SZEMLE
Utóhangok egy mítoszhoz
Romániai magyar irodalomtörténeti tudatunknak vannak sajátosan neuralgikus (csomó)pontjai. ilyen például kisebbségi tudatunk irodalmi elmélete, a transzilvanizmus, vagy a Forrás könyvsorozattal asszociálható nemzedéki elmélet. Jellemző, hogy a teória vehemens vitákban kristályosodott ki, ahol jobb sorsra érdemesült emberi érzelmek estek áldozatul, miközben szabadon garázdálkodhattak az irodalmi élet vámszedői. Romániai magyar jelenség az is, hogy a hatvanas-hetvenes években (mások szerint a nyolcvanasokban is) a nemzedéki elméletre hangolt kritika ítélte meg a szépirodalmi alkotásokat és a szépírókat. A helyzetnek paradoxona, hogy végső fokon a transzilvanizmus és a nemzedéki elmélet között funkcióbeli hasonlóság is kimutatható: a megmaradás egyetlen lehetséges alternatívája az önazonossághoz való ragaszkodás. Lassan egy évtizede már annak, hogy irodalomkritikánk megbékélt a Forrásnemzedékkel, ha kényszerűségből jutott is erre az elhatározásra: 1980-tól fokozatosan apadt el a Forrás forrása, az irodalmi utánpótlás. Mindezzel együtt kortárs irodalmi életünk legszebb mítosza lett oda, és mai világunkban már nem várhatunk újabb mítoszokat, hiányoznak hozzá a megfelelő történelmi-társadalmi feltételek.
Bertha Zoltán debreceni irodalomtudós ezzel a már befejezettnek hitt irodalomtörténeti tudatrétegünkkel szembesít bennünket Az első Forrásnemzedék prózája című tanulmányában (in. Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988. 127-142. I.). A szerző tisztán esztétikai értékkritériumokat követve most másfajta megméretésnek veti alá a Forrás első nemzedékének prózaíróit. Ez a fajta standard olvasat akkumulálja és feldolgozza a témakörben megjelent véleményeket. Hazai irodalomkritikánk uniformizáló, nemzedékcentrikus, szociológiai „csoportképe” helyett Bertha Zoltán esztétikailag differenciált portrékat nyújt át a prózaírókról. Valójában az együttes jelentkezés konstruktívan és felszabadítólag hatott külön-külön az egyes íróegyéniségekre is, nemcsak nemzedékre együttesen. Csakhogy az individuum fokozatosan a teljesítményorientált, felajzott kritika csapdájába került, és a következetesen fetisizáló szemlélet groteszk kollektív mítosszá merevítette a legnemesebb egyéni törekvéseket is. Így csapott át saját ellentétébe a nemzedékinek kikiáltott jelenség. Miközben figyelmen kívül maradt a tény, hogy a szépirodalomnak önelvű fejlődéstörvényei is vannak, amelyek elbírálására elsősorban az esztétika formálhat jogot. A szociológiai-irodalompolitikai alapon megítélt nemzedéki magatartás, felfogás képezi a hatvanas és a hetvenes években az irodalombírálat értékkritériumait, ez a szemlélet merőben erkölcsi vétetésű, és csak elvétve fordul elő benne esztétikai szempont is. Bizonyos fokig a megítélésnek azt a kettősségét tükrözi a Romániai magyar irodalmi lexikon is: „A Forrás első hulláma a népi demokratikus forradalom politikai győzelmét követően szükségszerűen magasabb esztétikai igényt képvisel, ugyanakkor pedig társadalmi-erkölcsi eszményeit a valósággal szembesíti.”
A hetvenes évekre a nemzedéki szempont egyre kizárólagosabbá válik, sőt értékszelektáló tényező lesz: ami nem a nemzedéken belül jelentkezik, eleve nem képviselhet értékeket. 1984-ben az Alföld 11. számában Pálfy G. István hasonló következtetésekre jut: „Az irodalomtörténet és a kritika e kérdésben máig is azonos tiszteletköröket fut, lényegében ugyanazt ismétli. Az elemzések messze vannak a valódi tárgyilagosságtól.” Ez a transzcendens szemlélet főleg az egyes irodalmi alkotásokra, életművekre hat károsan. Jellemző, hogy a formálisan ítélkező kritika nem tud mit kezdeni Szilágyi Domokos egyre személyesebbé váló lírájával. (A holtpontról Cs. Gyímesi Éva tanulmányai billentik ki majd ennek a költészetnek a befogadását.) Az irodalmi tudat egyoldalú megítélési törekvéseitől függetlenül is vitathatatlan Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János, Panek Zoltán, Veress Zoltán, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos stb. irodalmi értéke. Bertha Zoltánnal együtt hangsúlyozhatjuk mi is azt, hogy együttesen és különkülön is övék az érdem, mivel függetlenítették az irodalmat az egyszempontú, politikai-ideológiai értékrendszertől, a produkció esztétikától.” Az ideológiai felhangoktól szerencsésen megfosztott valóságábrázolás a maga mélyebb immanens törvényszerűségei szerint alakítja az epikai formát, a narráció módozatait, történet és jelentés, esemény és reflexió viszonyát” (Bertha Zoltán).
Jakabffy Tamás nem végez esztétikai átértékelést, hanem elveti a nemzedéki koncepciót: a nemzedékesdit irodalmunk egyfajta fixa ideájának tartja: „a romániai magyar irodalom utóbbi harminc évének átkos sajátja a nemzedéki jelenségek túlmagyarázása, hovatovább fetisizálása” (Helikon, 1990.44. sz.).A hetvenes évek rövidpróza-irodalmának alakulásával kapcsolatban jut el radikális nézeteihez, egyedülálló felfogást fogalmazva meg irodalomtörténetünk egyik gordiuszi csomójának a megoldására. Hiszen korábbi irodalomtörténeti gyakorlatunkban a nemzedéki koncepció nem volt más, mint „a személyes cselekvés hézagosan kielégítő hatékonyságának kompenzációja: közösség mögé bújtatása”. Ez a „nemzedékiségtől túlterhelt irodalom” „deviáns gyakorlattá”, „donquijotés illúziók elleni hadakozássá” fajult. A nemzedéki kérdés kritikatörténéti anatómiájához tartozik az is, hogy „eszméje” átgyűrűzik a nyolcvanas évekre is. „Hiszen ki ne venné észre, hogy még a nyolcvanas évek második felében is meg kell(ett) küzdenie e »nemzetközi kor« kérdéseire válaszolni akaró írónak e kis irodalom múltjából máig érő, be nem teljesült nemzedéki próféciák nehezen csillapuló hullámverésével” (Jakabffy Tamás).
VÉGH BALÁZS