IRODALOM ÉS ISKOLA
IRODALOM ÉS ISKOLA
Helyzetképek
Úristen, gondolom munkaasztalomnál, a vigasztalanul üres és szenvtelenül fehér
papírlapra könyökölve: önéletrajzot kell írnom! Hányadszor már? De különben is,
mostanáig talán nem azt műveltem? Ősidőktől kedves barátom, Gálfalvi Gyurka
„felszólító” levelében csak úgy odaveti nekem: „Írók albuma című rovatunk
számára válasszál ki 6-8 fényképet, és írjál a képek kapcsán 8-10 flekkes vallomást,
kedved szerinti hangvételben. Siess!” 8-10 flekkes vallomás! Hát ki tud olyan
röviden vallani az életéről? Éppen Gálfalvi György ne tudná, hogy legutóbb
csupán a gyermekkoromról és ifjúságom egy rövid szakaszáról 538 flekket, azaz:
ötszázharmincnyolc gépelt oldalt „hoztam össze”? Az egy egész betűtenger,
amelyet mégsem lenne ildomos a Látó nyakába zúdítani. Rendben, nem is
zúdítom, de hogy eleget tehessek a hiúságomat mégis csak legyezgető
„felszólításnak”, indításként hadd idézzek belőle néhány sort:
„A szoba, amelyben az Író a könyvein dolgozik, tizenhét négyzetméter
alapterületű, hosszúkás, az Íróval szemben lévő háromszárnyas ablakot egyszerű
mintás, fehér műanyag függöny takarja. A függöny majd nem faltól falig érő,
tizennyolc centiméter széles, világosbarna, furnírozott tartóról csüng alá. A
szoba falait zöld, cirkalmas rajzolatú, tordai tapéta borítja, jobbra magas
könyvespolc, telezsúfolva könyvekkel, kéziratokkal, levélkötegekkel. A függöny
közvetlen közelében, csinos talapzaton Balogh Péter tiszafából faragott szobra
áll, hullámos törzsön négy hegyes fej, az egyik kétujjnyira elkülönülve. Ez te
vagy, mutatott az alacsony, ősz hajú, ősz bajuszú, konok bihari magyar, mármint
a művész, az elkülönült fejre. A különálló. Neked adom, vidd el. Ezek a szavak
Balogh Péter bukaresti műtermében hangzottak el körülbelül másfél évtizeddel
ezelőtt. Hátul, az éppen asztalnál ülő Író háta mögött Kozma István
alumíniumlemezbe domborított Petőfi-arcképe, Dudás Gyula téli tája, az ajtó
fölött Kőszegi István csigaházas kerámiatálja, a következő falon, a baloldalin,
Láta László karikatúraszerűsége az Íróról, alatta Tőrös Gábor két
bronzplakettje, Mátyás király és Bartók Béla. És megint könyvespolcok (alul
fehérneműs polcokkal). A könyvespolcok tetején petróleumlámpa villanyhiány
esetére, salétromos cserépvázából kiinduló, félig elszáradt folyondár, Kőszegi
István egy arasznyi magas, kerámia nőalakja, egy régi asztali lámpa
kukoricagránát formájú üvegburája, és végül az Író egyetlen képzőművészeti
munkája, hat milliméter vastag vaslemezből lánggal kivágott Dózsa-fej
hársfatalapzaton, vörösréz szemmel, orral és bajusszal. A polcon még ott vannak
az Élet és Tudomány hetvenes évekből származó, bekötött évfolyamai, az Író
könyvei – Futótűz, A sereg (romániai és magyarországi kiadásokban), Zsé
birtoka – több példányban, megőrzés végett, elkerülhetetlen dedikálások
esetére, no meg húsz-huszonöt Látóhatár. Az Író hátranéz – dolgozószobája
bútorai köznapiak: felhajtható heverő, kávézóasztal, két karosszék,
ágyneműtartó láda, valamint az Író kárpitozott támlásszéke, amelyen ül. A
mennyezeten háromkarú csillár. Most nem ég.
Írás közben nincs értelme égetni, hiszen nem a papírt, hanem csak az író
tarkóját világítaná meg. A kéziratpapír kétoldalt makacsul és egyre jobban
felkunkorodik, így az író kénytelen már említett fekete műanyag borítós
jegyzetfüzetét nyomatékként használni. Használja tehát, és kitartóan körmöl
zöldre festett, hatszögű fémceruzájával, a szinte minden könyvét többször is
leíró IRÓNNAL (iróntokkal?), és azon töpreng, milyen is lehetett az, amikor
ráeszmélt: VAN, ÉL. Kezében meg-megtorpan zöld fémceruzája (Flaro–Tehnician –
NII 8868–62); ó, mennyire szeretné eszmélése pillanatát, percét, óráját, napját
valami nagy-nagy vászonra rávetíteni, majd növelni, növelni, csillogtatni.”
Nos, mindezt az évek óta „beindult”, készülő Önéletrajz idén,
ezerkilencszázkilencvenben lezárt, véglegesített első kötetében (Gyermekkor.
Ifjúság.) meg is tettem, csupán az a baj, hogy nem tudom fényképekkel
illusztrálni, mivel emlékezetem szerint későn, nyolc-kilencéves koromban és nem
születésem helyén, a Szatmárnémetihez tartozó Nagyréten, hanem Nagybányán, a
Híd utcai Huszty-féle fotólaboratóriumban kerültem először a háromlábú, fekete
lepellel letakart, titokzatos gépezet homályosan fénylő küklopsz-szeme elé.
Természetesen nem magamban, hanem három testvéremmel együtt. Mint az
orgonasípok, úgy álltunk egymás mellett: Gyuri, Laci, Jani, Józsi. Gyuri és
Józsi kemény szárú csizmában, Laci meg én bakancsban. Kettőnket az mentett meg,
hogy a Hangyában, amelyhez a Bányaigazgatóság alkalmazottal tartoztak, éppen
nem lehetett részletre lábunkra való csizmát kapni. Valamennyien kopaszok
voltunk, legalább két számmal nagyobb, szürke öltönyt (térd alatt elkötött, de
bokáig érő buggyos nadrágot, feltűrt ujjú kiskabátot), fehér inget és
aranyrojtos, fekete nyakkendőt viseltünk. Két kép készült akkor rólunk. Az
egyiken, mivel valamelyikünk frissiben elsőáldozott, szépen összetettük a
kezünket, mintha imádkoznánk. A másikon „normálisok” voltunk. Sajnálatomra,
megbocsáthatatlan gondatlanságunk folytán mindkét felvétel elenyészett. Apámról
és anyámról azonban maradtak fenn képek. Például ez az esküvői kép is 1930-ból.
Ez a leginkább reprodukálható. Vannak még fotóik 1942-43-ból is, amelyeket
úgyszólván az utolsó pillanatban mentettem meg a végleges pusztulástól.
Többjükön apám a parádéskocsisságához kötelező egyenruhát viseli. Számomra az a
vonzóbb, amelyiken a változatosság kedvéért nyári és téli egyenruháját
„kombináltan” hordja: a nyári, vitéz kötéses, a khaki színnél kellemesebb
árnyalatú, vászon „kisujjashoz” a téli, fekete „pantallót” vette fel. Öltözékét
fekete bakancs, fehér ing és fekete csokornyakkendő egészíti ki. Tonet széken
ül, anyám szürke kosztümben, Jobbjában valószínűleg élete első retiküljével,
büszkén mosolyog mellette.
Úgy vélem, a továbbiakban is készülhettek fényképek róla, hiszen előbb a
személyazonossági igazolványom kibocsátásánál, később pedig a Fémipari
Szakiskola befejezésekor, a közös tablón volt rájuk szükség. A tablókép egy
kicsinyített változata erősen megsárgulva ma is megvan első munkahelyemen, a
szebeni Arsenal fegyvergyárban kitöltött igazolványomon. Meglepő, milyen
„hamvas” kis kölyök voltam tizennyolcéves koromban. Kár, hogy az igazolványt
készítő tisztviselő a drótkapcsokat a homlokomba és a nyakamba „vágta”. Szinte
fájnak. Ez a „hamvas” kis kölyök akkor már holmi versezeteket írt, amelyekkel
még ugyanabban az évben, 1952 november közepe táján bejutott a szatmári Dolgozó
Nép című, kis formátumú, négyoldalas hetilapocska szerkesztőségébe. Következő
képem, amely megőrződött, húszéves koromból való. Ezen a bohém természetű,
nagyon tehetséges „szerkesztőtársammal”, a velem egyidős Chila Gáborral
látszom. Ő volt az első „komoly tényező”, akivel az engem annyira nyomasztó
kérdéseket: a kisebbségi létet, a sztálinizmust, a Duna-csatornát, emberek
nyomtalan eltűnését, a magyar irodalom háttérbe szorítását és nem utolsó sorban
a „kolhozosítást” megbeszéltem. Alacsony termetű, pattogó fiú volt, és mivel
szerette a szélsőséges meghatározásokat, önmagát Petőfihez hasonlította, engem
meg, lassú mozgásom-észjárásom miatt, Aranynak nevezett ki. Sokat nevettünk
végig a Zsadányi úton, mert esténként, a szerkesztőségi órák után a Csődörös
kaszárnyáig, de sokszor még a Keresztig is elkísért, ő ismertette meg velem
József Attila költészetét. Ma nyugdíjas nyomdász Szatmáron; a város érdekes,
közismert, a Független Magyar Pártban sürgölődő figurája. Engedelmével, hajdani
gyerekessége szinte érintetlen maradt.
Húszévesen én már egy éve „költő” voltam, mivel Horváth István ajánlatára és
Kiss Jenő gyakorlati segítségével az Utunk 1953. augusztus 14-i számában
megjelentek első verseim.
Azután jött a katonaság, a házasság, az újságírás és a többi.
Huszonhat hónapig voltam katona. Húsz hónapot fegyverben, valamiféle
testőrezred tagjaként töltöttem le. Kitaníttatták velem a szanitécséget,
másrészről pedig őrséget álltam az akkori párt- és államvezetők predeáli,
alsótömösi és Piriu Rece-i „pihenőházai” körül. Őriztem Groza Péter,
Gheorghiu-Dej, Chivu Stoica, Mihai Dalea, Fazekas János, Gheorghe Apostol és az
ördög tudja még kinek a villáját. Egy alkalommal, bokrok közé és komlófüggöny
mögé rejtőzve, Hruscsovra is vigyáztam. És ezt ő nem is tudta. „Elegáns”
katonáskodás volt ez, de géppisztollyal a nyakamban és tele tölténytárakkal az
oldalamon, a szóban forgó villák körüli fehér zúzalékkő-sétányokon toporogva
rengeteget rágódtam azon, hogy a mindennapi takarításra alkalmazott nőszemélyek
mind magyarok. Cseléd voltuk idegesített. Ha így haladunk, emésztődtem, a cigányság
szintjére süllyedünk. 1956 nyarán sokadmagammal, főként magyarokkal,
munkaszolgálatra küldtek. Előbb a busteni fűrészgyárban dolgoztam, majd a
Ploiesti melletti Teleajen kőolajfinomító hőerőművének építőtelepén ástam
hatalmas fundamentumokat, betonoztam széles bekötő utakat, és szigeteltem lapos
irodatetőket. Ezen a telepen ért az 1956-os forradalom és szabadságharc híre.
Fellelkesedtem, lelkesedésemet azonban a bajtársakkal, mivel fogalmuk sem volt
a politikáról, képtelen voltam megosztani. Magyarázataimtól mindjárt-mindjárt
megüvegesedett a szemük. Áttörhetetlen betonkorlátokkal rendelkeztek. A civil
román munkások közt akadt egy körülbelül harminckét-harmincötéves lakatos, aki
november negyedikéig rendszeresen a közelembe sompolygott és elmondta, amiket
azelőtt este a Szabad Európa Rádióban hallott. November negyedikét (vasárnapra
esett) a barakkban, a priccsemen fekve töltöttem. Fölöttem, a falon a
kikapcsolhatatlan hangszóró örömódákat zengett a szocializmus magyarországi
győzelméről, engem meg a reménytelen sírás fojtogatott.
Az idő persze ezúttal sem állt meg. December végén leszereltem, hat hónapig a
szatmári Unió gyárban lakatoskodtam, azután az 1957-ben létesülő Bányavidéki
Fáklya című, nagy formátumú napilaphoz kerültem Bányára, így lettem nagybányai
lakos. Még abban az évben kötelezően be kellett lépnem a Román Munkáspártba.
Három évig voltam tagjelölt, ami lagymatag párttevékenységemmel magyarázható.
Jó szimattal, valahogy soha nem bíztak meg bennem. Lapcsináláskor a nyomdában
egyszer sem szerepelhettem politikai felelősként. Csakis „tisztafej”-ként
jöhettem számításba. E pozitúrámban egyszer Vigh István, a későbbi grafikus- és
festőművész meg is örökített.
1958-ban megnősültem, 59-ben megszületett nagyobbik fiam, Attila, 60-ban
kirúgtak a Bányavidéki Fáklyától. Kirúgásom oka az volt, hogy megtagadtam a
bukaresti Zsdanov (később Stefan Gheorghiu) pártfőiskolára menetelt. Ezzel a
Zsdanovval már 1958-ban is meg voltam akadva. Elküldtek „felvételizni”, és a
villamoson valakinek a kitárt Előréjéből megtudtam, hogy „Nagy Imrét és
bandáját” kivégezték. Elképzelhető, milyen lelkiállapotban kerültem a
kikent-kifent, többnyire puflira táplált főaktivistákból toborzott
„vizsgabizottság” elé. Számomra ismeretlen okokból, abban az évben a mi
tervezett, magyar nyelvű osztályunkat nem indították be. Környezetemben, az
újságnál senkit sem érdekelt Nagy Imréék mártíromsága. Példálózhattam,
sopánkodhattam, falra hányt borsó volt.
1960 őszétől 62 őszéig karbantartó lakatos voltam a Zazar bányaüzemben. 62-ben
visszavettek az újsághoz, 64-ben meg újra és véglegesen eltávolítottak. Azt az
időszakot is önéletrajzomban akarom részletezni, ezért most csupán két dologra
utalnék. 1. Újságíróként foglalkoztam építkezéssel, faiparral, mezőgazdasággal,
kultúrával, bányászattal, nagy tapasztalatokra, komoly tárgy- és szakismeretre
tettem szert. Riportjaimban, cikkeimben, beszámolóimban kerültem a
dagályoskodást, a blöffölést, a párt vezető szerepét lehetőleg nem említettem
vagy megkerültem. Amelyik írásomban mégis benne van az ilyesmi (az utókor
tájékoztatására mondom), az a főszerkesztőtől, annak helyettesétől, esetleg a
rovatvezetőtől származik. Volt eset, hogy azért, mert azt írtam: a
mezőgazdaságot az agrármérnökök vezetik, pénzbüntetést kaptam, annak ellenére,
hogy a cikk így nem is jelent meg. A fiákeres-segédből lett
főszerkesztőhelyettes vérvörösen ordítozott rám: vegyem tudomásul, a
szocialista mezőgazdaságot egyedül a párt vezeti! De nem is csak vezeti, hanem
irányítja is! Tudomásul vettem. Használtam álneveket is. Ezek közül a Havasi
Attilára és a Gazda Györgyre emlékszem. 2. Az egyetemek, iskolák „egyesítése”
óta egyre többször kerültem önmagammal konfliktusba. Határozottan éreztem, hogy
a rám szabott feladatok elvégzésével, a fasizálódó kommunista rendszer kiszolgálásával
az ENYÉIMET árulom el, az ő sírjukat ásom. Többször beadtam a felmondásom.
Mindannyiszor eltépték előttem és megmondták: az újság és a párt kebeléből
egyedül kirúgással lehet távozni. Ehhez kissé útszéli, de kitűnő alkalom lett
aztán egy kollégák között, a Nagybánya–Bukarest közötti gyorsvonaton kitört
„spontán” verekedés, amelynek történetesen én váltam főszereplőjévé. Ezt is
hosszan elbeszélem majd. Egyelőre álljon itt annyi, hogy 1964 őszén végleg
búcsút mondattak velem az újságírásnak. Feleségem szerint „elértem” a célomat.
Szerszámlakatosnak szegődtem a Baimareana nevű gyárba, és azt hittem: ezután
kedvemre élhetem világomat és írhatok, ami nekem tetszik. A mondat első részét
illetően keserűen csalódtam. Meghalt Gheorghiu-Dej; halála bejelentésére egyik
esztergályosunk örömmel kiáltott fel: És most mit csináljak, üssem a salbert a
tökömbe? (A salber hegyes, három élű hántoló szerszám, amelyet a megmunkálandó
fémek úgynevezett sorjának az eltávolítására hasznainak.) És jött az akkoriban
még Neculae formában írott keresztnevű Ceauşescu és vele együtt számunkra,
magyarok számára, a fekete leves. Alig melegedett meg trónján, már le is
csapott. Miért, miért nem, „munkáját” a fiatal erdélyi magyar tollforgatókkal
kezdte. Velem, Farkas Árpáddal, Király Lászlóval, Molnos Lajossal, Apáti
Gézával, Máté Imrével, Nagy Kálmánnal és a munkásként írogató Mátis Bélával.
Nagyszabású és egyidőben megtartott házkutatások után Mátis Bélát
letartóztatták és hat hónapig a nagybányai Szürke Házban, főleg sós
káposztafőzeléken, vizsgálati fogságban tartották. Szegény Mátis Béla csak
fogsága vége felé tudta meg, hol van, ugyanis letartóztatásakor órákig
kocsikáztatták Nagybányán és környékén, hogy megtévesszék. Mi, többiek,
szabadlábon maradtunk. A házkutatáskor kisebbik fiam, Zsolt, öthónapos
lehetett, kövérkés ós mosolygós gyermek. Az egyik pribéknek úgy megtetszett,
hogy időnként föléje hajolt és gügyögött neki. Sok írást és levelet vittek el
akkor tőlem. Első kötetem, az Ösvény a világba egy gépelt példányát,
körülbelül 120 versemet, Illyés Gyula két nekem címzett, kézzel írt levelét,
valamint minden levelet, amelyeket addig a felsorolt fiataloktól kaptam. Ezek
után tíz alkalommal vittek vagy rendeltek be a Szürke Házba. Órákig
várakoztattak üres, bekulcsolt szobákban, vagy ültettek levágott lábú széken,
levágott lábú asztalnál, ahonnan úgy kellett felnéznem az óriási, fekete és
valami katedrafélével megmagasított íróasztalnál terpeszkedő, italozástól
karikás szemű, de mindig frissen borotvált nyomozó tisztemre, az állítólag
később teljesen elzüllött Pap Janikára, mint a Jóistenre. Ennek a Pap
Janikának, aki máskülönben százados volt, és magyarul beszélt velem, az volt a
vesszőparipája, hogy én vissza akarom adni Erdélyt Magyarországnak. Csak az
volt a baj, hogy túlbecsülte az erőmet: Hitlerrel, Sztálinnal és a többi nagy
hatalmú népirtóval azonosított. Azért sokszor sajnáltam is, mert én ott lent, a
padló szintjén aránylag könnyedén jártattam a számat, neki azonban a magasban
szakadatlanul írnia kellett. Hűségesen, szóról szóra írta románul, amiket
magyarul mondtam neki. Az ilyen munkába tényleg bele lehet gárgyulni.
Az ügy folytatásaként (nem kis örömömre) kizártak a pártból. A kísérgetéseknek,
megfigyeléseknek, lehallgatásoknak viszont nem örültem. Közben nőtt a család.
Itt van egy fénykép 1968 januárjából. Bizony, elfog a nosztalgia, ahogy akkori
magunkat nézem. 1965 végén megjelent az Ösvény a világba, 1969-ben az Illés
szekerén. A bajuszos felvétel abban az évben készült. Harmincegyéves
voltam. 1970-ben felvettek az Írószövetségbe, 1973-ban befejeztem a Zsé
birtokát, 77-ben A sereget, 80-ban a Csapdábant. A
nyolcvanas években megírtam a Tatárjárás trilógiát és az Önéletrajz
első kötetét. Eddigi kilenc könyvemből ötöt sikerült napvilágra préselnem.
A szekuritáté jöhetett a hátamra púpnak. Íróságomat a legértőbbek (Kántor
Lajos, Bretter György, Szász János, Egyed Péter, Király László, Rónay László,
Bertha Zoltán, Mózes Attila és még sokan mások) elismerték, nagyra értékelték,
és ml kellett nekem egyéb? A szekuritáté zaklatásai hol lanyhultak, hol
felerősödtek; a szekusoknak is meg kellett élniük valakiből. Sosem akartak
beszervezni, nehogy kenyérkereseti forrásukat elveszítsék.
Életemben bőven voltak szép és emlékezetes pillanatok. Íróként is
találkozhattam és beszélgethettem a 90 éves Kós Károllyal. Legutóbb Csobánkán
megismerkedhettem a 80 éves Faludy Györggyel, barátomnak tudhattam Domokos
Gézát, Kántor Lajost, Kányádi Sándort, Páskándi Gézát, Mózes Attilát, Csíki
Lászlót, Szász Jánost, Lászlóffy Aladárt és Csabát, Gálfalvi Györgyöt, Bretter
Györgyöt, Tőrös Gábort, Balogh Pétert, Molnár Gusztávot, Beke Györgyöt és még
nagyon sokan másokat. Van egy szép és okos unokám, Borika, aki ugyan az itt
mellékelt felvétel készítésekor nem igyekezett méltányolni, hogy „híres”
nagyapja tartja az ölében. Hiába, a gyermekek sem mindig elég okosak, akárcsak
a felnőttek.
Amikor úgy két évvel ezelőtt egyik kétségbeesett levelemre Domokos Géza
olyasmit válaszolt, hogy: Jánoskám, ne keseredj el, az utolsó kilométereket
járjuk, hitetlenkedtem. És mit ad Isten! Valóban a ceausiszta diktatúra utolsó
kilométereit Jártuk. Igyekeztem a nálam jobban üldözötteknek vigaszt,
bátorítást nyújtani. Levelet írtam Kányádi Sándornak, Cs. Gyímesi Évának, Tőkés
Lászlónak. Tőkés védelmében nyilatkozatot is fogalmaztam. Ezt minden érintett
hivatalos helyre elküldtem. Egy példányát sikerült Magyarországra is
kijuttatnom. A Dátum című újság közölte.
A ceausiszta diktatúra utolsó éveiben pattanásig feszült húr voltam. Áldhatom a
sorsomat, hogy nem pattantam el. Akiket pedig eközben nyugtalan leveleimmel
zaklattam, azoktól ezúton bocsánatot kérek. Írónak születtem, nem diplomatának.
Ennyi.
PUSZTAI JÁNOS