SZEMLE
Európán innen és túl
Meglehet, Románlába kell eljönnünk, és épp ma, hogy olyan posztmodern művészekkel találkozzunk, akiket még nem rontott meg a piac, és akik teljes demiurgoszi szabadságukkal arra késztetnek minket, hogy szembenézzünk korunkkal. Néhány napja a kolozsvári Jókai utcában összefutottam barátommal, aki a KÖNYV című kiállításról jött éppen, s így összegezte benyomásalt: „szomorú, nagyon szomorú!” Keresetlen megállapítás, ám fölöttébb találó. Mert végül is senki emberfia nem léphet ki innen örömtől repeső lélekkel. De hát a posztmodern művészet egy pillanatig sem tekintette magát a Szép (Jó és Igaz) szócsövének. Egyébiránt aligha tehette volna egy olyan világban, ahol a csúnyaság és sivárság uralkodik. A művészek már hosszú idő óta felhagytak az arisztotelészi mimetikével, alkalmasint az anus mundi javára. Végképp búcsút vehetünk a barokkos pompától, körülöttünk iszonytató háborúk, nyomor és porladó romok.
Tizenvalahány képzőművész tekint a jelenkorra tárgyakon, tárgymaradványakon vagy épp tárgyak hiányán keresztül, oly módon, hogy alkotásaik mindegyike közvetlenül vagy közvetve az íráshoz és annak örök megtestesüléséhez, a könyvhöz kapcsolódik. Nem mondunk újat azzal, hogy az írásbeliség a földműveléssel egyetemben igazi forradalom volt az emberiség történetében; minden bizonnyal egyazon aktusról van szó, hiszen az első írásos emlékek terményösszeírásból születtek, az emberiség első könyvei számadásokat tartalmaztak. Az írott szó, kölönösen a nyomda feltalálása után hallatlan hatalmat adott a szóbeli kinyilatkoztatásoknak, megteremtve ezáltal a mythos poesisét, azt az írott szöveget, amely attól nyeri az erejét, hogy a rejtőzködő igazsághoz kötődik, az alétheiához, a herakleitoszi nemfelejtéshez. Mivé lettek volna Krisztus szavai, ha nem őrződnek meg az Írásban? A válasz örökre várat magára…
Az ember kifundálta hamar, hogy az eredetileg pusztán az emlékeztető rögzítést szolgáló írást hogyan függetlenítheti gyakorlati szerepkörétől, s mi módon rendelkezhet szabadon vele. Hogy úgy játszhasson a világ memóriájával, mint vándorszínház marionettfiguráival. Immár nem csupán a személyes tapasztalás alakította a világról alkotott képet, hanem az időben felhalmozott tudásanyag, az ebből szublimált modellek és paradigmák tárháza. A könyv embere par exellence a doxográfia embere. Következésképp e filozofikus ténykedés kezdete óta a költők lettek az egzisztenciális, a közvetlen tapasztalat szülte igazságnak egyedüli örököseivé.
Miután átlépjük a kiállítóterem küszöbét, otromba polcokon akad meg a szemünk, rendezetlen hevernek rajtuk irdatlan, megégett könyvek, erős madzagokkal átkötözve – a bennük szunnyadó szöveg elolvasása mindörökre megtiltatott nekünk. A hamis forradalom alatt megégetett könyvek ezek, úgy állnak ott, mint megannyi figyelmeztetés, az előbbihez hasonlatos hamisítvány megismételhetőségére. Azoknak az időknek szellemét idézik, amidőn az áldozat csak a képernyőn számított áldozatnak. Talán érthetőbbé válik ennek a logikának hátborzongató hatékonysága és gyilkos célja.
Némely könyv a lapok összességévé züllött, saját nyelvezetének útvesztőiben bolyong, Csalók és Farizeusok gyeplőjébe fogott emberek irományait zárványozza, hogy épp a fentnevezett Csalók és Farizeusok állíthassanak általuk örökkévalónak vélt emléket maguknak. Szomorú bizonyítéka e mesterkedésnek az a sok száz kiló könyv, amit Kolozsvár könyvtárai nemrég a szemétre dobtak, könyvek, amelyek két szűk esztendeje még az idomított koponyák hirdette újfajta skolasztikának szolgáltak segédanyagul… Sic transit gloria mundi. A megújulás friss rétorai is elgondolkozhatnának efölött illő alázattal… E kiállítás a legkülönbözőbb szemléletmódokból mondja/láttatja velünk, miként veszít teret korunkban az írott szó, az audiovizuális szféra javára, ahol a teljesítmény értéke fordítottan arányos a szemantikai ürességgel.
Elégetett könyvek… Néhány elfeledett tudósnak sírhatnékja támadna. Telerajzolt, összefirkált papírszeletek, amelyeket a látogató futólag megpillant, aztán már megy is tovább. Könyv vasból, a gigantomán iparosodás maradványa, a fejlődés felkent istenének bemutatott, célszerűnek hitt áldozat. Könyv fából egy mozdulatlanná merevedett nyelv számára, papírfecnikkel beborított földgömb, a fecniken olvashatatlan szöveg: a halott nyelv foglyává lett Világ; zenélő doboz, amely csillagszórókkal van teletűzdelve, hogy egyértelművé váljék a könyv belsejében lakozó vásári üresség. Avagy említhető az iskolapad, amelyre szigorú csavarokkal szegezték oda a Tudás, az Igazság, az Intuíció könyveit, annak jelzéséül, hogy ezeknek nincs mit keresniök a kinti világban, ahol az írásra-olvasásra való tanítás helyére az alacsonyrangú kiképzés folyik.
A legsokkolóbb, ugyanakkor ez árulja el a legtöbbet az emberben bujkáló ösztönökről, a ragadozó könyv, amint épp elnyeli a hófehér szárnyú Prométheuszt, aki tán maga a poiesis Poétája! A könyv és az írás kannibalizmusa a költő életére tör, még akkor is, ha előbb a Szó örökösévé teszi, s elindítja a teljesség megtapasztalásának útján. Nap mint nap hallani: Romániának be kell lépnie Európába. Bátor gondolkozásukkal ezek a művészek már nagyon régen megtették ezt, sőt, túl is jutottak rajta, megtapasztalva a Nyugat nihilizmusba fulladó törekvéseit, azt, hogy végérvényesen nincs többé köze ennek a törekvésnek semmilyen néven nevezhető hagyományhoz, és hogy az elkövetkezőkben ez a világ nem is remélhet megváltást mindaddig, amíg végzete be nem teljesedik rajta.
ASZTALOS ILDIKÓ fordítása                                                  CLAUDE KARNOOUH