Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. május, II. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A stílusszinkron lehetősége

A stílusszinkron lehetősége
Az európai „modern” kultúra egyik kulcsfogalma, mely lényegében a középkor után fejlődött ki, az eredetiség. Ezalatt általában az értendő, hogy a művek ismert íróknak tulajdoníthatóak, és az ő egyéniségük bélyegét hordozzák magukon. Attól függően, hogy mennyire sikerül egy szerzőnek megváltoztatnia kora irodalmának szabályait, tehát amennyivel eredetibb az ő munkássága, annyival tekinthető értékesebbnek is. Noha ez a szempont nem volt mindig azonos mértékben döntő, mégis meghatározóvá teszi az irodalmi építményt, mint az egyéni értékek hierarchiáját. Az eredetiség kritériumának tudatosítása, főleg a romantikában egyfajta versengéshez, az egyénítés érdekében folytatott harc eszkalációjához vezetett. Hogyan lehetne elérni, hogy ne hasonlítsak senkihez sem, miként válhatnék ugyanolyan lényegessé és egyszerűsíthetetlenné, mint a mendelejevi táblázat egy eleme, íme ez minden írónak az egyre súlyosbodó örökös rögeszméje. Századunkban ez a rögeszme lidércnyomássá válik. Az irodalmi mozgalom ezernyi irányzatra és csoportra bomlik fel, mind ugyanattól a vágytól fűtve, hogy túltegyenek az irodalom nagyjain, hogy továbbmenjenek bármi áron, anélkül, hogy egyetlen szempillantást vetnének a múltra. A meghódított bástya feledésbe merül, csak előrehaladás van, messze, az idegen tartományok felé. Ez a hódítás, melyben minden katona önmagáért harcol, és kizárólag előre halad, azt az illúziót kelti, hogy a művészetben mint progresszív egységben (maradjunk akár csak a versnél) az előrehaladás lehetőségei végtelének „Újíts, újíts, újíts!” ez az avantgárd jelszava, mely az egész század költészetének jellemzője lehet. Az állandó stílusváltoztatások által az irodalom lineárissá válik. A hátrahagyott út emlékei és egy kulturális rendszerhez való tartozás érzése (a vers története) nélkül a modern vers eljut oda, hogy önmagában lássa a versfogalom csúcsát, és elegendőnek tekintse önmagáért való létét. Mert a linearitás, mely az örök újítások elvének eredménye, tulajdonképpen arra a mondatra egyszerűsíthető, hogy a legújabb vers egyúttal a legjobb. Ha ez igaz, egyenes következménye az volna, hogy nem olvashatnánk a múlt írásait élőnek tekintve, mert ezek a technikai muzeumokban kiállított tárgyak sorsára jutnának: az elektromos gép legyőzte a gőzgépet, ami már csupán a technikatörténet számára maradt fontos. Ebből a koncepcióból fakad a dadaisták múzeumellenes lázongása.
A valóságban a vers nem egy progresszív műfaj, és linearitása csak illúzió. Igaz, ahhoz, hogy Homéroszt vagy Dantét megértsük, magasabb kulturális felkészültség szükséges, mint a kortárs irodalom megértéséhez, de a látszat csalafintasága ellenére nem olvassuk őket „másképp”. Az irodalom szinkronikus abban az értelemben, hogy minden könyv a jelenben is létezik, és az Iliászt egy polcra lehet tenni a The Waste Landdel, vagy akár egymás mellé. Az érték megkülönböztetés nem a diakrónia kérdése. „Az atemporális jelenlét lényege – mint irodalmi sajátosság – abban áll, hogy a múlt és jelen irodalma bármikor keresztezheti egymást. Így például Homérosz Vergiliusszal, Vergilius Dantéval, Plutarkhosz és Seneca Shakespearerel, Shakespeare Goethe Goetz von Berlichingenjével, Euripidész, Racine és Goethe Ifigéniájával. És vegyünk példát századunkból is, az Ezeregyéjszaka és Calderon, Hoffmanstahl, Odüsszeusz, Joyce-szal, Aiszkhülosz, Petronius, Dante, Tristan Corbière, a spanyol misztika T. S. Eliottal. A lehetséges társítások kimeríthetetlen bőségével találkozunk, írja E. R. Curtius Az európai irodalom és a latin középkorban. És ha a kései latinitás nagymestere, úgy tűnik, főleg analógiákra hivatkozik a filogenetikusan rokon műveket illetően, T. S. Eliot véleménye még világosabb: „Homérosztól az egész európai irodalom és benne hazád egész irodalma egyidejűleg létezik, és egy szimultán egységet alkot” (Hagyomány és egyéniség).
Abból a tényből kiindulva, hogy a történelmi stílusok egyidejűleg élnek, származik az a csodálatos lehetőség, hogy újra felhasználjuk őket egy modern alkotásban, létrehozván a posztmodernnek azt a vonását, amelyet stílusszinkronnak nevezünk. Az európai verselés különböző stádiumaiban megfigyelhetők a stílusszinkron gyengébb formái. Azokra a mozgalmakra utalok, melyeket általában „neo” előképzővel jelölünk: a neoklasszicizmus, mely nagy mértékben átvette a klasszicizmus sablonjait (– amely végső soron többé-kevésbé egy „neo” hellenizmus), a neoromantizmus és még az angol preraffaelita mozgalom „neo-középkora”.
A „visszatérés” különböző korszakokhoz és stílusokhoz végül az utánzás paradoxonján alapul: ahelyett, hogy személyiségét stílusában fejezze ki, átvesz egy stílust mások (vagy más korok) személyisége elsajátításának gyönyörűségét e – ez nyilvánvalóan pszichoanalitikus visszafejlődő törekvés. Éppen a freudi elem magyarázza, miért nincs az utánzatoknak saját értékük: ők egy félénk hódolat összetevői egy idealizált Atya felé. Minden irodalmi „neo”-irányzat egy aranykor nosztalgiáját hordozza magában.
A stílusszinkron egy fejlettebb formája az, amely a század elején az angolszász kulturalizmust fakasztotta, és amely elsősorban Ezra Pound és T. S. Eliot verseit befolyásolta. Alkotásaik technikája, elsősorban a Cantos és a The Waste Land, bizonyos kulturális idézetek kollázsainak elkészítését, parafrázisokat és a világ legkülönbözőbb irodalmi csodáival való példálózást feltételez. Az ember mint kultúrát teremtő lény ugyanolyan mindenütt, felismerhető bármikor a milliónyi álarc („personae”) alatt, melyeket váltogat. A töredékes, rejtélyes, „a heap of broken images” szöveg bámulatba ejt a mindenkinek mindenkivel való végtelen dialógusával, a provence-i írók a kínaiak mellett, az ókor képviselői Dante mellett. Fordítások, varázslatos utánzatok (például a csodálatos Propertius-„fordítás”, melyben Pound egy adott pillanatban a hűtőszekrényekről beszél), finom „japánkodások”, azon oldal bizarr arculata, ahol a görög vonások találkoznak a latin betűkkel és a kínai képírásjellel egy kiegyenlíthetetlen modernitás benyomását keltik. A posztmodern századunkbéli két megalapítójának kutatásai nyilvánvalóan találkoznak néhány nagy prózaírójával, mint például Joyce-éval (a stílusszinkron mint az emberi magzat diakroniájának jelképe megtalálható. A Nap ökreiben), Borgesével vagy Ecoéval (A Rózsa nevében).
Ahhoz, hogy valóban a posztmodern stílusszinkron létéről beszélhessünk egy mű keretén belül, szükséges, hogy a történelmiesített stílusok használatának néhány fontos vonása meglegyen. Először is a „szándékosság” nyilvánvaló kell hogy legyen. Akár egy homogén stílusú műről legyen szó, akár több történelmi stílus amalgámjáról, a tőlük való „eltávolodás” nem vonhat maga után kétségeket. A stílusok nem abban az értelemben fognak megjelenni, amelyben annak idején, hanem mint valamiféle koncentrátumok, mesterséges építmények a legnagyobb kifejezőerő értelmében deformálva. Az eltávolodás hatása éppen ezzel az ironikus állásfoglalással érhető el, ezzel a bizonyos hangsúlyeltolódással a „szándékosságot” illetően. Az eltávolodás jelei lehetnek:
a) az „archaikus” szövegrész beillesztése egy modern szövegbe;
b) modern fogalmak váratlan használata egy „archaikus” szöveg közepén;
c) a modern valóság archaikus kifejezésekkel való leírása;
d) egy „archaikus” szöveg deformálása egy modern témának megfelelően;
e) „archaikus” költemények beékelése egy modern verseskötetbe;
f) egy olyan költemény szerkesztése, melyben a stílusok fejlődésé egy rövidített verstörténetet képez.
Ezekből következik, hogy a stílusszinkron távolról sem jelent visszatérést a klasszikusokhoz, hanem egy lehetőséget a művészi kifejezés gyarapítására, azáltal, hogy behelyezi az irodalmat a világba, lehetséges vonatkoztatási pontként fogva fel azt. Feltételez egy előrehaladott elméleti öntudatot és az olyan irodalmi modellek aprólékos ismeretét, amelyek „önkéntelen” kifejezőerejét pótolják. Az eljárás lényege nem a múltba való visszafordulás, hanem a jelen és a múlt egysíkúnak tekintése. Az író eredetisége ilyen értelemben már nem az avantgárd és modern kifejezőerő állandó kitaláció révén történő előrébb vitelét jelenti egyre szűkebb területek felé, hanem azon képességét, hogy különböző nyelvezeteket vizsgáljon, és azokban éljen, hogy ne csak egy irodalomban, hanem irodalmakban létezzék.
Amint ezt már megtettem, a többi általam leírt költői módszerek esetében is, itt is el kell mondanom, hogy a stílusszinkront nem lehet széles keretek között és egyéb eljárásoktól mentesen használni. Ez a világ korlátozott, de valamiképpen mandarinikus. Megkülönböztetés nélküli használata csökkentheti a költemény létjogosultságát, átváltoztatva azt egyszerű (sőt talán elbűvölő) üveggyöngyjátékká. Úgyszintén a költemény átalakulhat virtuóz alakváltoztatások sorozatává! Egy bonyolultabb alkotás összetevőjeként a stílusszinkron nagy hatást válthat ki.
MIRCEA CĂRTĂRESCU
SZIGYÁRTÓ GYÖRGYI és ZBOROVSZKY CSILLA fordítása

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék