Kisemmizettek hatalma
Az anyanyelv ajkakról szélbe pofozott vagy éppenséggel visszanyelt szaval elkelevényesülhetnek végül, láz dideregteti az emberfiát, s ha nagy ritkán és nagy későre Történelem-doktorbácsi megjő: – nyújtsa csak anyanyelvét, fiam! – tessék, máris kiütköztek rajta a hullafoltok.
Az anyanyelv lenyelt, szélbe szóródott vagy elkeveredett szaval a lázálmú dadogás előhírnökeiként jelentik mindig egy nemzet mennybeivódásának veszélyét.
Kezdetben csupán az ékezet hull alá nevedről, elköszvényesednek ikes igéid, kötőszavak tovaillanásával elengedik egymás kezét a fogalmak, s szélütött, nagybeteg magányba tántorulnak a lelkek. Nyelvet nemzettestben is érhet filoxéra, de kisebbségi léthelyzetben százszoros erővel támadhat rá a pusztulás veszélye, mely vészhelyzet, lám, szerte a világban erőt sokszoroz, a kétségbeesett együvétartozás erejét.
Vigasztalnak: él még nyelv a földkerekén, melyet mindössze egyetlen ember beszél. Beszél? Vakog bizony maga elé falum bolondja is, akár némely esztéta, ki oly tökélyre vitte a maga metanyelvét, hogy immáron léte is ellenőrizhetetlen Úr és ember színe előtt. Ha igaz lehet is az egyszemélyes nyelv néma drámája, az ős-magányba halódás igaza csupán.
Nem ékességünk, nem díszünk nekünk a nyelv, s nem is rejtődző moha a fák északi oldalán.
Magzatvize s tengere a létnek, kisebbségben pedig kétségbeesetten óvott erő, a nincstelenek hatalma, léted vére, melyet ha nem táplálsz a megmaradás örök vitaminjaival, rád varasodik. Értem én, miért hevültek ölelő karjaiba Duna-menti fiataljaink az elmúlt esztendő tábortüzei körül, midőn végre kevéske oxigén áramlott e léttérbe, s vertek sátrat a háromszéki Komandótól, az alföldi Gyulától és Debrecentől a felvidéki Galántáig négy ország ifjai, anyanyelvük tábortűz-parazsa mellett őrizvén a kifoszthatók hatalmát.
(Egy ilyen megtartó táborozásból toppantom ide Koncsol László felvidéki költő vallomását:)
 
Koncsol László
SORSA A KEZÜNKBEN
Anyanyelvem az elmúlt jó harminc esztendőben munkaeszközömül szolgált. Szerkesztőként a közlésre bocsátott kéziratok fogalmi, stiláris és nyelvszerkezeti épségét is felügyeltem, kritikusként arra vigyáztam, hogy véleményem kivetítéséhez a legárnyaltabb eszközöket szűrjem ki a rengetegből, műfordítóként az eredeti széppróza, esszé vagy költemény nyelvét és stílusát próbáltam magyarul olyan pontosan kikeverni, hogy anyanyelvemen is ugyanúgy jelentse ugyanazt, amit az eredeti üzen az olvasónak, mert a kettő egymástól elválaszthatatlan, gyermek- és felnőttversek szerzőjeként egy-egy tagolatlan versmagot – hangulatot, ötletet, gondolatot, emlékképet – igyekeztem nemcsak formailag és szerkezetileg, hanem nyelvében is tisztán az olvasók elé állítani, elemeztem klasszikus és modern költemények nyelvi kódjait, segédkeztem szlovák költő-műfordító barátaimnak magyar versszövegek értelmezésében, tanultam indoeurópai idiómákat anyanyelvem tükrében, írtam szórakoztatónak elgondolt magyar versprozódiát és formatant, s évekig dolgoztam egy szlovák-magyar nagyszótáron, végül vagy hat éve, amikor írói-műfordítói pályám még akadálytalannak tűnt föl, egy nyelvművelői kalandsorozatra is vállalkozni merészeltem.
Magamat is meglep most a nyelvet használó helyzeteim sokasága, s ha pályámon és műhelyeimen végigtekintek, örömmel nyugtázhatom, hogy pompás anyanyelvem soha és sehol sem hagyott cserben, hogy szavainak, szókapcsolatainak, vonzatainak, szólásainak és kötőelemeinek eszköztára minden szolgálatra készen állt.
Az utóbbi időkben előbb szótári elemeinek kimeríthetetlen bőségét, majd lélegzetállító, a mai európai nyelvekben kivételes, csak a rokon észtben és finnben észlelt ritmikai hajlékonyságát csodáltam, most pedig, helytörténészi minőségemben, háromszáz-négyszáz esztendős levéltári szövegekkel ismerkedve múltjának sajátos, ódon, mégis eleven színei-illatai bódítanak.
Engem, mondom, még sohasem hagyott cserben ez a nyelv, de másokat, nálam sokkal, de sokkal nagyobbakat sem: az Ómagyar Mária-siralom II. Endre korabeli szerzőjét, Balassit, Kazinczyt, Csokonait, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Madáchot, Adyt, Babitsot, Kosztolányit, József Attilát, Áprilyt, Radnótit, Illyést, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Nagy Lászlót – és Jókait, Móriczot, Krúdyt, Szentkuthyt – és Károlyi Gáspárt és Szenczi Molnárt és Káldi Márkot és Pázmány Pétert – Istenem, micsoda gazdagsága a színváltozatoknak egyetlen nyelv spektrumában! Meg a tájnyelven beszélőket, mesélőket és dalolókat sem, a csallóközieket, a palócokat, az északkeletieket, a dunántúliakat, a szegedieket, a tiszahátiakat, a mezőségieket, az erdélyi és bukovinai székelyeket, akiknek meséin az unokáim épp mostanában beszélni és ámulni tanulnak, s a moldvai csángókat sem balladás világukkal a messzi magányban, mert ahány tájnyelv, annyi virágos ága-boga egyazon törzsnek, a magyarnak.
Szívem szerint így folytatnám, ahogyan kezdtem, anyanyelvem szépségén, alkalmas voltán és gazdagságán tűnődnék örvendezve, ámde a hely és a pillanat mégsem a gondtalan ujjongáshoz rendeltetett. Még idegeinkben rezeg a nyelvtörvény körüli ellenséges és hazug hajcihő izgalma és háborgása, sokakéban a félelem is, bár hálistennek nem mindenkiében, mert azt azért sokan tudtuk, hogy a példátlan utcazajban fürdetett parlamenti vitának a javunkra, a demokrácia javára kell majd eldőlnie, hiszen korunk, földrajzi helyzetünk, a történelmi pillanat és országaink közös érdeke ezt követeli a honatyáktól. Nyelvünket külső vész már nem fenyegeti; csupán a magunk hibáitól, hanyagságától, közönyétől, mulasztásaitól és ellene való bűneitől kell megóvnunk. Sorsa a kezünkben, s csak magunk okozhatjuk sorvadását, romlását, pusztulását.
A történelmi – királyi – Magyarország ezer esztendeig nem kirekesztő, hanem befogadó államalakulat volt; ha valahol egy nyelvi, etnikai vagy vallási közösség bajba jutott, és ide menekült, királyainktól, akik minden itt élt nyelvi közösség pártatlan koronás főiként országoltak, bebocsátást, hazát és kiváltságokat: jogokat, önkormányzatot nyertek. Jöttek utolsó fejedelmeink és első Árpád-házi királyaink alatt a besenyők, majd a kunok és a jászok, új s új hullámokban a zsidók és az örmények, az ukránok és a németek, végül a török elől menekülő románok és délszlávok a nyelvűkkel, a papjaikkal, szent könyveikkel, népi és – ha volt – magas kultúrájukkal, hogy falvakat, erősségeket és városokat, iskolákat és kórházakat – kultúrát és civilizációt – építsenek maguknak és az országnak. Régiónkat a nyelvek, vallások és vallásfelekezetek, kultúrák és kompetenciák tevékeny, sokszólamú békéje uralta, és senki nem akarta a másikat a nyelve miatt kisemmizni, kiutasítani, széttelepíteni, anyanyelvéből erőszakosan kiforgatni.
Így is volt ez rendjén, mert az emberi fajok, nyelvek és kultúrák tarkasága a réti virágok fajainak sokaságához vagy egy királyi palota virágoskertjéhez hasonlatos; képzeljük el, ha a réten csak egy virág, az ágyasokban csak egy faj nyílnék. A nyelv az ember lényege, színe és illata, s ha isten a virágok és nyelvek ennyi változatát keverte ki a maga gyönyörűségére, fogadjuk. Tőle hálával, örömmel és ámulattal. Bámuljuk a csodát, hogy anyanyelvünk 14 magán- és 25 mássalhangzójának távolról sem kimerített kombinációiban minden gondolatunk, érzésünk és indulatunk tisztán és szabatosan kifejezhető, s hogy a maga ennyi meg ennyi beszédhangján ugyanezt a többi anyanyelv gyermekei is meglehetik.
Az utóbbi évtizedekben a történelmi ország peremnépei feledték az ezer év nyelvi békéjét, Kárpát-medencénk közös menedék voltát, s a régi államnak nevet adó nemzet töredékei, a kisebbségi sorba került magyarok ellen fordultak. A nyelvünk, a kultúránk – a lényegünk ellen. Az első és a második világháborút követő impériumváltásokkal ugyanis egy addig elképzelhetetlen, torz eszme vált a nemzeti politikák mozgató rugójává: a kisebbségek, főleg a magyarok szétszórásának, beolvasztásának vagy kiűzésének gondolata, s a diktatúrák, amelyek a leigázott anyanemzetek lelkét, szellemét, gazdaságát és erkölcseit is megrontották, hatásos eszközöket adtak vezéreik kezébe az embertelen műveletek végrehajtásához. Lepusztuló világunk egészével együtt pusztult nemzetiségi társadalmunk, sorvadt kultúránk és anyanyelvünk, mert idegen hatalmak új, gyűlöletet szító s az ember legalacsonyabb ösztöneit mozgósító eszmél fertőzték régiónkat, hogy megosztva úrrá lehessenek rajta, s naponként és óránként tapasztaljuk keserűen, mivé lett ez a jobb sorsra érdemes földrajzi és kulturális övezet, miután a diktatúrák kötelei lepattogtak testéről.
Itt állunk, lám, a nagy történelmi esély, a régiónk jövőjét talán századokra meghatározó döntések előtt: önként, jól fölfogott közös érdekünk szerint alkotunk első lépcsőben egy olyan közép-európai államszövetséget, amelyről az egységes, határok nélküli, demokratikus Európába is fölléphetünk. A nemzeteket, nemzetiségeket, etnikai és vallási kisebbségeket nem a demokráciától, hanem az egy- és a kétarcú diktatúráktól kell féltenünk. Egyetlen hosszú távú, biztos megtartó keretünk a nép uralma, a jelzőtlen demokrácia, amelyet nemcsak belső, hanem nemzetközi alapokmányok és egyezmények is számon kérhető érvénnyel szavatolnak, s amelyben a nemzetek önszemléleténél nem a primitív mennyiségi szempont, a lélekszám, hanem a szabadság-szülte kulturális minőség mércéje fog számítani. Nem hisszük, hogy a románok vagy az oroszok lélekszámuk arányában volnának boldogabbak a hollandoknál, a norvégoknál vagy finneknél. „… Nem sokaság, hanem/ Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, írta le Berzsenyink A magyarokhoz címzett ódájában 1807-ben, s vele üzenjük ugyanezt a jelen és a jövő szomszéd nemzeteinek itt, Közép-Európában, s ezt suttogjuk egymásnak és magunk elé. Látszólag talán másról, de valójában végig az anyanyelvemről beszéltem. A nyelvről, mely ember váltunk egyetlen abszolút jegye, az anyanyelvről, mely népünk, nemzetünk, történelmi régiónk múltjával és jelenével összekapcsol, és jövőnkbe irányt mutat. Tanulnunk kell más nyelveket, rengeteg idiómát kell magunkévá tennünk, hogy más nyelvű környezetünkben és egy kinyíló, határtalanná váló világban helytállhassunk, emberi érdekünk, hogy így legyen, de tudnunk kell, a világban kószálva, más környezetben munkálkodva is mindvégig éreznünk kell, kik vagyunk, ki az apánk és anyánk, kik a testvéreink, mai és történelmi tanítómestereink, kik az első pajtásaink, milyen nyelven szóltak hozzánk, s milyenen köszöntenek majd, ha ismét összefutunk valahol. Más nyelvet megtanulni, másokkal együtt munkálkodni érdekünk, oldás és kötés dolga, az élet, a mindennapok, az aprópénzek parancsa; anyanyelvünk viszont maga a minden érdek fölött álló emberi lét jegye, elemi ős elrendelés, mint az édesanyánk, köthetetlen és oldhatatlan. Szakítani velük?….Nem vigyázni rájuk…? Melyik erkölcsi rend írja az ilyet az ember javára…?
Nincs nemzeti istenünk, se vallásunk, csak a nyelv. Nincs minden magyart keretbe fogó hazánk, csak a nyelv. Nincs egyetlen nemzeti pártunk, csak a nyelv. Csak az anyanyelvünk tesz minket magyarrá, és tart meg bennünket magyarnak. Amíg van nyelvünk, van nemzetünk és magyarságunk, s amíg anyanyelvemnek a magyart tudom, magyar vagyok.
Ugyanakkor anyanyelvem az az egyetlen eszköz, amelyen a korszerű tudást szerves és sima pedagógiai folyamatban megszerezhetem, amelyen korszerű emberré válhatok, s az anyanyelvemen közvetített tudás nem gyöngíti, hanem erősíti önbizalmamat – ember voltomat. Anyanyelvem humanizál. Az anyanyelv az ember egyetlen igazi, biztos hona, a nyelvi otthona, s míg persze becsülöm, tisztelem, szeretem, sőt csodálom a másikét, mindenekfölött szeretem és óvom a magamét: ki más szeresse és védje anyámat és nyelvemet, ha nem éppen én…? Ki más tisztogassa a kapámat, az ásómat, az írógépemet és legfontosabb munkaeszközömet, ha nem én, aki élek vele? – Nem hiszek az olyan ember filantrópiájában, aki nem az édesanyját s az övéit szereti elsősorban és mindenekfölött, vagy – mi több – aki elveti őket magától. A tieid, anyanyelved és anyakultúrád szeretetén mutasd meg, mekkora szeretet lakozik a lelkedben, s akkor elhiszem, hogy mások szeretetére is képes vagy.
Ismétlem, ma már csak mi okozhatjuk anyanyelvünk és általa nemzetünk pusztulását, másfelől pedig csak mi őrizhetjük meg épen, sértetlenül, gazdagon és hatalmasan. Sorsáért mindnyájan felelősek vagyunk, rontó vírusai szaporák és leleményesek. Vigyázzunk édesanyánkra, vigyázzunk szellemi földajkálónkra és megtartónkra, anyanyelvünkre!
Szenc. 1990. nov. 8.
 
Őrzők
Dicsértessenek az asszonyok,
dicsértessenek ők,
a kínnal és gyönyörrel
ellenünk összeesküvők,
akikkel őrök hadra kelvén
benépesítjük e földet,
dicsértessenek asszonyok,
emberiséggel viselések,
jövőnknek jászlai,
létünknek almai,
szentegyházai szerelemnek,
dicsértessenek az asszonyok,
dicsértessenek.
És áldassanak az asszonyok,
kik megszólítnak kétezerben,
anyák esdeklő szavai
a tarka gyermek-rengetegben;
végvári őrei,
jótermő földjei,
a minden nép fiával megszült Egynek –:
őrizői a fölnevelő
anyanyelvnek.