Olvasónapló
Hajnal vagy alkony
Mottó: „Mészöly-mondat hullámverésében élek.”
(egy magyar olvasó)
Egy Olvasónapló tényleg az olvasó naplója, csakhát a tényleg-en túl ott van a gyakran hiábavaló erőfeszítés, hogy az egymásra tevődő napok alól kibányásszam a némi örökkévalót zárványozó mondatokat. A napló tehát elkerülhetetlenül szól e bányászásról, hovatovább önmagáról, arról, hogy íródik, hogy már négy sor elkészült, és most, most, na most: túl vagyok az ötödiken! Az történik, amit el lehet mesélni. A mondat, s nem a pillanat! Etc.
Számottevő az a jelenség, amidőn egy mondat, a be-befurakodó indulatoktól megtörik, oda. Szépirodalmi malőr... Mindamellett az indulatok is szerepet kapnak, noha mégiscsak fölöttébb helyén való volna olyan várakozással fordulni egy-egy mondat felé, ahogyan virágok kémlelik az eget. Vagy miként a lányok számlálják az alkonyt hívó perceket.
Szomorúságot hoz az önmagába mélyedő mozdulat. Persze a legfőbb magány firmamentuma oly tágas, hogy aligha volna kemény, mint a dió kopácsa, szakadozott inkább, s úgy csap be rajta a mindig jelenlévő kozmikusság, ahogy felhőréseken a vérvörös kora reggeli fény. A naplóíró is rálelhet az egyetemes boldogságra, legfeljebb nem hisz neki.
Nincsenek győztes forradalmak; a nagy közös eufóriába már az új zsarnokok skálázása vegyül. Jobb, ha másra tereljük figyelmünket. A fény minden oldalról árad felénk, és a nyárfasorban úgy havazik, mintha most lenne tél, holott június van. Nehéz bármit megfogalmazni, ami egyszerű. Ha felhasítjuk a nyárfák kérgét, könnyezni kezdenek, mintha szellem lakoznék bennük; hajolj közel, nyelvedet mártsd a sebbe: az eltérő ízekből rájössz, hogy mindegyik fa különálló lény. A madarak is hosszas keresgélés után választják ki azt a fát, ahová lakásukat rakják. Hinnünk kell, hogy némely fa tövében igazi mondatok lapulnak, és leszakíthatók, mint a magukba feledkezett virágok. A hatottak elporladnak, s különös sárga virágok sarjadnak belőlük. Vegyük észre a körforgást inkább, s ne a győztesek részeg gajdolását. A levert rebelliókat követő kivégzésekkor véres gyolcsokba bugyoláltan kel a nap, mint aki maga is résztvevője az eseményeknek.
Miért kérdeznénk: mi van?, amikor minden, ami bennünk elraktározódik, abból gyökeredzik. A kivégzettek recehártyáján a bíbor színű hajnal képe rögződött. Olyasmi aligha állítható, hogy a kérdés bennünk van, a válasz meg a kinti világban. Valamennyi inkognitó felfeslik előbb vagy utóbb, a legvastagabb acél is elkopik, áttetsző lesz: évszázadokig áttelelt benne a fény. Megejtő türelem. Ha különös álomból ébredvén kilesünk az ablakon, s a havas udvaron friss lábnyomokra bukkanunk, menjünk hát, kövessük őket. A hazugságnak nincsenek tartósítható mondatai, felesleges az ilyes kísérletezés. És ármányos. A vér meleg hullámai elmossák a hamis világ gátjait, amiért ugyan lelkiismeretfurdalás gyötör, pedig akkor születhetne itt az első őszinte mondat. Ami a jó könyvekben olvasható, az a valóságra folyton folyt vonat-koz-tat-ható. (Járnak a vonatok!) Egy kislány álma fontosabb, mint a legkíméletlenebb precizitás. A gyermekvilág csodái... Csetlő-botló alak, aki öntudatlan lépett az előtte nyíló utakra, az egyszer megpillantott ismeretlen tenger szüntelen hullámverésében éli le életét.
De térjünk vissza a revolúciókhoz, anélkül, hogy a politikáról szót ejtenénk. Ha teheti, mindenki megsüti a maga pecsenyéjét, erre nézvést nem lehetnek kételyeink. Az egér mindig talál magának rágcsálni valót, ha nem, hát a saját farkát kezdi ki. Nagyobb hitek is elvesztődnek, mint a forradalmak eszméi, nincs amiért keseregjünk. Másfelől meg tanulságos lehet a bukás is. Egyszer a népnek is meg kell mártóznia abban a tóban, ahová a merészebbek közül néhányan már belefulladtak – csak ekként szerezhető be az új adag boldogság, ami jó pár évig megint kitart. Boldogság ez? – nem is tudni. Az egyetemes öröm áradása is csupán egyetlen arcot rajzol elénk, soha nem feledhető, tovább már nem bontható képet, másfelől viszont a személyre szabott ölelésben a végtelen örvénylése sodor magával.
A helyzet az, hogy hervatag eredménye van a mániákus leltározásnak. Keserűség nap mint nap. Nem mondhatom, hogy napnyugtával a gondok is elülnek. Vége a napnak nem jelenti a napló végét. Miként azt sem állíthatom, hogy a napló utolsó sorában a nap is nyugovóra tért. Kérdésekkel szakad félbe ez is, az is; számtalan kérdéssel. Kínzó létszünet. Változatlan távolságra van a horizont, bármiképp loholjunk. Erőszakosak a mondatok, erőszakosak és önzők, vagyis otrombán akarnak a maguk szolgálatába állítani, körülvesznek, és máris fújtatva sodornak, miközben azt akarják, hogy az együvé tartozás ujjongó mámorát érezzem, ha pedig ellenállok vagy csupán vonakodom, a legkedvezőbb esetben is egy alattomos oldalbabökéssel hagynak magamra, sziszegőn átkozódva, nagy garral rossz híremet keltve aztán. Mások szánnivalóan együgyűek, nyüszítve közelednek, ha eléjük tartom markomat, mohón habzsolnak, levakarhatatlanul szegődnek mellém, idegesítő szervilizmussal lesnek engem, és zaklatóimnak vélik barátaimat, miáltal ugyanolyan ellenszenvesek és erőszakosak, mint társaik, s mire föleszmélek, magam is elámulok, miképpen esett meg rajtuk a szívem, miképpen fogadtam bizalmamba őket – úgyhogy a legszívesebben ülök bénán, magam elé meredve, azt mégis látom, hogyan kerítik hatalmukba a fehér papírlapokat. Lehunyom szemem, és befogom fülem, hogy ne kelljen hallanom őket, számat sem nyitom ki, mert rettegek, hogy ők fröcsögnek elő...
A mondat súlya: neutroncsillagé. Hihetetlenül intenzíven van jelen (miokán másfelől meg hiányzik) az egyetemes szerkezet. Sűrítmény. És álom. Zabolátlan csapong rajtuk a csillagidő – avagy csak a maga útját járja? Megkergült mágnesmutatók. Ugyanakkor mindent átszakító zuhanásuk: az egyetlen irány. Ami jobbadán aligha lehet vigasz, akkor sem, „ha a tanítvány elébb tanul, utána mérlegel”; és ha hullócsillag a legfényesebb csillag az égen. Egy Sartre-parafrázis: író nem író fia. Mások mondataival gondolkozni: merre vezet?
A helyzet az, hogy van a revolúciónak egy pillanata, amikor örök mondatok születnek. Az a pillanat ez, amelyben a kivégzett retinájára vésődik a hajnali égbolt kápráztató jelenete, díszlete e földi színjátéknak, a kimerevített aranyrobbanás. Arany vagy réz tud ilyen vörösen izzani? És más, számtalan más kérdés.
LÁNG ZSOLT