Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. május, II. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kiss János

Kiss János
EMBEREK ÉS PORTÁK
– Kutyaharapást szőrivel kéne gyógyítani – gondolja Talpas Antal, s megnyálazza az ajkát. Mintha elveszített volna valamit, olyan gondterhelt; sunyin vizslat vörös, duzzadt szemével. Fordul ki a szerszám a kezéből, nem engedelmeskednek az ujjal.
Már amikor nekifogott a munkának, már akkor olyan volt a szája, mint az országút. Meg égett a pokol, s remegett a gyomorszája. Hullámokban tört tarkójára a forróság. Pedig akkor még árnyékot tartott föléje a Turi Mariska néni háza. Azóta jól felkapaszkodott a nap az égre, s olyan az udvar, mint a katlan.
Most aztán nagyon megszomjazott. Tikkadtan nyel, hangosan, szinte kattanva döccen az ádámcsutkája, s mint a türelmetlen paripának, kitágul az orrlika.
Egy korsó sör most jó volna!
Nagy a kísértés, mert ahogy rágondol, nyomban látja is maga előtt a nehéz poharat, a karimájára kikönyöklő habbal, és hallja is e pamacs élő, finom neszezését. Mert hát a kocsmában jó habosan töltik, még Talpas Antal is tudja, így gazdaságosabb. De azt is tudja, hogy nincs annál jobb, mint amikor az orrod megmerül ebben a kristályos, testetlen könnyűségben…!
Sóhajt, s lenéz az alig lapátnyomnyi árokra.
Szó, ami szó, ezt is ki kellene ásni… De a sör is jó volna.
Hej, haj, bonyolult ez az élet!
Áll hát és tanácstalankodik, nyel szárazakat. Nézi az árkot, nézi a házat, meg az égre is jut egy pillantás. S egyre jobban kínozza a szomjúság. Turi Mariska néni házinak fehérre meszelt tűzfaláról szikrázó melegen verődik vissza a napfény.
„Hászen meleg van!” – gondolja mintegy mentségül, s keze fejével elmázolja homlokán a verejtéket.
Horganyozott csövek halmozódnak a ház tövében, a fürdőkád bent van a fürdőszobában, a kazán helyén, a padláson fönt a tartály, s a csűrben ott van minden, ami a víz bevezetéséhez kell. Még a szivattyú is. Rég készül arra, hogy bevezesse a vizet, hogy nekik is vizük legyen… De hát így van ez: a suszternek lyukas a cipője, a szabónak kopott a gúnyája, a vízvezeték szerelőnek… Pedig hány helyre bevezette már csak itt, a faluban, ajaj! Megszámolni is sok lenne. Igaz, ott a sáncásás nem rá tartozott. Na, de most azt mondta: nincs merre! Nem nézheti el, hogy a felesége… Persze, a szájától is tartott… Úgy döntött, a szabadságát erre áldozza. Télire víz lesz a házban, az biztos! Nincs több kúttekerés, cipekedés! A kút príma, bővizű, a villanymotoros szivattyú felnyomja a padlásra, aztán löcsbölhet az asszony! Löcsbölhet kedvére. Csak meg kell csavarni a csapot…
„Ez az árokásás embertelenül cudar munka!” Lelohad tőle a legszebb nagyot-akarás is.
Még, ha nem volna olyan feneketlenül szomjas.
A sör mindenképpen jót esne. Ha legalább a gyermek itthon volna, elszalaszthatná sörért… Elmenne az szívesen. De nincs itthon. Így hát ha sört akar, magának kell…
Ez a baj. A lelkiismeret amúgy is mardossa: máris elherdált egy napot. Ha meg odamegy… Mert milyen az ember? Gyenge. Mint a fűszál, mindenfelé hajladozik. Ma pedig, ha a fene fenét eszik, akkor is… Hásze nem tud ő parancsolni magának? Ha akar, tud. Hogyne tudna. Éppen csak megy, megissza a korsó sört, s aztán… Ennyi szünetet megengedhet magának! Szusszanásnyi pihenő neki is jár ebben a melegben. A jó hideg sör most… Már, ha van sör. Mert nem mindig van.
A tegnap volt.
Birkózott itt akkor is a sóderes, kemény földdel, szikráztatta a csákányt a köveken, s egykettőre kiszáradt a torka. Hiába, nincs szokva a sáncásáshoz. Az építőtelepen, vagy valamelyik háznál, amikor ők felvonulnak – így mondják! –, minden kész, csak szerelni kell. A szerelés ehhez képest úri munka. Csoda-e, ha a csákányolástól kiszáradt? Pedig egy darabig ugyanígy viaskodott magával: minek vesztegesse az időt? Ha már rászánta magát, nem maradhat szégyenben. Döngette dühösen a földet, s lihegett. Minél jobban csapkodott a csákánnyal, annál szomjasabb lett.
„Csak egy pohárral…” – alkudozott magával.
Át se öltözött, meg se mosakodott, úgy, izzadtan, porosan indult a faluközbe. Éppen csak a nadrágját pallta le egy kicsit. Végül is nem vendégségbe megy!
Katinak, a feleségének nem is szólt. Minek? Hiszen nyomban visszajön. Csak kárpálni kezdene, hogy megez, megaz. Hadd végezze a dolgát nyugodtan. Nem kell minden semmiségért kizökkenteni a ritmusból. Kati ugyanis a télire való hagymát fonta fel a csűrben.
Talpas Antal még a lapátot, csákányt is ott hagyta, kéznél legyen, ha meg tér. Éppen csak a pénztárcáját vette magához.
A kocsmában persze mindig lebzsel valaki. És hogy sör volt, meg ilyen áldott meleg, sokan lebzseltek. Talpas Antal nem szeret egyedül inni. Zsejk Sanyi komájának szólt oda:
– Gyere, fizetek egy korsó sört.
Utána a komája fizetett. Elvégre nem hagyhatja annyiba! És jólesett a sör, még elég hideg is volt. Valósággal mosta, simogatta a mellét, ahogy lecsorgott a torkán. Mintha egyenesen a vérébe csöpögne, érezhetően duzzadt fel ismét az erő az izmaiban. Hát nem ostobaság lett volna, ha otthon szomjasan kínlódik? Sze’ két perc az egész. Ezt még megissza, s irány haza! Mire Kati észbe kaphatna…
Közben valaki hozzájuk csapódott, az is kért egy sort. Jó sör volt, itatta magát. Ízlett mindenkinek, csettintettek a nyelvükkel. Talpas Antinak különösen jólesett. Hiszen mennyit izzadt a csákányolással! A vízveszteséget meg pótolni kell! No meg, adós se maradhat! Ha valaki megvendégeli, illik visszakínálni.
– Az kéne, hogy mindennap legyen!
Úgy igaz, helyeseltek.
Ittak és izzadtak. A kör meg egyre tágult, valaki mindig beleártotta magát a hangos beszédbe. Mert hát a sörtől énekelni nem lehet, de politizálni annál jobban. Mindenki tud valamit, mindenki hallott valamit, hát ezt el kell mondani. Ilyenformán a világ sorsa apróra elosztódott. Leginkább a légi kalózokba, a repülő-eltérítő terroristákba bonyolódtak bele. „Nagy merészség! Nagy disznóság!” Nem volt se vége, se hossza. Hát hiszen annyi minden történik a világban!
Talpas Antalt a záróra vetette ki a kocsmából.
Duzzadt a feje, szédelgett, de azért valamiféle diadalmas érzés volt benne, a vízvezeték eszébe se jutott. Imbolygott fázósan hazafelé, hóna alatt öklömnyi cipóval, s mosolygott a sötétben. Mert hogy osztani kezdték a kenyeret és – két pohár között – a többiek lendülete őt is a kenyeres pulthoz sodorta. Már előre elképzelte magának, hogy megörül Kati a cipónak.
Azzal is bukott be otthon az ajtón:
– Ide nézz! Hoztam egy gyönyörű kenyeret!
Kati nem szólt semmit. Szuszogott, mintha aludna már, pedig dehogy aludt, alig tudott uralkodni magán, nehogy kitörjön: „Hoztál! Hogyne, hoztál! Egy kenyeret meg egy disznót!” De tudja, hogy okosabb, ha most hallgat. „Majd holnap!” – gondolta fenyegetően.
Ma reggel azonban, ahogy meglátta Anti szenvedő képét, s azt, ahogy bűntudatosan szorgoskodik, sürög-forog elcsendesedve, elmosolyintotta magát, s úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Főleg, hogy reggeli után Anti nyomban döngetni kezdte a földet a csákánnyal…
 
2.
Talpas Antal felesége, Boros Kati okos asszony. Nem pattog, nem kárál feleslegesen. Antiban túl sok az önérzet. Már, ha felpiszkálják benne. Ha okosan bánnak vele, kezes bárány, de ha megvadul, jobb menekülni a közeléből.
Kati tudja, ha a sörözésért nekirontana, csak azt érné el, hogy legalább három napig nem szedné ki a kocsmából.
Hát akkor minek rontson neki? Végül is szabadságon van, ennyit megengedhet magának. Persze, aligha sejti, hogy Anti is pontosan erre gondolt, amikor elsomfordált a kocsma felé.
De azért megbocsátani sem szabad egészen! Éreznie kell, hogyhát…
Jobb, ha hagyja, hogy magában emésztődjön. Meg hát látszik rajta, hogy a másnaposság is gyötri. Kati jól tudja, mi van benne ilyenkor. Úgy szenved, mint hat más. S ráadásul nem is nyöghet, nem sajnáltathatja magát… Hát hagyni kell, hogy szenvedjen! Szenvedjen, s puhuljon. Úgy kell vele bánni, mint az öreg marhahússal, hagyni kell, hogy fortyogjon saját levében, végül csak megpuhul.
Azért, biztonság okáért, úgy mosolyog, hogy Anti meg ne lássa! Huncut fények cikáznak ide-oda a homlokán.
A vízvezetéket pedig eleget mondta neki az elején. Túl sokat is. Hát ez nagy hiba volt. Anti ugyanis úgy értelmezi az önérzetet, hogy neki ne dirigáljanak! Fenemód ad arra, nehogy pipogya papucshősnek nézzék! Hogy még valakiben az a gyanú ébredhessen, hogy őt az asszony…! „A kalap a férfi fejére való” – szokta mondani önérzetesen, s erősen kidülleszti hozzá a mellét.
Kati alaposan kitanulta a fifikáját. Hagyni kell, hadd kakaskodjon. Hadd mutogassa az erejét, hadd higgye azt, hogy az ő szavára forog tengelye körül a Föld.
Mert lám, az örökös kuncorálásnak az az eredménye, hogy a fél faluban víz van a házban, náluk meg a kútra kell járni. Arról nem is beszélve, hogy a vezetékek nagy részét Anti szerelte. Büszke is rá a maga módján.
Igazság szerint Kati kicsit későn jött rá Anti bolondériájára – mert hát mi másnak tehet nevezni? –, de szerencsére rájött. Azóta egy mukk sincs a vízvezetékről. Mintha beletörődött volna, s úgy lenne jól, ahogy van. Majd kitalálja magától!
No, persze, ha ő is segíti ebben…
Attól fogva, ha mosni kellett, fájlalni kezdte a derekát, jó hangosakat nyögött, s annyi kútvizet elhasznált, hogy az Alszeg minden fehérneműjét ki lehetett volna tisztálni vele.
S mindezt lehetőleg olyankor, amikor Anti is kéznél volt.
Boros Kati erős asszony, jó formájú, kemény húsú, szokva van a munkával, játszva elbánik akármilyen vederrel, de most valahogy nem bírt vele. Mintha ólmot hurcolna, szuszogott rettenetesen, mégsem ment sehogy; húzta le a víz, s végiglöcsögtette az úton, lépcsőn, verandán, mindenen, s hogy hogy nem, mindennek nekikocogott a veder… Mintha szédülne, mintha tántorogna…
De ha véletlenül erre se mozdult Anti, akkor nagy lihegve odaszólt a gyermeknek:
– Ereggy már, Antikám, hozz egy csepp vizet édesanyának, mert menten leszakad a derekam.
A gyermek – nem vízhordásra való még! – szerencsére mindenre kapható. Ugrik is azonnal, trappol le a lépcsőn a vederrel. Még szökdécsel is örömében, büszkeségében. De hát alig éri fel a kútkart, valósággal kín nézni, hogy mesterkedi, emeli, húzza, rángatja elő a kútból a vedret – félig meg is fürdik közben –, de hozza hűségesen, birkózik az irdatlan vederrel, kicsi vállalt felemeli, mind a két kezével kapaszkodik a fanyélbe…
– „Egyem a lelked!” – gondolja az anyja, mert hát a gyermek fejében meg sem fordul a turpisság, hogy elég lenne egy fél vederrel is…
De ezt már Talpas Antal sem nézheti!
– Ereggy játszani! – kapja ki a fia kezéből a vedret. – Viszek én vizet anyádnak.
Kati elégedetten somolyog az orra alatt. Ám nem nézne oda egy fél világért! Gyömöszöli, dörzsöli, buktatja, úsztatja a ruhákat, s közben arra gondol: na, most már egyenesben vagyunk.
Talpas Antal meg hordja a vizet.
Persze, Katiban is benne van a kisördög:
– Hadd el, Anti – mondja elgyöngült, álnok hangon –, nem férfimunka az…
– Már mért ne volna?
Kati alig állja meg kacagás nélkül.
– Mit szól hozzá a falu…?
– Érdekel engem a falu!
Pedig érdekli. Csakhogy most az önérzeteskedés ideje van: az ő dolgába ne szóljon bele senkii
– Azt fogják mondani…
– Mondjanak, amit akarnak!
Kati nem feszíti tovább a húrt. Hallgat. Erősen leköti figyelmét a munkája, huncutul csillogó szemére akkora árnyékot vet hosszú szempillája, mint egy sátor.
De hát nemcsak hozni kell a vizet! Ki is kell vinni a piszkosat. Méghozzá a kapun kívül, az árokba.
Talpas Antal nyel egyét, de nem szól semmit, elvégre ő vállalkozott. Ha már beállt a táncba, végigjárja! Mégha nem is úgy húzzák, ahogy ő szereti. A táncrendet most a felesége diktálja?
„És – ha már így van – Kati nem spórol a vízzel. Olyan pancsot csap, hogy úszik a ház.
Talpas Antal hamar unni kezdi az ingázást, mert le a kútig, fel a házba, majd ki a kapun a habos, zavaros lével, s belöttyinteni a sáncba. Lesunyja a fejét, nem néz semerre, s iszkol befelé. Még a végén tényleg meglátja valaki… De hát szégyen volna megfutni… Ő nem az a fajta, aki csak úgy megfut. Aztán, ha valamelyik… „Úgy szájon kapom, hogy a foga kimegy, az biztos! – gondolja. – Csak űzzék az eszüket!”
Annyit azért megkockáztat:
– Ennyi víz kell?
– Láthatod…
„A rohadt mosását!”
A legszívesebben káromkodna, de hát még csak nem is káromkodhat, Kati azt hinné…
Akárhogy ügyel, tele a cipője vízzel. Nem kellemes, löcsög a harisnyája. Dühös a vízre, dühös a mosásra, dühös az egész világra. De legfőképpen magára. Emiatt gyorsan el is lágyul:
„Szegény Kati – gondolja –, hanem lennék itt…”
Ki gondolná, hogy ilyen nehéz? Azt hiszed, hogy csak ott, né, egy kis löcsbölés…
Kati a szeme sarkából figyeli az urát, de a derekáról sem feledkezik meg: fogdossa, tapogatja, kínlódik, hogy kiegyenesedjék. Pedig átfortyogott már a mosógépen a ruha… Ez már csak a tisztálás. De hát a tisztálás sem könnyű. Főképpen, ha ilyen alaposan, ilyen bőséges vízből tisztál.
Végül Talpas Antal csak oda lyukad ki ahova ki kell lyukadnia, egyszerre érlelődik meg benne az elhatározás:
– A fene, hogy beleadjon a vizébe! Na, ne félj, kedvesem, kiveszem a szabadságom, s aztán behozom neked a vizet! Be én! Nem fogsz te nekem… És automata mosógépet veszek!
Katinak nyakbaugrós kedve támad, de nem mozdul el a tekenő mellől, nehogy megzavarja a tervezgető Antit.
– Automata mosógépet! Hát mi az isten? Nem kínlódsz te itt nekem többet.
Kati megmeríti és úsztatja a jószagú ruhákat, de a tervezgetésbe gabalyodott Anti észre se veszi, hogy most már olyan könnyedén kapja ki a víz
ből a nehéz lepedőt, akárha tollú lenne, s győzedelmesen-keményen csavar egyet rajta.
– Jól van, na – mondja csendesen Kati –, még egy vederrel hozzál, annyi mára már elég lesz.
3.
Zala Béla még egy pillantást vet a fénylő kocsira, rándít egyet a nadrágszíján, s kilép a csűrkapun. Ilyenkor mindig elkomorodik, nehéz szívvel hagyja ott a piros jószágot. Mert éppen a szemébe tűz az őszi nap, úgy hunyorog, hogy még az orrát is felhúzza. De nem nézelődik, nem hunyorog sokáig. Nincs hozzá kedve. Gondosan beteszi a csűrkaput, egy görbe lapátnyéllel meg is támasztja. Most engedi meg csak magának, hogy sóhajtson. Hiába, nehéz pillanatok ezek.
Elindul a ház felé, de nehezen jár, majd hogy nem vonszolja magát. Egészen elereszkedik. Gyászos hangulat lengi körül, orra tövére mély, függőleges ránc vésődik, s szemöldöke vége kérdőn felkunkorodik. Ilyenkor minden sikertelensége eszébe jut.
„Hogy lehet ez?” – kérdi mindig magától. Sehogy sem érti, sehogy sem tud a titok nyomára jutni. Valami varázslat lehet a dologban, valami nem tiszta, az biztos. Néha úgy érzi, elborítják a kérdések, ilyenkor lecövekel az udvar közepén, mintha addig el se mozdulna onnan, amíg választ nem kap rájuk. Válasz pedig nincs, hiába forgatja olyan vadul a szemét, hogy majd kiguvad üregéből.
Máshol, máskor soha semmiben sem veszíti el a fejét. A munkában legfőképpen nem. Nyugodtan, és jól csinál mindent. Az építőtelepen, ha valami „finomabb”, fontosabb munka adódik, mindig a Zala-csoportot küldik oda. Zala Béla jó kőműves, mindegy neki, hogy falazni kell, pucolni, csempézni, mozaikkal pepecselni.
Csak sofőrvizsga ne lenne!
A sofőrvizsgán neki vége. Valósággal kivetkőzik önmagából, az arca olyan vörös, mintha leforrázták volna, s a szeme valami ködös révületben úszik: még tán azt sem tudná – ha megkérdeznék: – melyik a jobb keze, melyik a bal.
Hogy honnan ez az átok rajta? Nem érti.
– Én eladnám, nem kínoznám magam… – türelmetlenkedik az apja.
Zala Béla sértetten dohog:
– Miket beszél, apám?
– Hát, ha egyszer nem tudod hasznát venni… Az apjával valahogy kiegyezik, bár idegesíti, hogy úgy sajnálkozik rajta, mintha félkegyelmű volna,  akinek mindent a szájába kell rágni. A komáival, a szomszédokkal van a baj! Azok bezzeg nem sajnálkoznak. Inkább kacagják. Fenik rajta a nyelvüket, heccelődnek meg példálódznak. Még a felesége is mondani kezdte, hogy hát ha már nem tudnak menni vele, nem kellene eladni, így csak tönkremegy, áll benne a pénz potyára, az árával inkább…
Zala Béla nem adná el semmi pénzért! Méghogy eladja! Hallj oda! Hát hiszen nem azért vette!
Az apja helyett most az anyja van az udvaron; a csirkéknek szórja a magot. Zala Ferencné látja, hogy a fia elgondolkozva jön, majdhogynem húzza magát.
– Na, letörölted?
– Le.
Csirkék nyüzsögnek Zala Ferencné lába körül, verik le egymást. Zala Ferencné nem a csirkékre figyel, a fia arcát lesi. Amióta megvan ez az autó, mindig komor. Mintha a mosoly lefagyott volna az arcáról. Még belebetegszik, úgy emészti magát.
– Hadd el, fiam…
Zala Béla nem szeretné, ha a témánál maradnának. Minden szóból szemrehányást vél kihallani. Holott az öregasszony csak bizonytalan. Sajnálkozó is, meg – mint aki tudja, hogy alkalmatlankodik – bocsánatkérő is.
– Apám hol van? – Igyekszik nyugodtabb vizek felé Zala Béla.
– Hol lenne? – Ebben a hangsúlyban benne van minden szükséges tudnivaló. Az öreg Zala borjúgondozó a termelőszövetkezetben. Virradat előtt megy, és aztán az este veti csak haza. Olyan bolondja a borjaknak, mint a fia az autójának. Becézgeti őket, beszél hozzájuk, és simogatja puha szőrüket.
Zala Ferencné kicsit féltékeny a borjakra.
Neki már nem nagyon jut becéző szó. Az ura is kurtán elintézi vele, akárcsak a fia. Nem tehet ezekkel beszélni. Olyanok, mintha a fogukat húznák, ha beszélni kell. Magukban emésztődnek, magukban intéznek el mindent. Az ura bezzeg a rühes borjúinak úgy magyaráz, mintha megérthetnék…
Zala Ferencné abban reménykedik, hogy talán, ha egyszer megjönne az unoka, utána az ura sem bolondulna annyira a borjakért…
Ezért lesi a menyét is: nem vastagszik a dereka? Nem mutatkozik valami kicsi változás?
De hát lesi a Béla arcát is: hátha arról leolvashat valamit.
– Reggeliztél legalább? – Béla elengedi a kérdést a füle mellett.
– Gyere, faljál valamit… Tönkremész ezzel a…
Zala Béla nem szereti, ha csucsujgatják.
– Magdus ott hagyta az asztalon – mondja türelmetlenül.
Magdus, a felesége, mielőtt elment, mindent előkészített neki. De hát nem etetheti meg, mint egy kisgyermeket! Jól is néznénk ki! Amúgy is rohannia kell mindig. A szövetkezet rövidáru részlegén elárusítónő, s az elnök mindjárt morog, ha percet is késik.
– Az asztalon hagyhatja, ha te nem eszel…
– Nem vagyok éhes.
Igen, mert arra gondolt, előbb is kimegy az autóhoz, számba veszi a drága jószágot. Utána már elmegy az étvágya.
– Nem vagy éhes! – zsörtölődik az öregasszony. – Enni pedig kell!
– Kell, kell! Ha egyszer nem vagyok éhes…
– Lesorvadsz a lábadról…
– Ugyan, anyám!
Mindig kurta a párbeszéd közöttük, pattogó. Szinte ellenséges. Furcsa feszültség, türelmetlenség sunyít a hangjukban. Az asszony folyton félti a fiát, Bélának meg mindez terhére van. Elvégre nem gyermek már! Aztán a féltésen túl, Zala Ferencné mindegyre kérdezne, Zala Béla meg menekül a kérdések elől.
Főleg egy kérdés elől!
Ilyenformán bármiről beszélnek, ott lebeg közöttük a gyanú is. Legalábbis Zala Béla gyanakszik, hogy az anyja örökké azt az egyet kerülgeti. A téma ugyan nem tabu, de kínos, jobb elkerülni.
Csakhogy bármerre fordulnak, beleütköznek.
A sofőrvizsga, sofőrvizsga! Nem az izgatja Zala Ferencnét. Bajnak baj, de legalább nem kell folyton riadoznia, hogy valami bántódásuk esik az országúton, hogy valaminek nekiütköznek, valaki beléjük ütközik. Amíg az autó a csűrben áll, addig nem fáj a feje.
Jóval nagyobb gondja van neki. Vajon miért nincs gyermek? Miért nincs unoka?
Persze, ezt Zala Béla is szeretné tudni. De nem tudja. S egyre türelmetlenebb. Akárcsak az anyja, ő is a feleségét figyeli. Valami nem tiszta, annyi szent. Eleget emészti emiatt magát, nincs rá szüksége, hogy az anyja is mindegyre rákérdezzen!
Sejti, hogy orvoshoz kellene fordulni, de nem nagyon erőlteti. Bár beszélgették Magdussal a dolgot, de a gondolattól, hogy a feleségének egy másik férfi előtt – mégha orvos is az! – le kell vetkőznie, belesajdul a mellébe, homlokára kiütközik a jeges verejték.
Hátha megy az orvos nélkül is…
Inkább halogatják, reménykednek: hátha valami csoda segít…
 
4.
Ahogy Korpás Sándor eltűnik a vörös épület emeletéről, Törek Bori néni azonnal érezni kezdi, hogy rettenetesen fáj a térde. Szúr is meg nyilallik is. Akárha megkelt volna hirtelen. Alig tud lekászálódni a kanapéról, úgy beleállt a fájdalom.
– Na nézz oda! – motyogja kínnal.
Úgy lefoglalta a leskelődés, hogy semmi másra nem tudott figyelni. Pláne a térdére nem. Egy kis térdepléstől így tudjon fájni!… Még most is nehezen mozdul el az ablaktól. Mert hátha megint előjön az a Sanyi! Nem szeretne lemaradni.
Sziszegve, sántikálva imbolyog a kemencéig, s ráhuppan a barna fásládára. Ül és a térdét dörgöli. Mi fájhat ilyen rettenetesen benne? Mintha eleven seb volna, olyan.
Csakhogy a felfedezéstől nincs nyugta. A kíváncsiság újból fellöki a ládáról. Hátha ezalatt… Sántikálva odabotorkál az ablakhoz.
„Vajon mit csinál? Hova lett?”
Innen, az ablakból a ház eleje látszik. Meg a sötét ablakhelyek. Korpás Sanyinak azonban se híre, se pora. Ki tudja, mit csinál. A falaktól nem látszik semmi, hiába nézi, hiába mereszti a szemét.
Nagy a ház, túlságosan is nagy. Minek kellett ekkora?
Ez a Sanyi sem bírt magával!
Legalább az a menyecske…
Akkora házat akartak ide…! Tán még a községházánál is nagyobb. Most aztán nézheti. Állhat az árnyékos részen, bújócskázhat…
Hát megérte?
Börtön is, most meg egyedül is…
Nem csoda, hogy olyan volt az arca! Jön haza a nehéz börtönből, a nagy, sötét gyötrelemből, sorvasztó szenvedésből, és…
Most már mikor fejezi be a házat? Hogy fejezi be? Kinek fejezi be?
Az asszonynak kellett volna több esze legyen! Egy kicsit fékezze, megmondja neki, hogy így meg úgy. Ne hagyja, hogy belekeveredjen a bajba.
Az ő ura, Törek Márton is nagy házat akart.
Gangosat! Olyant, hogy ne legyen párja a faluban!
Ha utána hagyja…!
De nem hagyta! Nem bizony. Ha utánahagyja, tán még ma is építkeznének, sohasem jutnának a végére.
A férfi mind bolond. Mind nagyot akar. Örökké legénykedne, mutogatná magát, mint a kakas a ganédombon. Nem számol, nem néz előre.
Az asszonynak kell a talpára állni!
Ha ő is olyan fuzsitus lett volna, mire jutnak? Ő kellett előre nézzen, gondolkozzon, használja az eszét. Féket vessen annak a francos nagyot-akarásnak. Csillapítsa, jó útra igazítson.
Így kellett volna tegyen a Korpás Sanyi felesége is. Így ám!
Neki se volt könnyű dolga. De még mennyire, hogy nem. Törek Márton is konok volt, rátarti. Amit egyszer a fejébe vett… Konok volt, de nem ostoba! Ha az ember megtalálta a módját… A végén csak hajlott az okos szóra. Csak úgy lett, ahogy ő akarta, ahogy ő mondta.
Pedig őt is megszédíthette volna a nagy ház álma. Az irigységtől szájában megecetesedett a nyála, ha az elterpeszkedő nagygazda-házra pillantott. És ő tudta a legjobban, hogy milyen szűken vannak! Már három gyermek volt!
De hát éppen a gyermekekért nem vághattak bele a bizonytalanba. Alaposan megtanulta, hogy az ember ne nyújtózzék túl a takaróján! Ne fogjon olyanba, aminek nem látja a végét. Mintha megsejtette volna, hogyan is lesz…
Hogy csak módjával!
Amilyen világ akkor volt…
Pedig a bank adta a kölcsönt. Ajaj! Adta szívesen! De aztán, ha a visszafizetéssel sántikáltál, ha nem törlesztetted időre a kamatot, egykettőre megpörgették a dobot a ház felett, a jószág felett. Meg bizony! Vittek mindent, nem néztek semmire! Se gyermekre, se családra, se nyomorúságra!
Azzal józanította az urát:
– Fedél legyen a fejünk felett, az a fontos! Majd, ha gyarapodunk egy kicsit…
No, osztán, gyarapodás!
Három gyermekkel? Egyik kisebb, mint a másik. Kis Marci még a mellén csüngött. Szívta, mint a vérszopó. Csontos bőr volt, úgy lerágta.
Éppen csak a nagy építés hiányzott!
Még ez a ház sem volt kész, amikor Márton gerendáért indult a havasra. Ezt a napot nem fogja elfelejteni soha. Most is látja, ahogy odacsap a lovak közé. Úgy látja, mintha most állna kint a kapuban, köténye fölött összefogott kézzel. Márton kalapja félrecsapva, posztókabátja csak úgy, panyókára vetve, a váltán… Így indult el máskor is. Ő meg állt és nézett az elzörgő szekér után. Valamiért nem jött, hogy elmozduljon onnan, még azután is ott állt, amikor már elfedte az útkanyar a nyugodalmasan zörgő szekeret. Állt és nézte az utat.
Márton soha többet nem jött vissza. Se ember, se ló, se szekér. Mintha a föld nyelte volna el.
„Régen volt – gondolja Törek Bori néni. – Nagyon régen.”
Az unokái is meglett emberek már. A gyermekei pedig… Amikor összegyűlnek, elgyönyörködik bennük. Szép, nagy család.
„Ha Márton látná…”
Akkor nem akart mostohát a gyermekeinek. Pedig volt ajánlkozó. Volt elég. A szülei is folyton noszogatták: nem várhatod egy életen át! Mit ér egy asszony egyedül? Férfi kell a házhoz! Mégis várta. Mindig az volt a szeme előtt, ahogy panyókára vetett kabátjával ül a bakon, s zörögve távolodik a szekér. Pedig tudta, hogy könnyebb dolga lenne, sokkal könnyebb. És egyszer már véget kellene vetni a bizonytalanságnak. Csakhogy azt tartotta: nem nézhetem a magam könnyebbségét!
Még mostanában is sokszor úgy van, ha az úton szekér zörög el, egy pillanatig megmerevedik: vajon nem Márton? Aztán mosolyog magán, bolond vénasszony! Miket nem jár meg a feje…
Amikor halni készül, ezeket mind végiggondolja. Számba vesz mindent. De nincs benne se büszkeség, se sajnálat. Így volt, így kellett legyen. Így adta az isten; Egyiknek könnyebb sors jut, a másiknak nehezebb. Ezen nincs mit lázadozni. Neki a nehezéből jutott ki.
Lám, ezeknél a Korpás Sándoréknál is a házépítéssel ütött be a baj. Talán innen a szokottnál is nagyobb kíváncsiság. Ez a ház is félbe-szerbe. Akár az övé volt. Csakhogy ez milyen ház! Ő valahogy befejezte a magáét. „Tető legyen a fejünk felett!” – ezt hajtogatta.
Ez a menyecske meg…
Pedig Sanyi nem örökre ment el!
Á, nem állhatatosak ezek a maiak… Nem bizony. Ő bezzeg… Mennyit várt Mártonra? Hány keservesen hosszú évet? Pedig az eszével tudta, hogy rég porlad valahol. De a szívéből nem aludt ki a remény. A hites urát az ember… Még ha börtönbe jut, akkor is…
Most aztán mi lesz ezzel a szegény Sanyival?
Törek Bori néni áll az ablaknál, toporog tehetetlenül, akárha ő rontott volna el valamit.
5.
A határpásztor kilép a kapun, simléderes sapkája alól felpillant az égre. Megszokott mozdulat ez. Nem akar ugyanis a szemközti házra nézni, no meg innen még visszatérhet esőköpenyért, ha az idő úgy mutatkozna.
De hát hetek óta nem esett, s Vér Balázs is csak hunyoroghat a kék égre. Keszeg arcán szigorú méltóság, görnyedt hátát pillanatra kiegyenesíti, megigazítja a sapkáját, s elindul lefelé az úton; oldalát verdesi a nyakába akasztott vászontarisznya.
Hivatali jelvénye, a hatalmas, tiszteletet parancsoló furkósbot a kezében, oda-odakoppantja a földhöz. Olyan ez a koppantás, mintha nehéz csizmája
klattyogásával feleselne a bot. Igaz, a csizma klattyogása valamivel szaporább, ahogy megvékonyodott lábszárán minden lépésre kiveri az ütemet.
Sok ügyelnivaló már nincs a határban, de hát – ahogy mondani szokta – a szolgálat, szolgálat, annak eleget kell tenni, mert aki görbe úton jár, nem néz sem időt, sem mást.
Vér Balázs tisztában van saját fontosságával.
Ennek megfelelően úgy jártatja körül a földek felett a tekintetét, akárcsak gazda korában. Szigorúan összevonja a szemöldökét, tartásából úgy tűnhet, semmi sem kerüli el a figyelmét, a tilosban járónak jó lesz elszelelni, mert az öreg nem ismeri a tréfát.
De hát ez csak látszat.
Vér Balázs nem csípett nyakon eddig egyetlen dézsmálót sem. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy fenenagy botjára még nem volt szükség. Igaz, ha valamit tapasztal, szemérmesen másfelé fordítja a tekintetét. Széles a határ, akad másfelé is látnivaló…
„Hászen csak nem kezdek itt, né… Jut is. marad is!”
Ellenséget könnyű szerezni!
Az ember észre sem veszi, aztán valahol megkólintják, s akkor nézheti!…
Minek háborúskodni?
Elvisz egy kicsit? Hát elvisz. Nem az övét viszi.
Az idegenekre, az autósokra még rászól, ha úgy adódik, de falubelire már szégyellné…
Az ember nem láthat csak az orra hegyéig… S aztán nem tizennyolc éves ő, hogy minden kicsire ugrálni kezdjen! Ajaj, ugrálhatna eleget, ha olyan volna. De nem olyan.
Vér Balázs szelíd ember, a csizmája alatt átfutó egérre se tapos rá. Minek? Annak is joga van az élethez!
Egy-egy hurkot azért nagy óvatosan kirak.
De csak olyan helyre, ahol nincs szem előtt, nem bukhat belé senki. Nem szeretné, ha rajtafognák. Jól nézne ki! Az emberek úgyis annyit beszélnek! Mert irigyek. Azt hiszik, hogy mindig teletömi a tarisznyáját.
Tele soha!
Csipkedni, csipked. Innen is egy kicsit, onnan is. De gombát rak a tetejére, vadalmát, mikor mi kerül. De meg nem tömi, az biztos!
A nyúl, az más!
A nyúlpaprikás felséges! Főleg, ahogy a felesége csinálja. Az első titkár is megnyalhatná a tíz ujját utána, az biztos. Megvan annak a módja, a furfangja. A felesége nagymester ebben. Lánykorában egy táblabírónál szolgált, ott tanulta.
A bolond nyulak meg – szerencsére – összevissza koslatnak, mindegyre beleakad valamelyik a hurokba.
Akkor már csak a hazaszállítást kell kiokumulálni, s minden rendben. Annak is megvan a furfangja. Az ember, ugyebár, kénytelen mindenféle ravaszságot megtanulni. Hát hiszen, ha nem megy anélkül, akkor pedig ravaszkodni kell.
Nyáridőben kiül a domboldalra, az erdő alá, innen beláthatja az egész völgyet. Mintha színházban ülne, úgy lát mindent. A határ ott van előtte, végestelen végig. Nézelődhet, ameddig bele nem fárad. De hát inkább a madarakat hallgatja. A szeme előtt van minden, s a népek is látják őt. Ki bolond Ilyenkor valami rosszat tenni? Ülhet nyugodtan, akár el is szunyókálhat a madárcsicsergésben.
Jó tíz évvel ezelőtt „állt be”. Mindjárt, ahogy nyugdíjas lett. Mert hát nem lelte a helyét, elveszetten téblábolt a ház körül. A felesége – akkor még csupa élet, erős asszony – hallani sem akart róla, hogy határpásztor legyen.
– Semmi embernek való az!
Ami igaz, igaz, valamikor a másra nem jó embert fogadták meg határpásztornak, vagy a nyomorékot.
A felesége azon sápítozott:
– Mit mond a falu?
A falu most azt mondja: jó szolgálat ez! De még milyen jó!
Mint a szapora gomba, úgy nőnek egymás után az irigyei.
Most már fúrják is a határpásztort!
„Hiszen csak sétafikál!”
Meg hogy öreg már, lassú és rosszul lát.
Főleg azt róják fel neki, hogy eleddig nem fogott egyetlen tolvajt sem! S persze, ajánlanának a helyére jobbat is…
Vér Balázs tud az áskálódásról, riadozik is minden új hír hallatára. De annál pontosabban áll szolgálatba! Hogyhát „kivetnivalót ne találjon senki!”
Lám, most is azért slattyog kifelé a faluból, hiába hogy sok ügyelnivalója nem akad. Megy nehéz csizmáival, kopogós botjával. Kell, nem kell, ő megteszi a magáét!
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amióta az asszony megijedt az öreg Kerekes Samutól, és bekerült az ideggyógyászatra, azóta nehezebben passzol a szó otthon. Néha nem lehet az asszony szavát venni, aztán meg annyit mond, hogy belefájdul a feje. S a tekintetében van valami hideg merevség, akárha nem forogna a szemgolyója; vele beszél ugyan, de valahova a feje fölé néz…
Vér Balázs jobb szeret tehát kint lenni a mezőn, inkább gombát szed, néhány marék csipkét – amit talál.
No meg a hurkokat is ellenőrzi. Üres kézzel nem jön haza soha. Nem is jöhet, az unokái mindig elébe szaladnak, és a zsebeit matarásszák.
– Mit hozott, tata?
A zsebéből pedig mindig elő kell kerülnie valaminek.
Most megy lefelé az úton, és a csizmája szára úgy klattyog, mintha valaki a tenyerével verné a ritmust.
Aszalós Jenő meg Rigó János a kispadon ül, rájuk bólint, sapkája simlédere felé bök a botjával.
– Mész, Balázs? – mondja Aszalós.
– Muszáj. A szolgálat, az szolgálat.
– Maholnap nincs amire vigyázzál, rendre minden betakarodik a mezőről.
Vér Balázs megvonja a vállát, rándít egyet a botján. Hát tehet ő róla? Ez a rendje.
– Hát a nyulak, mit csinálnak?
Vér Balázs eres, vékony nyakán föllódul, de le is ereszkedik nyomban az ádámcsutkája, szemöldöke még jobban összeszalad, s kapaszkodót keresőn futkos a tekintete.
– Bóklásznak – mondja erőtlen hangon.
„Tán csak nem látott meg valaki?”
– Az, az – kacag rezgőn Aszalós –, bóklásznak.
A határpásztor száraz bőre ráfeszül a járomcsontjára:
– Ti meg csak süttetitek magatokat a nappal… – morogja bizonytalanul.
– Hásze’ minket nem hajt a szolgálat…
– E’ már mindig így volt. Egyik ücsörög, sütkérezik, a másik meg… Na, isten áldjon!
6.
– Én már határpásztor sem lehetnék – mondja Aszalós Jenő, s néz öszszehúzott szemmel Vér Balázs után. – Annak is vége már.
– Lassan mindennek vége – bólint Rigó János.
Hallgatnak egy sort. Mind a ketten csendesek. Úgy ülnek, mintha a száraz mondatok visszahangjára figyelnének. De hát bennük rezeg az örökké, mintha arra várna csak, mikor szálkázhat elő újra. Aszalós azonban nem bírja sokáig a csendet.
– Annak idején kacagtam nagyapámat. Ült a padon és sóhajtozott. Az unokáim most engem kacagnak.
Rigó János előrehajol, a térdére könyököl, az ujjai közé csippentett cigarettából, mint vékony gyapjúszál, úgy emelkedik föl a füst.
– Az eszkimók kitaszítják az öreget a házból – mondja.
– Kik?
– Az eszkimók.
– Azok mifélék?
Rigó János felegyenesedik, a kezével bizonytalan mozdulatot tesz.
– Ott né, valahol a világban. Északon.
– Északon.
– Ahol minden csupa jég, meg hó.
Aszalós Jenő borzong.
– Hiszen így is fázom. Itt, a napon is fázom.
– Ha már nem tud mozdítani, csak az ételt pusztítja, kicsapják.
– A télbe?
– A télbe. Hóba, jégre.
– Hászen megfagy! – kerekíti a szemét, s lendíti magasra Aszalós Jenő a botját.
Rigó János megvonja a vállát:
– Megfagy, vagy… – Vagy?
– Vagy felfalják a vadak.
Aszalós Jenő hátrahőköl.
– Már én nem hiszem!
Rigó János ránéz.
– Pedig így van.
Aszalós nekiböki a mutatóujját Rigó János mellének:
– Honnan tudod?
– Olvastam.
– Olvastad… – mosolyodik el Aszalós Jenő. – Á, az akkor olyan mese, né… Már azt hittem…
– Nem mese.
Aszalós Jenő pislog, fészkelődik, sehogy sem fér az eszéhez ez az egész.
– Gonosz világ – mondja aztán.
Hallgatnak hosszan, nézelődnek. Aszalós a fejét csóválja, nem tudja meg emészteni ezt a dolgot. Veréb szedeget az út szélén, egész közel hozzájuk, akárha észre se venné őket.
– Itt is teher a vén… Pláne, ha magatehetetlen, de azért… Nem teszik ki a házból… Gonosz világ az olyan…
Sok minden van a világon. Ez is, az is. Gonosz is, jó is. Sokféle nép, sokféle szokás.
Aszalós Jenő gömbölyű követ pöcögtet botjával a sánc felé, a mozdulattól rezeg hatalmas hasa. Rigó János kopott pléhdóznit kotor elő zubbonya zsebéből, hosszan puhítja a cigarettát. Lobban a gyufa, és kifújja a fehéresszürke füstöt. Aszalós Jenő szusszan, kéjesen magasba tartja az orrát, élvezi a cigaretta szagát, újból rátámaszkodik görbe botjára.
– A fiam elverte az unokámat – mondja egy idő után, de a szemét nem veszi le a gusztusosan gomolygó füstről.
– Melyiket?
– A kicsit. Rajtakapta, hogy szivarozik. Gyújtsd fel a házat nekem, azt mondja. A bitang kölyök meg… Konok erősen. Nem lehet velük bírni.
– Nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk.
– Csak szíja az is. Látom én, hogy szíja. Pedig dugdossa, bújik, mint egér a lyukba.
– Így kezdi az ember…
– Ha szólok a fiamnak… Megrakja megint. Ha nem szólok…
– Elrendezi a fiad, ne félj.
– Én még most is a szivarral álmodok. Minden éjjel azt álmodom, hogy szívom. Mennyit kínlódtam, amíg elhagytam…
– Én nem tudom elhagyni.
– Neked nincs semmi bajod. Egészséges vagy.
–Már az ilyen egészség…! – piszkálja le a hamut a cigarettavégről.
Aszalós a füstölgő cigarettát nézi elgondolkozva.
– Lassan nem marad semmi. Se enni, se inni, se szivarozni… Ha egyszer az orvosok kezére adod magad, aztán vége, akkor már lőttek. De hát minden elmúlik az embertől.
– El, sajnos el.
– Ha ezzel van baj – bök mutatóujjával a mellére –, ha ez akadozik, akkor megette a fene...
Rigó János hallgat, ül előregörnyedve, fújja a füstöt. Mi tagadás, jólesik a cigaretta. A másik panaszát hallgatva, tán még jobban Legalább ennyi legyen! Mert úgy van, ahogy Aszalós mondja: minden elmúlik. Ez a kis őszi nap… Jó itt a napon. Olyan kicsi jó jut az embernek… Észre se veszed, és elfut fölötted az élet. Kínlódsz, küszködsz, s egyszer csak…
– Komisz dolog – mondja Aszalós Jenő.
– Mi?
– Hát, hogy azok kiverik az öreget… Az ember nem is gondolná. De az újságok is mindenfélét összeírnak. Ha fele igaz volna… Á, a fele se igaz annak. Én nem is olvasok újságot. Egy lére megy az egész. Mind csak az van benne. Aztán meg, ahogy kiterítem magam elé, nyomban elalszom. Bármit olvasok, elalszom. Misi, a nagyobbik unokám ezen is kacag. Azt mondja a tolvaj: maga kéne helyettem gyűlésre járjon, tata. Mér te? Maga csak bólogat. Legalább én is jó fiú lennék. Mert ezek csak azt kedvelik, aki bólogat. Na, most mondjad! S úgy kacag, hogy zeng a ház. – Aztán elgondolkozva hozzáteszi: – De kiverni a házból…? Amikor nyűgölődök, azt mondja: hagyja csak, tata, ne eméssze magát. Üldögéljen, pihenjen, kímélje magát, dolgozott éppen eleget…

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék