Lászlóffy Aladár
Lászlóffy Aladár
Mementó
Száraz hideg, négy lomha évszak,
nedves meleg s a telehold.
A korsó mélyén denevérszag,
kicsit előbb még tele volt.
Mitől fogyott úgy el az élet
s mire ment rá a készleted,
hogy végül az a gyanú ébred:
keveset osztottak neked?
Pedig ki volt boldogabb ébren,
ha mindent szépen összevetsz;
a rémület kis szünetében
egy semmiségtől felnevetsz.
Hány életet ér az az emlék,
amely mindenből megmaradt,
és ezt az egyet még a nemlét
se kéri majd, hogy visszaadd.
Egyszerre – nemcsak egyszer élni:
ennél csak az lett volna jobb;
s nem tudsz s nem is akarsz cserélni
se tegnapot, se holnapot.
A szemüveged ablakán túl
négy lomha évszakkal a kert.
A csendbe folyton óra kondul,
hogy mindezt nehogy elfelejtsd.
Már délelőtt
Már délelőtt a délutáni tény,
üres szobákban vágtat a remény,
hol minden áll, a könyv, a szék, az ágy
csak ő mozog, csak ő folyik tovább.
Az óra malma helyettünk dobog,
mutatja, őrzi: itt a boldogok
kis csigaháza, maradéka van,
érkezhetünk belépni annyian.
Egy pillantás, mint szabadult madár
a rend felett repesve körbejár –
s ahova száll, mint megtalált levél:
már délelőtt a délutáni fény.