Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. május, II. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM
„Posztmodern”
Írni kell, uram; a lényeg majd csak megjön valahonnan.
„Úgy vélem, az esszé (Montaigne) posztmodern, a töredék pedig (az Atheneum) modern.”
Miért vélem „én” így?
Lyotard mondja: „ A posztmodern művész és író ugyanabban a helyzetben van, mint a gondolkodó: szabályok nélkül dolgozik, és arra törekszik, hogy megalkossa annak a szabályait, amit alkotni fog. Ez teszi, hogy a mű és szöveg eseményjellegű lesz, s hogy túl későn érkezik el szerzőjéhez, ami ugyanannyi, mintha azt mondanánk, hogy művé formálása mindig túl korán kezdődik. A posztmodern szót tehát az előidejű (modo) jövő (post) paradoxona szerint kell értenünk.
Ez a szöveg is az előbbiekben megfogalmazott módon készülődik a létrejövésre, ami nem azt jelenti, hogy a szabályok nélkül való dolgozást szabálynak fogadja el a szöveg írója, csupán azt, hogy az önmegfogalmazás nehézségeivel tisztában lévén (szövegnek lenni nem könnyű), valóban tanácstalan, hogyan kell egy esszét megírni a posztmodernről. Ez a tanács-, illetve szabálytalanság azonban már önmagában bizonyos zamatot ad a szövegnek, melyet jobb híján posztmodernnek neveznek.

A posztmodern szó nem fedi a fogalom lényegét. Nem is fedheti, hiszen benne vagyunk ebben a lényegben, s bár kívülről látni tudjuk önmagunkat (ennyi skizofrénia van ebben a korban), de megnevezni már nem, sőt talán nem is akarjuk, vagy ha igen, óhajunk paradox: függetleníteni az önmegnevezés aktusát a megnevezés aktusától. Ez a szó (posztmodern) pontosan ezen a bizonytalanságon egyensúlyozik, akár egy kötéltáncos: megnevezés is meg nem is az önmegnevezés, önmagunk keresésének s az önreflexiónak igénye és a megnevezés aktusától való idegenkedés közti térben.

Posztmodern – azaz modern utáni.
A modern kor jelszava: Isten meghalt. A posztmoderné ez lehetne: Isten után kimúlt az evidencia is. Egyetlen evidencia van, hogy nincs többé evidencia. Vége az egyetemes egységes racionalizmusba, tudományos világmagyarázatokba vetett hitnek. Nevezhetjük ezt a megismerés válságának is: azaz a mi személyes identitásválságunknak, mellyel az értékek válsága fonódik össze.
Vajon csupán a megismerés folyamatának pillanatnyi megtorpanásával állunk szemben, vagy a válság mindig is az emberi megismerés attribútuma volt, s most csak újból felismertük ezt; közelebb kerültünk önmagunk megismeréséhez? Ez utóbbi esetben azonban ördögi körrel állunk szemben, és nem magunkkal, hiszen az önismeret is megismerés. „Tény”, hogy a megismerés mindeddig fő eszközének tekintett tudomány tovább folytatja eddigi megismerő útját – s itt most teljesen mindegy, hogy halad is ezen az úton, vagy sem – miközben az embertől teljesen függetlenedett, struktúrává, öncélú gépezetté vált. Csakhogy ekkor már a tudományos megismerés és az emberi megismerés két különböző, sőt ellentétes célzatú dolog.
Tallár Ferenc írja: A modern kor végére öncélúvá merevedett, önmagát egyre „tökéletesebben” újratermelő struktúrává vált az anyagi-technikai fejlődésre beállítódott gazdasági rendszer (öngyilkos civilizáció) és a modern (nyugati) politikai rendszer újabb struktúraváltásával a demokrácia is (a politikai rendszer termeli ki önnön legitimitását a választási eljárások révén).
Az embernek, ha nem akar a politikai, gazdasági, tudományos, egyáltalán az intézményes racionalitás-struktúrák redukcionista szerepelvárásainak megfelelően bábuvá „fejlődni”, egyetlen lehetősége marad: kilépni ezen általánosító törekvések előre gyártott szerepeiből. A posztmodern magatartás tehát az egyéni szubjektumok – és nem a Szubjektum – „ellentámadása”, visszatérés az egyedi személyiség szabadságához, értékelnek önkiteljesítéséhez (s ezáltal az értékek pluralizmusának, lokális esetlegességének elismeréséhez). Visszatérés ez az általánosból a partikulárisba, a racionálisan megtervezettből a véletlenbe, az esetlegesbe. Ahhoz, hogy ne tudjanak beskatulyázni, az általános tömlöcébe zárni, elvonttá redukálni, légy hű magadhoz: légy szubjektív, légy képlékeny és heterogén, s nem tudnak majd definiálni.

Tallár Ferenc mondja: A belső logikájú racionalitás-struktúrák felépülése lehetetlen lett volna a modern kor illúziótápláló nagy metaelbeszéléseinek támogatása nélkül, melyek a történelmet az univerzális emancipáció rendezőelve szerint fűzték láncra. A XX. századi tapasztalás kritikájának alávetett metaelbeszélések illúziója szétfoszlott a teleologikus Történelembe s az egyetemes-racionális szubjektumba vetett hittel együtt.
Nincs egyetemes-egységes világmagyarázat többé. A posztmodernet a „világnézet nélküli világnézet” jellemzi. A láncra fűzött, lineáris, humanitáselvű Történelem posztmodern felszabadítása ez, mely nem más, mint a jelen felszabadítása a jövő nyomasztó és megbilincselő terhe alól, az elmúlt korok jelenei pluralitásának, sokszínűségének, egymáshoz viszonyított másságának visszaadása és elismerése, és nem utolsósorban a jövő felszabadítása a jelen szürke, egyneműsítő elvárásai alól.
A modern emberen csak átrohant a célelvű történelem. A jelen számára a korhoz kötöttség béklyója volt. A posztmodern ember viszont világutazó turista, aki számára a tér időbeli kategória. Múlt nincs és jövő sincs. Viszont beléphetünk különböző jelenekbe, ahol ismeretlen funkciójú játékokba és díszletekbe botlunk állandóan, melyekkel kedvünkre, saját játékszabályaink szerint eljátszhatunk. Színház az egész világ.

Kalandozás az időben: a történelmi múltban és jövőben, a személyes élet múltjában és jövőjében: kalandozás a halálban is. Meghalt az evidencia: lehet, hogy Isten él, nem tételes vallási kategóriaként, hanem amúgy ténylegesen, mindenki számára másként? Az isten-fogalom is csak egy keret, melyet bárki saját „személyes” istenképével tölthet ki. Jogom van saját „különbejáratú” halálomhoz, és saját „egyszemélyes” Istenemhez.

A modernség jövő-orientáltsága megszűnt létezni. A modernség reális önmagát a jövőben megvalósulandó ideális önmagának távlatából szemlélte, s az a jövőkép az önkritika attribútuma volt. A posztmodern jövőtlen, abban az értelemben, hogy a képzeleti kalandozások számára ideális terepet nyújtó ismeretlen jövő (akárcsak a múlt) semmiféle racionális kapcsolatban nem áll a jelennel. A posztmodern csak a – kitágított – jelenben él, reális önmagát skizofrén módon reális önmagának távlatából szemlélve: így a kritika és önkritika megszűnik létezni. Egyetlen lehetőség marad számára, a távolságtartás magatartása: az azonosulás és az elutasítás közti választási lehetőség helyett a tolerancia mindennel szemben elnéző, de soha nem azonosuló álláspontja. Ezért távolságtartó a modernnel és önmagával szemben is.

Játsszuk le a posztmodern „jövőtlen problémáját”, s a teljes passzivitás elméleti álláspontjára jutunk. A posztmodern cselekvésnek nincs hagyományos értelemben vett telosza, mely a jövő (pozitív vagy negatív) tételezésével ebben a jövőben valósulna meg. Az emberi tevékenység mint olyan, célját, azaz értelmét vesztette, csak az öncélú cselekvésnek, az action gratuite-nek van létjogosultsága. Az igazi posztmodern tevékenység a játék, s minden tevékenység játékká minősül. A művészet is. A művésznek nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak.
A műalkotás öncélúsága azonban nem csupán a hagyományos értelem ben vett l’art pour l’art-t jelenti. A művészi teremtő gesztus egyben az önteremtés gesztusa is lesz. Az ábrázoló funkció sajátosan módosul, önmaga felé fordul, annak a bizonytalan „külső valóságnak a tárgyias rögzítéséről” lévén szó, melyben az egyetlen szilárdnak tűnő pont maga a mű, amely éppen születőben van: az ábrázolás az ábrázolás folyamatát ábrázolja. S ha az ábrázolás az ábrázolás folyamata ábrázolásának ábrázolására vetemedik: a végtelenített (önmaga képernyőjével szembefordított) videokamera problémájához jutunk, amely a végtelent magát hivatott ábrázolni.
Ha e játszadozás komoly lenne, akkor ez lenne a posztmodern művészet paradoxona: olyannyira az egyedi megragadására törekszik, hogy magát az egyetemest tagadja meg.

A művészet egy régi tendenciája teljesedett be a modern kor végén: a művészeti alkotások elidegenedésének folyamata betetőzött. A művészet, a politika vagy a gazdasági szféra „védőszárnyai” alá kerülve, akárcsak ez utóbbiak, önálló struktúrává merevedett, olyan metaelbeszélésekre támaszkodva, mint az élet és művészet egybeolvadásának, az élet művészet által való felszabadításának mítoszai.
A posztmodern alkotók ma egy újfajta magatartással próbálnak visszatérni az emberközeli művészethez: egy olyan szubjektivitással, mely a művészetpolitika, illetve a „művészeti ipar” intézményes kereteiből való kilépést hivatott szolgálni. Hegyi Lóránd szerint ez a művészi magatartás az ember személyes sorsra való igényét mondja ki, egy olyan művészi „magánszférát” teremtve, amelyben hivatalos és nemhivatalos, elit- és tömegművészet skizofrén kettőssége érvénytelenné válik. Az egyes személyekhez szólva, tehát a közönség visszahódításának útján indul el. S e szubjektivitás egy olyan érzékenységgel párosul, mely a mű hitelességének növelésével az alkotó és alkotás közti távolságot is csökkenti. Mindezt támogatja a műalkotás „leleplezése”. A posztmodern mű átélhető, azaz illúziót ébresztő, ugyanakkor tudatosítja a befogadóban a műalkotás mivoltát: ti. hogy kívülről szemlélt esztétikai tárgy.
A szépirodalomban a műalkotás illúziójának leleplezése többek közt a nézőpontok váltogatását, tehát szilárd, egységes nézőpont hiányát vagy az írás-alkotás műhelytitkainak felfedését jelenti a szerző részéről, ami a mű felől nézve nem más, mint a szöveg állandó önmagára utalása és önmagával foglalkozása is. A posztmodern mű érvényessége önismeretének függvénye. A szerző elpusztíthatja teremtett figuráját. A teremtett figura ezzel tisztában van.
A mű beleszól saját sorsának alakulásába. A szerzői művészi diktatúrának befellegzett. Az anyag, a nyelvi tér korlátaival szembesült művész nem törekszik a lehetetlenre: a mű anyagtalanítására, megsemmisítésére.
Ha a modern művészet a kanti fenséges esztétikájára épült, az elgondolható, de meg nem jeleníthető megjelenítésére törekedve (Lyotard), akkor a posztmodern lemond erről. A számtalan kísérlet után a művészek megértették, hogy a forma, az anyag, a médium csőd, a megjeleníthetetlen (az abszolútum, a teljesség, a végtelen stb.) legfeljebb negatív lenyomatban megjeleníthető, mint Malevics fehér négyzetében fehér négyzete. Az egyre újabb és újabb formák nem jelentenek jobbat is, az anyaghoz való kötöttséget nem lehet leküzdeni.
De a forma csak akkor csőd, ha létezik a fenséges kategóriájának értelmében a racionálisan elgondolható, de meg nem jeleníthető dolog, amely azonban az ész, a ráció egyetemességébe vetett hitet feltételezi. Ennek hiányában azonban a forma nem csőd. Ha tisztában van önmaga létével, azzal, hogy csak forma, ha nincsenek illúziói önmagával szemben: az önreflexió funkcionális. Ezért lehet formaszervező elvvé.
Így a mű és művész közti kapcsolat sokkal termékenyebbé lett: a művész az anyaggal kibékülve, annak maximális kihasználására törekszik, amaz önelvűségét is felhasználva. Az irodalomban (végre) szóhoz jut a nyelv: már nemcsak felszíni/es/ stilisztikai funkciót betöltő jelenség, de formaszervező elv (metafora, irónia). Ennek következtében a posztmodern műfaj: a szöveg. A modernség végére megszűnt történetelvűség helyébe az anyagelvűség lép. De tudva tudván, hogy a művészet csak művészet, az irodalom csak irodalom, a figuratív ábrázolás, a történet száműzetése megszűnt, a történet visszatérhet, csak nem lehet központi elvvé. Hiszen szétesett a tapasztalat identitása, az az önmagában folyamatos és artikulált nyelv, amely az egységes elbeszélői magatartást megengedi.

A művész kibékül a befogadóval is. A kétféle intellektuális tevékenység közeledik egymáshoz, már nincs meg köztük a hagyományos távolság. A befogadás a mű egyéni, szubjektív újraalkotását jelenti már, amelyhez a szükséges játékteret az alkotói magatartás megváltozása biztosítja. Az alkotó toleranciája a befogadóval szemben megteremti az „igazi” kommunikáció feltételét. A művész már nem erőszakolja rá világnézetét a közönségre. Az irányítottság a személyiség szabadságát korlátozná. A műben a korábban fix pontot jelentő kohéziós erők megszűnnek, a megszerkesztődést bonyolító eljárások nagy része kiiktatódik. A szemantikai szinteket megsokszorozó nézőpontváltások, az elemek egyenrangúsága olyan polifóniát teremtenek, melyet az elbeszélői-logikai struktúra helyett minőségileg magasabb rendű erőtér: a szemantikai inerció fog össze. (Thomka Beáta). Mindezek révén a mű tulajdonképpen egy üres keret, „frame” (Winnlefrid Scallger) lesz a befogadó számára, melyet tetszése és képességei szerint kitölthet. Egy műalkotás sok alternatív műalkotás. Esetleg ugyanazon befogadó számára. S műtől műig legrövidebb – és egyetlen – út a befogadó. Az olvasó szabadsága és felelőssége, kéje és félelme megnő.
Az alkotói magatartás, azzal, hogy nemcsak alkotói cselekvésteret enged át a befogadónak, de ő maga is közeledik a befogadói magatartáshoz, hagyomány és eredetiség viszonyának újragondolását követeli meg A hamis eredetiségkultusz, a semmiből mindent teremtés mítosza szétfoszlott, semmivé lett. Hagyomány és eredetiség soha nem zárta ki egymást. Sőt, az önkifejezés nem feltételezi a hagyományos értelemben vett eredetiséget. Gondoljunk el egy olyan eredeti szöveget, mely kizárólag vendégszövegekből, idézetekből áll. A kísérletezésnek nincs vége, csak más irányban folyik: lehetővé teszi bármely eddigi hagyomány felhasználását is. Régvolt formák új kontextusba helyezése nem kevésbé minősül kísérletnek, mint újak kitalálása.
A művészetre mindig is jellemző volt médium és közlemény ellentmondásos viszonya. A modern korban ez azt jelentette, hogy a megjeleníthetetlent, a racionális általánost az egyedi, a „megfogható” anyag kísérelte meg hordozni. A műalkotás és a médium lelepleződésével s az univerzális értelembe vetett hit szétfoszlásával a posztmodernben ez a paradoxon más síkra tevődött át: a kizárólagosan egyedi, a partikuláris, „egyszemélyes” közleményt a hagyományos, a bárki által felhasználható, az általános médium hordozza.

A legkülönfélébb hagyományokba öltözött műalkotások a valóság agresszív és eredménytelen birtokbavételéről való lemondást fejezik ki. Az „én az mindig más” magatartásának kiterjesztése' én, az mindig többek; én az mindig sok minden – a böhmi inquarielennel egyezik: egyszerre jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni. Tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagvok azzal, akinek ez minden arca. Közvetve érintkezem magammal és a világgal: birtokbavétel aktusa nem agresszív, inkább idézőjelbe tett. A „részt venni annyi, mint távol maradni” paradoxona az igazi posztmodern távolságtartás. melyet a tárggyal való azonosulás, pontosabban a tárgyban való bújkálás jellemez. Bújócskázunk a tárgyban. Pityiri Palkó, olvasó, te vagy a hunyó!

Az egyre újabb és újabb megnevezések iránti szükséglet, mely a modern művészet expanziós törekvéseinek talán legrelevánsabb tényezője, hiányzik a posztmodernből. A megnevezés aktusára jellemző agresszivitást a posztmodern a régi megnevezések hagyománya mellett (posztmodern) az iróniával, a humorral vagy az új megnevezések játékosságával teszi áttételesebbé s ezáltal szelídebbé. Az irónia (mint a megnevezés egyik eszköze, nem mint esztétikai minőség) nemcsak a tárggyal, objektummal, hanem a megnevezéssel szembeni távolságtartás is, azaz a megnevezéshez viszonyítva a valóság álláspontját képviseli. A valósághoz viszonyítva azonban csak megnevezés marad: az irónia a megnevezés önkritikus magatartása. A posztmodern esetében az a humor is, mely a valóság és a valóságról való elképzelések diszkrepanciájának, összeférhetetlenségének észleléséből fakadó viszonylagos fölény („önfölény”) szülötte.
Az irónia, a humor, a játék tehát egyszerre veszi birtokba a valóságot, és teszi idézőjelbe ezt a birtokbavételt, akár a vendégszövegek, idézetek. Az idézőjel önreflexió: a magunk tudása, öntudás; s ez az egyedüli kapocs azzal a világgal, amelynek egyetlen attribútuma, hogy ismeretlen. A világgal szembeni tolerancia ebből az öntudásból ered, mely tudja, hogy nincs más lehetősége. A humor, az irónia, a játék tehát nem felszínes magatartás, nem is jókedv következménye, rezignált álláspontból fakadnak.

A modern az építés és lebontás, a konstruktív szellem kora volt, a posztmodern a hermeneutika kora: intellektuális tevékenység sokkal inkább az olvasás, a befogadás, mint az írás, az alkotás. Miért írtam ezt az esszét, rácáfolva önmagamra? Nádas Péter szerint: Az ilyen, ostobának tetsző kérdések olyan korszakokban válnak életkérdésekké, amikor egy kultúra egyetemességét már csupán bizonytalanságának és megrendültségének egyetemessége biztosítja.
Mi tehát a posztmodern? Kultúrtoporgás helyben.
Vagy nem.
FÜLÖP LÁSZLÓ ZSOLT

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék