Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. május, II. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Molnár János

Molnár János
HAJNAL VAGY A REPÜLÉS TITKA
Kint halk autómoraj, ebből arra következtet, hogy hajnali fél hat óra lehet, most kezdenek elindulni a környező falvakba a buszok. A kivilágítatlan utcákon kivilágítatlan kerékpárok zörögnek, zseblámpával fényösvényt maguk előtt toló munkába sietők pusmogása ébreszti a városkát. A suttogások, füttyentések, halk vihogások, orr alatt morgott káromkodások jellegzetes morajjá dagadnak, mely délután négy-öt között tetőz, elhalkul, szinte tökéletes csenddé válik este kilenc körül, a kocsmából, vendéglőből, bárból kitódulók hangoskodásával, az esti vonattal érkezők sietős hangjaival felcsap, mint egy fáradt hullám, hogy aztán elsimuljon mozgás és zaj az éj sötét végtelenjében. Ahogy kinyitja a szemét, megpillantja a rosszul működő fénycsövet a háló mennyezetének közepén, alig észrevehetően vibrál, sem teljesen bekapcsolni, sem teljesen leoltani nem lehet. Mellette négyzetméternyi folton a padlás deszkái sötétlenek: a fénycső felszerelésekor hullt le a vakolat. Hetek óta hitegeti őket a kőműves is, a villanyszerelő is azzal, hogy jönnek, s kijavítják a hibát. Most nem gondolkozik az adott szó társadalmi leértékelődésén, egyszerűen csak birtokba veszi környezetét. Tőle jobbra felesége szuszog egyenletesen, minden bizonnyal nincsenek rémálmai, mint annyiszor, amikor fel kell költenie, olyan vadul hánykolódik az álom megáradt vizein. Most halkan, nőies finomsággal lélegzik, bal keze az ő jobb combján. Két méterre tőle a sarokban hatéves gyermeke forgolódik, valószínűleg vizelnie kell, de még túl mélyen alszik ahhoz, hogy az inger felébressze. A Férfi még mindig a repülés Igézetével fogja fel a hajnali történések halk rezgéseit. Csodálatos volt: Lent az őszi kertek sorra elmaradnak, a szelíd, szőkén permetező őszi fényben álldogáló házak lassan tetőkké válnak, átrepül egy szalmakazal felett, töpreng, leszálljon-e megpihenni, bevárni társait, félelme, hogy nem sikerül majd újra szárnyra kapnia, továbbröpíti, széles ívű kört ír le, mint a kedvtelésből vitorlázó galambok, már ketten követik, ők még alacsonyabban, még kissé erőtlenül, meggyőződés nélkül csapkodnak karjaikkal, a többiek lent trappolnak a járdán, kopog a cipőjük a kéklő aszfalton és kacagnak, úgy tűnik, egyikük-másikuk kissé gúnyosan. „GYERTEK, REPÜLJETEK!” „Nem tudunk!” „Ó, TI KICSINYHITŰEK, HA ANNYI HITETEK LENNE, MINT EGY MUSTÁRMAG…”
Az a női arc indíthatta útjára az álmot. Kihez is hasonlít? Mozaikábra, egy az egyben nem hasonlít senkihez, nagyjából a Cinó vonásai, de a kolozsvári lánynak, akit még kamaszkorában ismert meg egy nyári délután az alföldi folyóparton, piszébb volt az orra, a tekintete párásabb kék, haja halványabb szőke, az ajak pedig biztos valaki másé, az alsó kissé előreugrik, húsos, „érzéki”, egyben makacs. A felső szelíd, csókra hajló. Kié ez a száj? Talán a felesége munkatársáé, aki fél órára ugrott be hozzájuk pár nappal korábban? Vagy egy lányé, akit szintén ez az arc emelt ki a feledés mélyéből? Valamikor rég egy bulin beszélgetett vele hosszasan, táncoltak is, sok tekintetben „megértették” egymást, aztán a buli forgatagában hiába kereste, eltűnt, soha többé nem látta. Csöndben, mozdulatlanul fekszik a sötétben, és álmának boncolgatása közben egyre erősebbé válik a meggyőződése, hogy elképzelése, miszerint mozaikként összerakható és szétszedhető ez az arc az emlékei alapján: TÉVES, HAMIS. Soha nem találkozott ezzel az arccal, és biztos ezután, valamikor a jövőben fogja megismerni, vagy ha megismerni nem, megpillantani valahol a létezés ringlispiljén…
Együtt utaznak. Valami robog velük, az arcuk ütemesen rezeg, rázkódik, nem egészen világos, hogy vonat, autóbusz, villamos, mindenesetre közszállítási jármű, sokan vannak körülöttük, tömörül – megritkul a közönség. Ő, a Férfi, középkorú, még ereje teljében érzi magát, mégis öreg a Nőhöz képest, akin mintha nem fogna az idő, olyan, mint akkor, amikor megismerte, nem emlékszik, milyen ürüggyel összeverbuvált társaságban, koranyári délután, nagyvárost körülölelő domboldalon, egy szőlőskertben. A hórihorgas, fakó hangú srác, akivel volt, azóta a férje, matektanár, van egy későn született kilenchónapos fiúcskájuk. A körülöttük ülő-álló arcok változnak, egy szemüveges arc, melyből alig látszik valami a hatalmas, sötét üvegtől, hol közelebb, hol távolabb folyton fel-feltűnik a tömegben, ők hárman maradnak változatlanul a változó háttérre rajzolódva. Kint párafátylakban szemérmeskedő őszi táj, szilvaligetek, szőlőskertek, gesztenyeerdők, a napra piros nyelvet öltő háztetők, a táj arcán a Nő arca, egyenes, finom vonalú, keskeny orr, a Lady Diane-frizura csintalan hajtincse, a hamvasra barnult bőr, az ellenfényben sötét, a napfényben kéken csillogó szemek…
Mi az, amit érzett, és miért érezte azt, amit? Egy „ereje teljében” lévő, de nem túl magabiztos férfi vonzódása a fiatal, csinos nőhöz? Egyszerűen szexuális vonzalom? Az eltűnő ifjúság erőszakos és nevetséges visszarángatása a múltból? Az öregedő férfi kétségbeesett kapkodása az egykor nagyvonalúan elszalasztott és most talán beteljesíthető „lehetőség” beteljesítéséért? Talán inkább a harcostársak összetartozása, mindenben osztozása, titok nélküli kitárulkozása, amihez társul a nő részéről egy kis frivolitás, játékosság, nem a szavakban, hanem egy, mosolyban, egy gesztusban, amellyel egyszerre kelti fel és tartja távol útitársa figyelmét, tolakodását, a férfi részéről pedig néhány elcsépelt bók, amit a hangzás őszinteségével próbál hitelesíteni? Mindehhez kis lelkifurdalás is társul bizonyára, mert „szerelmetes” asszonykája, lánykája aggódva várja haza, és ő alapjában véve lelkiző típus. De erre így utólag, ébren nem emlékszik. Azért nem emlékszik, mert nem fontos? Vagy csak arról van szó, hogy a lelkifurdalás neveltetési kényszer gyümölcse, s akkor is ott aranylik a tudatban, ha nem akarunk tudomást venni róla?
Macskaköves utcán kapaszkodnak fel. A levegő sűrű, kék fénynyalábokkal telített. Reggel köd lehetett, a kövek nyálkásak, csúszósak, a sárga falevelek nedvesen csillognak, az alacsony házak tetőzete az árnyékos oldalon nedves-sötét, a másik oldal felbomlik, szétfolyik a fényben. Függőleges sugárnyalábok közt kapaszkodnak, mint egy erdő fatörzsei közt, fától fáig. A Nő időnként a Férfi karjába kapaszkodik. A Férfi előzékenyen felkínálja a támaszt, a Nő ilyenkor elengedi, majd megcsúszik, egy halk sikoly, s újra a Férfi karjaiban keres segítséget. Végül is honnan a feltételezett „harcostársi” kötődéslánc, hangulatkapocs, érzelmi bilincs? Mint diákok egy véletlen folytán, rájöttek, hogy az egyeduralmához ragaszkodó egyetemi főnökség, az „úr-szolga” viszonyhoz ragaszkodva, mindenben korlátozni igyekezett az ifjak megnyilatkozásait, önálló tevékenységét, akadályozta tehetségük kibontakozását, bár jelszavaiban szabadságról és a személyiség kibontakoztatásáról prédikált. Rájöttek, hogy a törleszkedő, korlátolt, szolgalelkű, jellegtelen és jellemtelen egyének előtt nyitva szabad utat, semmitől sem fél jobban, mint a diákok tömeges, „szervezett” fellépésétől. Akkoriban tízen-tizenöten, akik nagyjából azonos szemszögből szemlélték világukat, „szervezkedni” kezdtek. Nem volt ez veszélytelen játék, bár igen sok játékos elem kapott benne helyet, egy olyan struktúrában, amelyben az állam mindentől tartott, ami csak árnyalataiban is más lehetőségeket villantott fel, mint a központilag kinyilatkoztatott elképzelések, amelyekben az állam vagy a „rendszer ellensége” kitüntetés legkevesebb tíz évi szabadságvesztéssel járt. A Nő, a későbbi matektanár barátnője, nem vett részt az eseményekben, de nagyjából tudomása volt mindenről, s a végkifejletben néhány kitüntető „kihallgatásban” is részesült. Tapasztalhatta, hogy az állambiztonsági szervek a női nem iránti nagyrabecsülésüket igen különös és bizarr módon mutatják ki.
Egy kertkapunál álltak meg, a tetőn. Épület nem látszott a lombok közt. A Nő nyilván jól ismerte a rejtett csengő helyét, magabiztosan nyúlt be a lécek közt, s valahol messze, fátyolosan hallatszott is a berregés. A hegygerinc túlsó oldalán új tömbházakból kiépített lakónegyed villogott fehéren, halványkéken, selymeszölden. A távolság és a puha fény megszépítette a valóságban durva, össze nem hangolt színekre festett épületeket. A Nő újra megnyomta a csengőt. „Kié ez a kert?” érdeklődött a Férfi. „Nem tudom. Nem érdekes.” A Nő makacs alsó ajka remegni kezdett: „Csak nem történt valami baj…?” motyogta. Hosszasan csengetett. A magasra nőtt orgonabokrok közt László jelent meg sportos, de a rá jellemző klasszikus szürkéket értékesítő öltözetben. Halk visszafogottsággal üdvözölte őket. Mielőtt becsukta volna a kertkaput, végignézett a mindkét irányba lejtő utcán.
Az elhanyagolt, valamikor fehér márványzúzalékkal beszórt ösvényt felverte a fű. Ritkán és kevesen járhattak rajta, nem csikorgott a talpuk alatt. László közmondásos, kissé visszafogott, sokak szerint „lekezelő” modorában csevegett, válaszra nem is igen várva: „Örülök, hogy látlak benneteket, ezek szerint baj nélkül utaztatok, gondolom, semmi gyanúsat nem észleltetek…” Mintha összetartoznának, úgy beszélt hozzájuk, holott nagyon jól tudja… Az ösvény elfogyott, a fákat bokrok váltották fel, majd kiértek egy tisztásra. Kopárság uralkodott itt, a repedezett sárga agyagból vörösre égett fűszálak meredeztek, pisztránghátú kövek csillogtak, valamikori virágágyak szegélyét jelezve. Alacsony falu, lapos tetejű ház emelkedett ki a kopárságból, a ház előtt néhányan álldogáltak, cigarettáztak, kékes füstfelhőkbe takaróztak, mint antik képeslapokon a gőzmozdonyok. Kezet ráztak, összeölelkeztek. Kiszólt valaki, hogy „kezdhetjük, emberek?” Bevonultak.
Hasonlít ez a ház, ez a kert valamihez, amit eddig látott? Az utca a marosvásárhelyi Kálváriával azonosítható?… Vagy inkább a budai Hermann Ottó utca felnagyított mása? Kolozsváron is van egy szűk sikátor, útban a Csillagvizsgáló felé, két oldalán magas kőkerítések mögé rejtett titokzatos kertekkel. Hangulatában talán mégis azt a girbe-gurba, házak, kertek, mandulaligetek közé furakodó sikátort idézi, melynek macskakövei közt kizöldült a fű, ahol rég elhunyt nagybátyja lakott, ahonnan a nagyváradi székesegyház és püspöki palota két csillogó ékszerdoboznak látszik. A házikó? Talán Nagybányán látott egyszer egy elhanyagolt, festői kertet, préselt falemezből összetákolt, zöldre festett, tornácos faházzal a közepén, tetejét égszínkék olajfestékkel bemázolt kátránypapírral védték az esőtől. Messziről látta azt a kertet, a részletek feloldódtak a távolság áttetsző rétegeiben, mint eső mosta szélvédőn az útmenti fák. Ködtől csepegő délelőtt volt, kékszürke tündöklésben. Itt most tűző dél van, az októberi nap utolsó erőit pazarolja a világra, fájdalmas erővel ölel tájat, embert. Férfi, mielőtt belépne az egykor almazöld, okkerré fakult présházfélébe, szétnéz, magába issza a fényt, a melengető sugarakat. A ház mintha a világ tetején lenne magában, mennyei dicsfénytől körülvéve. Kétezer éves történet bomlik ki előtte, mint hajnali tulipán szirmai, történet, amit egykor barátaival mindig fölemlegettek, valahányszor jól érezték magukat egy bizonyos helyen, legyen az erdő, kocsma, strand, hegytető, valamelyikük az eufória csúcsán megszólalt: „Építsünk, Uram, itt három kis hajlékot, egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek.” Vajon itt kialakul majd a kinyilatkoztatás légköre? Vajon emlékszik még valaki a hajlékteremtő szándékokra?
Az arcokat nagyrészt ismeri, bár a tömör homály megváltoztatja a vonásokat, letörli az idő kormát, kivasalja a homlokot, begipszeli a gondok repedéseit. Az a gótikus homlok a sarokban, az Illés Karcsié, Kiss Mózes pelyhes almaarcát most göndör szakáll álcázza, aki pedig a jegyzeteit rendezi, a Mester, a pattanások nem csúfítják már darabos vonásait. A szöveg ismerős, ő már rég javasolta, de nem igen vették komolyan. Igaz, ő mindig „kívül” élt. Távol azoktól a központoktól, ahol elképzelése szerint mozog, pezseg, forr az élet, ahol állandó jelenlétével adhatna nyomatékot, súlyt szavainak, gondolatainak. Nem is tudja, kinek juthatott eszébe, hogy idehívják. Azt hitte, rég elfelejtették, s ez a hit rögeszmévé görcsösödött. Ezeket a görcsöket nem oldotta fel az sem, ha átutazóban életének elmúlt színterein valaki felismerte, és meleg szeretettel érdeklődött hogyléte, sorsának alakulása felöl. Ő már annak idején megmondta, hogy az elnyomott népcsoport, ha nem szervezi meg önmagát, nem hoz létre egy képviseleti szervet, amely védelmét megszervezze, jogait számonkérje, nem állhat meg a pusztulásban. Akkor is létszükséglet ez, ha a kockázat nagy, ha az egypárt rendszerű állam minden egyéni kezdeményezést, minden alulról jövő ötletet a hatalma elleni merényletnek tekint, és ehhez képest vele szemben drasztikusan jár el. „Nem lehet ölbetett kézzel nézni, míg a szót is kicsavarják a szánkból. Aki ezt teszi, nem ember, véglény, giliszta.” Akkor nem sok hívet szerzett elméleteinek. Talán az éles megfogalmazás miatt. Talán mert hiányzott belőle a politikus alkatok nagyképűsége, amivel „ügyként”, sőt „közös ügyként” tudták elfogadtatni önös terveiket, gyakran egyéni érdekeiket is. Alapszava, a „szervezkedés”, olyan idegenül csengett a háború utáni nemzedék tudatában, mint mondjuk a francia forradalom idején a gilotin szó az arisztokrácia fülében. Ha nem is minősítették hőbörgésnek az elképzeléseit, siettek elfelejteni, mielőtt még „megfertőződtek” volna. Oka, alapja természetesen volt a félelemnek: tizenévesek százai kezdték az „élet iskoláját” kényszermunkával, kamaszokat vertek, rúgtak nyomorékká, mert az elméleti fizikát gyakorlatba akarván ültetni, rádió adó-vevők építésével kísérleteztek. Számtalan zseniális agy menekült őrületbe, számtalan különleges tehetség erősödött meg vagy szóródott szét börtönök és lágerek szervezett, felügyelt magányában, munkások, parasztok ezrei acélozódtak meg, vagy váltak júdásokká a „szervezkedés” többnyire kitalált, de reális védelem hiányában bárkire ráfogható vádjának súlya alatt. Férfi szerint ezt a találkozót is meg kellett volna szervezni: őrszemeket állítani, kidolgozni egy menekülési tervet stb… A vita heves, az érveket gyakran sértések és személyeskedések váltják fel, pátosz, önbecsmérlés, tettrekészség és tehetetlenség, ésszerű javaslatok és a megvalósítástól való rettegés feszül egymásnak, siklik el egymás mellett, egyik pillanatban úgy tűnik, meg tudnak egyezni az alapelvekben, fél órával később a süketek tárgyalásává degradálódik a vita. Férfi már elmondta, amit akart. Egyre szkeptikusabb. Mind gyakrabban merül el az apró, négyszögű ablakon át a szobába betörő látványban. Az ösvényre lehet látni. Sokáig üres. Zöldharkály ereszkedik a földre, két fatörzs közt szökdeli, hol az egyikre kúszik fel, hol a másikra. Elöregedett törpealmafák ezek, nem kínálnak kiterjedt vadászterületet. Az ösvény füvei közt is keresgél, ijedten kapkodja a fejét, felrebben, s nagy berregéssel eltűnik a képből. A hangot a benti zaj el kellene nyomja, de az ellenkezője történik: a kinti kép teljesen megszünteti a benti homály történéseit, a szájak, mint egy némafilmben, hangtalanul mozognak, és hallja, hogy csikorog a kavics valaki lábal alatt, ez a valaki vagy szalad vagy ugrál, rendes járás esetén az elhanyagolt ösvény nem csikoroghat. Négy-ötéves kislány jelenik meg a kanyarban, ultramarin kezeslábasban, almavörös pulóverben, fehér szandálban. Tánclépéseiből ítélve bizonyára dúdol valamit, hollóhaja mint valami palást libeg a vállán minden lépésnél. A permetező, bizonytalan fényben a kislány maga a bizonyosság.
A kislány eltűnik a képből. Férfire zuhan a benti hangzavar, félő, hogy megsiketül. A szájak kikerekedve, elfehéredve mondják a magukét, a rángatózó, kitáguló, összeszűkülő szemek aláhúzzák, ellenpontozzák a szavakat, a vitustáncot járó kezek nyomatékot kívánnak adni az elhangzottaknak, a halkan nyíló ajtót talán csak ő veszi észre, a kislány szeme nem szokta meg a homályt, kinyúl érte, magához vonja. „Már megint ott hagytál minket egyedül” susogja a jövevény. „Nem kellett volna idejönnöd, ez veszélyes, nagyon veszélyes. Mit koslatsz folyton a nyomomban? Egyáltalán, hogy találtál ide?” „Nem örülsz annak, hogy itt vagyok? Azért jöttem, hogy segítsek!” „Pont a te segítségedre van szükségünk” – s ahogy kimondja, átvillan rajta egy kérdés, és mielőtt kimondaná, sejti a választ is: „Hogy jöttél be az ajtón?” „A kertajtó tárva-nyitva. Ott áll egy csomó kék autó. Onnan gondoltam, hogy csakis itt lehettek!” HALLJÁTOK? NYITVA AZ AJTÓ! TI BALGA BIRKÁK, ordít, kiabál, hadonászik… Lassan feléje fordulnak, elhallgatnak. A nagy csendben éktelen csörömpöléssel bezuhan darabjaira hullva a négyszögű ablak, s egy géppisztoly csöve mered rájuk, majd szinte ugyanabban a pillanatban valaki berúgja az ajtót, s villanó lövedékként süvítenek be a szavak: VAN VALAKINÉL FEGYVER? Csend. GYERTEK KI EGYENKÉNT TARKÓRA TETT KÉZZEL! MOZGÁS! MOZGÁS!
Hasonló jeleneteket filmekben gyakran láthatott. A valóságban ilyen irányú tapasztalatai néhány házkutatásban s az azt követő előállításban merültek ki. Az egyik legemlékezetesebb, amikor csendesen iszogató, beszélgető társaságukra rátörtek az állambiztonság emberei. A helyzet anynyira hihetetlen, előzmény nélküli volt, hogy nem is vették komolyan a lökdösődő, durván üvöltöző szürke zakós, nyakkendős férfiakat. Csak amikor betaszigálták őket a terepjárókba, komorodtak el, majd amint megkezdődtek az egyenkénti kihallgatások, szembesítések, estek kétségbe a lehetetlen, abszurd vádak hallatán, amikor rádöbbentek kiszolgáltatottságukra, arra, hogy sehonnan semmiféle segítségre nem számíthatnak, hiszen senki nem tudja, mi történt velük. S ha tudnák is?!… Ilyen jelenetben azonban soha nem volt sem mellék-, sem főszereplő. Az a tény, hogy a gyermeke ott bukdácsol a nyomában, szinte a sarkára tapos, ahogy tarkón összekulcsolt kézzel kilép a fénybe, zavarja, idegesíti, s ugyanakkor felelősségérzettel tölti el, erőt ad, úgy érzi, rendkívüli magatartásra képes, s teljes erővel arra összpontosít, hogy elkapja a megfelelő pillanatot. Kétoldalt három-három civil lövésre emelt pisztollyal alkot sorfalat, egy, a katonai rohamosztagok kék egyenruhájába öltözött, alig pelyhedző állú suhanc durván megmotozza őket, aztán már leengedett kézzel, lánya apró öklét a markába szorítva, oda mehet a többiek közé. Most veszi észre, ami a biztonságiaknak sem tűnt fel, hogy a lánya feltartott keze keményen ökölbe szorítva. Magához vonja az apró, törékeny testet, simogatja a haját, a vállát. Miután mind elhagyták a házat, s beszorították őket a sietősen nyúló árnyékok közé, szembe a távoli hegyek felé igyekvő, izzó napkoronggal, név szerint szólítják őket. A kilépőket két rohamosztagos elvezeti. Férfi a hatodik szólított. Ez a „figyelmesség” meglepi. Odasúgja a lányának: „Maradj itt, az a szőke néni majd hazavisz!” Tekintetével keresi a Nőt. Nem látja. Sikerült meglógnia a zűrzavarban?
Vagy csak addig tartott a feladata, amíg őt odavezette, s aztán elment? Vagy hamar megunta a hosszadalmas vitát? Csak nem ő az, aki…? Lehetetlen! Bizonyára hátrébb áll, s valaki eltakarja… Ráordítanak, hogy siessen. Kilép. A lánya belekapaszkodik: „Nem engedlek, Apuuu, nem engedlek!” Igyekszik lefejteni magáról a gyermeket: „Maradj csendben, nekem is, neked is úgy lesz jobb.” A lánya átöleli a lábát. Két rohamosztagos odarohan. Az egyik őt, a másik a kislányt rángatja Egy harmadik gumibottal hadonászik, egyelőre nem döntötte el, kit üssön a kupacból. Parancsszó üvölt. Egy civil. Valószínűleg ő az akció parancsnoka. „Deocamdată lăsaţi, n-avem nevoie de scandal.”
Újra bent a faházban. A betört ablakon át sárgaréz ég süt be. Az ablak alatt az egyetlen fekvőhely, egy fehérre festett vaságy, lószőrpokróccal leterítve, őket arccal a falnak, a glóriában úszó simaságnak, sorba állítják. Később engedélyezik, hogy szembeforduljanak a bántó, utolsókat lobbanó fénnyel. Beszélni tilos. Férfi kislánya éppúgy engedelmeskedik, éppúgy hallgat, mint a felnőttek. Talán hasonlítani akar hozzájuk, talán játéknak tekinti a történést, talán megérzi, hogy ez a legbiztosabb módja annak, hogy apjával maradhasson. Egyetlen biztonsági ember sétál sorfaluk előtt. Amikor az ablak alá ér, glóriába fogja a már-már földöntúli fény. Unatkozik, időnként kiállítja egyiküket az L alakú szoba szárainak találkozási pontjához, és kérdéseket tesz fel. Hamar rájönnek, hogy a kérdezősködés mögött nincs rejtett szándék. Nem akar nyomravezető elszólásokban gyönyörködni. Sértegetni, megalázni akar. Kiss Mózsi tiltakozásul hallgat. A biztonsági megpofozza, s visszarugdossa a helyére. Férfi a kihallgatások alatt azon töpreng, kire emlékezteti a szürke zakós. Megvan! Belmondo, a „világszépe” pózában tetszeleg, innen ismerősek a slendrián mozdulatok, a pökhendi hanghordozás, a gőgös és fölényes hunyorgások, a lekicsinylő ajkbiggyesztés. Belmondo megunja a sétafikálást, új játékot talál ki. Felöltőjét pedánsan a fogasra akasztja, elnyújtózik az ágyon. Később felül, és komótos mozdulatokkal leveti a cipőjét. Férfi tömény lábszagra készül, csalódnia kell, ez egy szobatiszta biztonsági ember. Kéjesen mosolyog rájuk, mint aki ezúttal is a várt eredményt érte el, és most élvezi a helyzeti előnyt. Lábait keresztbe rakja, kibámul az ablakon, mintha számára megszűntek volna. Talán arra számít, hogy valamelyikük megpróbál menekülni? Vagy arra vetemednének, hogy megtámadják? S akkor ő „megmutathatja”, mit tud! A foglyok hallgatnak, egyik lábukról a másikra nehezednek. A kislány leguggol, és nem szól rá senki.
MENJETEK! TŰNÉS! TAKARODÓ, PATKÁNYOK! Nem értik, bámulnak Belmondóra, tanácstalanul, majd kérdően egymásra. Ez egy újabb trükk? Ha majd kiszaladtak, visszazavarják őket? Vagy ők már rég otthon lehetnének, csak ez a gőgös majom csúfot űz belőlük? Előre megbeszélt parancs szerint jár el? NEM ÉRTITEK? TAKARODJATOK A SZEMEM ELŐL! NINCS KEDVEM BÁMULNI A HÜLYE POFÁTOKAT! ÉN LÖKDÖSSELEK HAZA EGYENKÉNT? Tényleg, mi lenne, ha most azért sem indulnának sehova? „Parancsmegtagadás”? Kislánya rángatja a karját. Férfi az ajtó felé indul, lassú lépteiben hitetlenkedés, biztos visszakergetik az őrök, biztos ez is a megalázás egy trükkje. „Játék az idegekkel.” „Siess már, Apu, így sohasem érünk haza, Anyu azóta már kisírta a szemét.” „Hülyeséget beszélsz, ő nem tudhatja, mi van itt.” „Te beszélsz hülyeséget. Én aztán indultam el, hogy ott volt nálunk két ilyen pofa, s ordítoztak Anyura, mondja meg, hogy hol vagy.”
A kietlen tetőn nem tartózkodik senki, őrök nem látszanak. Bizonyára elbújtak. Arra számítanak, hogy bántalmazni fogják a magányos tisztet, alkalmasnak vélik a pillanatot a bosszúra, s kész az ürügy a letartóztatásukhoz?
Lassanként mindannyian kijutnak, kint megvárják egymást, még mindig hallgatnak. Férfi és a kislány után indulnak az ösvényen a kijárat felé. A nap korong még mindig ott libeg a hegyláncok mélykék sziluettje fölött, már erőtlenül, de még mindig kitartva, mintha csak arra volna kíváncsi, mi történik velük. Miért álltak ott, mint a birkák, némán? Miért léptek elő ellenkezés nélkül a szólítottak? Miért nem próbálták kifejteni a legcsekélyebb ellenállást sem? Miután kiléptek, egyenként, tarkóra kulcsolt kézzel, nyilvánvalóvá vált, hogy ők négyszeres számbeli fölényben vannak. Igaz, azoknál fegyver volt, a rohamosztagosoknál géppisztolyok is. És amikor elvitték a néven szólítottakat, miért nem mert senki sem érdeklődni a sorsuk felől? Egyáltalán gondoltak arra, hogy amíg ők ott a kunyhóban aránylag békésen ücsükélnek, mit csinálnak a többiekkel? Vagy inkább azon töprengtek, hogyan történhetett a lebukás? Vagy egyszerűen semmi másra nem tudtak gondolni, csak arra, hogy velük mi lesz? Férfi azok között kellett volna hogy legyen, akik nincsenek itt… Nem emlékszik, mire gondolt. Csak azt tudja biztosan, hogy amikor Belmondo hanyatt feküdt az ágyon, az az ötlete támadt, hogy rohanjanak rá és kötözzék meg. De hogy vigye át a gondolatát a többiekre? Ha sugdolózni kezdenek, az illető gyanút fog. Pedig milyen „oké lett volna minden. A feltételezett kinti őrökkel is másképp tárgyalnának egy túsz birtokában. Mikor rájuk ripakodott a pasas, hogy menjenek már a fenébe, éreztek-e szégyent? Ráébredtek arra, hogy mennyire megalázta őket az a…? Vagy csak az örömöt érezték, hogy újra szabadok? Látszatszabadság ez és rém törékeny. De mégsem a parancsszavak állandó pergőtüze. Míg szaladnak az ösvényen lefelé, átvillan-e agyukon, hány lehetőség állt előttük, és hányféle igazolást találhatnának magatartásukra?
Elöl a kislány szalad játékosan ugrándozva. Utána tempósan Férfi. Hátrébb a többiek. A kertből kiérve a kislány egy mellékutcába kanyarodik. Férfi megpillantja a sok évszázados gótikus templomot, melynek tövében felnövekedett. Új erő tölti el, érzi, hogy átjárja a szabadság, mint egy meleg tavaszi szél a télbe gémberedett testet, felszabadultan fut, hosszú, nyújtott léptekkel halad az élen, hallja a többiek talpának kopogását, valahol valaki egy bölcsődalt énekel, mintha a dal, vagy a dal által felébresztett emlékek adták volna meg az utolsó lökést a benne már percek óta erősödő elhatározáshoz, repülni fog, tud repülni, minden szükségessel rendelkezik, csak az erős elhatározás hiányzik még, annyi minden történt vele, általa, hogy tapasztalatai kötelezik a repülésre, kételyei mintha kimosódtak volna, különös ez az állapot, alapjában véve mindig mindenben kételkedett, repülni fog, ehhez kétség nem fér, még egy kis gyorsulás, még egy kis koncentrálás, és már látja magát, mint egy hatalmas gólya, elrugaszkodik a földtől, erőteljes karcsapásokkal szeli a levegőt, érzi, hatalmas erő húzza vissza, de bírják a karjai a szárnyalást, nem változott át semmivé, ő, a Férfi, repül a háztetők felett, előbb hajlított derékkal, kalimpáló lábakkal, majd később valami felhajtó erőt érez, kiegyenesített gerinccel, vízszintes helyzetben siklik a levegő hullámain, érzi a repülést, érzi, mit kell tennie, hiszi, hogy a magasban tud maradni, új és szokatlan érzés a hit, nem szerzett tudás, inkább valami ősi ösztön, már igen messze jutott a társaitól, a takaros piros és palaszürke ház tetőktől, a levegőt a láthatár mögül szövi már át a nap sugárzó fénynyalábokkal, mintha ezek a fénynyalábok lennének az ő emelkedésének lépcsőfokai, egy tehénke bámul utána komikusan szomorú ábrázattal, gyertek, repüljünk, kiáltja a többiek fölé kanyarodva, ketten követik a példáját, már a háztetők magasában kalimpálnak, GYERTEK MIND, CSAK HIT KELL A REPÜLÉSHEZ, hatalmas, égősárga szalmakazal fölött köröz, leszálljon, ne szálljon? eddig nem érzett félelmet, most viszont tart attól, hogy nem tud majd újra felemelkedni, a félelem érzése megdöbbenti, eddig úgy hitte, hogy a félelem és a szárnyalás nem fér össze, kikerül egy magasra nyúló gesztenyeóriást, és mind feljebb, feljebb, a házak, fák, bokrok, kukoricások, kopár tarlók, folyók egyre kisebbek, elhagyja az ismerős gyermekkori tájat, repül, repül, már látszik a nap a látóhatár mögött.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék