Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. március, II. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Ştefan Aug

Ştefan Aug. Doinaş
Vadászat sólyommal
Hogy pirkadt már és unta odafent
bolondját járni az utolsó csillag
egy vadászgató herceg idelent
az írnoknak diktálta hogy mit írhat

„dicsőbb eset e korban mit kezemre
adának tán nem is esett soha”

– fenség! a tollam mintha kerge lenne:
„dicső” helyett azt írja „ostoba”
„csillagzatom csak rendületlen égett

s zengett mint nagy harangok érce zeng”
– fenség! a toll most ismét őrültséget
jegyzett a „zeng” helyett azt írta „reng”
„s én érezem hogy ereimben nyargal

a vér s hogy testem tőle egyre forr
mert tápot kap mint mécsláng az olajjal”

– fenséges úr! most pontos volt a toll
„akár a hold karéja sárga szemmel
négy napja várt a sólyom éhesen”

– legyünk hozzá méltányosak ezennel
fenség nem „négy napja”: „örökösen”
„álmatlanul tespedt szűk ketrecében
mert nem láthatta onnan az eget”

– van égbolt mely ott szikrázik szívében
és kínnal tölti be a ketrecet

„hogy diadalmas szemem jóllakassam
magasra vágytam én akárcsak ő”

– a gőg új gőgöt gerjeszt szakadatlan
de szárnya tőle senkinek se nő
„leoldám róla pányváját” – nem oldád!
„s tudtam csőrét a vágy milyen vadul

feszíti míg kesztyűmbe vájta karmát”
– de nem tudtad hogy szívében mi dúl
„egész valóját őrület szaggatta
pedig kint még a szellő sem zavart”

– fenség! mért nyílik szád hazug szavakra:
belülről jő mi őrületbe hajt
„a hajtók álltak vadul mosolyogva
mint jó kopók kik céljuk ismerik”
– fenséges úr! megsejti azt a szolga
hogyha az udvar gyűlöletre szít

„olyan nagy voltam én” – akár egy törpe!
„és úgy tapadt a tájra a szemem
mint gyűrűmben egy piciny drágakőre”
de jegygyűrűd ez nem lesz sohasem!
„dúsabb s fenségesebb zsákmányt remélve
mint fennen szálló sas remélni fog”

– mert álmodban már címerednek fénye
egy égi csillag helyén ragyogott!
„olyan vadász valék ki önmagából
kilépve mind fennebb s fennebb haladt
mert fel nyilalltam egy homokbuckáról
lenti vizekben hagyván arcomat

míg a madár után röpültem mintha
végig utánam szállott volna ő
belesimult hullámzó szárnyainkba
s egy percben ott volt a teljes idő
már minden engem áhított és áldott:
mezők hadak bástyák és birtokok
süvöltve szeltem át a nagyvilágot
megnyíltak nékem éjek s nappalok
én is igazlátó sólyommá lettem
olyanná ki meglelte végzetét
felismerte aprócska hercegekben
a jövendő császár ígéretét
túl izgatott valék így meg se láttam
felszívta sólymom már a láthatár
eltűnt de jól tudom a hű vadászban

szövetségesre leltem égre száll
s cinkos héjákkal együtt messzehangzón
kiált nevemre fényes glóriát”
– tévedsz uram! kezemen ül a sólyom
és szárnya írja ezt a krónikát.
Az ostrom
Egy vár a sziklaormon. A sereg láthatatlan.
A forrás eltömődött, e a füst reánk szakadt.
A címersas nem lelte helyét dicső szavakban,
jó étvággyal megettük, e torkunkon nem akadt.
Majd járványok dühöngtek. S a hajdanvoltak árnya,
ki otthonához nálunk jobban ragaszkodott,
sok-sok nyilat röpített a messzi láthatárra.
S csupán egy isten vérzett – ott fent a csillagok.
Az árulás órája is eljött, és dörögve
csapódott le a híd. A gyávák bocsánatért
esengtek porban csúszva. Senki. Csupán a görbe
hold úszott át a sáncon, s mint bárka, révbe ért.
És ismét senki… Hétszer hét életünk lehetne,
de tágra nyitott ajtónk és széttört ablakunk
mögött borzongnánk úgyis, sok véres könnyet ejtve
Mert kint már soha senki. De megadtuk magunk.

Kiből harapunk?
Szájunk harapásra való, de szerelmet is
esküszik. Ó, ma kiből harapunk? Nem a perc,
ami égeti ajkaimat, he szeretlek,
a századok égnek a csókban.
Bánnák-e különben a messzi jövőt, ami
még ezután születik? Szele fújna-e ránk?
Csak a magja marad, s megemésztve a húsa,
nekünk a jövő csak egy emlék.
Az álom a holnapot úgy fedi fel, kusza
rajtot e tűzben, akárcsak az elfeketült
papiros: csupa torz hieroglifek, árva
jelek, hamuszín hegyek, erdők.
Abból harapunk, ami jő, kamatostul is
elpazarolva pillanatot, s tetemét
kiterítve mohón, ha a lomb szerelemre
igéz, de lehullt a gyümölcse.
Folyton pazarolja magát az idő, de nem
árt vele! Nem mi vagyunk – mi; a mostani perc
csak az egykori perc; csak az egykori párok
enyésznek a mostaniakban.
Az ezüstagyarú vadkan
Míg vadra lesett a levantei herceg,
hol rengetegének a szíve dobog,
ösvényei mind a bozótba rekedtek,
de csontfuvolája e dalba fogott:

– Erdő közepén leteperjük a vadkant,
a rettenetest, az ezüstagyarút,

ki oly ravaszul becsapott s tovaillant,
naponta cserélve a bőrt s az odút…

– Uram, ne keresd, esedeztek a szolgák,
nem jő az a szörnyeteg erre sosem,
hadd hajtsuk a többi vad apraja-nagyját,
hisz róka meg őz is akad fölösen…

De ment legelöl mosolyogva a herceg,
csak arra, amerre e lomb remegett,
békén nyugovó nyulakat nem ijesztett,
s kerülte a fürge hiúzszemeket.
A bükkök alatt lehajolt a bozótban:

– Látjátok-e, hogy menekül s csalogat,
ezüstagyarával igéz, nosza, gyorsan,
fából van a nyíl, ma miénk ez a vad!…

– Uram, hiszen az csak a harmat a fűben,
szólt, s nézte derűsen a szolga urát.

– Hallgass!… Csak előre figyelt kihevülten.
Hírlelte a harmat a szörny agyarát.
A szílek alatt gomolyogtak az árnyak:

– Látjátok-e, ott tova fúj nagyokat,
s ezüstagyarával előrli a fákat:
vasból van a nyíl, ma miénk ez a vad!

– Uram, hiszen ott csak a szól fut a főben,
szólt, s nézte merészen a szolga urát.

– Hallgass!… Csak előre figyelt kihevülten.
S hírlelte a szól is a szörny agyarát.
Fenyves közepén mutogatta a sziklát:

– Látjátok-e azt a fehér sugarat,
ezüstagyarán oda hordja a szikrát:
tűzből van a nyíl, ma miénk еz a vad!
– Uram, hiszen ott csak a hold megy az űrben,
szólt, s nézte kacagva a szolga urát.

– Hallgass!… Csak előre figyelt kihevülten.
S hírlelte a hold a szörny agyarát.
De jaj! Hogy az alkonyi fény beragyogta,
s ő inni a vízre mohón lehajolt,
egy vadkan előrobogott vicsorogva,
rútul letiporta, s a vére kifolyt.

– Miféle vadállat apasztja a vérem,
hogy űzni ne tudjak ezüstagyarút?
Miféle madár röpül ott a nagy égen?
Miféle levél, mi szememre lehullt?….

– Ő volt ez a vadkan, uram, ki ledöntött,
ezüstagyarával e szívedig ért.
Hajtják e kutyák, tovaűzik a fák közt.

– Hallgass!… S csak előre figyelt, de az ég
már elfeketült. – Gyere, fújjad a kürtöt,

fújjad csak, amíg veletek lehetek…
Még egyszer a hold a hegyen felezüstlött,
e rivallt is a kürt, de csak egy keveset.

Markó Béla ford.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék