Káli István
JOBBKÉZ-SZABÁLY
Folytatás előző számunkból.
 
3. Február 16., kedd, egyedül, tovább, ugyanott.
Nyitott szemmel várja a jelt, keze rajtállásban, a zajtól mégis megriad, le is bénul egy pillanatra. Aztán üt, mert el kell némítani. Taglóval se üthetne nagyobbat. Az óra a padlón csörög tovább, végül magától hallgat el. Az újjászületett csendben mindennek megsokszorozódik a súlya. Át kellene aludni a következő napokat, a következő éveket. Zuhan, zuhan, sötét és mély a szakadék. Egy hang ezer dárdával döf a békés semmibe. Ilon ellen a pokolban sincs menekvés. Már józan, már magáévá teszi az unszolást, de keze a párnába, a paplanba kapaszkodik. Azt a negyedórát később már képtelen behozni. Hiába a rohanás, hiába a gyúródás a buszon, háromnegyed hétre érkezik.
Loga talán visszaköszönne, a tekintete is inkább mond, mint kérdez, de aztán – talán mert így könnyebb neki – a szekrényajtó mögé rejti a véleményét.
Porkoláb akár hálás is lehetne, belegebbedne a magyarázkodásba, de el kell nyomni az érzelem-erőket, kiszámíthatatlan az eredőjük. Egy illedelmes, tiszteletteljes köszönés, aztán meg lehetne érdeklődni a főnök úrtól, hogy aludt, cicázott-e a főnökné asszonnyal, jólesett-e elalvás előtt a puszi…? Teste a székre nehezedik, tekintete az asztal lapjára.
– Rosszul aludt, Porkoláb?
Lám, a szarka röptében rátojik a kerítés tövében szunnyadó, kiszolgált kutyára, annyit ugatta már, de annyit… – Köszönöm kérdését, főnököm… – Porkoláb-mosoly, Porkoláb-biccentős, „köszönöm kérdését, főnőköm”, köznapi szalagcím, odabenn pereg a folytatás, de Logának jó napja van, megmenti a telefon. Kap is a kagyló után, noha számít az újabb bizonyítékra: megint nem őt keresik.
– Igen – recsegi Porkoláb –, beszélj hangosabban! A fülemre ültek.
– Ez is te vagy, Péter?
– Született Porkoláb, János és Irén fia, mellbőség százkettő, cipő negyvenkettő és fél, nyak negyven, kötélben a szorosabb sokkal hatékonyabb.
– Ne, ne! Azonkívül, hogy a füledre ültek, a töködet is szorongatják?
– Múló baj. A tiéd?
– Ígértél valamit a hét elejére.
– Már a hazugságot is számon kéritek az embertől?
– Videakések nélkül passz, apafej.
– Szerda még a hét elején van. Szerdára ígértem.
– A tegnap hétfő volt.
– Igazán szépen telt el, és kések nélkül.
– Péter, kurvulsz?
– Holnapra meglesz. És fogadom az alázatos kézcsókjaitokat, amikor a kupa boromat hozzátok.
– Péter, ha ma nem…
– Ma nem. Holnap. Ma még nincs holnap, világos? – Milyen szépen ül a kagyló a nyergében. Logára is lehetne kötni egyet. Mindig tudná az ember, hova nyúljon utána. Oda ültették a székére, onnan el nem mozdul. – Hol is maradtunk el, főnök úr? ja, persze! A főnök urat az éjjeli álmaim érdeklik. Furcsa. Néhány perccel előbb még az eszemben voltak, de a főnök úr idomítja a telefont, mindig a maga javára ricsajozik.
– A telefon már tudja, hogy mindig a békesség híve vagyok.
– Ki hitte volna! Ezek szerint kénytelen vagyok lekopni. Különben hallhatta: videakések. S ha egyáltalán nem jönnék vissza, akkor a zsaruknál vagyok koktélpartin. A tegnapi idézés.
– Jó tudni. Legalább nem fogom velük kerestetni.
– Főnököm, főnököm! A kupikat régesrég felszámolták, a masszőrnőknek nincs iparengedélyük, az öreglányok meg tudják, hogy órabérért nem csinálom. – Jaj, ne, csak a mosolyát ne!
De Loga nem állja meg mosoly nélkül. Szivacsként issza be az olcsó humort, és olyan szívélyesen mosolyog, hogy az akár a rokonszenv jelképe is lehetne.
Menekülni kellene előle, a főnöki rokonszenv rontja a munkaerkölcsöt, le kellene hervasztani, hogy maradni lehessen. Mellette a fogas, a fogas mellett az ajtó, a kabátját már a folyosón veszi fel. A pontos idő: háromnegyed nyolc. Aztán negyed kilenc. Mert egy fél óra és egy feles konyak elég a késekre. Délig becsomagolva várhatnak a szerszámgépgyár raktárában. Aztán kilenc óra hét perc, és már a szokásos rutinadatokat diktálja, és béke van, szundi béke.
Az első igazi kérdést megválaszolatlanul hagyja, mert felkészületlenül éri. Hiányzik az összefüggés a kérdés és a kérdező között. Orvtámadás. És ismétlődik.
– Miért használta ön a személygépkocsiját tegnapelőtt éjjel törvénytelen jövedelemszerzésre, és miért nem állt meg a forgalmi járőr felszólítására?
Porkoláb néma. A tudatgörcs alaposan rátart. Pedig a kérdés érthető. Rendőrségi szoba, egy asztal, egyik oldalán ő, másikon a forgalmi osztály parancsnoka, aki furcsát, de érthetőt kérdez. És erre joga van. Akár provokáció, akár félresikerült keresztkérdés.
– Nem értem, miről van szó. – Miközben mondja, csakugyan nem érti, amint kimondja, azonnal beugrik az összefüggés: vád. Vád? Az imént tehát nem hazudott, mégis hazudott. Nincs ideje elsápadni, harmadszor is jön a kérdés. Agyat erőltetni, öntudatlanul számolgatni kell. – Péntek éjjel?
– Ki beszél itt péntekről. Szombaton. Szombatról vasárnapra virradóra.
– Szombatról vasárnapra? – Hihetetlen feltevés. Valószínűtlen. És…, és valószínű magyarázat a rejtélyesen kiürült üzemanyagtartályra, az előrepörgött kilométerszámlálóra. Döbbenetének még sincs hitele. Egyetlen szemvillanásból következtet, hogy a kérdés nem maradhat megválaszolatlanul. És a válasz utáni esély felmérhetetlen. És a gyanúsítás elháríthatatlan. Mert a kérdés váratlan, a józan értékelés lehetősége kizárt, veszélyhelyzetben a rögtönzés végzetes lehet. Csak az ösztönére hallgathat, alkalmanként megbízható támasza a tudatnak. Nem védekezik. Visszatámad, hogy ideje legyen felkészülni. – Szombat délutántól vasárnap délig a kocsim itt állt a rendőrség előtti parkolóban.
A parancsnokon ki kellene ütköznie a döbbenet nyilvánvaló jelének. De csak az orrcimpája tágul ki, az ajka keskenyül el. És a parancshoz szokott hang rendreutasító.
– Nem bírom a kihívó, pimasz tagadást. Én nem állítottam a tényeket, kérdeztem felőlük. Remélem, nem óhajtja, hogy a személyem elleni támadásnak tekintsem az előbbi kijelentését?
– Én csak a feltett kérdésre válaszoltam. – És kész farkasszemet nézni, és állni tudja a nekiszegülő tekintetet.
– Tehát ez minden, amit a feltett kérdéssel kapcsolatban mondani óhajt?
Átkozott körülmények, átkozott események, átkozott következmények. Egy haragos parancsnokot ki kell engesztelni. És ráadásul a színvallás is elkerülhetetlen. – Nem. Ha muszáj, kibővíthetem. – És fakószürke fahang szól, csak a történet ismerős, a hang nem. Tömör, lényegre törő, mintha összefoglalása volna egy ismert, agyonunt, régi mesének: a koccanás, a nő, aki rendőrt hív, alkoholpróba, bevont jogosítvány, ideiglenesen elkobzott magántulajdon. Mielőtt eljutna a bajig, amely hétfőn kezdődött, abba kell hagynia.
A parancsnok olyan mozdulattal fordítja el a fejét, mintha csak egyik fülére hallana tökéletesen. – A rendőrség előtt?
– Igen, itt. – Hihetetlen nyugalom árad szét benne. Halkan elduruzsolt, két bátor szó e nyugalom forrása.
– És a kocsija innen el nem mozdult, ugye?
– Tudtommal, nem.
– Húsz percig hajkurásztam a kocsiját keresztül-kasul a városon, amíg sikerült egérutat nyernie. Van mersze szembehazudni?
Honnan az erő? Szembeszegülni egy hanggal, amely sokkal erőteljesebb, mint ahogyan azt egy rutinkihallgatás megkövetelne.
– Én szombat éjjel nem ültem az autómban. innen hazamentem, vasárnap délig ki nem mozdultam a házból, a kocsit is a feleségem hozta haza. – Nyugalma kihívó, hangja elviselhetetlenül színtelen.
– Akkor bizonyára én ültem benne!
– Nem tudhatom, ki ült benne. Szombat estétől vasárnap délig minden, ami a kocsinkkal kapcsolatos, független tőlünk, ezért senkinek nem tartozom számadással. Legalábbis, remélem, hogy nem. – Biztos benne, Porkoláb úr? – Ez már az igazi parancsnok: kimért, tartózkodó.
Egyetlen szónyi válasz kellene, annyi elég lenne. De Porkoláb szóról szóra ismét elmeséli mindazt, ami egyszer már kifuttatta a vért a parancsnok arcából.
– Bizonyára tisztában van azzal, hogy kijelentésével nemcsak saját magát mentegeti, hanem egyben vádat is emel egy ismeretlen személy ellen. Ettől a perctől kezdve minden állítását bizonyítania kell.
– Tisztában vagyok vele. – Pedig nincs tisztában. Ki kellene szállnia önmagából, hogy jobban áttekinthesse a saját kedvezőtlen helyzetét. A tétel adott: kiszolgáltatta magát a Darabán deci rohadt vodkájának, nem számolva azzal, hogy mekkora veszélybe sodorhat bárkit a maga felkínálta kiszolgáltatottság. És tovább, most csak egy, később talán több hirtelen döntés, amelyet a szorongató idő sajtol ki. Anélkül, hogy alkalom lenne a tények, a lehetséges fejlemények alapos elemzésére.
– Írja le!
Ajándékpapír, kölcsöntoll, és gondolkodni kellene. Nincs türelme belebonyolódni a szabatos fogalmazás útvesztőibe, a kéken folyó szavak azonosak az elmondottakkal. – Végeztem. – És állva tüntet. És közben eszébe jutnak az éhségsztrájkkal tüntető forradalmárok. Elérzékenyül, mintha azokat sajnálná.
– A maga érdekében remélem, hogy így igaz. – Hangja bánatos, homlokát egyszerre ezernyi ránc borítja el, arcának törésvonalai elmélyülnek. Szomorú, szép szemekkel nézi Porkolábot.
– Elmehetek? (Te szomorúan szép, mint egy öreg vezérhím post coitum!)
– Egyelőre ennyit. – Biccentve fogadja a köszönést.
A buszon még foglalkoztatja a ki-miért-szomorú játék, de a gyár felülkerekedik tudatában, és taszítani kezdi. A mellének feszül, úgy taszítja, de a busz viszi, motorja legyőzi a taszítóerőt. Leszáll, bízik a saját erejében, a kapuig ki is bírja, akkor feladná, világgá menne, de eszébe jutnak a videakések. Saját szégyene elől az irodába menekül.
Loga csak reflexből kapja az ajtóra a tekintetét. Ügyfél ül előtte, az fontosabb.
Meg lehet könnyebbülni, a magyarázkodás elodázható. Féloldalt fordul az asztalának, kibámul az ablakon, a felhők nyáriasan szürkék, vagy csak egyszerűen szürkék, így, félúton, két nyár között ki emlékezhetne pontosan, milyenek voltak, ki sejthetné, milyenek lesznek, titokzatos a február nyárias szürkesége. A saját nevetését hallja, elkomorodik. Nem azért, mert elkapja Loga rosszalló tekintetét, aggasztja a saját kiegyensúlyozatlansága. Már az apró és jelentéktelen emlékek is hirtelen hangulatváltozást okozhatnak. Elsötétíti a termet, lehunyt szemhéja mögött pereg a kép. Beszerzőinas, szendvicsfiú, mellén-hátán tábla. Egyiken a Porkoláb János útravalója, másikon a Darabáné. Elöl: napról napra bizonyítani kell, a szívességet meg kell szolgálni. Hátul: a világ csak látszatra bonyolult, a valóságban minden a lényegre egyszerűsíthető. Két szép katonamondás, érződött, hogy más-más törzsnél szolgáltak. És el kellett indulni az első hosszú beszerző körútra, szembe kellett fordulni a dolgokkal, vagy hátat kellett fordítani nekik. Kopogtatott, köszönt, mondta, amit kell. Ha már századszor is nemet intettek, a mélyben fortyogó hála akkor is vitte tovább. Ha derengett a remény, vállalta a kifutófiú szerepét, tízóraiért szaladt az ügyét intéző tisztviselőnek, ha nem kapta vissza a ráköltött pénzt, nem is kérte. Így, vagy úgy, de csinálta, küzdött, nem lankadt, és a végén nem merte bevallani, hogy büszke magára, amiért egy hét alatt olyasmiket is beszerzett, amit Darabán a kudarcokhoz szoktatás végett puszta heccből bízott rá. Utolsó két nap a borosta is segítette, friss gyásza jelének tekintették (lám-lám, a sajnálat önzetlenségre sarkall), hagyta, hogy mindenki azt higgyen, ami jól esik, csak a kocsi raktere teljen. Furgonnal vándoroltak, öreg szaki vezette, régi a szakmában, Darabánnak eszébe jutott, hadd ajnározgassa a dedóst, ha majd rogyadozik a térde, s a megtiport lelkéből könny pereg. Kutyául érezhette magát, hogy másra készítették fel, mint amit látott. Nem is érthette, mi hajszolja bele Porkolábot a nagy odaadásba, úgy tudta róla, hogy az anyagbeszerzés csak átmeneti szakasza lesz életének. A szeme sarkából figyelt és hallgatott. És csak hümmögött, ha olykor egy-egy megjegyzése után azonnal a várható időjárásról kérték ki a véleményét. Aztán nem bírták, jött az elkerülhetetlen. Szürke gomolygás nyomta le a július végi hőséget a főváros forgalmas útjaira, az öreg az egyik útkereszteződésnél belehajtott a sárga jelzésbe, és zavarában vissza akart tolatni, mint egy kezdő. A szolgálatos forgalmi rendőr megjátszotta a szigorút, egy feltétellel hagyta magát kiengesztelni: ha a sarki palacsintásnál kifizetnek neki két túróslepényt meg két üveg sört. Az öreg tökösködni akart, pedig a jogosítványa, a kenyere bánta volna. Porkoláb nem sokat teketóriázott, kifizette a két palacsintát meg a két üveg sört, hozta a számlát, a rendőr markába nyomta, kivette belőle az öreg jogosítványát, bedobta a vezetőfülke nyitott ajtaján, aztán beült a jobb oldali ülésre. Száz méterrel odébb, amint az első sarkon túljutottak, az öreg kiverte a hisztit. Úgy ordított, mint egy kiképző őrmester, amire Porkoláb csak egyet kiáltott: „Kuss!” Az öregbe akkor a fullasztó kánikula ellenére ismét belefagyott a szó, arcbőrére meg zúzmaraként csapódott ki a düh, elfehéredett, és estig fehér is maradt. Porkoláb mereven nézte az utat, úgy mondta: „A furgont megtöltjük szajréval, érti! Valakinek vezetnie is kell. Otthon majd érzékenykedhet, ha akar.” Rövid a film, vagy csak elszakadt? Fény gyúl, de a vidámság a fényben is tart. Ki lehet csomagolni az álcahalmazt. Minden, amit a pillanat kínál, viccbe illő. Jó vagy rossz viccbe.
– Végre.
Ez inkább sóhaj, mint megállapítás. Csak csodálkozni lehet rajta. Porkoláb rácsodálkozik a forrásra: Loga. Egymagában ül, már nincs mellette az ügyfél.
– Végre mosolyog is.
– Eddig is megtörtént olykor velem.
– Soha nem ilyen őszinte derűvel, amióta én ismerem.
– Á, éppen ma telt le a szökőév.
– Mit akartak?
– Hogy vállaljam el a parancsnokságot.
– Azon az ember nem kuncog ilyen felszabadultan.
– Én nem vagyok ember.
– Furcsa módja ez a szórakozásnak.
– Majdnem olyan furcsa, mint az állandó kérdezősködés.
– Mondom én, maga azzal szórakozik, hogy sérteget.
– Nem. Azzal ébresztem rá magam, hogy a helyzetemhez képest néha túl jó kedvem van.
– Én a legjobb indulattal kérdeztem, hogy mit akartak.
– A főnök úr szerint ne vállaljam el?
– Kár. Lehet, hogy segíteni is tudnék.
– Lehet. Olykor hihetetlennek tűnik, hogy mi minden lehetséges.
A találat kilövi Logát az asztala mellől. Nagy ívben röpül, de rövidet, mindössze három lépésnyit. Ott, mintha belefúródna a padlóba, lemerevedik Porkoláb asztala előtt, öklét a zsebébe rejti, nyög, sóhajt, nyög, sóhajt, aztán hallgat, szája sarka lebiggyed, sajnálatra méltó a tehetetlensége. Az ember vele együtt sírni tudna a sajnálkozástól. És ő még meg sem szólalhat, az a megaláztatás csúcsa lenne. Ha valaki bátorítaná, ha valaki segítené, egyetlen szó is elég lenne.
Porkoláb nem tudja beleképzelni magát a helyzetébe, akaratlanul is segít. – Ilyen ganédomb….
Na igen, erre már fel lehet háborodni. Az indulattól reszketve, szenvedő hangon ki lehet törni. – Én megértem, hogy maga neheztel rám, Porkoláb Lehet, hogy maga szerint, a helyzetet tekintve, így a természetes. De megkérem, hogy ne igyekezzen mindenáron tudtomra adni az irántam érzett ellenszenvét. Ne ennyire nyíltan.
– Óhajtja inkább a háta mögött?
– Most még elviselem, de egy adott pillanatban…
– Úgy tökön rúg, hogy három hétig guggolva járok?!
– Eddig kettesben voltunk. De ha a kollégák előtt is kellemetlen helyzetbe hoz, nem hiszem, hogy ilyen türelmes és elnéző maradok. A következő lépésemnél már nem szavatolom a finomságot.
– A szokás nagy úr, főnököm. – Azt hiszi, kimondta, de nem hallotta a saját hangját. ismételni akar, jobb kétszer, mint soha, de az ellenség arcára kiül a magára hagyottság, szomorkás mosoly, a szánalomra méltók békezászlója. Tüskével döfne, de bársonyszirommal simogat. – Ígérem, főnök, hogy ezentúl kérdezetlenül nem beszélek. És a válaszaimat is spanyolfal mögül mondom el. Rendben?
Loga visszahátrál az asztaláig, tekintetéből zavaros árként hömpölyög elő a fájdalom. Halk hangja alig több, mint sóhajtás, alattomosan szúr a dobhártyájába. – igen. Hát… szóval, én nem így képzeltem el ezt az egészet.
– Én sem. – Lendül az ököl, hogy lecsapjon. A nagy csattanásból apró pergés lesz, mint amikor kavics hull az üstdobra. Vissza kell vonulni. Nem kell pirrhuszi győzelem. Peregnek a jegyzettömb lapjai, de sehol egy mentőöv, egy ígéretes bejegyzés, egy esedékes határidő. Nincs menekvés, ülni kell és várni, hogy fájjon. Hét egész percig bírja, aztán elűzi magát onnan. Végigjárja a karbantartókat, a motorszerelőket, a kovácsműhelyt, a gumisütőket, a motortekercselőt, majd kiáll az udvar közepére, és bambán bámulja az egyenletesen működő félautomata keverőállomást. Az udvar közepéről riasztja egy hang. Fél perc, amíg belülről visszhangzik, csak azt hallja meg: „Péter, az igazgatóhoz!”
– Mi a búbánatot csinál maga már egy jó órája ott kinn az udvaron? – A dorgálásnak szánt hangba a részvét zöngéi keverednek.
– Már egy órája kinn vagyok? Akkor jó.
– Hagyja máskorra a vagánykodást, Porkoláb. Nincs időm a gyenge viccekre. Komolyan kérdeztem.
– Komolyan mondom. Szép a gépek zaja. Jó hallgatni őket. Működnek.
– Ez még nem indok arra, hogy megpróbáljunk rátojni a ranglétra fölöttünk levő fokára.
– Én minden körülmények között fölnézek a fölöttem álló létrátokra.
– Ez nem elég. Alkalmazkodni is kell ahhoz, hogy ott van maga fölött; Porkoláb.
– Próbálkozom. De felnézek, és ott látok magam fölött egy szép nagy lábat. Akinek a talpát csiklintják, az felfelé kapkodja a lábát. Tiszta önvédelem. Nem akarom, hogy rám taposson.
– Szüksége van magának arra, hogy mindenáron elhintse a lőport?
– Szükség van-e egyáltalán rám? Az udvaron is azért álltam, mert szurkoltam valamelyik csapágynak, vagy fogaskeréknek, vagy akárminek, hogy menjen már gajdeszre. A jegyzettömbömben minden szarnak piros pipája van már. Mihez kezdjek?
– Sürgősen húzza be a farkát. Nem ajánlom, hogy a szabad idejét a Loga izélgetésére használja, teli van kapcsolatokkal.
– Az az ő szerencséje.
– Magának szerencsétlensége lehet.
– Eggyel több. Lassan-lassan embert faragnak belőlem.
– Na, ki vele, mi szorítja, s hol? Vagy titok?
– Nem, nem titok. Porkoláb elmondja. Jól esik, hogy elmondhatja. Már pátosz is van abban, ahogy mondja. Egyenesen arányos a keserűségével. Csak a kiábrándultságából hallgat el valamennyit. Az ember nem adhatja ki teljesen önmagát. De jó egy kicsit megkönnyebbülni, a túltelített hegyet nehéz hazáig elcipelni, úgyse bírná, kihányná, otthon hányná ki.
Csemege volna szegény Ilonnak, imád aggódni, és az ő aggódásából nagyon sok egyszerre a sok, tikkasztó, fojtó, mint a kaviár. A részletekkel már önmagát pusztítja, a lehetőség-latolgatás kiborítja, elvakítja, fejében minden-minden fogalom új értelmet nyer, minden tárgy új alakot ölt, a tények szétesnek, lényegük szétmállik. Fertőző a kapkodása, a kétségbeesése. Csak egy tiszta fejjel fogalmazott, józan megállapítás képes visszabillenteni egyensúlyi helyzetébe.
Porkoláb megoldja egy cifra káromkodással, és nem törődik azzal, hogy a maradék kételyek ugyanabba a többször ismételt kérdésbe sűrűsödnek bele: „Mi lesz, ha összecsap az ár?” Tudja, hogy nincs, és nem is lehet ár. Egy helyzet van, amely annyiban különbözik az általános élethelyzettől, hogy nulla és száz százalék közötti értékek helyett csak nulla és ötven százalék közöttit kínál a kedvező lehetőségre. A játszma kimenetele biztos: el van veszítve. Már a Darabán vodkája előtt el volt veszítve. Csak az maradt tisztázatlan, mekkora a veszteség.
Ilon nyugodt, mert kitombolhatta magát. Felülkerekedhetett, Porkoláb érveiből kiérezte a bizonytalanságot. (imádni való, amikor erőt gyűjt, arcára szűzies pírt csempész a nagy nekibuzdulás, érdemes lenne megölelni.) Rendhagyó kérdést is kockáztatni mer. – Nem kellene ügyvédet fogadni?
– (Uramisten, hogy lehet így rombolni?) Aki szerinted mi ellen védene meg?
– Gondoltam, segíteni tudna.
– (Csodálatos, már gondolkodik is.) Szombat délután egy negyedórai járás is nehezedre esett, most már a gondolkozás sem fáraszt. Robbanásszerű fejlődési
– Rajtam akarod kitombolni a dühödet? Rohadj meg!
– (Tálalj ki valami jobbat a saját érdekedben. Csak belesavanyodnál a szagomba.) Csak most mondod ki? Pedig régóta megrendelhetted, már folyamatban van.
Ilon már bánja, hogy felül akart kerekedni. Irigyli Porkolábot, amiért olyan méltóságteljesen tud szenvedni.
– Próbáljunk meg nem törődni a bajainkkal, Péter. Meneküljünk el előlük.
– (S előled?) Hova?
– Gyere, menjünk moziba.
– Tényleg menjünk? Moziba?! Te egy lángész vagy, Ilon, Moziba!
Mégis elmennek.
Az öreg Porkoláb nem tudja, hova legyen az örömtől, hogy egy egész délutánra megkaparinthatja a gyermekeket. Undorítóan nyúlós, cuppanós puszikat osztogat nekik, szótlanul tűrik, kimeríthetetlen a mesetára. A mesére elnehezült nyelve is jobban rááll. Mintha a rászegeződő, fényes gombszemektől elmúlna a bénasága. (Meg kell bocsánatod, öreg Porkoláb, telik az idő. Miattam hányszor párásodott be a szemed az örömtől?)
A moziterem tágasabb a gyermekek nélkül. Hazafelé-karonfogva mennek. Porkoláb szótlan, maga elé néz. Ilon felől néha arcának libben egy-egy meleg lehellet. (Ilonban az a jó, hogy van. Egyszerűen van, a lehellete meleg, különös, ánizs illatú lehellet. Kár, hogy csak Ilon, és nem több.) Nincs kedvére, hogy kutatni akarnak benne, de elmenekülnie sincs hova a fürkésző kíváncsiság elől. Otthon sem sikerül azonnal, a gyermekek telhetetlenek, új, valódibb meséket szomjaznak. Félóra múltán, a fürdőkádban ülve megpróbál csak a bőre zsibogására figyelni. Rosszullét, hányinger űzi ki a forró vízből, hideget izzad a forró párában, magára nyitja a fürdőszoba ablakát. Fél perc múltán már didereg, fogai olyan erővel koccannak össze, hogy a Vili ajándékhídja veszélybe kerül.
Vili hídja aranyból van. A koronapillérek között kemény morzsolópalló. Össze kell szorítani a fogakat, meg kell védeni azt a huszonhat gramm aranyat, óvatos, finom szorítás, mint amikor az ember először harap bele egy frissen szedett almába a pótlásos fogsorával. (Igaza volt Vilinek, hogy nyugatról nem érdemes olyan ajándékkal hazamenni, amibe minden bárgyú vámtiszt beleköthet.) Vili azt mondta, az első almát, amibe beleharap az új fogsorával, ő vegye meg a saját zsebpénzéből, hadd érezze, mit jelent a felelősséggel vásárolt almát gond nélkül rágni. Egy héttel azelőtt fogott neki, három nap alatt kihúzta minden rossz, vagy romlásban levő fogát, kioperált egy betokosodott gyökeret, a sebeket két nap alatt begyógyította, újabb két nap múlva, amikor a tükörbe nézett, Porkoláb száját bearanyozta a rokoni szeretet. A fonott bőrcipőért, a varrottas párnákért, a korondi mázas bokályokért sem maradt adós: a hat bőrönd meg a másik hét kisebb csomag megtöltötte a Frankfurt–Bécs-expressz egyik fülkéjének minden csomagtartóját. („Vonaton gurul haza a fél autód, legközelebb azzal gyere.”)
– Már lefekszel? – Ilon a hangjára bízza, hogy kiérezzék belőle, mennyire csalódott – Úgy igyekeztem, hogy mindennel kész legyek, mire megfürdesz.
– Ma úgy sem vagyok beszámítható. – És fel sem háborodik azon, hogy Ilon mennyire nem furcsállja, amit mond.
– Mindig azzal bölcselkedtél, hogy téged még a jóisten sem tudna eltéríteni a szándékodtól. Most meg egy vacak koccanás miatt elpuhult a lelked, mint a láng fölé tartott viasz.
– Ha csak a lelkem keménységét vesztettem volna el…
– Te nem csak elhanyagolsz, te azt akarod, hogy fájjon is.
– Hát igen, ez nagy fájdalom. Ez egy nagy, fájdalmas helyet. Jobb, ha mind a ketten belealszunk ebbe a nagy fajdalomba, aztán majd meglátjuk.
Akkor én megyek mosni.
– Ne akkor menj, most menj. Most hanyagollak el.
Ilon dohog. A kedve sírásba űzné, de ő mos, csak azért is mos. A könnyek úgyis csak az övéi maradnának, természetes hullámokban aláomló gesztenyebarna haja eltakarja a kád fölé hajló arcát, a tarkóján rezzenő világosabb pihék nem tudnak tükrei lenni az igazi érzelmeknek. Talán ha Porkoláb látná, hogy milyen szép így, amint erőtől duzzad, és a munkától ívbe feszül a teste. Talán ha érdekelné, milyen szaporán fogy keze alatt a munka. Igyekszik mással vigasztalódni. A lámpaoltás utáni óráknak mindig ő a cselekvő alárendeltje, azalatt nincs joga, nincs oka követelőzni. De napközben újra meg újra kárpótolta a fölénytudat, hogy a mindennapok közös kérdéseiben ő dönthet.
Porkoláb nem tud elmenekülni a mosógép egyhangú búgása elől. Ahhoz képest a kádba csurgó tisztálóvíz csobogása kellemes simogatás, mert a tisztaságra gondolhat, amelyben nemcsak a frissen mosott fehérnemű illatos tisztasága van benne, hanem az a fajta tisztaság is, amelyet a legjobb minőségű mosószerrel sem lehet elérni. Nem kellett volna kinőni a gyermektorból, nem kellett volna belenőni az életbe, menthetetlenül bepiszkította magát. Fáj a  tisztátlanság, amint rágondol, bénává lesz, mozdulni sem tud, nem is mer, fél, hogy a bénaság valóságnak bizonyul, vissza kell rejtőzni a gyermekkorba, otthon kell maradni a kölykökkel, térden lovagoltatni őket, fakockákból csodavárat építeni nekik, ember ne mérgelődj és csapd le csacsi csatákban megmérkőzni velük. Közöttük minden letisztulna, havazásnak, napsütésnek nem csak értelme, varázsa is volna. Hiába csorog a víz a kádba, a frissen mosott és gonddal vasalt fehérnemű meg a bőre közé másnap reggelre is odarakódik majd egy réteg szenny, kemény, áthatolhatatlan réteg, sérteni, horzsolni fogja az idegvégződéseket. És Ilon? Mi legyen Ilonnal? Nem illik a képbe, mert sajnálatra méltó. Éppen az tagadtatik meg tőle, ami valamennyire kiegyensúlyozhatná az átlagérzelmeit, betetőzné az elégtételeit. Hall, lát, érez, kiteremt valamit, követel, dühöng vagy elkeseredik. És mos. Gyakran mos, még sincs tisztaság körülötte. Milyen magasra kellene felemelkedni, vagy milyen mélyre kellene behatolni az igazi tisztaságért? Uramisten, mekkora árat fizet Ilon azért, hogy magáénak hihesse az életét. És a szeretetért áldozatokat hozni, a legelemibb jogokat is derűs lemondással feladni, mekkora ár? Ilont nem lehet, mert nem szabad sajnálni. Ilon teliben éli az életet. Úgy él, mint Ilon.
Porkoláb nem akar tündérálmokat, nem akar rémképeket, egyszerűen aludni akar, elszakadni a világtól arra a néhány órára, annál jobb gyógyírt nem ismer semmilyen bajra, össze kell ugrasztani a sorspárhuzamosokat, hátha kisiklik rajtuk a pokolba irányított életvonat. De akármennyire is vágyík az ideiglenes öntudatlanságra, nem jön álom a szemére. És akkor menekül. Homályos képek között egyszerre csak a kórházi laboratórium vakító fehérsége veszi körül, tekintetével követi a bájos, fehér köpenyes fiatal nőt, érzi a hajlékony test illatát, elfogja a kislányosan félszeg mosolyt. Minden olyan hiteles, mintha a tapintását is érezné, amint a csuklóját fogja, miközben a vénájába szúrja a tűt. Még azt a bűnbánóan szomorú pillantást is látja a tekintetében, amikor felnézett rá, hogy felmérje, mekkora szenvedést okozott. Nem hisz, nem hihet magának. Nincs, nem is lehetne akkora tisztaság ott, abban a környezetben. És mégis felujjong benne a felismerés. Látta a nőt, akit soha semmiért nem kellene sajnálni, aki mellett az elhanyagolhatóig satnyulna a lelkiismeretfurdalás, akiben megvan a kellő erő ahhoz, hogy soha ne legyen túl boldog vagy túl boldogtalan, akinek nem kell lelki ellensúlyokat aggatnia magára ahhoz, hogy ne látsszék túl szomorúnak, vagy túl vidámnak. A nő, akibe bele kell szeretni, akiért az érzés tisztítótűzzé lesz, akiért érdemes lehet mindenben meghasonulni, hogy az eszményi egyensúly meg ne bomoljon. A felismerés megdöbbentő, hihetetlen: a nő az övé, csak tőle függ, hogy tényleg megszerezze, egyszerűen ki kell nyúlnia érte. És Ilon? És a visszatérés a gyermekkorba?
A zuhanás rémítő, de az igazi fájdalom a végére marad: nem szabad kinyúlnia a tiszta boldogságért. Esélye sincs, hogy kipróbálhassa. Ilonon túlról a gyermekeken túlról, mindenen túlról átdereng az egyetlen kötelező életérzés: a szenvedés. Bele kell törődni, a beletörődés már majdnem nyugalom. Akármilyen nagy űr marad e kihagyás után, vigasza lesz talán, hogy legalább Ilont nem kell megmentenie önmagától, nem kell sajnálnia. Ha Ilont mentenie kellene, akárkivé lenne, ugyanúgy undorítóan szánalmas, mint a többi. Már az első mentési kísérlete is gyűlöletes sajnálkozásba fulladt. Azóta sem tud napirendre térni fölötte, pedig a történet jól visszanyúlik az időben.
Akkor történt, amikor Gombossal hazafelé tartottak az első egy hetes útról, s alig félórai száguldás után szeme előtt háromszor is zagyva összevisszaságba bonyolódott az útmenti táj. Sokáig erőlködött, hogy tisztán lásson a folyton megkétszereződő, majd karambolozva egybefolyó képek között, aztán egyszerre a kitartás határára érkezett: „Állj meg, Gombos, ne tovább! Beledöglöm!”
„Na, hát nem érünk ma haza?” – hunyorgott rá tettetett csodálkozással Gombos, de szó nélkül félrehúzott, leállította a motrot; megszokta a mások bogarait, rég hozzáedződött, hogy mindig azt kell tennie, mindent úgy kell csinálnia, hogy másoknak kedvére legyen.
„Igen, nem érünk haza. A fenébe is, nem!” A düh kiugrasztotta a kabin ajtaján. Száz méternyire lehetett az első kilométerkő, vágtában tette meg odáig az utat, nyári sarujának talpa furcsán csattogott a fülledt katlanmelegtől ellágyult útburkolaton. Futás közben önkéntelenül is a csattogást figyelte, a szembefutó járművek robaja el-elnyomta a ritmusos hangot; nem tudta, miért érzi olyan rendhagyónak, megszokhatta volna, nagyon hasonlított ahhoz a hangzavarhoz, amely vallásos ünnepek előtt az utcájuk végéből, az ortodox kőtemplom ágaskodó harangtornyából tolakodott sűrű hullámokban a fülébe; szakaszosan meg-megújuló csattogás, idegesítő, nem lehet semmibe venni, nem lehet elbújni előle, a szürke ég ráadásul burokba vonja. A hang, érintetlenül visszaverődve a burok faláról, sért, izgat, kiborít. Túl sok volt még neki akkor az egész hétig úton lenni. Mikor mondták, olcsó heccnek gondolta. Tapasztalnia kellett ahhoz, hogy elhiggye.
„Még csak huszonkilenc kilométert jöttünk, mester”, lihegte, ahogy visszatért a kocsihoz. Már kimondta, s még nem döntött; bosszús legyen-e a hangja, vagy szemrehányó. Gombos nem titkolta, hogy olyannak veszi, amilyennek hallotta: lihegőnek. Kajánul paskolgatta a kormányt. „Ha tőlem kérdezi, megspórolhatta volna az oda-vissza utat.”
„Az első motelnél megállunk. Remélem, van még annyi pénz magánál, amiből a kosztra fussa.”
Gombos nem válaszolt, indított. Hárompercnyi út után tábla jelezte a szálláshelyet.
Maga a fogadó tucatépület volt a szokásos modernkedő külsővel hamisan rusztikus belsővel, körülötte néhány, félkörben odabiggyesztett, csúcsos tetejű faházikóval, amelyek úgy illettek a mesterséges alföldi akácerdő háttérhez, mint eszkimó kutyájára a tevenyereg.
„Olcsón megússzuk”, mondta Porkoláb, miután kifizette a gondnoknak az éjjeli szállást, s beléptek az étkezőbe. Odaégett hús szaga keveredett az állott fokhagymáéval, kinek étvágyat gerjesztett, kinek étvágyat lohasztott. Porkoláb csak addig morfondírozott rajta, amíg körülnézett. Talán húsz fenyőfa asztal lehetett odabenn idétlenül magas támlájú székekkel. Válogathattak a helyekben. Az egyetlen foglalt asztal körül, a bejárattól balra, közvetlenül az ablak mellett három férfi ült meg egy nő. A férfiak már túl lehettek életük delén, kettő kopasz volt és kövér, a harmadik sovány és jólfésült, kiszolgált, de becsben tartott, öreg, szürke rudaslóhoz hasonlított, még a feje is túlzottan hosszúkás volt, úgy is bólogatott egyet-kettőt, mint a lovak. De a szeme fiatalosan élénknek tűnt, tekintetét azonnal fürkészőn futtatta végig a belépőkön. Porkoláb megérezte, hogy jelentéktelennek tűnhettek számára, még mielőtt elfordult volna, lerítt róla, hogy megnyugodott. A nő fiatal volt, bizonyára huszonöt év alatt, szép, de kissé puffadt arcú, teste, az asztal fölött látszó idomaiból következtetve, több volt, mint molett, az ilyen típusú nők kora csak nagy hibaszázalékkal állapítható meg, mindig többnek mutatnak, mint amilyen idősek a valóságban. Bár a látvány semmilyen érzést vagy indulatot nem váltott ki belőle, Porkoláb akaratlanul is a nővel szemben ült le a bejárattól jobbra, emiatt bármerre fordult, kénytelen volt a társaságra nézni. Akkor is, amikor az ablak agyoncikornyázott kovácsoltvas rácsát elemezte, akkor is, amikor a háttal ülő két kopasz gyöngyöző koponyáján szórakozott.
Sültet rendeltek, meg egy üveg bort ásványvízzel. Mire a pincér kihozta a rendelést, Porkolábnak feltűnt, hogy a nő alig figyel a három férfi hangoskodására, szeme sarkából folyton feléjük sandít. Nem kereste az alkalmat, tekintetük mégis mindegyre össszeakadt.
„Kinézek belőle valami fantáziát”, jegyezte meg Gombos vigyorogva, és megtömte a száját.
„Én is”, bólintott Porkoláb, de attól kezdve igyekezett csak a hússal törődni. Nagyokat falt, alaposan rágott, néhány falat meg három korty bor után megpezsdült a kedve. Észre sem vette, amikor a szürkehajú megállt a széke mellett.
„Hallod-e, kisapám?”, suttogta atyáskodva, kioktatón, de Porkolábnak éppen egy újabb falat hús volt a szájában, nem ért rá odafigyelni, nem is fordult a hang irányába.
Az öreg merészen lenyúlt, és megfogta Porkoláb fülhaját. „Veled beszélek, kisapám!”, suttogta ismét mosolyogva, és hogy a mosolya még fenyegetőbbnek látsszék, húzott egy jókorát az ujjai közé szorított szőrcsomón.
Visszás helyzet volt: szájában egy jó falat hús íze, fejbőrén a kellemetlen sajgás. A két érzés sehogyan sem akart összhangba kerülni. Hátranyúlt hát, megragadta az öreg karjának hónalj alatti petyhüdt bőrét egy darabka húsával együtt. Minél inkább szorította, annál inkább enyhült a fejbőrét szaggató fájdalom. Néhány másodperc múltán az öreg leejtette a karját, és eléggé hangosan felszisszent ahhoz, hogy a két kövér, sokatmondó fenyegetéssel a mozdulatában, feléjük bámuljon. „Igen? És mit óhajt mondani nekem az úr?” – fordult vissza Porkoláb a tányérja felé.
„Viselkedj rendesen, öcsi! Ha kell a lány, fizesd a fogyasztásunkat, s átültetjük a te asztalodhoz. Ha sóher vagy, kopjál le róla!”
„Tiszta beszéd.” Porkoláb megfogta a tányérját, felállt, ellökte útjából az öreget, s átült az asztal másik oldalára, háttal az ablaknak, háttal a lánynak. „De ezért az úri gesztusért csak megérdemlünk egy üveg bort, nem igaz, Gombos?” – mondta olyan hangosan, egy jó perc elteltével, hogy azok is meghallhassák, és közben változatlan étvággyal folytatta az evést. Néhány percig még ott sustorogtak, zümmögtek fülében a háta mögül fellibbenő hangfoszlányok, szeretett volna megfordulni, kíváncsi volt az újabb fejleményekre, az öreg latrok módszereire, de néhány durva széktologatással egyszerre mindennek vége szakadt, lépteik kopogásával látszólag végleg kivonultak a szerencsétlenre sikerült szombat estéjéből. Rögtön utána a pincér egy újabb üveg bort rakott az asztalukra.
Gombos nem állta meg röhögés nélkül. „Na, maga ezt jól kiudvarolta tőlük.”
„Kurvalocsoló”, vihogott Porkoláb is, és csordultig töltötte a poharakat, aztán felkapta a magáét, és fenékig kiitta.
Gombos nagyokat nyelt, nyelés közben torkából furcsa, gurgulázó hangok törtek fel, emiatt aztán, amint letették a poharat, tovább röhögtek, alig múlt el az első inger, újra töltöttek s kiitták, várakozva néztek egymásra, aztán az ásítozó pincéren röhögtek egy sort. Egyre kellemesebben telt az idő, jó félórát szórakozhattak el a kora estéből, akkor Porkoláb elkomorodott. Állát két egymásra rakott öklére támasztotta, s percekig a kiürült üvegeket bámulta. Érezte, hogy a teste elernyed, agya lassan bepárásodik, akár a betonpadlóra is lefeküdt volna. De Gombosnak hirtelen beszélhetnékje támadt, mintha be akarta volna pótolni a múló hetet.
„Kár annyit rohangálni, hallja. Kár a nagy strapáért. Maga még fiatal. Maga még nem tudhatja. Később majd lemond arról, hogy érdemeket szerezzen. Akkor majd nem kódorog el otthonról hétfőtől szombatig. Akkor majd otthon ülne, de nem lesz miért.”
„Holnap vasárnap, ml? Húsleves, bécsiszelet, almáspite, szunyókálás, házi feladat, miegymás. Nem marad le.” Öklére támasztott alsó állkapcsa fölött nevetségesen rángatózott a feje.
Gombos nevetés helyett még inkább elkomorodott, intett a pincérnek, aztán csak úgy maga elé morogta: „Nem kötelező az öregebbet meghallgatni.”
A félhangosan számoló pincér duruzsoló hangjától dühítő álmosság tört Porkolábra. Felkapta a fejét, s hátravetette magát a széken, akkor tarkója kemény és hegyes akadályba ütközött. A szürke öreg kezének bütykei voltak, amint a szék támlájára támaszkodott. „Mi a baj?” – rivallt rá, és kihívóan szembefordult vele.
„Akarod a kislányt, öcsi?”
„Nocsak. Jó hamar ment, tatus. Komoly, gyors, szapora munka volt. Ki se néztem volna magukból, hogy ilyen serényen berámolnak neki. Ezt hívják teljesítménynek!”
„Nem kell mindenért betojni, öcsi. Rendeske, ügyeske, tisztácska. Jó. Ezt nekem elhiheted.”
„Még tisztácska is, mi? Akkor most mi a hézag?”
„Itt hagyjuk neked, öcsi. Alkalmi parti. Ajándék. Messziről meghallani, amint kánont visít a teli zacskód meg az üres zsebed.”
„Az visít igazán, aki utoljára visít. Ha most a pofájába mászok, vajon melyikünk visít utoljára?”
„Nyugi, öcsi. Jót akarunk mind a kettőtöknek. Te árva vagy, ő kurva. Neked nincs nőd, neki meg nincs hova mennie éjszakára. Az ágy kedvéért is melléd fekszik. Szelíd, mint egy kedvesnővér. Akármire megkérheted. Eddig már be is mosdott neked.”
Porkoláb érezte, hogy azonnal felrobban. Úgy pattant fel ültéből, hogy nem mulasztotta el az öreg lábára taposni. Félrelökte az útból, és kilépett az ajtón. Nem messze a motel bejáratától fényesre sikált rubinpiros Ford Escort állott. A két kopasz pocakos már benne ült, a vezető helye még üres volt. A lány a bekötőút korlátjának támaszkodva állt. Úgy állva nem tűnt olyan molettnek, az előzményektől eltekintve akár bájosnak is lehetett volna nevezni. Porkoláb intett neki, aztán bement, visszaült az asztalhoz. Dobhártyáját majd kiszakította a kocsiajtó csapódásának meg a rögtön utána felbúgó motornak a robaja. Egy jó perc múltán a lány megállt mellette, elfásult tekintettel bámult maga elé. Porkoláb nem nézett rá, apró csuklásaiból sejtette, hogy sírás után van. Nem szólt hozzá, hagyta, hogy álljon, de amikor indulni akart, utána nyúlt, megfogta a kezét, megszorította a csuklóját.
„Hol laksz, mi?”
„A városban.”
„Akkor mi a fenéért nem mentél el velük?”,
„Nem akartak elvinni. Mi lenne, ha velem látnák őket?”
„S te most mit akarsz?”
„Mimi vagyok.”
„Nem azt kérdeztem, ki vagy, sem azt hogy mi a neved. Azt kérdeztem, mit akarsz? Enni akarsz, inni akarsz, újabb kefepartit akarsz, vagy mit akarsz?”
„Semmit. De ha te akarnád…”
„Nem akarom”
„Tudom. Gyűlölöm őket, hidd el.”
„Te mindenkit gyűlölsz.”
„Nem igaz! Rajtad látszik, hogy nem olyan vagy. Hozzad nagyon kedves tudnék lenni.”
„S még mit tudnál?”
„Ha nem szeretnél mindenáron gorombáskodni, akkor akármit.”
„Ha én is úgy akarnám, mi?”
„Miért bántasz?”
„Hozzád sem értem még! Tőlük kaptál-e?”
„Nem. Nem bántottak.”
„Nem a frászokra vagyok kíváncsi, hanem a dohányra.”
A lány vonásai váratlanul megkeményedtek, szemében vad indulat villant, csuklóját egy hirtelen mozdulattal kirántotta Porkoláb markából, meggypiros vinilin retiküljét ütésre emelte, de a keze megállt a levegőben, majd erőtlenül lebukott. Elsírta magát.
Porkoláb nevetve markolt a combjába, s úgy megrántotta, hogy a lány egyensúlyát veszítve az ölébe huppant.
„Ne sírj, bogárkám! Csak annyit akartam megtudni, mennyit ért meg annak a három vén majomnak, hogy szétdobtad nekik ezt a jó kemény cubikádat.”
„Hétfőtől már mehetek dolgozni”, suttogta szipogva a lány, s felállt volna, de Porkoláb megmarkolta a mellét, és visszahúzta.
„Hallja, Gombos? Hallotta? Hétfőtől már mehet is dolgozni a kicsi ártatlanság. Hétfőtől ő is igazi dolgozó ember lesz. Csak arra vagyok kíváncsi, mit csinálsz majd a jövő szombaton? Ismét ide jösz majd, ugye aranyosom, megpihenni másik három vén majommal?”
„Minek kell gorombáskodni vele?” – morogta Gombos.
„Ha zsémbes, menjen lefeküdni, de ne rontsa el a mások jókedvét. Szombatra nekem is kijárhat legalább egy mindenre kész szerető. Igaz, ártatlanom?”
A lány ismét szabadulni próbált, de nem tudta lefejteni a derekára, mellére fonódott karokat.
„Maradsz, ha mondom! Maga, Gombos, mehet, ha akar. Én befizetek egy másik házikóra. Ezzel hálok. Hazafelé majd elmesélem, hogy csakugyan olyan odaadó, kedveske, ügyeske meg mindentudóka volt, mint amilyennek tartja magát. Remélem, nem akarja maga is kipróbálni?!” Az asztalra dobta a faházikó kulcsát. Mikor Gombos sértődöttségében felfuvalkodva elment, Porkoláb megragadta a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Addig tartotta fogva, amíg a lány szemét el nem homályosították a könnyek. „Fél órával ezelőtt is így kerülgetett az elérzékenyülés, ártatlanom?” Megfogta a lány mindkét kezét, hogy ne tudja eltakarni sírástól eltorzult arcát. A meleg fenéktől bedunsztolt ágyéka bizseregni kezdett. „Koszos kis kurva vagy. Az vagy.” Elengedte, hogy kisírhassa magát. Dühítette a saját, kamaszos, csillapíthatatlan vágya.
„Te nem vagy olyan gonosz, mint amilyennek látszani akarsz. Te más vagy. És mégis gonoszkodsz”, hüppögte a lány, és simogató mozdulattal az arca felé legyintett.
„Gondolod, hogy nem vagyok gonosz? Na gyere!” A lány hóna alá nyúlt, teljes erejéből eltaszította magától, majd ő is felpattant, megragadta a lány kezét, és maga után húzta. Menet közben másik kezével előkaparta zsebéből a maradék aprópénzét. Az utolsó fityinget is beleszámolva éppen futotta egy házikóra. Megkereste a gondnokot, nem kért számlát, mert nem maradt volna borravalóra. Kinyitotta az ajtót, és belökte a lányt. „Vetkőzz le!” Bújj az ágyba! És ne reméld, hogy finom leszek hozzád!” Rázárta az ajtót. Aztán zsebkésével kifeszítette a furgon vezetőfülkéjének ablakát, kiemelte az ülésről a pokrócot, és visszament a házikóhoz, amelybe bezárta a lányt. Magára tekerte a pokrócot, aztán leült a fa tövébe. „Kurvák. Megannyi mocsok kurva. Kurva világ!” Rosszullét kerülgette. Nem akarta, hogy erőt vegyen rajta, nyugalomra volt szüksége. Fejét hátravetette, nézte a csillagokat közben meg arra gondolt, milyen finomságokat rakhatna elébe az anyja a vasárnapi ebédre. Soha annyira nem kívánta, hogy otthon legyen. Életében először fohászkodott azért, hogy valami csoda történjen. Pedig tudta, hogy csodák nincsenek.
Csodák csakugyan nincsenek. Porkoláb lehunyt szemmel fekszik, már fáj belé, úgy összeszorítja, fél, hogy magától kinyílik, pedig ő visszavárja a képet: a hófehér labort, a fehér köpenyes, fiatal nőt a kislányosan félszeg mosolyával, tiszta, őszinte tekintetével. De a varázs nem ismétlődik meg, elűzi a közönséges zaj.
Ilon túl van a nehezén. A kádból kifolyó víz szürcsögése megtöri az esti csendet.
Ilon belemászik a képbe, beleszürcsög a varázsba, ő a kád, amelynek oldalára a mosott ruhákból kiűzött finom piszok rakódott, ő a szennyvíz, amelyik harsogón szürcsögve folyik le a csöveken át a csatornába. Ilont szeretni kellene, de nem lehet, ő nem fér bele a varázsba, ő megtöri e varázst. A varázshoz más kell. Egy kis fehér köpenyes nő kell, ez életnek egy szeletnyi, csempefehér tisztasága.
Ilon nem rossz. Ilon mindig tudja, hogy mikor hogyan kell elviselhetővé lenni. Lefekszik, elolvassa a maga szokásos, álombaringató két oldalát, lomhán a kapcsoló felé nyúl, aztán sötét lesz.
Csend lesz, igazi éjszaka és végre öntudatlanság.
4. Február 18., csütörtök, az élet sokadik napja.
Ha vissza lehetne pergetni az időt, úgy tűnne, hogy a hétköznapok délelőttjeinek rendje mindig Porkolábhoz igazodott. Háromnegyed héttől háromig, az mindig szent volt. De ezzel a csütörtökkel Porkoláb alaposan kibabrál: elkésik.
A harmadik elrobogó busz lépcsőjéről Loga integet. Porkoláb győzelmet int vissza neki a mutató és a középső ujjával. Vagyis győztes, mert van türelme kivárni a megfelelő pillanatot. V, vagyis ötös, azaz ötszörös győztes, aki nem nyomatja agyon magát korán reggel egy zsúfolt buszon, a V lehet összefolyt szárú II. is, azaz kettes, két gyermek várja haza az apját, ki bolond egy rohadt februári napon egy buszlépcsőről lepotyogni? A negyedik zsúfolt buszra feltaszítja a… Megmagyarázhatatlan, hogy mi taszítja fel. Orrát csavarja az arcába vágó másnapos lehelletek keveréke, gonddal vasalt télikabátjához kétes tisztaságú orkándzsekik, féláron vásárolt subák, ingyen vételezett vattáskabátok dörgölőznek, irattáskáját beszorítja a kínnal, sziszegve csukódó ajtó. Némán szenved, áldozata minden megállónak, tíz-húsz le- meg felszálló csörtet el mellette a lábát taposva, az oldalát gyömöszölve.
A negyedóra késést meg kell magyarázni, ez létkérdés. Logának nem lehet, nem méltó rá. A folyosó kis benyílója félúton van az igazgató irodája felé menet, csak addig jut el. A hegy jön Mohamedhez, avagy tombol a demokrácia.
– Magához indultam, Porkoláb. Már kétszer is kerestettem.
– Elnézést, egy kicsit elkéstem.
– Ha így folytatja, lassan szokásává lesz.
– Csak van egy kis remény rá, hogy nem.
– Ki él, még remél. Van valami magának való üzletem.
Húsz lépés, aztán hellyel kínálják. Nem a fárasztó út miatt, valaminek le kell ülni. S amihez leültetik, az mindig rendhagyó. A szokványost mindig állva fogadja. Ritka találkozások ezek így, félúton. Az ilyennek leül.
– Milyen a hivatalos összeköttetése a fővárosi szivattyúgyárral?
– Valamivel jobb, mint a hivatalos.
– Mennyi az a valamennyi?
– Elég.
– Mire?
– Attól függ, kit érdekel, és miért.
– Mondjuk, hogy szükség lenne valahol két nagy teljesítményű szivattyúra.
– És mi ebben a nekem való üzlet?
– Hajlandók bármilyen áldozatra. Szabadon turkálhat a készleteikben. Amire maga azt mondja, hogy kell, az a miénk. A költségeket természetesen ők állják. Nagyon be vannak szorulva.
– Kiutalás?
– Ha lenne, maga most az ünnepélyes fogadalmat írná, hogy soha többé nem fog elkésni. – Nem olyan biztos. A kiutalás még nem minden.
– Ne velem, jó? Tehát, megpróbálja?
– Veszítünk valamit? – A kérdése magabiztos, pedig számtalanszor tapasztalhatta már, hogy a magas szinten kötött üzletek jövedelme elhanyagolható.
Gyilkos nem érdemelne megvetőbb tekintetet, mint amilyen Porkolábot fogadja, amikor egy parkettáncos könnyedségével belibben az irodaajtaján.
– Nem elég, hogy nap mint nap elkésik, annyiba sem veszt az embert, hogy legalább egy szóval magyarázkodjék.
– A főnök úr nem volt az irodában, amikor megérkeztem.
– Elsősorban nem vagyok úr, másodsorban megvárhatott volna, amíg visszajövök, mielőtt lekopik.
– Elsősorban nem tudhattam mikor szándékszik visszajönni, másodsorban nem koptam le, hanem igazgatói felszólításra értékes utasításokat hallgattam meg, vettem tudomásul, és tettem magamévá.
– Arra nem utasították véletlenül, hogy esedékes lenne a közelgő határidőre összeállítani a jövő évi anyag- és alkatrészszükségletet? Igen kifeszíti a húrt, Porkoláb. És kár lenne, ha idő előtt elpattanna. Maga nem egy Paganini.
– Az említett feladat elvégzéséhez nincs szükségem sem külön utasításra, sem Paganini ördöngösségére. Ha gondolja a főnök úr, akár azonnal is neki foghatok. Természetesen egyéb, frissen kapott feladatok rovására.
Logának nincs ereje a válaszra, ami még maradt benne, csak annyira elég, hogy felpattanjon, és kirohanjon az irodából.
Ugye-ugye, egy kis szóváltás hogy meg tudja tisztítani a levegőt. Miért muszáj minden jöttmentnek ráharapni a stílusra? Egy nagyfontosságú telefonbeszélgetésnek külön stílusa kell legyen. Tíz-tizenöt percnyi emberfeletti küzdelem a saját türelmünkkel, amíg a hívott szám becsenget, újabb perc már fütyörészve, dúdolgatva, amíg kapcsolják az eladási osztályt, (csak inteni kell a benyitó titkárnőnek, bólintani, aztán a kagylóra mutatni, „megyek, kisanyám, mondd meg neki, hogy várhat egy kicsit, az ő érdekében töröm magam”), torkot kell köszörülni, ha mozgás hallatszik a vonal másik végén, meg kell adni a hangmagasságot, a helyzet színpadias átélése nélkülözhetetlen.
– Titi úr? (Ki más lenne? De hadd érezze, hogy neki lelkendeznek.) Porkoláb beszél, tiszteletem. Hogy van, Titi úr? (Csak nem fog dicsekedni?!) Nocsak, az nem a legjobb jel! (A siránkozás crescendoja: agyon kell sajnálni, hogy már csak három éve van, aztán eltaszítják a fazék mellől.) Maga? Még az unokám is magánál könyörög majd alamizsnáért. (Elég a protokollból, térjünk a tárgyra!) Baj? Nincs, miért volna? Illetve kizárólag Titi úrtól függ. (Ő sem mutathatja egyből, hogy tudja, mi kell.) Hogy kell-e? Mint a levegő, mint a… (Egy kedves szélhámosnak az idő soha nem elég drága.) Négy, Titi úr! Négy a legnagyobból. (Igen, ez már a tapasztalat.) Nem, nem nekem. Őszintén szólva, adósság. (Régi iparos, csak nem hazudtolja meg magát.) Nincs más megoldás. (Hivataloskodni is illik, de ez már az utolsó előtti pillanat.) Abba a kiutalásba valaki belecsomagolta a tízóraiját. De attól Titi úr örökre Titi úr marad. (Tiszta, indulhat: szemet szemért és szemet szemért.) Na hallja, Titi úr, mintha édesapámnak kellene. (És persze, a szokott óvatosság.) Ha én mondom, hogy megbízhatók! (Igen, ez még az előjátékhoz tartozik: az arányok tisztázása.) Könyökig benne vagyok, (Most már indulhat az üzlet.) Az ajtónyitásra már édesanyánk megtanított. Nem rontunk be ajtóstól, szépen bekopogunk. Lábbal, ha kézzel nem tudunk. Az illem illem, de a szükség törvényt bont. (Hangoljunk feljebb, karnagy úr!) Ugyan, Titi úr! Nem ma kezdjük ezt a mesterséget! (Mehet még fennebb!) Persze, hogy nehéz. mi nem nehéz ma napság? Azért hívtam Titi urat, és nem mást (Egész ígéret, fele ajánlat. Az üzlet úgy igazán üzlet, ha marja, aki bírja.) Kettő nem elég, Titi úr. Kérjen akármit, de kettő nem elég. Legyen négy. (Egy üzletembernek annyi mindenre figyelnie kell.) Nem olyan fiú maga, Titi úr, akit olyan könnyen… (Az üzlet megköttetett.) Szóval, csak kettő! Ha kettő, hát kettő. Mit tehetünk? (Gyarló az ember.) Visszahívom, s megmondom. (S ha a gyarlónál is gyarlóbb?) Túl szerény, Titi úri De ezért is szereti mindenki magát. A csomagolást ne feledje el visszaküldeni. (Az íratlan törvényeket nem árt néha fennhangon is elismételni.) Minden jót, Titi úr. Hagyja ránk a hálálkodást. – Telefon a helyére, ilyenkor egy elégedett kézdörzsölés ugyancsak megnyugtató.
Kell egy perc, amíg eszébe jut, hogy hova várják. Titkolnia illik a meglepetést: Logát ott találja a hosszú gyűlésasztal mellett. Az a nyertes, aki könnyebbén túlteszi magát a feszélyezett helyzeten. Mosolyognia kell, lelkendeznie kell.
– Meglesz a két szivattyú. Legkésőbb egy hónap múlva mehetnek utána. Ha van egyéb is, ne feltétlenül zsíroskenyeret vigyenek magukkal az útra.
– Hát semmi mosoly? A megelégedésnek semmi nyoma? Hideg arc, csípős tekintet: tiszta hidegzuhany. Valami parányi remény mégis van: a szemek nem a düh, hanem a bosszúság hullámhosszán sugározzák a dorgálást, a szájból is a kisebb hozamú csapon folyik ki a fejmosó szöveg.
– Nem ezért hívattam. Szeretném, ha végérvényesen tudomásul venné, hogy Loga elvtárs a főnöke. Nem tudom, miért kell ezt magának külön kihangsúlyozni. Kétségtelen, hogy sokat tett a gyárért, de nincs joga visszaélni a múltja teremtette helyzetével. Azt reméltem, segítségére lesz az új főnőkének, hogy minél hamarabb belerázódjon a mi ritmusunkba. Ehelyett maga gyerekesen megjátssza a sértődöttet. Ha így folytatja a makacskodást, magára vessen a következmények miatt. Nincs nélkülözhetetlen ember. Tekintse ezt utolsó szóbeli figyelmeztetésnek.
– Értettem. – Komoly kép, okos, alázatos bólintás. – Ennyi?
– Most még csak ennyi.
– Értettem. Mosoly, biccentés, ki lehet hátrálni az ajtón.
Fél folyosóhosszal előzi meg Logát. Hallja maga mögött a léptek kopogását, a mosoly az arcára dermed, tekintete a szívétől jegesedik. Mire Loga belép, már az asztalánál ül. Tenyerébe támasztott fejét lassan fordítja utána. Bénító, zaklató együttes: öklelő tekintet és fagyos mosoly.
Loga elmenekülne, fél, idegen számára a gyűlöletlavina veszélye. Nem akartam én hadiállapotot. – A szomorú hangburokba menekült test szánandóan összetöpörödik, a székre zuhan, púpossá lesz, mint egy cserép korsóban felnőtt gnóm.
Egy önhibáján kívül visszataszító, iszonykeltő gnómot is illik komolyan venni. Látványa különben is minden érző ember szívét megrendítené Porkoláb csodálkozva néz fel rá, és abban a pillanatban nagyon hasonlít egy igazi érző emberhez: a tekintete elpuhul, nem állja meg egy szánalom mosoly nélkül. Pedig tudja, hogy nem lenne szabad mosolyognia. De mire magához tér, késő. Szívesen a fiókba rejtené az érzelmeit, ki is húzza, kotorászik benne., de a hiba másodpercek alatt megbosszulja magát.
Loga hangja megkeményedik, teste szálfává nő. – Én tudom, Porkoláb, hogy magának komoly, kiépített rendszere van, ami ebben a szakmában nélkülözhetetlen. Baráti szándékkal mondom, hogy mindketten jobban járnánk, ha a kapcsolatainak közösen vennénk hasznát. Hogy maga mennyit ér, azt tudom, megmagyarázták. De be kell látnia, hogy én sem a falvédőről pottyantam le ide. Azt a minimálisat, ami egy embernek kijár…
– Tiszteletem, főnököm! Borul a szék, vigyázzállás, állat fel, mellet ki, hasat be, nyitott tenyeret a homlokhoz, dísszemlén sem lehetne különbül.
– Pihenj!
– Bal láb kilép, égy keveset előre (az asztal alá), a test elernyed, békesség bágyadt öröme járja át. A közelmúlt legpihentetőbb tartása. – Kérem, szokjon le a teljes önállóságról. Sértő. Kérem, avasson be engem is a tevékenységbe. Nem kívánok többet. Ez kérés, nem utasítás. Megtagadhatja. De szívesebben venném, ha érezném, hogy számíthatok magára.
– Igenis! Várom az utasításait, mon comandant! – Újabb vigyázzállás.
– Komolytalan. Komolytalan, mint egy elemista. Mit is várhatna el az ember magától?
A főnök úrtól még egyetlen utasítást sem kaptam. Sem végrehajthatót, sem végrehajthatatlant. Az elmúlt napokban mindketten azt tettük, amire képesek vagyunk. Nem értem hát a szemrehányás okát. Hol történt itt mulasztás, és kinek a részéről?
– Maga is tudja, hogy itt nem erről van szó. Ahhoz, hogy én ne érezzem magam fölöslegesnek, amint azt maga minden szavával, minden mozdulatával igyekszik hangsúlyozni, tudnom kell legalább, hogy mi történik, vagy mi nem történik. A felelősség oroszlánrésze mégis csak az enyém.
– Kérem. Semmi akadálya annak, hogy ezentúl minden mozdulatomról tájékoztassam a főnök urat. A következőkben például telefonálni fogok az ötezer milliméternél hosszabb ékszíjak ügyében. Ennek érdekében használni fogom a közös telefont. Bal lábbal előre lépek, a jobbal még előbbre, és így tovább.
– Porkoláb! – Loga kiáltása a fuldokló segélykérése. De Porkoláb nem kíván befürödni, és mentőöve sincs kéznél.
– Az ékszíjak a pofástörőkhöz kellenek, a rosták áttételei is lassan elárvulnak. Év elején nem szoktuk felélni a kiutalásunkat. A szóban forgó ékszíjakat az országban két helyen gyártják. Egyik helyen nincs kapcsolatom, itt minden alkalommal átgyalogoltak rajtam, vagy a pofám nem tetszett, vagy a hangsúlyom, vagy egyéb. A másik helyen egy hölggyel kezdtem, két bókkal és egy doboz csokoládéval. Az együttesnek ebben a kombinációban sikere volt, minden újabb alkalommal használt. Amikor a módszer avulni kezdett, nagyobb áldozatot kellett hoznom. Tovább léptem hát, bízva abban, hogy a nő minden korban nő. Nem volt annyira öreg, hogy nehezemre esett volna alkalmazkodni. Kellemesen és hasznosan, a lehetőséget ő teremtette ki. Később áthelyezték, de ez akkorra már nem volt akadály. Megszokták, hogy vagyok, hogy soha üres kézzel nem megyek, tehát nem is távozhatom úgy. Az ékszíjakkal kapcsolatban ennél többre nem taníthatom, főnököm.
– Igen. Sajnálom, hogy ezután így lesz. Megtörtént, nem tőlem függött. Ha hiába kértem, bizonyára hiába is követelném.
– Utasítson, főnök úr, ahogyan a nagykönyvben írják.
– Hihet, amit akar, ez is csak egy hely. Ez ugyanolyan hely, mint a többi. És nekem itt nagyon jó. Az embernek különben sem muszáj minden kihívásra válaszolnia.
– A főnök úr jobban tudja. A főnök úr fentről jött. Ott fent mindent jobban tudnak. Azért vannak ott fent.
– Jól van. Maga azért csak tájékoztasson engem mindenről, ami az osztályunk ügyviteléhez tartozik. És elsejére véglegesítse a jövő évi anyagmeg cserealkatrész-szükségletet. Az anyag; és cserealkatrész-szükséglet összeállítása mindennél fontosabb. Nem hiszem, hogy pillanatnyilag lenne ennél fontosabb teendőnk.
– Igen, ami pillanatnyilag a legfontosabb, az a teendő. Ami teendő, az mindennél fontosabb. Akkor tehát a fontossági sorrend eldöntetett.
Porkoláb visszaül az asztalához, nyomtatványokat vesz elő, egymáshoz illeszti, összeragasztja őket, hogy elég szélesek meg hosszúak legyenek a kimutatáshoz szükséges adatok befogadására. Komótosan vonalaz, ügyel a külalakra, többször is újrahegyzi a ceruzáját. A kimutatás csak akkor igazi kimutatás, ha olyan, mintha Fodor tata készítette volna.
Fodor tata. Ő eddig kimaradt. Maholnap egy egész hét telik el a Darabán búcsúztatója óta, és Fodor tatát azóta sem említette senki. Loga talán nem is tud Fodor tatáról.
– Főnök úr, tudja ki az a Fodor tata?
– Aki most betegállományban van?
– Az. – Az, akit legtöbb egy hónapon belül elkaparnak. A múlt csütörtökön mondta Vajcsuk professzor, hogy jó, ha még egy hónapig bírja. Darabán, ugye, még gondolkodik, hogy megsértődjön az óvszer-zrika miatt, vagy röhögjön egyet rajta. És nagy kegyesen úgy dönt, hogy röhögve megy nyugdíjba. Fodor tatának még jó féléve lenne hátra a boldog öregkor kezdetéig, ő már megkapta a maga ajándékát. Egy jó kis hasnyálmirigy-, gyomor-, máj-, öregistenrákot. Arcának derűrózsáit pernye színű bánat takarja, orra éléből vér serkenne a simogató ujjbegy nyomán. December elején kezdte érezni, hogy puffad, hogy fáj. Egy-egy decivel zsibbasztotta. Január közepén a tenyere keresztben befért a hasa és a szorosra húzott nadrágszíja közé. Elbúcsúzott: „Péter fiam, nekem szart a halott s fingott Fábián.” Nem volt szabad meglátogatni. Aztán üzent, hogy szabad, csak érzékenykedni nem szabad. Akárki elhiheti, hogy cudarul nehéz volt. Pedig Fodor tata egyszer már szemtől-szembe látta a halált. Mire is számíthatna ötvenhatban egy politikai biztos, akinek a körletében a keletről nyugatra tartó, különleges rendeltetésű vonatok megmagyarázhatatlan okokból majdnem két napot vesztegelnek? A halálos ítéletet utólag huszonöt évre változtatták. Tizenhárom és fél év vezeklés elégnek tűnt ahhoz, hogy megszabaduljon az elkárhozástól. Talán az is segített, hogy Porkoláb Jánosnak akkoriban még elég nagy szava volt. A vonatok végül úgyis tovább mentek, elérték rendeltetési helyüket és céljukat Nem a hála jele volt, hogy Fodor tata beajánlotta maga mellé Porkoláb Pétert, az úgy volt természetes. Darabán kegyetlen betörési módszereit, a rakoncátlan újonc tehetetlen vicsorgásait kedélyes mosollyal nyugtázta: „Ember lesz belőled, Péter fiam.” Lett. Valami emberforma. „Nyüvek vacsorája lesz belőled, Fodor tata.” Méltó válasz annyi év közös gürc után. Ocsmány az ember. Undorító hasonlatok melegágya.
Eltelik a délelőtt. Vonalazni kell, ragasztani, aztán ismét vonalazni. Még a tízórairól is el lehet feledkezni. Az utolsó vonal meghozza az éhséget. Kenyér, szalonna, tojás, mellette ki lehet bámulni az ablakon. Negyedóráig tökéletes a rend: kenyér, szalonna, tojás, tekintet ki az ablakon. Tökéletes szabadság, mintha egyedül lenne az irodában. Mindig megérzi, ha tapintatlanul figyelik, és Logának nem sikerül idejében elfordulnia. A ziccer tehát kihagyhatatlan. Kenyér–ló, szalonna–lovas, tojás–csákó: egy darab papíron átviszi Logához. Leteszi az asztalra, rá az összefűzött szerződések kinyitott dossziéjára.
– Kóstolja meg a szalonnámat, főnök úr!
– Köszönöm. – Loga fel se néz, lecsap egy katonára.
– (És ez most mi?! Ez most tényleg eszik az ételemből, vagy belement a játékba? Na?!)
– Jó. Nekem nem elég sós, nem elég füstös, mi másképpen szoktuk, de jó. Puha. Finom puha. Egy szalonnánál ez igen lényeges. – És bólogat, és elveszi a következő katonát is, az ötödiket, a nyolcadikat, valóban eszik, tömött szájjal próbál mondani valamit, de nem megy, a nyakát csavargatja, úgy segít magának nyelni. Aztán egy ív fehér papírt vesz ki a fiókjából, megtörli a kezét, a szóját, a nyelvével csettint. – Elkelne ezután egy jobbacska fröccs.
– Bejön. Ma, holnap, egy hét múlva, egy hónap múlva: Biztos bejön. – Porkoláb elsepri Loga asztaláról a maradék morzsát.
– Nahát, csak jöjjön! Nem fogjuk az ajándékozó után vágni. Nem fogunk mi új rendet teremteni ott, ahol már van egy. A szokás nagy úr. Hadd uraskodjon! Még akkor is, ha mi elvtársak vagyunk.
– Nemhogy egy kezdőével, egy rutinos vén rókáéval vetekszik a tájékozottsága, főnököm!
– Megboldogult mozgósító funkcionáriusi koromban szereztem.
– Aki a kísértésnek ellenáll, önmagát rontja meg.
– Remélem, nem lesznek majd kényszerítő körülmények.
– Csak azért, mert különben hülyének nézik az embert, vagy rosszindulatúnak. Minden ügyfélnek éreznie kell, hogy emberszámba veszik. A nyomorék koldusnak is jobban esik néha egy seggberúgás, mint egy undorral odavetett picula. Néhány nap múlva lejár a Magduska szabadsága, ő nagy segítségére lesz. Kimondottan nőies és csábos a mosolya.
A párbeszéd itt néhány pillanatig természetesen veszít a sodrásából. Új elem került élőtérbe, és Logának szomorú tapasztalata van mindenről és mindenkiről, aki vagy ami ismeretlen. Emiatt a hirtelen komolysága – csuparánc homlok, összeszűkült szemek. Még nem tudja, mekkora árat kell fizetnie az újabb ismeretségért. Közvetlenséggel próbálkozik, talán kimenti a kellemetlen helyzetéből.
– Hát én már soha nem tudom meg magáról, hogy mikor beszél komolyan, s mikor komolytalan?
– Az imént is komoly voltam, főnököm, most is az vagyok. Igyekszem minél tapintatosabban tájékoztatni az ügyvitelről, hogy ne érjék meglepetések. Magduska tényleg fontos tényező, ő ütemezi be a szállításokat. Ha új kliens jött, Darabán szívélyesen átpasszolta Magduskához. Szép, széles mosolya van, meg egy nagyon illedelmes mondata: „Hát… nem is tudom…” A kettő együtt mindenkit ellágyít. Öröm nézni, milyen alázatosak és szolgálatkészek, őt falják, de közben önmagukat fogyasztják.
– Egyszóval, én egy szervezett zsaroló központ főnöki székébe csöppentem.
– Képzelje el magát ugyanott kisinasnak.
– Na nem, ez így már túl sok! Ennek az elvtelen állapotnak hamarosan véget vetünk.
– Néhány perce ugyanezt az állapotot még mint hasznos szokást emlegette. Megjátssza az ingadozót, főnököm, vagy csakugyan az?
– Mindenben van egy határ, amit nem szabad túllépni.
– Egy? Sok. Ezért is szeretném, ha őszintén megválaszolna.
– Miért fontos az magának?
– Jó, ha az ember előre tudja, hogy beveszik-e a számításokba, vagy kihagyják belőle.
– Itt nincs helye a számítgatásnak.
– Á, nem olyan könnyű az, főnököm! Magából csak akkorra lesz igazán jó főnök, ha már érezni kezdi, mikor vagyunk túl kevesen a sokra, s mikor túl sokan a kevésre. Addig meg állandóan számítgatnia kell, ha nem akar bajt.
– Ha már rejtjelekben beszél, adjon kulcsot is hozzá.
– Itt munka van, rogyásig. És mi becsülettel helytállunk. Minden egyebet megpróbálunk közös nevezőre hozni. Gondolja, hogy ez megbocsáthatatlan bűn?
– Igyekezni fogunk, és el fogjuk nőni a rossz beidegződéseket.
– Magáért, főnököm, én akár a következő perctől is. Én leszek a legöntudatosabb beosztott a világon. És Fodor tatát sem kell már beszámítania. De a Magduska arcáról kár lehervasztani azt a szép mosolyt. És a szomszéd irodában a másik két beszerző kolléga, a számlázólány? Ha a főnök úr a soha nem látott nagynénikéjéhez menne először látogatóba, nem vinne neki legalább egy csokor virágot? És várna ezért valami ellenszolgáltatást? Bele kell törődnie, főnököm, hogy az emberekben egészséges egyensúlyra jutott a jószívűség meg a bűntudat.
– Fantasztikus egy pofa maga, Porkoláb!
– Csak egy átlagpofa, főnököm, csak egy átlagpofa. – A széttárt kar a szabadkozás jele, de a hangsúly már a győzelemé.
Loga nem akar vesztes lenni. Úgy tesz, mintha az ellenfél sem ő lenne, hanem csak annak valami jelképes megbízottja, esetleg a vád védője egy feltételezett előcsatározáson. A hallottakon mindenesetre el lehet mélázni. Az ablak szép világos folt, alkalmas arra, hogy a méla tekintet megpihenjen rajta. Aztán vissza lehet fordulni, és minden átmenet nélkül bele lehet süllyedni az irattengerbe.
Porkoláb el van felejtve. Akarja, nem akarja, érzékelnie kell a Loga szembetűnő szorgalmát. Rábólint. Elégedett lehet, a főnök napjai nem telnek értelmetlenül, az elmúlt évek során berozsdásodott szerkentyűben megmozdult valami. Ha megkérdeznék, nem tagadná, hogy már régóta tudni szeretné, kiknek van hasznuk az idő előtt berozsdásodott szerkentyűkből. De nem kérdezik. És neki van annyi esze, hogy kérdezetlenül nem nyilatkozik.
Három előtt tíz perccel végez a csapágyak lajstromával. Ha pontosan számolna, három nap is kevés lenne az ötszázvalahány méret és típus összeírásához. Tapasztalatból tudja, hogy a szükséglet kiszámíthatatlan, ezért nem érdemel három óránál több fáradságot. Csak arra törekszik, hogy mindenből a kétszeresét kérje annak, amire megítélése szerint szükség lehel A lajstrom úgy sem végleges, a jóváhagyásig három, négy ellenőrzésen is átmegy még, egy-egy piros ceruzás áthúzás, egy-egy nagy kérdőjel, hagyni kell, hogy minden vizslató szem megőrizze a látszatot: ismét megszolgálta az esedékes fizetését. Ahol az adatai hiányoznak, ott úgyis a PFJ módszerhez folyamodik (Porkoláb-féle javaslat). A módszer nem más, mint Darabán bürokrácia axiómájának gyakorlati alkalmazása: „Hazudni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” A nagy költő alig módosított halhatatlan szaval. A lényeg: a valóság is ugyanolyan megmérhetetlen, ellenőrizhetetlen legyen. Ha mindehhez egy szakértő hozzászámolja, hogy melyek azok a méretek, azok a típusok, amelyek széleskörű alkalmazásuk miatt bármely időszakban hiánycikké léphetnek elő, megsokszorozván ezáltal valós értéküket, (tág cserelehetőségeket biztosítva) ez illető máris majdnem tökéletes munkát végzett. A további tökéletesítéshez szükséges még persze csak a beavatatlanok kedvéért, és csak ceruzával – feltüntetni a valós mennyiségeket, aztán akár oda is lehet nyomni a kész lajstromot a főnök orra alá.
Galopp közben hirtelen visszafogott versenyló sem horkanhatna különbül. Loga hangja nehezen áll össze értelmes szöveggé.
– Mi van? Mi ez?
– A csapágyak. Gondoltam, a főnök úr ellenőrizni óhajtja alázatos szolgájának munkáját, mielőtt gépelni adnánk. – A test tartása alkalmazkodik a szöveghez, színpadiasan ripacs: a felsőtest derékból előrehajlik, a tekintet a padlóra szegeződik.
– Alázatos? Maga? – A Logáénál szomorúbb tekintetet elképzelni sem lehetne.
– Hát nem az? (Az iskoláját, már megint sajnálni kellene!)
– De. Az. – És megtörténik az újabb csoda. Loga a legmélyebb árokban is feltalálja magát. Állát dörzsöli, határozottan dől hátra a széken. – Nem fogom aprólékosan ellenőrizni. Megbízom magában, Porkoláb. Legfennebb néhány szúrópróbát végzünk majd közösen, ha mindennel készen lesz. – Megbocsátás van a mozdulatában, és kegy is, amint eltolja maga elől a listát.
Porkolábnak nincs választása, le kell nyelnie a galuskát. Hozzágondolja a tejfölt, a túrót, hogy elviselhetőbb legyen. Aztán csomagol, felül az asztalára, dudorászik, hozzákopogja a ritmust.
A gőzsíp hangja együtt szólal meg a Logáéval. A két hang keveréke vegyes hatást vált ki.
– Mi lenne, ha meginnánk valahol egy pohárkával ebéd előtt?
– Magával? – A kérdés sértőn hangzik, pedig csak az őszinte csodálkozás visszhangja.
– Igen, az istenbe is, velem! Miért olyan furcsa ez? Miért? – A második rákérdezés fölösleges. Már az első után sem furcsa semmi. Ki kicsodát kötelezhet?
Porkoláb rábólint.
A kaputól száz méterre ott a harmadosztályú alkalom. Étteremnek túl koszos és hangos, kocsmának túl sok benne az ülőhely. „ÉNEKELNI TILOS!” „KISKORÚAKAT ÉS ITTAS SZEMÉLYEKET NEM SZOLGÁLUNK KI.” A táblák mögött tiszta a fal. Ha egy nap eltűnnének, minden törzsvendégnek hiányérzete lenne. Fizetésnapokon, ünnepek előestéjén elviselhetetlen a torlódás. Porkolábban feldereng az első méreg emléke: a pincér letörli előtte a fényes asztallapot, s ő galambszürke öltönyében odakönyököl az üveg söre mellé, hogy feladja Gombosnak a leckét az első nagy út előtt: amőba alakú pecsétet vitt magával a zakó mindkét ujján.
– Itt? – érti el Loga mozdulatából a szándékot.
– Itt, vagy máshol, ahol akarja.
Porkoláb szótlanul előrelép. Zsivaj, füst, egy kis alkalmi hangoskodás is hamar elcsitul, csak zsivaj marad és füst. Aki szédül, miközben undorodik, ne akarjon mindenáron magas martról belebámulni a szennycsatornák medrébe, ott szédülni életveszélyes. Tíz perc hangtalan szemlélődés, indulatcsonkítás, aztán megérkezik egy-egy deci vodka. Az érzelmek nincsenek mindig az ember arcára írva, ezért a hangulatváltozással tüntetni kell. Mosoly, derű, barátságos poháremelés.
– Hát akkor egészségére, főnököm! Fenékig! – És kiissza. Aztán nézi Logát, számolgatja apró kortyait, amint kiszopogatja a pohár tartalmának felét. – Szóval csak félegészségemre!
Loga cigarettát kínál. A visszautasítás hevének két füstszűrő az áldozata. A hozzá tartozó dohány egy ingerültségét visszafogó ember markában porlik el.
– Mondja, Porkoláb, tulajdonképpen mit gondol maga rólam?
– A főnök úr hogy szeretné, mit gondoljak?
– Próbáljon meg egyetlen percig komoly lenni. Kérem.
Egy szippantás a füsttel telített levegőből, visszatartott lélegzet, negyvenhétig sikerül elszámolni, jelentéktelen teljesítmény, a fürdőkádban, víz alatt, már kilencvenhatig is kibírta, ki kell engedni a levegőt, és válaszolni kell.
– Csakugyan őszintén akarja, főnököm? – Mereven odanéz, ahonnan a választ várja, felbátorítja a kamaszos, kajla bólintás. – Nos, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor maga az a megunt elvtárs, aki miatt egy Porkoláb nevű közember ismét nem tudott eggyel fennebb lépni a kurva ranglétrán.
– Maga mindig és mindenhol ilyen őszinte? Vagy tekintsem megtiszteltetésnek, hogy kivételez velem?
– Hazudni is tudok, ha úgy jobban esik. Igen kellemesen és szépen hazudok, ha kell.
– Nem kell. És azonkívül?
– Mi lehet még azon kívül érdekes?
– Ma itt, holnap ott. De az ember mindenütt ember. Van valami, ami ennél érdekesebb?
– Ja? Persze. Nekem is van egy főnököm, magának is van egy főnöke, aki egyben mindkettőnknek főnöke. Az én főnököm folyton az ő főnökéhez szaladgál, aki egyben mindkettőnknek főnöke, és bepanaszol, hogy én nem tisztelem eléggé az én főnökömben az én főnökömet. Egy emberről már ennyit is bőven elég elmondani. De magánál azt is figyelembe kell venni, hogy honnan jött.
– Mert maga szerint mit jelenthet az, hogy én innen vagy onnan jöttem?
– Mindennek a gyökerét.
– Ne példálózzon itt nekem elvont kifejezésekkel. Nem keresztrejtvényt akarok fejteni. Mondja meg tisztán, mi kivetni valót talál abban, hogy honnan jöttem?
– Éppen ezt, látja, hogy maga nem érti egy Porkoláb nevű közember legőszintébb szavait. Hogy is érthette volna meg akkor azokét, akik határoznak. És maga ráadásul az a fajta, aki szégyenli megkérdezni, hogy ha nem itt van, miért van ott, hogy ha nem így van, miért van úgy, vagy egyáltalán, hol is van, hogy is van?
– Maga sötét tévhitben él, porkoláb. Istenem, ki hitte volna? Remélem, egyedi eset.
– Maga viszont típuspéldánya azoknak, akik, ha úgy kérik tőlük, csak derékszíjon felül látnak. Magától már el lehet várni, hogy azokról is elhiggye, örömükben éppen aranyat szarnak, akik kínjukban kucorodtak le. Ezek itt mi, azok ott ti. Sötétben is tisztán látja a válaszvonalat. Különben nem mondta volna azt, hogy reméli, hanem tudta volna, hogy egyedi eset vagyok.
– Én nem voltam vak, és nem voltam elfogult. Elvárom, hogy ne vakon és elfogultan ítéljenek meg.
– Mert maga mindig mindent úgy tett, ahogy jónak gondolta, és nem úgy, ahogyan az írott szövegekből kiragadott szavakat értelmeznie kellett?!
– Ismétlem, sem vak, sem elfogult nem voltam.
– Bizonyisten nem. Megállt az ajtóban, onnan nézte, hogy mi lesz abból kint, amit odabent mondtak. Csakhogy nekem a kinn van benn és fordítva, és én előbb-utóbb rászólok arra, aki a biztonság kedvéért mindig az ajtóban állingál, hogy vagy ki, vagy be, mert fázom. Különben is, rühellek mindenkit, aki abból akar megélni, hogy másokat idéz. Csak arra vagyok hajlandó odafigyelni, akinek az ezredszer elduruzsolt szöveg is átszűrődik az agyán. Más szóval, aki ember módjára gondolkodik is. Cogito, ergo sum. Aki nem kogitál, az vegetál. Azt kifricskázzák.
– Nem tartom magam filozófusnak, de robot sohasem voltam. Ezt bizonyítani tudom, ha kell.
– Kifricskázták? És balszerencsémre éppen oda pottyant, arra a helyre, ami egy magamfajta szegény kucorgó kódisnak édes vacka lehetett volna. Főnököm, magának már rég tudnia kellett volna, hogy ha elmozdították, miért nem felfelé mozdították, valamelyiknek a helyére azok közül, akik néhány napja még az ujjukkal mutatták a megadott irányt. Vagy maga azt az ujjukat nem látta? Csak azt, amelyikkel fenyegetnek?
– Nem hagyom magam felbőszíteni.
– Jól is teszi. Az igazi hősök mind így viselkednek.
– Aki nincs benne, nem is sejti, mit vállal magára ott egy ember. Tudja-e maga, mit vállal magára?
– Önkéntes rabszolgaságot.
– Na de...
– Vagy a végrehajtó egy időben hálás és büszke szerepét? Akár az ítéletvégrehajtóét is?
– Kérem, türtőztesse magát. Akármilyen elfogult, igyekezzen néhány pillanatig tisztán látni. Képzelje oda magát az üllő és a kalapács közé.
– Ki vagy mi kényszerítette, hogy odabújjon? Vagy mégis jószántából ment. Hagyjuk ezt, jó? Van egy rendes mestersége. Ha már a kezdetén elhatározza, hogy megél belőle, most nem került volna sor erre az utálatos vodkaparti-paródiára.
– Nem fél, hogy bosszút állok magán azokért, amiket itt a fejemhez vagdos? Utóvégre a főnöke vagyok, és még jó ideig az is maradok.
– Maga még csak négy napja főnököm, és máris úgy ért az egészhez, mint elefánt a menüetthez. Ha egy év múlva áll le velem őszintésdit játszani, kezitcsókolomot köszönök, és a gyomorsavtúltengésemre hivatkozom, amely ellen az asszony már melegíti a tejlevest. De magának még ahhoz a rongyos egy évhez sincs türelme. Maga már a tegnap is csak azzal volt tele, hogy ma is főnök lesz. Mit akarhat tőlem a főnököm, ha két nap ismeretség után elszalad a főnökéhez, hogy kipanaszkodja magát rólam? Hallgassa meg a tanácsomat, főnököm! Ha utoléri a nagydolog, böjtöljön ki egy rendesebb budit. Büdös lesz a hely maga körül, ha csak úgy, nyögve leguggol az első ingerre.
– És ha kivárom azt a bizonyos évet, és akkor ejtem magát?
– Megítélhetetlen helyzet. Lehet, közben eszébe jut valakinek, hogy ott van a Porkoláb főnöke, az már egyszer bebizonyította, hogy használható. Az a valaki már megint megkérdezi, hogy hull-e a szőröd, nyuszika? És ha nem, irány vissza a medvék közé. Vannak feladatok, s azokat mind-mind rá kell bízni valakire.
– Nem mondhatnám, hogy finomkodik a kifejezésekkel.
– Ha mondhatná, se finomkodnék. Nem azért ültem be ide magával, hogy megkérjem a kezét.
– Tudom, mit vár. Hogy megsértődöm, hogy dühöngeni fogok. De én nem szerzem meg magának a legédesebb örömöt.
– A helyzet adott, főnököm! Én ok nélkül senkinek nem török borsot az orra alá, én egyik nap is, másik nap is tudom, hogy mit kell tennem az alatt a nyolc óra alatt. Magának miattam, a munkám miatt nem lesz baja. De nem várja, hogy kinyaljam azért, mert maga a főnököm. Egy: elütött havi három, hivatalból járó százastól; kettő: azzal, hogy elütött a lehetőség reményétől is, beletojt a lelkivilágomba, annak a kellős közepébe. Hogy egyebekről ne is beszéljek. Nekem van két gyerkőcöm, azokat is megtanítom, ha olyasmit nem tudnak még, amit én már tudok. Maga se lenne kivétel, ha megkérdezne.
– Csakhogy én a segítőkészségnek semmi jelét nem vettem észre magán.
– Ne várja, hogy csucsujgassam, mint egy óvodást. Okleveles közgazdász, még ha nincs is különösebb érzéke hozzá.
– Honnan tudja, hogy nincs?
– Nem úgy kezdte. De hadiállapot azért nincs közöttünk. Végül is nem szántszándékkal tolt ki velem. Jobban mondva, nem tudta, hogy éppen velem fog kitolni. Baráti elnézést minden esetre ne várjon el tőlem. Mi más-más iskolát jártunk. El kell hinnie, hogy a mi szakmánkban kéz kezet most. Anyagokkal dolgozunk, s ahhoz nem kell képmutatás. Képmutatás csak a szavakhoz kell. Ha akarja, hogy valaha is elfogadjam főnökömnek, próbáljon meg átállni.
Logának nincs szava. Az agya is, a szíve is anyag: az agya lüktet, a szive dörömböl. Innia kell, hogy eltitkolhassa, mennyire nincs szava. A maradék kortyot nyalogatja, elzsibbasztja az ínyét, jó álca egy pohár ital. Még ha ízetlen is már, amire lenyeli.
– Magának borzasztóan rossz véleménye lehet, Porkoláb. Hamisan rossz. Lenyűgözi a saját felfedezésének fontossága. Minden tagját átitatja a lelkesedés. Maga egy megnyomorított ember, Porkoláb. Maga teli van gyűlölködéssel is.
– Téved. Ez nem gyűlölködés, ez valóságérzék. – Feláll, oldalra lép, a széket az asztal alá tolja. – Nem tiszteletlenségből hagyom itt, mennem kell a gyerekek után. – Köszönés nélkül megy el, magával viszi a Loga döbbenetét.
A lépcsőre kényszerül. Arcába mar a hideg, keze görcsösen kapaszkodik a hátsó ajtó fogantyújába, harminc testet kell tartania, életük minden terhével, súlyával ránehezednek. Sem keserűség, sem diadalérzet nincs benne, sajog a tettenérés, hogy csakugyan az egész világot gyűlölni tudná: a buszt, a ránehezedő embertesteket, a saját kapaszkodó kezét, a szerteszét csapongó gondolatokat. Kitörni készülő átkainak nincs céltáblája. Ki az, aki miatt már a saját erejéből kiteremtett, személyes kényelmét sem élvezheti? Füle kérgessé dermed az állandó jeges áramlatban, feje nem fér be a feltűrt kabátgallér mögé.
Áldás a gyermek, mindkét combjára édes, meleg béklyó simul. Jancsikát a karjára emeli, Anikót kézen fogja, egymáshoz tapadnak, mintha öszszeforrottak volna. Jancsika a nyakába kapaszkodik, arcát az övéhez nyomja, az Anikó tenyere meleg, mint a galamb hasa, a gyermekarcról egész testébe átsugárzik a meleg, hevíti, izzik tőle kívül-belül, egyszerre boldog és boldogtalan.
Ilon már otthon van. Nincs ideje viszonozni a csókokat, egyáltalán nincs ideje a gyöngédségre, az asztalt teríti.
A párolgó leves illata csábít, tele a tányér. A kanalak koccanása, a halk szürcsölés külön-külön is hangulatderítő zaj. Béke van, langyos, ernyesztő, családias béke.
Porkolábot is készületlenül éri a saját kérdése.
– Na, mi van az üzletben?
– Német zippzárakat kaptunk, nagyon szép pasztell színekben. – Gyanútlan, de egyetlen mondatnyi az Ilon boldogsága. Mire megeredne a nyelve, már kijózanodik. Porkolábnak annyit sem jelent az üzlet, mint vak rókának a Fiastyúk taraja. Aztán mégis visszakérdez. – És nálatok?
Fél perc telik el két jó falat között. Válaszolni kell: az étel ízletes, főzés közben Ilon soha nem felületes, ezt méltányolni illik.
– Logával ittam. – Csak úgy félszájjal mondja, jobb a hatás, ha megjegyzésének nincs hangsúlya, jelentősége.
Pedig van, s ezt Ilon is nagyon jól tudja. Nem is titkolja, hogy meglepődik.
– Talán csak nem?
– De. Kíváncsi volt a véleményemre. Megmondtam neki.
– Te is éppen vele állsz le politizálni.
– Politizálni? Én? Vele? Odavágtam egy követ a bokorhoz, hogy kiugorjon belőle a nyúl. Csak látni akartam, hogy van-e? Kisvadakra nem vadászom, merő részvétből sem.
– Na és, kiugrott-e?
– Szerelmes önmagába. Legszívesebben tükör előtt táncolna egy kötélen. De sem tükre, sem egyensúlyérzéke. És azt hiszi, hogy ezért is én vagyok a hibás.
– Szerencséjére nem volt kezed ügyében az a bizonyos kanál víz, ugye?
– Ugyan már! Semmi bajom vele. Lényegében ő az, aki jól csinálja. Érzi az idők szavát. Kiért? Miért? Ha kell, hát kell. Magasra száll a madár.
– És azzal te is végre révbe jutnál.
– Ne légy balga! Azt a helyet Logával már betáblázták. Most eleve, aztán egy másik Logával, egy harmadikkal, egy negyedikkel… Áll is eszemben…
– Nem tudod te olyan könnyen feladni.
– Ami engem megillet, az úgy is kicseppen, akár Loga legyen, akár más. A többi, jól, rosszul, megy magától, amíg a tehetetlenség hajtja. Mikor nem megy, megáll. Keresnek egy másikat helyettem. Lehet, hogy az szívből is tudja majd csinálni. – Az étel kifordul a szájából. Ez minden. – Eltolja a tányért. Sajnálkozik. Önmagát sajnálja, a világot sajnálja. Meg kellene szökni minden elől. De erős börtön a test, s a toronyban szívós ösztönök őrködnek, megvesztegethetetlenek. Nem tud jó lenni, nem tud kedves lenni, nehezére esik a jótékonykodó képmutatás. Önzőnek kellene lenni, önző módon őszintének. Legfennebb letisztulna a kép, nyilvánvaló lenne, hogyan tud megbirkózni egy ember egyedül a nyűgeivel. A káromkodást még elmorzsolja a fogai között, de a kérdés már szárazon reccsen: – Most mihez kezdjek? – Tekintete tétován Ilonra síklik.
– Kimehetnénk vásárolni. Harisnyanadrág kellene a gyermekeknek. Két hét alatt elnyűvik a fejét, vagy felfut rajtuk a szem. Mosni sem érdemes már.
Úristen, hogy lehessen komolyan venni, és ugyanakkor válaszolni is?! Csakis röhögve.
– Egyetlen százas minden vagyonunk. Szombatig kibírják.
– Akkor legalább sétálhatnánk egyet. – Ilon hangja halk, tapogatózó.
– Nem bánom, sétáljunk egyet.
Céltalanul indulnak, céltalanul bolyonganak, céltalanul érkeznek haza. Porkoláb mégis erőre kap, hasznosnak érezte magát a szánkóhúzó szerepében. Aztán egy- egy lefekvés előtti csók, az elmaradhatatlan esti gyöngédség, és rögtön utána le lehet omolni az egyik fotelba.
Arra ébred, hogy Ilon költögeti.
– Itt akarod átaludni az éjszakát?
Elég riadt félálomban, bambán rábámulni az ostoba kérdésre, Ilona azonnal hajlandó szaporítani a szót.
– Tíz óra elmúlt, megvetettem az ágyakat. Lefeküdhetsz ember módjára, ne nyomorkodj abban a fotelban. Otthon vagy, nem átutazóban, mint egy állomáson.
Porkolábot körbefonja, elringatja a hangkoszorú. A szavak útközben elértéktelenednek, nem is hatolna el a tudatáig. Kábán vetkőzik, lusta rákérdezni az értelmetlenségekre, de Ilon nem hagyja magát.
– Nem várhatunk szombatig. Csak nem engedhetem őket lyukas harisnyával. Eszik a harisnyát. És én gyűlölöm a lyukas harisnyákat. Nézni se tudom a lyukas harisnyájú gyermekeket, nemhogy szeretni.
– Kibírod, kibírják, két napig senki nem halt bele a harisnyák lyukába. – Istenem, milyen jól esik egy nagyot, békítőt ásítani! Édes, édes álom!
– Én igen. Nem a harisnya lyukába, szégyenembe.
– Teszthalál lesz. Hamar feléledsz, volt már rá példa.
– Ne vacakolj, Péter, ide kell adnod azt a százast.
– Az én százasom. Aranytartalék.
– Rendezel te magadnak másikat. Mint a múltkor, amikor benzinre kellett. Kapsz tőlem egy szappant. Te meg odaadod az egyik öngyújtódat. Úgy sem használod őket.
– Nem bánom, adsz két szappant, az elég lesz.
– Egyet. S az öngyújtóval kipótolod.
– Jó. – Ilonnal nem kell, nem szabad ellenkezni, menekülni kell a nyakassága elől. Az ágy jó rejtekhely, az álom még jobb, a lehunyt szemek mögül tekintve még az ébrenlét is elviselhetőbb, békésebb, kellemesebb a világ. De a szemek nem engedelmeskednek. Kipattannak, engedik szabadon elröppenni az álmokat. Talán a sötétség segíthet. Ilon úgyis átrágta már magát a maga két altató oldalán. Sötétben olyan jól lehet az élet álombaringató szépségeire gondolni. És sokadszor eszébe jut a hamburgi kiruccanás.
A kikötő világa lenyűgözte. A lankadatlanul zajló élet, a zsivaj elszédítette, a tobzódó hangok káosza elkábította, úgy érezte, hogy cinkosává lett a rend titkának. S azóta is, valahányszor felidézte a képet, a cinkosság tudata mindig megnyugtatta, már-már boldoggá tette. Azért az ajándéknapért mindig hálával gondol Vilire. Pedig csak tizenöt márka zsebpénzt kapott tőle, előre látta a szabad kószálás lehetséges, a felszabadultság érzetén túli, kétértelmű örömeit. A délutáni találkahely felé menet engedett a kísértésnek, bebátorkodott a St. Pauliba. A valóság odabenn túlnőni látszott a Vili videokazettáinak jelenetein. Nem várta, hogy a nők magamutogatása, szemérmetlen magakelletése olyan fonák hatással legyen rá. Értetlenül bámult bele a kifejezéstelen tekintetekbe, undorral fordult el az érzéketlen csábmosolyban fürdő, kikent-kifent arcoktól, amelyek olyanoknak tűntek, mintha a vastagon felkent festék tartaná össze rajtuk a petyhüdt, szétmállani készülő bőrt. Egyetlen arcot látott, amelyből két, élettel telt szempár fürkészte őt, tekintete mohón futott végig az archoz tartozó testen, a vörös szatén bikini kiemelte arányait, kívánatos volt, azonnal úrrá is lett rajta a vágy, amelyet – Vili fukarságát átkozva – csak nehezen fojtott el. Rongyos ötven márkán múlott az aznapi teljes öröme. Egy őszülő, vörös szakállú, csupa-pocak ember késztette érzelemváltoztatásra. Leszólította, majd a bejáratot takaró függöny elé vonszolta, amelyen éremnyi nagyságú lyukat vágtak a szem magasságában, a lyukon benézve látta, amint a sötét tónusú rivaldafényben egy férfi meg egy nő meztelenül párosul. A puszta kíváncsiság vitte be, lefizette a tíz márka beléptidíjat, amiért egy korsó sört is kapott. De alig telepedett le egy üres asztal mellé a sötét teremben, azok ketten abbahagyták a mutatványukat, leültek egy-egy székre, és szívni kezdték a semmiből előszedett, égő cigarettájukat. Sejtése két perc elteltével beigazolódott. Az emelvényt hirtelen világos fénynyaláb pásztázta át, azok ketten azonnal felpattantak, és ismét párzó helyzetbe álltak. Néhány másodperc múltán belépett a terembe egy hozzá hasonló, gyanútlan balek. Mielőtt a mutatvány félbeszakadt volna, közelebb lépett az emelvényhez, de hamar elpárolgott a kedve a bámészkodástól: sem a férfi, sem a nő nem volt a legvonzóbb példánya nemének, utálatkeltő volt, ahogy közönyösen szembebámultak vele. Az átejtettek dühe kifelé menet lelt benne szabad útra, félig telt korsóját az egyik asztalra borította. Odakinn még jó percig hallotta a csupapocak tulaj átkozódását. Visszament a kirakatban látott fiatal nőhöz, de az már eltűnt. Egy ideig szorongva állt az üres kirakat előtt, féltékeny volt a soros szeretőre, irigyelte az ötven márkáját, meg az érte kapott élvezetet, mígnem döbbenten tapasztalta, hogy a nő ismét ott van, karnyújtásnyira tőle. A látomás elől ijedten menekült Vilihez. Az esti italozást meg videózást követő magány megoldotta a vonzalom talányát: a hő szenvtelen magamutogatásán is átderengett valami tiszta szemérem, a kiszolgáltatottak arcán át-átfutó szomorúságárny, amely különbbé tudná tenni bármely egyszeri alkalomnál. És balga boldogságot érzett, amiért Vili előrelátó fukarsága megmentette egy szerelemre vágyó nő megrontásától, meggyalázásától.
A csend hiába kínál alkalmat a tiszta emlékekre, Porkoláb érzi, hogy képtelen lenne belealudni ezekbe az emlékekbe. A jobb oldalára fordul, közelebb húzódik Ilonhoz. Az alsó, jobb kezét átdugja Ilon dereka alatt, benyúl a hálóinge alá, megfogja duzzadt, még rugalmas mellét, bal kezével átkarolja a csípőjét, s tenyeret az asszony meleg combjai közé csúsztatva, simogatni kezdi a puha, kellemes tapintású bőrt. Fél perc múlva Ilon, a félálom s az érzékiség vegyes kábulatában lebegve, engedelmesen szembefordul vele.
(Folytatjuk)