Kiss Jenő
SÉTA
Sétálok egyet, úgy magamban,
a ház előtti kicsi parkban.
Kell némi mozgás, kell a szívnek,
s a szemnek kellenek a színek.
Megyek hát, kissé botladozva,
belepillantok pár bokorba,
találkozom egy-két madárral,
mely lustán éppen erre szárnyal.
Leszáll az egyik és reám néz.
Vajon miért oly kukta bámész?
Öregnek s elnyűttnek talál tán,
furcsának itt e sima járdán?
Lehet, de az sem lehetetlen,
hogy az érett főt látja bennem,
aki megért már annyi mindent,
s bár déli, most itt jár ő, itt fent.
Csodálkozik… De nem sokáig,
röppenve száll az első fáig,
s hagyja, hogy elfedjék a lombok –
Közben tán azt mondja magában:
– A kóbor vének mind bolondok.
1989. július 28
Mise a Gizella-templomban
Gizella sírja ez? Ő fekszik itt?
A lélek elfullad, majd felsikít.
Mellen ragadja a roppant idő –
hisz ki ne tudná azt: ki volt s ki ő.
Mert volt és van; nem járt le ideje,
évszázadok nyugosznak itt vele…
Nagy kegy számomra, hogy itt állhatok
mindent megőrzőn, mint a századok.
Hiszen a múltunk együtt él velünk,
egy az imánk és egy az énekünk.
Ne kételkedjék ebben senki se:
erről vallott most is a szentmise.
Igen, az ódon boltívek alatt
együtt zengett évszázad s pillanat.
Passau. 1989. szept. 17.