DOKUMENTUM Gondolattöredékek Székely Jánosról Nem volt a barátom. Legalábbis nem volt az a klasszikusnak tartott montaigne-i felfogás szerint, hogy a barátság az egymásba kapcsolódó azonos gondolatok, vélemények, ítéletek, akaratok állandósult köteléke. Nem voltunk "egyetlen lélek két testben", semmilyen "ki nem mondható és végzetes erő" nem kapcsolt össze, s azt sem merem leírni, hogy "annyira égő szeretettel figyeltük a másik útját és vívódásait, hogy jobban érzem saját gondjait az enyémnél is, és nagyobb bizalommal fordulok feléje, mint magamhoz". Kapcsolatunk nem volt "eggyé hangoló barátság"-ként jellemezhető. Székely János, látszólag paradoxálisan, ugyancsak a francia moralista-bölcselő fejtegetései értelmében, a barátom volt, valóságszemléleti, gondolkodásbeli különbségeink, illetve különbözésünk folytán. Azáltal, hogy "Ő - ő volt, mert én - én voltam." A másság kohéziója érvényesült, teljesedett ki egy véletlen szülte kapcsolat következtében: 1948 ősze és 1951 nyara között évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Bolyai Egyetem filozófia-lélektan karán, azonos profeszszorok előadásainak, szemináriumainak résztvevőjeként, egy kis létszámú évfolyamon, mely 11 rendszeresen bejáró, valamint két csak vizsgázó hallgatóból állt. Ebben a kisközösségben néhányunkkal, közöttük Jánossal is, közelebbi kapcsolatba, amolyan véletlen barátságba kerültem, anélkül, hogy - mielőtt ismertük - kerestük volna egymást. Egyébként igen kis létszámú volt maga a filozófia-lélektan-pedagógia kar is. Szellemárnyak közt élek. Az önmúltba forduló elmagányosodás a megöregedettség cáfolhatatlan tünete. Az a fürtösen feltörő személyes emlékek áradása is. Hány érdekes sors, hány részben elmerült, részben megvalósult szellemi pálya kiröpítője volt a kar, ezen belül évfolyamunk is. Tehetségeké, akik jobbadán írásos munkálkodásukkal, nyomot hagytak az időben. Egyértelműen jó barátom volt, tudom, ma is az, Incze László, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum létre vajúdója, több hely-, kézműipari- és céhtörténeti értekezés szerzője; Saszet Géza, a Bizonyság című verskötet szerzője rövid ideig a logika egyetemi tanára, majd a kolozsvári Állami Magyar Színház könyvtárosa; a regénybe kívánkozó drámai életsorsú Selinger Zsuzsa, aki Széll Zsuzsa néven publikált, egy ideig az Utunk szerkesztőségében dolgozott, majd Budapestre kényszerült áttelepülni, ahol - tudomásom szerint - ragyogó egyetemi karriert futott be, több nagy sikerű kötete jelent meg. Olyan osztálytársaimat mint Balázs Sándor szociológus-politológust, közéleti szereplőt 1989 után, vagy Bodor Pál újságírót (Diurnus), írót, lap- és tévészerkesztőt, sereg vers- és prózakötet szerzőjét bemutatnom fölösleges, lévén közismertek, miként a fölöttünk járók közül Benkő Samu, Szőcs István, Tóth Sándor, Tordai Zádor, valamint tanáraink is, Gáll Ernő, Gaál Gábor, Szabédi László, Imreh István, Hajós József, Zörgő Benjámin, Csehi Gyula, a szegedi egyetemen József Attilát is tanító Tettamanti Béla, Földes László s még jó néhányan, hiszen mi a temérdek óraszámban leadott marxizmus, dialektikus és történelmi materializmus mellett a filozófiáról, a filozófiatörténetről tanultunk a legkevesebbet, de voltak politikai gazdaságtan, történelem, logika, biológia, lélektan, egyetemes irodalom, fizika- és matematikaelméleti előadások, a szüntelenül módosuló, változó, benyomásom szerint a kapkodva rögtönzött tantervek szerint. A hallgató, ha úgy tetszik, akár egy enciklopédizmusra vezérlő kalauznak is tekinthette ezt az ismeret-masszát, volt tehát bőven amit osztani és szorozni beszélgetéseinkben és vitáinkban. Egy szeminárium kezdésére várakozva skiccelte le észrevétlenül fizimiskámat Székely János, valamikor 1949 elején, talán még - de erre sem esküdnék meg! - az Arany János utcai épület könyvekkel bélelt falú előadótermében, aláírásával is hitelesítvén az általa láttatott portrét. De térjek vissza a megpendített alapvető kérdéshez, a Székely Jánoshoz fűződő "barátság"-hoz. Abban az alapvető kérdésben különbözött a véleményünk, hogy mi korunkban az írás, a költészet szerepe, funkciója, sőt missziója. Székely Jánostól az a felfogásbeli különbség választott el, hogy az irodalom, a versírás, a közlés feladatát eltérően értelmeztük. Én hittem a "társadalmi megrendelés"-ben, abban, hogy a költő kötelessége a dolgok menetét közvetlenül befolyásolni, hogy verseivel mozdítania kell - a társadalmi haladás érdekében - olvasóinak mentalitásán. Az "objektív valóság" tükrözése, a "társadalmi fejlődés szolgálata, az ez iránti elkötelezettség" kulcsfogalmakat jelentettek számomra, mely abban csúcsosodott ki, hogy a költő tehetségét állítsa a köz szolgálatába, személyes mondandóját rendelje alá a közügyiségnek, tehát a vers legyen világjobbító szándékú "hasznos akarat". Viszont János nem volt hajlandó - sok, köztük néhány nagy tehetségű idősebb kortársától is eltérően - a dolgok társadalmi vetületét befolyásoló verseket írni. Lényegében mindenestől - ne váltsuk aprópénzre a kérdést - elutasította felfogásomat, melyben - nézzünk szembe valamikori önmagunkkal! - sok volt a messianisztikus dogmatizmus, a felfogásbeli primitívség - sőt miután politikailag manipuláltak -, a naivság, sőt balgaság. Az ekként felfogott, ideologizált lírával szemben nyilvánvalóan a szubjektív, irodalomközpontúan esztétizáló hajlamának és hangvételének volt igaza. Akarva-akaratlan elválasztott Gaál Gáborhoz fűződő kapcsolatunk különbsége is. Székely János a négy évfolyam közös Gaál-szemináriumában, nem a diáktársakkal, hanem inkább a professzorával vitázott, akinek felfogása taszította, esetleg ingerelte, mindenképpen provokáló szándékú megjegyzésekhez vezette. Erről, úgy emlékszem, írt is. Engem Gaál súlyos, szigorú, gyakran mogorva, nyomasztó személyisége semmilyen vonatkozásban nem zavart, riasztott. Ha helyén való így fogalmaznom, úgy éreztem, hogy kedvel. Fél évszázaddal ezelőtti gesztusok jutnak eszembe, pl. a Horea úton maga mellé intett, táskájából egy könyvet vett ki, nyomott a kezembe, rám parancsolván, hogy írjak recenziót az Utunknak. Ha nem tévedek, a könyve A volokalamszki országút című háborús regény volt, talán Szimonov munkája? A kéziratot felvittem a szerkesztőségbe, Gaál Gábor szóról szóra végigment szövegén, ma is szemem előtt van az ujjai közt tartott kis ceruzacsonk, s türelmesen kihúzogatva bebizonyította, hogy az egész másfél oldalas írás gyatra, melyből ha két sor maradt javítatlanul. Viszont olyasfélét is mondott, hogy "magában mocorog valami, Daniel". Így, mindig a-val, sohase á-val ejtve keresztnevemet, s addig gyomlálgatott anyagaimban, amíg végül az Utunk 1950/10. számában, Az ifjúsági irodalom újraolvasásához címmel közölte egy, Fenimore Cooper Bőrharisnya-ciklusáról szóló glosszámat. Mellesleg, amikor méltató cikket íratott a 60. éves Ilja Ehrenburgról, erre nagyon pontosan emlékszem, Jánost kértem meg ellenőrző elolvasására, s javítottam az íráson tanácsai szerint. Végezetül több ízben fordítottam Gaál Gábor részére hivatalos párthatározat lapszövegeket - nem tudott jól, vagy talán egyáltalán románul? -, melyet anyagilag honorált, ami igen jól jött az ugyancsak vékonypénzű, ingyenes lakás és kosztolás pórázán tartott egyetemi hallgatónak, de közvetlenebbé tette a tanár és diák viszonyát is. De hadd kapcsoljak vissza az alaptémához. Az ólomsúlyú 1956-os év őszén, Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre levelet írtam Székely Jánosnak. Miután az egyetemről 1951 nyarán kizártak, ezt követően három éven át munkaszolgálatos katona voltam, Jánossal fél évtizede nem találkoztam. Azt, hogy milyen belső indítékra írtam pont neki levelet, fel tudom idézni - pusztán lélektani szükségletnél gazdagabb - eszmei ösztönzésként. Azév nyarán két nagy olvasmányélményem volt. Németh László Égető Eszter című regénye és Tolsztoj inasaként című tanulmánya, valamint Illyés Gyula Kézfogások című verskötete, hozzá számítva az Irodalmi Újságban, augusztusban megjelent Hunyadi keze című nagy versét. Számomra az említett versgyűjtemény és vers jelentette az időszerű kortárs magyar lírát, egyben a Székely János-i költői koncepció tagadását, tehát egy lappangó polémia ingere váltotta ki megszólalásomat, hozzáfordulásomat. Még egy másik tény is levélírásra késztetett. Ha kétfele is sodort sorsunk, valamelyest követtem írói pályáját. Addig egy kötete jelent meg, a Csillagfényben, melyet egy vihart vető szonettkoszorú, a Bolyai hagyatéka előzött meg az Igaz Szó 1955. évi 2. számában, s melyről már májusban vitriolos bírálatot írt Csehi Gyula. Erre Varró János tett rá még egy lapáttal az augusztusi számban közölt, részletes költői kép- és szóelemző írásával, melyben - más megközelítésben - ő is elmarasztalta a költőt. Csehi, Varrónak adott válaszában, ha ki is oktatta utóbbit, az elmarasztalásban közös nevezőre jutott, megállapítván, hogy a szonettciklus egészében, tartalmában, felfogásában és művészi eszközeiben "torzítottan tükrözi a valóságot," valamint, hogy a "művészet ideológiai hivatásának tagadását" példázza. Nos, levelem írásakor ez a ledorongolás is bennem bujkál, ugyanis számomra a szonettkoszorú igen meggyőző költői teljesítmény volt, olvasóként elgondolkodtatott és gyönyörködtetett, s János költői jövője szempontjából igen ígéretesnek találtam. Utóbb azt is megírtam neki, hogy tehetségét nagyra értékelem, valamint igencsak hálás vagyok mindazért, amit tőle az irodalom megismerése vonatkozásában tanultam, hiszen egy sereg szerző felé ő fordította figyelmem. Az elmélkedő és vitázó olvasmányőrlés, könyvfalás kényszere, az agy raktárainak feltöltése ifjúságunkban a legerősebb bennünk, hogy a könyvek tartalmának valamelyest értő feldolgozása után eljussunk az öregkori rezignált olvasásig, egyre inkább az újraolvasásig. A levélíráshoz a mélytudatból hozzájárult egy nagyon személyes vonatkozás is. Volt kettőnk között egy, a világ felé különösebben meg nem nyilvánuló - minek is nevezzem? - néma cinkosság. Az ugyanis, hogy azonos időben, lényegében azonos körülmények között és hatások alatt, mindketten - a monarchiából átvett szóhasználat szerint - "cőgerek", "kadétok" voltunk, hivatalos megnevezés szerint János a marosvásárhelyi Csaba királyfi Gyorsfegyvernemű Hadapródiskola, én a budapesti M. kir. Görgey Arthur Műszaki Hadapródiskola elsőéves növendéke. A tizennégy-tizenöt évesen katonai egyenruhában és drill alatt töltött mintegy másfél évnek mindkettőnk életében több negatív, de néhány pozitív hatása is volt, így pl. János külleme, következetes ápoltsága, mindig fényesre pucolt cipője, kopottas, de nagyon rendben tartott öltönye, pontossága, szavatartása s hasonlók. Nem utolsósorban az, hogy a háború vége felé kikerültünk nyugatra, ő lovon, én vonaton és kerékpáron, végig a felperzselt Európán. János kalandozásairól kitűnő könyvet írt, A nyugati hadtestet. A görgeysták felsőbb évfolyamainak Canossáját Őrsi István, szintén volt növendék írta meg, 1983-ban a Zöld notesz című dokumentum-regényében. A cőgeráj-témának van egy egyetemes irodalmi rangú és súlyú magyar irodalmi megjelenítése, Ottlik Géza Iskola a határon című könyve, mely, megítélésem szerint jobb, miként az a Jánosé is, Robert Musil Törless iskolaévei című, rokon témájú regényénél. Mi mindketten, szerencsénkre csak rövid időre tapasztaltuk meg a serdülőket megtörni, átalakítani igyekvő katonai nevelést, de amikor az 1950-es évek legvégén Ottlik könyve megjelent s elolvashattuk, Marosvásárhelyen többször elbeszélgettünk Jánossal az emberidomítás módszertanáról, hagyományairól. Talán egy kicsit arról is meg voltunk győződve, hogy lélektani belső erezetében a művet árnyaltabban, mindenképpen pontosabban megértjük, mint a vonatkozó tapasztalatokkal nem rendelkező olvasók nagyobbik hányada. Egyébként a cőger élethez hozzátartozott egy bizonyos nyelvi zsargon is. Ha pl. az egyetem folyosóján öszszefutottunk, és ő azt sziszegte, hogy "csont" vagy "cikk", én pontosan tudtam, mit rejt a figyelmeztetés, miként, milyen értékítéletet hordoz, ha valakivel kapcsolatban azt mondja "nyasgem", amit ha a kollégák hallanak, azt gondolhatták volna, hogy elment az eszünk. Száz szónak is egy a vége, mikor néki, épp néki írtam levelet, ez az egykori sorsközösség - nevezzem "bajtársi szellemnek"? - is közrejátszott, noha az írásom lényege nem a múltidézés, hanem irodalomfelfogásának megtárgyalása volt. Először egy datálatlan, a postai körpecsét szerint 1956. 12. 13-án írt lapot kaptam tőle. "Kedves Dani! Leveled régen megkaptam, s ne haragudj, hogy ilyen későre válaszolok. Előbb a világpolitika szólt bele, most pedig az egészségem. Hosszadalmas vizsgálatok után épp ma utaltak be a kórházba TBC-vel. Meg vagyok áldva egyszóval Allah valamennyi áldásával, s ne haragudj, ha nem is tudok egyébre gondolni. Írj nekem, mert jólesik olvasnom leveled. Címem változott! Ölel: János." Én 1957. január derekán válaszoltam néki, ő - miután az én következő válaszom kelte március 2. - február hónap folyamán írta és küldte azt a levelet, melynek borítékja hiányzik és datálatlan. Ebből veszek ki egy kurta passzust, hiszen annyi kitűnő résztanulmány után valahol csak készül egy Székely János-monográfia, s írójának figyelembe kellene vennie ezt a korai ars poeticát: "Kedves Dani! Rendkívül hosszan írtál, látod én rövidebb leszek, már annál is inkább mert itt az ágyban körmölni bajosabb. Dicsértél is, meg aztán tapintatosan szememre is vetettél egyes-mást. Mostmár mit szóljak én minderre? Ami a dicséretet illeti bolond volnék, ha visszautasítanám; ami a szemrehányást: bolond volnék, ha nem kapálóznék ellene; hiszen tudhatod, mert magad is ember vagy. Általában, hogy megértsd a dolgokat: szeretném a magam formanyelvét úgy kialakítani, hogy mindaz benne legyen, ami Sapphótól Rilkéig és Yeatsig közös az ún. fausti kultúrkör költészetében. Vagyis nem engedek be verseimbe semmi olyan elemet, ami az európai poézis-fogalomtól távol van. Innen verseim halványabb nemzeti jellege és halványabb egyéni sajátságai, innen bizonyos személytelenségük, bár nem hiszem, hogy kellene és lehetséges volna teljesen száműzni belőlük az egyéni-démonikusat. Mindenesetre föltétlenül zenére, éspedig európai zenére törekszem, s csak örülhetek annak, ha mások is kihallják soraimból ezt a zenét. Azután meg gondolatiságra törekszem - s örülök, ha ezt észreveszik. Úgy tartom, hogy hét évszázad magyar költészetének épp ez volt a nyavalyája: európaiatlan zeneiség és európai értelemben nívótlan gondolatiság. Tisztelet a nagy kivételeknek. Tévedsz azonban, mert Nerudát nem számítom elődeim közé, s nagyon meg lennék lepve, ha száz esztendő múlva feltámadnék, s ott találnám a nevét a világirodalom történetében. Baja neki is - mint annyi másnak - hogy nemzeti kultúrája nem készített elő neki filozófiai talajt; maga pedig nem képes megteremteni magának. Látod ez a legnagyobb nehézségem: eredeti poézis mellett külön és eredeti: filozófiát is kell teremtenem magamnak. És ahol sikerül az ez - ott nem közölnek. Ölel János" Ettől az Európa-központú eszmeiségtől jutott el a következtetésig, hogy a költészet halott, hogy a költészet egyáltalán nem művelhető, miközben remek drámát írt klasszikus veretű versekben. De ezen az úton kövessék pályáját az értőn elemzők. Hirtelen Szilágyi Júlia érzékeny írásaira gondolok, hiszen ebben a kérdésben is igen sok - esetenként egymást keresztező - összefüggésről van szó, mint pl. arról, hogy a költészet-központú magyar irodalomban bizonyos váltás következett be a próza és ezen belül is a tényirodalom javára: hogy fokozatosan háromféle költői poétika vált uralkodóvá, éspedig a nyugatos hagyomány, népi irodalomból kinőtt - sajátosan látomásos - metaforikus eszménye, valamint a pártállam által követelt "szocialista-realizmus". Hogy ezek az általános átrendeződések mennyiben befolyásolták Székely Jánosnak a prózához, talán fokozottabban az esszéhez való fordulását, külön beható elemzés tárgyát kell hogy képezze, hisz nem pusztán arról van szó, hogy a líra az egyetemes magyar irodalmon belül elvesztette vezető szerepét, hanem a társadalmi és irodalmi értékvilágban megváltoztak a gondolatokat közvetítő szükségletek és az érdeklődés. Mindez, bármenynyire önálló gondolkodású és felfogású egyéniség volt Székely János, rá sem maradhatott hatástalan, ellenkezőleg, már igen korán észrevette ezeket az elmozdulásokat, az irodalomeszmények és poétikai elvek módosulását, a lírikus és a verseit befogadó közötti termékeny kölcsönhatásban bekövetkezett paradigmaváltást. Mindezek együttes következménye volt, hogy élete utolsó tíz-tizenöt évében nem verseket, hanem drámákat és esszéket írt, remekműveket mind a két műfajban. Külön fejezet Székely János vonatkozásában a szerkesztő, az Igaz Szó költészeti rovatának a gondozója. Ezt a feladatát példaszerű lelkiismeretességgel töltötte be. Eszembe jutnak, fiammal, Gerzsonnal folytatott levélváltásai. Ezek az összegyűjtésre váró levelek rengeteget elárulnak az emberről, taktikai érzékéről, őszinteségéről is, valamint arról, hogy milyen gonddal egyengette a fiatal költők pályájának alakulását, milyen felelősségtudattal igyekezett akár "rázósabb" verseiket is közléshez juttatni. De ez már egy másik felidézés tárgya lehet csak, hiszen ezt az áldatlan munkát többszörös nyomás alatt - belső és külső cenzúra, a költő elvárásai és érzékenysége stb. - végezte meglepő tapintattal. Egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy lírában, prózában, drámában, esszében rendkívüli tehetség volt, szerkesztőként is példamutató. VERESS DÁNIEL