetlen tapasztalatokon való túllépés lehetséges
– kiélezett helyzetekben pedig: egyetlen alternatívája. A magát realitásként
feltüntető nemléttel szemben létezés-alternatíva. Nem hiszem, hogy az utóbbi
egy és negyed század történelmi kataklizmáinak köszönhetően Európából, sőt
Közép-Európából kiszakadva különös embertípus vagyok, akit ilyenné alakított az
idő. Arról van szó mindössze, hogy itt az emberi mivolt mércéje és ára más –
sem kisebb, sem nagyobb, mint másutt. Ez a válaszom az asszimilációra. Amely
itt sem – egy általánosabb európai avagy világméretű válsághelyzet felől nézve –
elsősorban nyelvi/etnikai, hanem erkölcsi. Az asszimiláció nyelvi mozzanata már
egy lerombolt erkölcsi alapra „épül”. És akkor ez a válaszom bármilyen
asszimilációs trendre – erkölcsire, szellemire, gazdaságira – bárhol élnék.
A totalitarisztikus hatalom kénytelen a saját jogos (értsd:
jogrendszer által biztosított) önvédelmét karhatalmilag megszervezni, mikor
belepillant az emberség/emberiesség tükrébe. És ebben a kényszerhelyzetben meg
mosolyogni való fintorokat produkál a történelem. Apám a háborút közvetlenül
megelőző években, a horthysta időkben – úgymond – kommunista elveiért
üldöztetett – jóllehet nem volt kommunista –, a második világháborút követő
kommunista totalitarizmus szervei horthystaként nyomorgatták, jóllehet nem volt
az. Mára már újabb fogalmi billogok jelölik a tartalmaiban és radikalizmusában
mit sem változott magatartást. Amelyen belül könnyen szervesen értelmeződik az,
amit a hatalom „a nemzetiségi kérdés végleges megoldásának” nevez, s valljuk
meg, pontosan fogalmaz. Az idézetben szereplő kategóriát – „nemzetiségi” –
többszörösen is félrevezetőnek tartom, minthogy mindenekelőtt nem etnikai
kérdést fed – ha a végső értékek felől nézem – hanem az erkölcsre, a humánumra
vonatkozót.
A konfrontáció görnyesztő nyelvi meghatározottsága jelenem, történelmem alaki,
módszertani és nem lényegi meghatározottsága. Ilyen értelemben vallom
Reményikkel: „Az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk.” Ha
szembenállók, elsősorban nem magyarként teszem, ennyivel nem elégszem meg, mert
erre kötelez hitem, egyetemességem, ami elmozdulási pont kíván lenni a másik
ember számára is, mert ha a másik ember kizárásával történik a
„fölemeltetésem”, semmi garanciáját nem látom – tartalmait tekintve az új
helyzetnek. Mert csak helycsere. Ha pedig emberként teszem, tehát
esszenciálisan társadalmi-közösségi lényként, így vagyok magyar. Magyarságomból
ez “él túl”, ezt tartom „össznemzeti érdeknek”. És magamért teszem, mert így
vagyok: én. Én nem lehetek másként.
Az a meggyőződés munkál bennem, hogy a lehet-nem lehet paradigma nem
sajátunk. Felállíttatták velünk, kimondatták a nem lehetet, és kimondatták a
lehetet is, mert mindkét út ugyanoda vezet. Ezek után érthető, hogy nem
alakulhatott ki egy önmagának teret kiharcolni tudó kisebbségpolitikusi
magatartás-modell, amely következetességre kényszeríthette volna a hatalmat,
hogy ezzel hozza lehetetlen helyzetbe. Arra gondolok, hogy a polgárjogi
harcosnak válaszokat kell kikényszerítenie a hatalomtól. Ezzel szemben a mai
napig funkcionáló értelmiségi-politikusi modell a következő: 1. Szerepvállalás
vagy megnyilatkozás. 2. A hatalom válaszlépése, üldöztetés. 3. Elvándorlás, a
„nem lehet” kimondása. A harmadik lépés feloldozza az autoritást minden
számottevő politikai arcvonal képviseletétől. Nem mondom: a maradásommal „lehet”.
Nem mondom: elmenve „nem lehet”. Maradok, s azt mondom nem
lehet. Alkotóként Kelet-Európában, mikor a mienkhez hasonló politikai
rendszereket mély és leküzdhetetlen válság kezdte ki, csak a nem lehetet
tartom erkölcsösnek. Az egyetemesség felől a nem lehet alternatíva
nélküli magatartás. Kilépni belőle nincs mód. Mert nem nyújt az ittlétre (ismét
nem történeti-földrajzi-toposz) vonatkozó semmilyen megragadható megoldást.
Értelmezhetetlen, a cselekvést hamisan lemásoló nem releváns gesztus. Magyar
vagyok és lengyel és cseh és szlovák és orosz és örmény.... És román. A
lehetőséget, hogy magyar legyek, a szellemi lebensraumot a lélek nagysága
teremti meg. A lehetőség én vagyok, ha vagyok. Muszáj a présbe kényszerülnünk,
és befejeznünk a mondatot (Pilinszky).
A magasban csillagok. Csillagok Európa egéről.
Otthon vagyok.
FÜGGELÉK
Adalékok a túlélés etikájához
A túlélés szándéka mindig a józan megfontolás köntösében jelentkezik. Elegáns,
visszacsavart lobogású létezésforma. Alapvetően heroikus póz, a készülés s
nem a készenlét állapota. Lehet ugyan készenléttudatról is beszélni, ámde csak
mint tagadásról. A túlélésre berendezkedett értelmiségi erőfeszítéseket tesz,
hogy önmagát nemlétezőnek tüntesse fel. Nem vagyok, íme!, mindenről lemondok.
Paradoxális módon mégis ott van a „felmutatás” gesztusa is! Nem vagyok
ellenálló. Nyíltan „nem vagyok”. Mialatt úgy érzi, eljön az ő ideje,
aminek semmi köze nincs jelenéhez. A túlélő időfogalma tagadja a
folytonosságot. Idő-szekvenciákban, idő-tömbökben, idő-szelvényekben
gondolkozik. Minduntalan azt érzi: a idő a személyével fémjelezhető idő – közel
van.
Non-etikája az aszkézis álarcában jelentkezik. Nem magáért „teszi”. A túlélő
nemléte: cselekvés. Miközben elodázza magát. A nagy pillanat megszállottja,
vallásosan reménykedik benne. Mélységesen átéli azzal, hogy kiiktatja magát, és
eltörli jelenét, és narcisztikusan szemléli önmagát a(z el) hallgatás
katakombáiban. A túlélőt mindig igazolják a tények. Minthogy ő van, az élő másik
meg elnémíttatik. S az így beállt hasonlóság (a hallgatás) szituációja a
túlélőt megerősíti ideológiájában, mert ő még – úgy véli – nem játszotta el a
cselekvés esélyét. Holott a csend, amibe burkolódzik, nem a figyelem csendje,
nem a leshelyzet éles állapota, hanem annak a görcsös bizonyítása, hogy
nincs fegyvere. Nem önmagát „helyzetbe hozó” nagy játékos a túlélő, hanem önnön
letagadása dramaturgiájának a megalkotója. Művész. Túlélő művész.
A túlélő számára az élők bukása elégtétel. Ha erről kényszerül beszélni,
véleményt nyilvánítani, a magáért való mártírium kritikáját fogalmazza meg, és
nem mulasztja el megemlíteni magatartása fegyvertényeit. A túlélő, amidőn
visszavonultában területeket ad fel, pontosan tudja, minek érdekében teszi, s
azt, ami marad, fontosabbnak tartja annál, amit elveszített. Úgy érzi,
bojkottálják munkáját azok, akik a státusuk megőrzése érdekében beadványokat
szerkesztenek, jogra, méltányosságra hivatkoznak, „sérelmi politikát”
folytatnak. Ezeket okolja az állapotokért, a meggondolatlanokat, a sorsot maguk
és mások ellen kihívókat, akik a fenevad vermében húzgálják az oroszlán farkát,
és nem hajlandók az állatok királya címmel szólítani őt. Úgy gondolja, hogy a
szavát hallató saját hibájából tűnt él a süllyesztőben. Egyedül ő okolható
helyzetéért. És ezt állítja, noha kivételes a vigilenciája, átsiklik a helyzet
s az állapotok felett. Nem tesz róluk említést, adottaknak tekinti és
legitimizálja őket. Mert abban a szentesítő gesztusban érkezik meg önnön
erkölcsi felmentése.
A túlélő célja: megfelelni a világnak, illetve a megfelelés látszatát kelteni.
Egyéniségét a hatalom által adott játékszabályok tiszteletben tartásával tartja
takaréklángon, őrizve magatartásában egy rendkívül finom egyensúlyt, amely a
kívülállás és a kollaboráció metszéspontjában jön létre. Ő ezt józanságnak
nevezi és tisztánlátásnak. Mert babonásan tiszteli a tényeket, és büszke
valóságismeretére. Noha nem a valóság ismerése, hanem elismerése ez. Meghajtja
fejét a való előtt. Nincs ereje visszavonni a tényeket. Nincs ereje kimondani:
érvénytelen: arra, ami a világhoz nem hasonlít. S ezzel érvényessé teszi önmaga
számára is. Kívülállása illúzió. Úgy véli ugyan, nem része a szerkezetnek,
hierarchikus viszonyt teremt vele: túléli, tehát fölé rendelődik. Nem része,
tehát erkölcsileg nem adósa.
A túlélő semmitől sem riad vissza sérthetetlensége megóvása érdekében.
Voltaképpen a hatalom felállította csapdába sétál be. Elkülönül, bezárkózik,
nem levelezik, kikapcsolja a telefonját. Megmaradásának reménye a
távolságtartás. S miközben eltűnnek az emberek körüle, eltűnnek, vagy
nevetségessé válnak, Igazolva érzi önmagát. Mindennemű közösségi
megnyilatkozást elítél, alibiket keres a távolmaradásra. Ezzel aztán
megkönnyíti és felgyorsítja a pusztító tisztogató munkát. Nem tanú. Egyszer
aztán megverik az ő ablakát is...
A túlélő annyira biztos ideológiája helyességében, hogy amikor az elhurcolt
ellenálló a körülmények folytán kiszabadul, és nem szűnik meg tovább is
ellenállni, a besúgás, a provokáció, a csalétek vádját terjeszti róla.
Megtagadja korábbi szimpátiáit (a szó eredeti értelme: együtt
szenvedni) és szinte észrevétlenül intézményesül. A túlélő, ha megverik az
ablakát és mennie kell, meg van győződve affelől, hogy tévedés áldozata lett. A
hatalom, kiszabadulása után meg is hagyja ebben a hitében inkább „elismeri” tévedését,
minthogy alkalmat szolgáltasson a túlélőnek arra, hogy radikalizálódjék,
és áthelyeződjék az ellenállás szintjére.
Kiszolgáltatott helyzetben a túlélő bármikor hajlandó a „megtérésre”. Elismeri
hibáit, megbánja soha el nem követett politikai vétkeit. Holott nem követett el
semmit. A hatalom így zúzza szét szellemi integritását. Így irtja ki belőle
maradék autonómiáját.
A túlélő nem él. Ő túlél.