Sebestyén Mihály
BAHAJÓZÁS AVAGY AZ IGEIDŐK EGYEZTETÉSE
„Itt vannak az új fiúk”; kiáltotta valaki, „gyerteeek le”! A sürgetés úgy kúszott föl a lépcsőház didergős félhomályában emeletről emeletre, a lépcsőfordulókat figyelemre sem méltatva, mint óriáskígyó, mely prédára lelt. Nekiveselkedett a padlás vasalt ajtajának, döndült, majd visszaverődött, széttöredezett visszhangként gurult alá, törmelékéből szinte semmi sem jutott a felindító földszintnek; szilánkjaira rátaposnak a padlásra tartó cselédek, és egy hétfői napon leseprik az egészet, mintha sohasem hívták volna össze a ház lakóit csodát látni.
Az új fiúk ketten voltak, állítólag testvérek, bár egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, a nagyobbik szőke, az öccse meg sötét hajú (melyért lesz is némi kellemetlensége a hatvanas évek végén, tudniillik palesztin terroristát gyanítanak benne, és Hosszúnapkor nem engedik be a High Gate-i zsinagógába csak a nagyobbik fiút, aki mindig azt képzeli magáról, hogy arcvonásai nem árulják el közel-keleti származását, de a felesége majd módszeresen lebeszéli erről az illúziójáról lelki egészsége érdekében); a testvérek a korlátba kapaszkodva hang nélkül állottak, megszeppenve felfedeztetésük orvul lecsapó pillanatában: ők semmiről sem tehetnek, mi bűn terhelné árva személyüket, ha az előző napon, későn este, tán kilenc is elmúlt már, és a szokott szülői szigor mellett máskor az ilyen kilengéseket már csírájukban elfojtották volna, anyáék fiákerrel ragadták föl ide őket; a gumikerekek forgása alig hallatszott a sárga keramitkockákon, s a lovak egyszer csak megtorpantak a hársfák között fényesen kivilágított palota előtt, az ember szinte várta, hogy inasok sietnek elő, szolgák hada veszi el a málhákat; észre sem vették, mikor rángatta meg Varga bácsi a gyeplőt, de az is lehet, hogy csupán bizalmasan rámordult a lovakra, akik maguk sem lelkesedtek a késő esti fuvarért, de ezt a lovaknál nem lehet biztosan tudni; a szolgahadnak azonban se híre, se hamva, ebből is megtetszik, hogy nem mese, nem film, amelynek szereplői; az erkélyen Ágnes bukkan föl, végre egy ismerős arc, de egyben riasztó bizonyosság is arra nézve, hogy igaz, amit a felnőttek már napok óta hajtogatnak körülöttük: elköltöznek az eddig lakott házból, ezentúl itt kell élniük egy idegen palota díszletei között, és olyan messze kerültek az ismert világtól, hogy két órába is beletelik, amíg gyalogszerrel újra elérhetik az Albina teret, Nagyapám házát.
Anya kulccsal nyitotta ki a rácsos, nyikorgó kaput, „már kulcsuk is van!” gondolta mérgesen Miklós, és két hatalmasra nőtt szürke egyenruhás alabárdos kapuoszlop között beléptek az udvarra, az alabárdosokon azonnal felfedezte a kapucsengők sorát, melyek úgy tapadtak mellükhöz, mint zsinóros sújtások; felmentek az előkert lépcsőin, az esőcsatornák betonteknői között, a jövendő felejthetetlen csúszkálások színhelye lesz, amikor tehetetlenül forgolódnak a strandra menés tilalmától megbénítva, nehéz barna ajtókon át hatolnak be a Házba, mely ettől a perctől kezdve harminc évig – úristen, hiszen az egy nemzedéknyi idő! hogy lehet oly sokáig lakni egy efféle kétemeletes palotában?!! – itt szerepeljenek a lakbérlistán, e helyen érjék meg az első osztályt s az érettségit, az egyetemi években ide járjanak haza, mert ezt fogják otthonnak mondani habozás nélkül, az a másik, a Nagyapám háza, az igazi, elmaradt mögöttük a sötétben, azzal végleg elfordult a Föld, s bár a következő évek során a lebontásig még fölkeresik néhányszor a régi házat, a macskakövekkel padolt udvart, csupán szemmel fésülik át az udvar medrét lezáró gátat, az emeletes hátsó traktust, hol az ajtók mögött Szűcsék, Csorogáék és Fux Babáék zsúfolódnak, tudják, hogy az a ház a Föld körforgása nyomán vetődött újra eléjük, oda már nem lehet soha többé szédülés nélkül visszajárni, a Föld forgása egyre lassul, a világegyetem is kihűl, tanítják az iskolában a rossz sejtelmektől gyötört tanárok, de ez nem világnézeti kérdés, ez egész egyszerűen disznóság, minden változik szüntelen, elég csak három napot hiányozni, s a saját otthonodban máris ott garázdálkodik a másság, napról napra idegenebb lesz minden, már alig lehet valamire élesen emlékezni, például arra a lehajló vastag ágra, az orgonabokor kidőlt „rúdjára”, amelyen Miklósnak egyszer sikerült átfordulnia, akár egy vérbeli tornásznak, de az utókor megnyugtatására közölhetjük, hogy azóta soha többé nem fordult elő, és erre Miklós becsszavát adhatja, ha tornász világbajnokságok rendezősége érdeklődne felőle; az egyszeri mutatvány megszerezte számára az udvar lakóinak osztatlan csodálatát, még a felnőttek is erről beszéltek két teljes naptári napon keresztül, nagy kár, hogy ma nem lehet őket megérteni, mert a házzal együtt elfordultak, és a Föld túlsó oldalán cigarettáznak, és nem valószínű, hogy a feleségük belemegy abba, hogy a szalonban csak amúgy felelőtlenül összevissza szivarozzanak.
Sajnos azt a különleges pillanatot lehetetlen újra előhívni, megismételhetetlen, ugyanis az első és egyben utolsó váratlan siker okozta megrázkódtatásért büntetésül vállalnunk kell minden utólagos kóklerkedést és ripacs felújítást, az a pillanat a rút kiskacsa hattyúvá válásának egyszeri misztériuma, attól kezdve csak romlanak a dolgok; nem számít az életkor, a tökéletesség másodperce minden ember életében eljő egyszer, az idő felvonója a csúcsra röpíti a lelket és a testet, honnan egy szemvillanásra megvilágosodik előttünk a megtett út, és az is, ami még reánk várhat, de a legtöbb ember nem fogja föl a pillanatban rejlő lesújtó nagyszerűséget, nem hiszi el, hogy saját múltját és jövőjét tátja, míg az idő diafragmája nyitva van előtte; a teremtő természet hiúsággal, vaksággal és azzal a léprecsaló érzettel vert meg, mely mindennap elmondatja velünk: „Ez mind semmi, majd most, ezt nézzétek meg!”, aztán…
A lépcsőházi korlát fája barna volt, szabályos idő-, jobban mondva térközönként egy-egy porral, papírgalacsinnal és csikkel teli kerek mélyedés szakította meg, kihűlt kráterek, melyekbe a civilizáció beletömködte kisszerűsége bizonyítékait; egykor élénksárga lekerekített fejű gombok merültek föl a kráterekből, mintha egy kifutópálya szélén álló reflektorsor lett volna, s éjszakánként a Liberátorokat várták, ejtőernyősöknek mutattak utat a kert bozótja között, amikor azonban a házból kivonultak a katonák a háború végén, akkor ezeket a körtéket is leszerelték, mert semmi szüksége rájuk a civileknek, orvosoknak és pepecselő gyógyszerészeknek, akik manapság helyettük lakják a Házat Miklóst bámuló csemetéikkel együtt. A katonák mostanában az öreg kaszárnyában húzzák meg magukat, tudniillik hosszúhosszú békére van kilátás, és amikor a ház előtt vonulnak el hadgyakorlatra, akkor sem pillantanak föl erre a feladott hídfőállásra, inkább újabb lövészárkokat ásnak az erdő alatt, célba lőnek, s a tavasszal tavakká változó árkok mellvédjétől nem messze a szerencsés telepiek folyvást réz töltényhüvelyeket találnak, ami, ha jól belegondolunk, megfizethetetlen, mert a telepiek szüntelenül feljebb viszik az árát, már régen nem arról van szó, hogy Alpár rajzolja meg nekik az Anghy tanár úr által követelt „csavarvonalat a térben”, most már az aluminiumbélyegekre fáj a foguk azokért a vacak dűznikért cserében, és majd ráveszik Alpárt, hogy csórja le apja mandolinjáról az E-húrt, mert hogy tudniillik ilyesmit képtelenség beszerezni a városka egyetlen hangszerboltjában vagy a bizsuban, ahol újabban annyi szart árulnak, még UMF Rulah nödöká krumplit is, amely mindent mutat, kivéve a kelet-európai időt, mert a zene lassan kiszorítja a nyers testi erőszakot, hála Illyés Tutinak, aki divatot csinált a gitárnak, és aki csak teheti, megtanulja a Hosszú az az utat, a kezdők pedig a Csoko-csoko-csokoládéval akarnak bedadogni a művészet csarnokába.
Elfogadjuk az ellenvetést: ezek a katonák, akik mostanában vonulgatnak, nem azonosak azokkal, akik egykor elhagyták a házat, de azért igazán lehetne bennük annyi jóérzés, hogy nyugtázzák a fiúk buzgólkodását, amikor naponta elkísérik őket a kerítésen belül egészen az egyetem nagy teherkapujáig, a katonákat azonban csak a cselédlányok érdeklik, a „csinibobák”, ahogy ők mondják, mert ennyit tanultak meg magyarul, a jusztinák, Rozik, Irének és Iloncik a plátói vonzalom tárgyai, még minden családnál szolgál egy, Alpáréknál kettő, mert az Alpár édesanyja ágyban fekszik évek óta, és „méltóságos asszony”-nak kell szólítani, amikor nincsenek kommonisták a közelben, hiszen az övék volt a k-i kastély, és a házukba bejáratos az egész erdélyi arisztokrácia, azok, akiket behoztak a városba, Kendiek, Kornissok, Hallerok, Bánffiak, Somboriak és Tiszák, csupa nagy nevek, kik Miklósnak felnőttként munkát adnak, amikor a 18-ik századi hivatalnoknévsorokat állítja majd össze saját gyönyörűségére; térjünk azonban vissza a cselédlányokhoz, akikre néhány év múlva rákiált majd az idő: Váljatok madarakká! ők azonban férjhez mennek, és soha sem kísérelik meg a repülést, csupán Ágnes marad a Házban, de neki nem kiáltoznak a katonák válogatott malacságokat, mint jusztinának és Iloncinak, emezek meg vihognak, és megáll a kezükben a portörlő, elhallgat az ablakfényesítő újságpapír sikongása, még a lábuk közé fogott szoknyájukat is kiengedik! Ilyenkor kell szorosan a fal mellé állni és felbámulni, amúgy sem érnének rá elhajkurászni a fiúkat, tanácsolják a tapasztalt telepiek, mert megesküsznek rá, hogy egy valamirevaló nájlon-mari nem hord bugyit, de ez persze csak üres szájtépés, felelőtlen provokáció, ugyanis ők soha semmit sem láttak az égbefutó, elfordult falakon kívül, olykor kilibben egy szoknya széle, de leginkább a szemükbe hull a vakolat, és a hajuk megtelik papírfoszlányokkal, arcukra csöpög a mocskos víz, ráadásul kiszól a földszintről Mamika, a Ház főállású boszorkánya, hogy „miért tapossátok le a virágokat?!!”, majd pont a virágokra fognak ügyelni, amikor hátha el lehetne kapni valamit a földi megfigyelőállomásból, de egyszer úgyis tövestől ki fogják tépni a begóniákat, vagy hogy a fenébe hívják azokat a vacak burjánokat, és a botrány előtt visszavonulnak a palabányába, vagy beverik a Mamika ablakait, s akkor nyomozza ki, ha tudja, ki volt a tettes; a népharag félelmetes, és a boszorkánynak a szája jár csak, különben is, ha már unják a sok káricsálást, egyszerűen leszaladnak a szerpentin kanyarulatai között álló Csorgóra, és a romos kútház falára felvésik örök emlékeztetőül, hogy „Mamika egy ócska p…a”, és ezzel az ügy egy darabig el van boronálva. Bezzeg, hogy nem ordibált, amikor az Alpár apja, az egyetlen akadémikus a városban, kitette az ablakba a rádiót, hogy mindenki hallhassa a döntőt, amikor Bozsikék játszanak a nyugodt németekkel, és amikor bekövetkezett a nagy tragédia, mit gondoltok, ki ájult el elsőnek? Persze hogy az öregasszony, és nem az Alpár édesapja, aki, mint tudjuk, akadémikus volt, és sokkal több oka lett volna az ájulásra, mert az öreg professzor és Grosics Gyula, a kapus egy városból származtak, úgyhogy nőknek nem való a foci, és Mamika egy ócska p…, de ezt mintha már mondtuk volna.
A SCH. fivérek fejében addig soha nem fordult meg, hogy másutt is élhetnének, szóltak ugyan nekik, hogy két éjszakát a szomszédban kell tölteniök, de ez már máskor is megesett, elküldték őket a háztól, mert éppen festés volt, K-ba utaztak Claudia néniékhez, feldobták őket a repülőre, a másik oldalon pedig kifogták, nagy vigyázások és aggodalmas óvások következtek ilyenkor, de az intézkedések elégtelennek bizonyultak Gyurival szemben, az ismert K.-i szemész fia ugyanis egy kővel betörte a Népművészeti Intézet kertjében a Miklós fejét, s erre az eseményre az áldozat a család mélységes kétségbeesésére nagyobb büszkeséggel tekintett, mint arra, hogy hat éves, és máris folyékonyan olvas. A fiúk tulajdonképpen belenyugodtak volna a rövidtávú elidegenedésbe, mert tapasztalataik megtanították, hogy el lehet viselni maradandó károsodás nélkül a minden esti lábmosást, körömvizitet, melyet tökfőzelékkel és töltött paprikával is súlyosbítottak egyesek (ezekről otthon már sikerült lebeszélniük az ősöket), de azt álmukban sem gondolták volna, hogy e kocsikázás után soha többé nem térhetnek vissza igazi otthonukba, melyet megingathatatlannak hittek, és olyan biztosnak, mint azt, hogy Apa egy biztosítékot sem tud visszatenni, hogy Anya táskájában mindig van édesség, ezek olyan állandóság jelel, bizonyítékai, melyeket szavakban fölösleges volt megfogalmazni, ahogy a levegő és az ivóvíz is ott van, ahol az emberiség huzamosabb ideig megtelepszik.
Kiragadtatásuk nem volt lélektanilag előkészítve, vagy éppenséggel nagyon körmönfont forgatókönyv szerint gondoltatott el: Apáék arra számítottak, hogy gyermekeik semmit sem vesznek majd észre, hiszen Péter egy szer három nap után kérdezte meg: „Apa hol van?”, minekutána a családfő akkor immár hetvenkét órája a fővárosban tartózkodott a VIT-en, mint a cseh bábosok orvosa, de meg kell mondanunk, hogy elszámították magukat, Miklósnak azonnal feltűnt a változás, a lépcsőház igenis, ellenséges, körbefogva egy tapodtat sem mozdulhatnak; csak nem fogják őket megverni, reménykedett Miklós, csak azért, mert a „városból” költöztették ide őket, és még jóformán senkit és semmit nem ismernek a környéken, hiszen harminc esztendő alatt majd eggyé olvadnak az egész környezettel, minden szereplője személyes ismerősük lesz, sőt, tulajdonképpen ők lesznek az utolsók, akik elköltöznek ebből a házból, előttük mennek el Alpárék, majd a többiek, megtelnek velük a csupán bélyegekről ismert országok, apa és anya is elköltöznek, tudjuk hová, ahol már lakbért sem kell fizetni.
Péter hazafisága viszont több mint kétes: máris elárulta a régi lakást, állapítja meg szomorúan Miklós, nézd csak, máris odanyújtja a kezét Alpárnak, a legnagyobbik fiúnak, és együtt vágnak neki a teljesen ismeretlen és számos csapdát rejtő két emeletnek. Nem tudni, miféle csellel szedte ki Péterből, hogy a gyermek él-hal az édességért, és a családi ebédről maradt süteményből meg akarja kínálni Pétert. A gyermek pedig a sütiért már a lelkét is eladná, az meg egyszerűen elképzelhetetlen, hogy mennyire gátlástalan lesz öccse, midőn fél óra múlva fel fog kiabálni az akadémikusnak, aki kihajol majd az ablakon: „Dezső bácsi, dobjál még egy tésztát, nagyon finom volt!” Hallatlan, micsoda zsoldos magatartás, janicsárlélek. Bizonyosan nem fogja fel három évesen a helyzet súlyosságát, különben mellette állana ebben a jellemeket próbáló órában. Így viszont Miklósnak egyedül kell ellenállnia, amíg ezek elunják a bámészkodást és elkotródnak, ő pedig végre beveheti magát a kert vadonjába, úgyis ez ér a legtöbbet a Házból, a zöld hab szinte rásimul a ház falára, a lépcsőházi ablakot majd belökik a fenyőfák és a hársak tolakodó ágai.
Miklós csak lopva mer az ablakra pillantani, inkább leszegett fejjel áll, a lábát bámulja: még szerencse, hogy annyira sötét a lépcsőház, hogy nem vették észre, a térde teljesen ép, nincs rajta seb vagy flastrom, pedig ez most emelné a tekintélyét. Az ilyen lehetetlen láb rögtön elárulja, hogy gazdája nyálas úrigyermek, s már várja, hogy végre megszólaljanak őrzői, legalább csúfolkodnának, akkor visszavághatna, ám ezek hallgatnak, mintha ő egy múzeumi tárgy volna, úgy meresztik rá a szemüket. Nem törik meg a hallgatást akkor sem, amikor Péter és Alpár beállnak közéjük, csak az öccse csámcsogása hallatszik, már ő sem áll mellette, sőt, mintha Pétert máris őrzői maguk közé fogadták volna, oly magabiztos lett. Ó, az áruló!
Azt kívánja, bárcsak beleolvadhatna a falba, eltűnne a kopott ezüstvirágok között, a csapda rezdülése sem jelezné szabadulását, vagy a sárga korlát rácsai között bújhatna ki, s mire strázsál észbe kapnának, már csak hűlt helyét lelnék, dörzsölhetnék a szemüket, egyesek kirohannának a kertbe, mások hajtóvadászatot indítanának, emeletről emeletre haladva fokozatosan vonnák szorosabbra a gyűrűt, míg ő egy fa tetejéről figyelné kárörömmel, hogy … csupán egy akadálya van a dolognak, nem tud fára mászni, és soha nem is sajátítja el ennek technikáját, persze ettől még lehet rendes felnőtt, hóhér, tengerész vagy író, neki a természet egy élménnyel kevesebbet adott, és ezt majd szavakkal kell pótolnia több-kevesebb sikerrel, és rá vár majd a feladat, hogy erről a Házról utolsóként hírt adjon, mert a történelemnek nevezett kibabrálási sorozat a Ház lakóit fokozatosan elzavarja majd, mindenki más szerepet kap, mint amire készült, menet közben kell megtanulni a szöveget és a színpadi mozgást, az előadás hevenyészett lesz, a közönség ellenséges, fejük felett állandóan ott lebeg a kifütyölés veszélye, mégis játszani kell, túlélni a rendező szeszélyeit, meddig?, senki sem tudja, tapsra és virágokra senki se számítson, hölgyeim és uraim.
Hogy tudja irigyelni Pétert, pedig ő is szeretne egy lenni a fiúk közül, olyan hosszú ez a kiveséző néma pillanat, óh, igen, ő is állhatna a másik oldalon, ugyanitt a lépcsőház aljában, a régi fények tócsáiban, s azon tanakodnának, hogy mit lehet csinálni egy ilyen hűvös délutánon, közben minden percben feltépnék az ajtót a lakók, hogy fogják már be a szájukat, mert nem lehet aludni egy órácskát, mindenki így tenne, kivéve Volleréket, vagyis inkább Voller nénit, akinek kijár az Öreg Hölgy cím, hiszen oly halk, finom és elegáns túl a hetvenen is, és Miklós csak évtizedek múlva bukkan rá egy könyvben arra a bekezdésre, melyből megtudható, hogy az Öreg Hölgy osztálytársa volt Boncza Bertának, és ily módon személyesen ismerte az utolsó szerelmekben élő gyönyörű roncs Adyt, de akkor már az öreg Hölgy régen nincs az élők sorában; tehetetlenek vagyunk, ez a történész sorsa, a legfontosabb szemtanúk mindig hiányoznak, be kell érnünk a szószátyár mellékszereplőkkel és a hivatásos hazudozókkal, akik szántszándékkal összekuszálják a nyomokat, mondom, erről Miklósnak akkor még fogalma sem volt, hiszen mindössze a hatodik nyár köszöntött rá, és valaki végre megelégelte a csendet, amely kezdett fonnyadt szálas virágokhoz hasonlítani, meglepően szelíden, mintegy a vészjósló tekintetek cáfolataként szokatlanul tompán kanyarodott elő: „Elsős vagy?”
A faggatózás büszkeséggel és kárörömmel árasztja el Miklóst, ím milyen csalóka a látszat, sőt hajlik arra, hogy fennsőbbségesen rábólintson a korosító vélekedésre, hozzátéve a jobban hangzó pótválaszt, „másodikba megyek”, ami ugyebár mégiscsak más, olyan, mint a nyugati árképzés, apró, de fontos lélektani trükkön alapszik: kilencvenkilenc garas, mégsem egy tallér; persze, az utóbbi tapasztalat jóval későbbi, mint a lépcsőházi pillanat, és Miklós a saját kárán tanulja meg ennek becsapó igazságát, annak ellenére, hogy Anya figyelmeztette erre a fiúkat első nyugati útjuk alkalmával; de térjünk vissza két évtizeddel korábbra a következetesség kedvéért, és azért is, mert történetünk korántsem ott végződik, azoknál a feloldást hozó szavaknál, melyek Miklós életkorát tapogatták le, akkor és ott Miklóst megmagyarázhatatlan hálaérzet öntötte el a kérdező iránt, magába olvasztva, eltűntetve az előbbi felvágósabb választ, melegség indult lefelé a gégefőből, szétáradt a gyomorban, Miklós felszusszant, mint akiről nagy terhet vesznek le, keze végre eleresztheti a korlátot, mert nem kell attól tartania, hogy elhurcolják valahová, és azt mondja bizakodva, mint aki már látja az alagút másik végét: „hat múltam augusztusban”, tényleg végigmondta ezt a mondatot? érdekes, erre nem emlékszik, csak arra a hátára kapott szelíd döngre, amely Gábortól származott, aki a megvilágosodás isteni pillanatában azt javasolta, hogy hagyják a fenébe az egészet, és menjenek mind focizni.
„Én kapus leszek”, jelenti be Miklós azonnal az igényét, s a többiek beleegyeznek, mert senki sem akar Grosics lenni, amikor lehet Hidegkúti vagy Puskás is. Az Aranycsapat kirobban a lépcsőházból, a kert zöld fala a halántékuk mellett suhan el, gyepes tisztás következik közvetlenül a palota balszárnya mellett, olyan, mint egy igazi pálya, a kapuk előtt kikopott foltok, a porban alig kihűlt közelharcok és tizenegyesek nyoma, szinte még füstölög. Miklósnak mutatják, hogy abba a kapuba álljon, amely mögött lejtő vész a bokrok közé, de nincs idő ezen bánkódni most, legfennebb a labda után kell szaladnia olykor, a hangsúly az olykoron van, mert neki aztán nehezen fognak gólt rúgni ezek; gyorsan meg kell jegyeznie, kikből áll a saját csapata, négy jóformán ismeretlen srác, mégis bízik abban, hogy reflexei nem hagyják cserben, és jó a szeme, minden leadást könnyen követni tud.
Ez a nyár volt a teljes testi épség utolsó, felhőtlen korszaka, a bajok néhány héttel az iskolakezdet után fognak kitörni, mert egy vasárnap délelőtt apa felfedezi a Somos-tetőn, hogy a Miklós által látott világ féloldalas, esetlen, a tér egyik – bal – szárnyát levágta valaki, a felelősség kérdése föl sem vetődik, Miklós mindig csak a dolgok jobbik felét látta, valószínűleg innen veleszületett optimizmusa; ezért engedelmeskedik zokszó nélkül, midőn szemésztől szemészig hurcolják, szerencsére elkerülhető az orvosi rendelők előszobáinak tüzetes ismerete, hiszen apának mindenütt vannak orvosbarátai, akik előre veszik őket, bevezetik Miklóst a sötét vizsgálóba, készülékekkel néznek szemfeneket, éles fénnyel világítanak bele a szemébe, kitágítják, összeszűkítik a pupilláját, a törvénytáblák elé ültetik, amelyen a számok fokozatosan süllyednek bele a láthatatlanságba, vagy a másik táblán egy vihar utáni szerszámraktárat kell megtekintenie, és folyton arra a kérdésre kell felelnie, merre mutatnak a villák ágai; ezúttal aztán fény derül arra is, hogy kérlelhetetlenül balog, nem elég neki a rohadt szemtorna, a lekötött szem és a felírt, gyorsan kiváltott szemüveg, ráadásul a buzgó tanítónőnek sikerül rábeszélnie a szülőket, hogy „fordítsák meg” Miklóst, azaz állítsák át a balkezes írásról a jobbra, és tekintettel arra, hogy a megfordítás tökéletesen sikerült, a mai napig sem tudja kapásból rávágni, hogy melyik a világ jobb, illetve bal fele; ez hozza majd rá a kínok kínját az iskolai fölvonulási gyakorlatokon, amikor mindig eltéveszti a vezényszó parancsolta kilépést, és nem utolsó sorban éppen e „megfordítás” eredményeként vált lógóssá, hogy megszabaduljon a bal-bal, bal-jobb-bal követhetetlen tánclépéseitől, a nyilvános megszégyenítéstől, és az életben azért mindennek van jó oldala is; szemüvegét eldugta, soha nem viselte, így végül is elnyerte méltó jutalmát: félszemlátás miatt felmentik a katonaorvosok, s e döntésért önmagának legalább olyan hálás, mint anyáéknak, akik ilyen alig észrevehető testi hibákkal ékesítették föl gyermeküket.
Ebben az órában azonban még világosan látja, hogy Alpár egy legurított labdát kapásból bombáz meg, a labda egyre növekedve a kapu torkának tart, ő kinyújtja a kezét, felugrik, úszik a levegőben, mintha máris egy lassított visszajátszás hőse lenne, pedig még a tévé föl sem fedezte ezt a népszerű trükköt, sőt még tévét sem láthatott soha, elkapja a labdát, a keze között érzi az érdes, kirongyosodott felületű gömböt, a varrások völgyeit, még a zöld és eltörlődött fűnyomok is pontosan kivehetők, míg maga felé húzza a labdát, majd ugyanolyan lassan esik oldalra a magához szorított labdával, ahogy az előbb felugrott, gurul lefelé, egyenesen a kapu mögött álló csipkebokorban köt ki, ilyen csipkebokorban jelent meg ősének a Láng, de meg nincs honnan tudnia, hogy a küldetés innen is elhangozhat, ágak és tövisek támadnak rá, beleakaszkodnak a ruhájába, és keresztülfúrják a bőrét, tüzes körmökkel sértik föl arcát, térdét, karját.
Anya azt fogja mondani, mibe fogadunk: „jó, hogy a szemedet ki nem verted”, tipikusan felnőtt gondolkodás, egyáltalán nem tapint a lényegre. Mert mi a lényeg, barátaim? Ekkor lett végérvényesen a csapat tagja, a Házé, a térdéből, poros és sáros térdéből csörgedezni kezdett a vér, ahogy egy igazi fiúhoz illik.