Bogdán László
A HOSSZÚ ÁLOM*
„... Valaki, aki megőrzi személyes integritásának akár egy morzsáját is, az nem lehet kommunista.”
(Milovan Dilasz)
Azt álmodtam, hogy álmodom magamról. Ez idáig világos, de ki voltam ÉN álmomban? Kiről álmodtam én? – Jól emlékszem, egy fodormenta színű gondolában ültem, szétbombázott mezőn suhantunk előre, és mandolinon kísérve önmagam, a reménytelen, önmagát megsemmisítő szerelemről daloltam egy mélabús éneket kutyámnak, Gombócnak, akit 1988 augusztusában ütött el a ház előtt egy eszeveszett autós... Ki voltam én? Ki vagyok én? Álmomban és álmodás közben?
A gondola meg-megingott a bombatölcsérek peremén, de egyenletes sebességgel suhantunk tovább. Gombóc, a korcs, de öntudatos puli (talán épp ezért, hát mit neki a pedigré?!?) időnként meg-megugatott egy-egy griff madarat.
Mert hatalmas, elhízott, aktivistáinkra, fénykorukban lévő elvtársainkra emlékeztető griffmadarak repültek fölöttünk, meghatározatlan alakzatokban, elsötétítve az eget. De az is lehet, nem is volt ég.
És mező sem, gondola sem, Gombóc sem.
De én, ÉN voltam. Álmomban is én voltam, tehát a kérdés marad. KI VAGYOK ÉN? Aki álmodik? Aki ebben az álomban kutyájának mandolinon kísérve önmagát mélakóros dalt énekel, miközben bombatölcsérek között suhannak egy néptelen mezőn, fodormenta színű velencei gondolán, és felettük zavart sorokban dagi grifmadarak repülnek. És akkor azt mondottam: „fülolaj”, és nevettem. Mit számít, hogy ki beszél!, mondta valaki. Mit számít, hogy ki beszél? Az írás – ennek következtében – úgy tárul föl, mint egy játék (leporelló!), amely szükségképpen túllép saját szabályain is végül, maga mögött hagyva őket.
A táj is úgy nyílik ki, mint az írás. Mint a leporelló. Eddig fekete-fehér volt minden, de inkább szürke, most színesbe váltunk át, az egyik, mélyrepülésben fölénk ereszkedő, falánk-félénk griff madár téli éjszakák bársonyos égboltjára emlékeztető fekete szemében csúnya vörös lángocskák cikáznak; a gondola fodormentazöld, az ég kökénykék, én sárga vagyok. (Vajon miért?) A fű továbbra is szürke, mintha megperkelték volna, a bombatölcsérek alján barnásvörös az avar, egy-egy öreg tölcsérben meggyűlik a víz is; tükrükben villan meg támadni készülő (?) griff madár gonosz szeme.
Napjaink írója furcsa mód a hiányáról ismerszik meg; az írás játékában tartania kell magát a halott szerepéhez.

Hát azért lehetek (vagyok) sárga. Meghaltam már álmomban, és most halott vagyok, mandolinon játszom, az önmagát felszámoló önző szerelemről énekelek a griffmadár sunyi közeledését vicsorogva, morogva fogadó Gombócnak.
Kutyám fél. Nyakán felmered a szőr.
A griffmadár is fél. Nem mer közelebb kerülni hozzánk, de az azért világos, hogy zsákmányáról (rólunk) nem egykönnyen fog lemondani.
Én nem félek.
Még.
A halottak nem félnek. A halott írók sem.
Csak a táj változik, most patak fölött siklik a gondola, fehér pisztrángok ugrándoznak a kristálytiszta, csobogó vízben, hasukon vörös pettyek villannak meg. Arra figyelmeztetnek, mi mindent vesztettünk az állandó sietéssel. Elsiettük egész (eddigi) életünket. És most már késő, halottak vagyunk. Sárgák...
Itt hirtelen kavarodik össze minden, füst, köd vagy gőz önti el az aránylag békés tájat. Ebbe a griffmadarak is belefulladnak, de én is eltévedek. Az alvónak ingerektől mentes nyugalmát három irányból fenyegeti veszély, megzavarhatják az alvás alatt többé-kevésbé esetlegesen fellépő külső ingerek; a mindennapi gondok, melyek nem szűnnek meg az elalvás pillanatában, és elkerülhetetlen módon azok a ki nem elégített, elfojtott ösztönrezdületek, amelyek a megnyilatkozásra minden kis alkalmat megragadnak.
Hol láss hát, ha itt nem?
Gombóc nyöszörög. Ez a nyöszörgés állít talpra álmomban. Feléje tapogatózom. Simogatom a fejét, füle tövét vakargatom. Remeg. Ez a remegés fokozatosan terjed át a gondolára is. Végül már én is remegek álmomban, holtomban. Derengés. Fényforrás ismeretlen. Tudásminimum. Nem: semmitudás. A reményhez túl sok. De csak a puszta minimum. A legpusztább minimum.
Nincs más, csak állni. Valahogyan föl, és állni. Valahogyan állni.
A köd, a gőz vagy füst lassan, fokozatosan oszlik el. Gombóc is két lábra áll, elülső mancsalt a gondola párkányára teszi, halkan nyüszít. A griffmadár továbbra is fölöttünk imbolyog a zavaros, zsíros levegőben. Néhány társa távolabb kóvályog.
A helyzet megszakad, majd ismét beáll: egy tó partján tartózkodunk többen – senkire nem emlékszem, senkit nem tudok azonosítani –, és rettegünk egy ismeretlen valamitől. Agresszív lény, nem lehet menekülni előle. Igaz, nem is igen akarunk, s ha akarnánk, se tudnánk. Mint a villám csap le, nem látunk belőle semmit, de mégis érezzük nyomasztó jelenlétét, és elragad egy-egy kis állatot vagy madarat közülünk. Mintha elvarázsolná ezeket a rémült, parányi valamiket, csak füstölgő helyük marad.
Félünk.
Javasolom, mindenesetre menjünk be a házba. Barikádozzuk el magunkat. Legnagyobb döbbenetemre mindenki egyetért, körém gyűlnek. Itt van a feleségem is, pirosbabos miniruhában. Arca pirosabb, mint a ruha babjai. Hajában fehér szalag.
– Erősen félek – mondja, és szorítja a kezem.
Nem találjuk a házat. Pedig az előbb még itt volt. Nem találjuk magunkat. A völgyben szél kel, pörgeti az ördögszekereket, fodrozza a tó tükrét.
VALAMI JELEN VAN. Nincs benne jövő. Jaj, van mégis.
Elképzelhető, hogy ebben a közelítő jövőben – mely sarkunkra hág máris – az ismeretlen villám formájában lecsapó, minket megsemmisíteni akaró lény minket is el fog ragadni? Először engem, de akkor mi lesz Katival? Először Katit, de ezt nem engedhetem.
De tudom-e nem engedni? Ellenállhatok-e a rettenetes ismeretlen lénynek? Kell lennie megoldásnak, tudom. Először is el kellene tűnni innét, a széljárta völgyből, a tópartról, a szabadból.
– Be kellene menni a házba? – javasolom megint.
Senki nem válaszol, Gombóc elkeseredetten vinnyog a lábamnál, odaodarohan az eltűnő kis lények füstölgő helyére, s rémülten iszkol vissza, mint aki nem akar már semmit sem tudni.
– Hol a ház? – kérdezi a feleségem. Száraz szemekkel sir. Nem néz rám csak a piros babok hullámzanak a ruháján Hely. Ahol senki. Idő. Próbálni nézni. Próbálni szólni. Milyen rövid. Milyen hosszú. Milyen korlátolt, ha már nem korlátlan. Honnét a derengés? Nem most!
– Ott van – mutat valaki jobb felé. A derengésben mintha lassan kialakulna valami. Ablakok, rácsos ablakok, emelet, manzárd, vörös cserepek a tetőn. Szélkakas. Kémény. Füst. A háttérben az égen állórepülő griff madarak.
– Fussunk – kiáltom, s közben tudom, a tóba kellene bebújni, mezítelen testűnket iszappal kellene bekenni. Akkor... Akkor talán...
– Nem értem – mond ellent valaki mögöttem dünnyögve. – Miért a tóba kellene? És miért iszappal? Az iszap büdös.
Rohanunk.
Elöl én, magam után ráncigálva szegény feleségem. Utánunk a többiek. Gombóc nyüszítve ugrándozik körülöttünk. A ház nem közeledik, nem is távolodik. Van.
Minden átmenet nélkül szakad ránk a sötétség, ezzel egyidejűleg hirtelen kerültünk belül az ajtón is. Nincs más hely, csak ez. Csak ez, ahol senki. Ahová ha egyszer be, ki soha. Ha egyszer valahogyan be. Továbbtalan. Innentelen itt. Ideúttalan itt. Innentelen, ideúttalan itt.
Hol lássa hát, ha nem itt?!
– Ha egyszer elszánjuk magunkat, bebújunk a vízbe, a sárba, az iszapba – magyarázom ernyedten, és magam sem értem, HONNAN veszem mindezt –, akkor, akkor talán (?) nem vesz észre bennünket.** Azt hiszem, az eddigiekből világos: aki ismeretlen lény, NEM szokványos módon lát. Inkább hőérzékel bennünket. A víz és főként a sár és az iszap lefojthatják a hőt, és nem talál ránk...
Hogyan? – kérdezi valaki, de nem válaszolok, szorítom Kati kezét, ideoda bolyongunk a házban, egyik szobából a másikba, s egyre inkább az az érzésem, aki elől menekülünk, itt van, valamelyik sötét sarokban várakozik türelmesen, és nemsokára villámként fog lecsapni. De erről nem szólok, senkit nem akarok elrémíteni.
A ház egyre kiismerhetetlenebb. Szobák. Folyosók. Ajtók. Furcsa bútorok. Ágyak. Szekrények. Tükrök. Fotelek.
– Csak nem elszakadni! – hallom valahonnan a hátam mögül. – Csak nem elveszíteni egymást. Egymás nélkül sötétben vagyunk.
– Miért, együtt nem? – motyogom. Gombóc megállás nélkül morog. Hirtelen lesz csak még áttekinthetetlenebb és borzalmasabb minden. Valahonnan hatalmas csattanások hallatszanak. Magamhoz szorítom Katit. Remeg, lélegzése fel-felgyorsul, szive – ellenőrzöm a ruhán keresztül bal mellére szorítva fülem – rendszertelenül ver. Gombóc most a lábunknál van valahol, csak fojtott morgása hallatszik.
–Nos – hallom a kérdést újra –, hogyan is érzékel bennünket ez a dög?
Nem válaszolok, nem tartom érdemesnek holmi okkult magyarázkodással vesztegetni a drága időt. Érzem és tudom: a helyzetnek kell hogy legyen megoldása: menekülni kell! Ehhez el kell szabadulni. El kell szakadni a többiektől. Elvégre azt sem tudom, kik ők, és miért vannak velünk?!?
– Gyere – súgom Katinak, és megindulunk a sötét szobában. Gombóc nesztelenül jön utánunk, anélkül, hogy hívnánk. Hozzánk tartozik. Velünk van. Most nem morog. Múlóban lenne a veszély?
Egy folyosóra jutunk ki, a falat tapogatva elől haladok, szarvszerű valami kerül a kezembe, undorodva engedem el. Derengés. Az egyik jobboldali szoba ajtaján szűrődik ki. Mintha... Arra indulunk el, nem tudom pontosan megállapítani, mennyi lehet a távolság, tíz tizenkét méter? Nagyon hamar kiderül, hogy elszámítottam magam, a távolság lényegesen több.
Kati megáll. Remeg. Magamhoz szorítom, simogatom a haját. Sírni kezd.
– Mi lesz velünk? – kérdezi, és könnyes arcát arcomhoz szorítja. Remegése rám is átterjed. – És mi lesz a gyermekekkel?
– Miért, Boglár is itt van? És Zsófi?
– Nincsenek itt – sóhajt, s nyugodtabban kérdezi: hova viszel? – Vacogni kezd, s én fásultan mutatok az egyre reménytelenebből távolodó ajtó felé.
Derengés.
– Mi van ott? – kérdezi, és egész testével rám fonódik.
– Nem tudom – ingatom a fejem – Valami fény.
– Meg fogunk halni – súgja. – Érzem, hogy vége. Érzem. Mi lesz a lányokkal?
– Mi lenne? – Eltolom magamtól, és tagoltan mondom: el kell jutnunk oda – mutatok a derengés felé. – Érted? Ott majd elbarikádozzuk magunkat.
– Hogy barikádostól vigyen el! – mondja.
Hatalmas csattanás hallatszik, mintha az ég akarna ránk szakadni. Kézenfogva rohanunk a távoli ajtó felé, a derengés felé, közben a csattanások, robbanások ismétlődnek. Mintha valahol aknavetőből, tankelhárító ágyúból lőnének. Egyre gyorsabban futunk a puha csapdákat rejtő sötétségben, váratlanul jutunk el az ajtóig, behatolunk a szobába, behúzom, majd bezárom magunk mögött az ajtót, és hordani kezdem eléje a különböző méretű és rendeltetésű bútorokat. Csak ezután nézek szét. A fény, állapítom meg azonnal, kívülről jön. Az ablakokat sem zsalu, sem függöny nem takarja, s beszivárgó, rácsoktól szabdalt holdfényben sápadtan és ezüstösen világít Kati meztelen teste, s türelmetlen hangja is eljut hozzám:

– Mire vársz? Gyere, mielőtt meghalunk! – s nem árulom el neki, hogy én már meghaltam, sárga vagyok, csak kimeredő szemében ellenőrizhetném magam, de inkább hajába temetem az arcom, már nem akarok látni semmit, szemem is lehunyom, közben észlelem, hogy a csattanások sűrűsödnek, Gombóc pedig morogva kaparja a padlót és nyüszít, aztán már nem érzékelek semmit, zuhanok, s az sem érdekel, hogy a padlóba verem a térdem, valahogy a fájdalom is függetlenedik, eltávolodik tőlem, vagy én távolodnék el a fájdalomtól, magamtól, hogy még közelebb kerüljek hozzá, hogy végérvényesen elveszíthessem magam; aztán ezek az egymást köröző és a félelmet megszüntető gondolatok is elmaradnak, szemhéjam mögött narancssárga karikák kergetik egymást, süt a nap, ébred fel bennem az incselkedő felismerés, de a szemem csak egy idő múlva merem kinyitni; most féloldalt fekszünk, még mindig szorosan egymáshoz tapadva, és érzékelem szívének egyenletes, pontos, kemény dobbanásait.
Gombóc morgását, neszelt nem hallom, s ezért amikor hirtelen, minden különösebb előkészület nélkül újra kinyitom a szemem, úgy meglepődöm, hogy nem tudok visszafojtani egy tagolatlan kiáltást.
Nem a titokzatos, az ismeretlen lény elől mégiscsak menedéket adó ház sötét szobájában fekszünk a rácsok szabdalta derengésben, hanem valahol egy magas épület vagy torony lapos tetején, és a tomboló napsütés annyira szúrja a szemem, hogy fejem újból Kati hajába szeretném fúrni, behunyt szemmel szorítom magamhoz, engedelmesen dől hátra, de a fejem nem találja a haját, s ahogy fejéhez érek, érzem, hogy a hajsörte serceg a szám alatt. Katinak nincs haja. Kati kopasz. Kopaszra van beretválva a feje. Annyira megdöbbenek, hogy egyenletes mozgásom is lelassul, partnernőm öntudatlanul is, de kecsesen veszi át a kezdeményezést, most ő van felüt, s bizonyos idő után, amikor újra egyenletesen összeszokottan mozgunk, és száját apró, lihegésekkel vegyülő piciny sikolyok hagyják el, kinyitva szemem az arcába meredek, másodszor is megdöbbenhetek, ugyanis a nő, akivel, ki tudja, mióta a magas épület vagy torony napsütötte lapos tetején ölelkezem, nem Kati (?!?)
És Gombóc sincsen sehol.
A nap viszont egyre eszeveszettebben, süt. s én a fölöttem imbolygó, csukott szemű női arcot fürkészve megrendülten jövök rá, de hiszen ez Viola, 1969-ben Izraelbe távozó és 1975-ben Bologna közelében motorkerékpárbalesetben elhalálozó szerelmem.
De lám, mégsem halt meg, valamiképpen él, sőt! S láthatólag élvezi a velem való újabb együttlétet.
Boldog vagyok álmomban.
Ebben az álomban először vagyok boldog! Védekeztem a félelem ellen, s ám lám: győztem! Az ily módon keletkezett álom kompromisszumos képződmény, amelynek kettős szerepe van: egyrészről az Én érdekelt szolgálja – közbevetőlegesen újra a nagy és boldogan boldogtalanul, de végképpen megkerülhetetlen kérdés: KI VAGYOK ÉN? (A szerző személye mind a mai napig nyitott kérdés maradt, mind a diskurzuson belüli szerepét, mind pedig saját írásaiban betöltött általános funkcióját illetően!) – oly módon, hogy az alvást zavaró ingerek elintézésével biztosítja magát az alvást, másrészről megengedi, hogy egy elfojtott ösztönrezdület a körülményekhez képest egyedül lehetséges hallucinációs vágyteljesülés alakjában kielégüléshez jusson. Az álomképződésnek az én – ? – által engedélyezett ezen egész folyamata a cenzúra fennhatósága alatt megy végbe, amit az elfojtásnak az alvás alatt is működésben lévő része gyakorol. Egyszerűbben ábrázolni a folyamatot – tekintve, hogy nem egyszerűbb – nem tudom. Ezek után talán folytathatnám is az álommunka leírását, már csak azért is, mert egykori szerelmem, halála után tizenhat esztendővel, telhetetlenebb, mint valaha. (1975. február elsején halt meg, akkori barátnőjével – miután elváltunk, távolodóban, átváltott lányokra!! – motoron igyekeztek valahova – két bőrruhás amazon, Hondán – és Bologna előtt a síkos olasz országúton egy török vagy bolgár kamionnal ütközve fának szaladtak, és...)
– Milyen volt a lányokkal? – kérdem; most a változatosság kedvéért hátulról hatolok belé, ő a hasán fekszik, s én rajta ülve csodálhatom meg a tengert, mert a magas ház vagy torony természetesen a tengerből emelkedik ki, mint egy baljós figyelmeztetés.
Nem válaszol, megismétlem a lányokra vonatkozó, eléggé ostoba kérdést, mert mit lehetne erre mondani?, de ő nem törődik szavaimmal, testén remegések futnak át. Nyög.
– Fáj? – kérdem teljesen feleslegesen. Semmi. A bámuló szem előtt. Bámulja, amit bír. Széltében-hosszában. Fönt és lent. Ezt a keskeny tartományt. Tudni nincs más. Látni nincs más. Mondani nincs más. Csak ez. Csak ez a semminél alig valamibb semmi. Most ülünk a kerek tető közepén – magányos középpont magányos körben –, ringatom, és ő énekel. Csapzott hónaljába temetve arcom próbálom kitalálni, milyen dezodort használhat, halála után tizenhat évvel, de nem megy.
Lehunyom a szemem, megfeszülök. A hatalmas robajlás azonban brutálisan szól közbe. Rémülten nézzük, amint a mellettünk levő hasonló nagyságú épületek vagy tornyok füstölögve, dübörögve, darabjaikra szétesve hullanak a zöldesen sustorgó, mohó habokba.
Nem válunk szét.
Együtt vagyunk.
Vagyunk.
De egyszer csak nincs ott. Ott, ahol hirtelen elhagytuk. Megrémülök. Ott van megint. Érzem combjának szorítását a derekamon. Magához húzva táskáját, élvetegen, még mindig lehunyt szemmel két szál hosszú Marlborót szed elő, az egyiket előzékenyen tolja a számba, öngyújtójából ad tüzet, rágyújt ő is, hosszan szívja le a füstöt, sóhajt, aztán végre kinyitva zöldes szemét, hosszan, figyelmesen vizsgál, miközben én gondtalanul dohányozva, szabad kezemmel kopaszra beretvált fejét simogatom, s körmöm alatt serceg a sörte. Széles ívben hajítom el a cigarettát, és újra kezdem azt, amit nem lehet abbahagyni. Körülöttünk újabb és újabb házak és tornyok omlanak a tengerbe, most néhány hideg vízcsepp fröccsen a homlokomra, reszketek.
– Mi van, neked még nem volt jó? – kérdezi, és a vállamba harap.
– Milyen volt a lányokkal? – kérdezem, de aztán valami iszonyú erő ragad el, félelmemben lehunyom a szemem, összeszorítom a fogam, két kezemmel ölelem a derekát, hogy el ne veszítsem. Zuhanunk. Mondd, test. Benne senki. Semmi elme. Benne senki. Az a legkevésbé. Hely. Ahol senki. Aki a teste. Hogy ott legyen. Oda jusson. Belőle ki. Vissza be. Nem. Ki nem. Vissza nem. Lét, csak bent. Rajta, még bent. Még...
Amikor újra kinyitom a szemem, az izgalomtól vöröslő arcába meredek, megdöbbenve veszem észre, hogy közben kinőtt a haja(!), és hajszálait az arcomba fújja a szól, de hiszen ez újra Kati, döbbenek rá, Viola eltűnt, elhagyott, elment, de most ezen sem érek rá sokat töprengeni, mert inogni kezd a torony, s elképzelhető, hogy pillanatokon belül összeomlik, s iszonyú morajlással, füstölögve hull szét darabjaira. De felsikoltani sincs időm, máris megtörténik mindez, de mi mégsem zuhanunk a haragosan sistergő smaragdzöldből feketébe váltó habokba –, most olyan a tenger, mint egy kitátott torok, várja, mikor nyelhet el –, ott maradunk egymást átölelve a levegőben, mintha láthatatlan zsinóron függenénk.
Lebegünk.
– Né, repülünk – suttogja Kati, és vállam fölött néz vissza a torony mélységbe hulló, vízbevesző darabjaira.
– Te, tudod? – kérdem tétován.
– Nem. Mit kellene tudnom?
– Szóval az előbb nem te voltál – nyögöm. A zubogó tengervízben akkor tűnnek el a torony vagy épület utolsó moszattól zöld kövei és téglái.
– Hol?
– Itt. Nem érted? Nem te voltál.
– Ki volt?
– Viola. Tudod...
– De hát ő meghalt, nem? Motorkerékpár-szerencsétlenségben. Legalábbis így mesélted...
– Igen. És mégis ő volt.
– Viola?
– Igen, ő..., ő volt.
– És én? Én hol voltam azalatt?
– Hát ez az. Nem tudom. Nem értem...
Egymást erősen ölelve, tartva is, lebegünk a tisztuló levegőben A szét tétován lobogtatja feleségem haját. Mindig ez. Soha más. Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.
– Hol vagyunk? – sikolt fel hirtelen Kati, úgy látszik, ő csak most vette észre, hogy a torony eltűnt. Rémületében elenged, utána kapok, újra magamhoz szorítom.
Lebegünk. Később a homokon kagylókat gyűjtögetve vágyakozva nézzük, a tengert, s már nem vagyunk meztelenek – veszem döbbenten észre!, rajtam hófehér tengerésztiszti díszegyenruha, lábamon viszont nincsen cipő. Kati hosszú, világoskék ruhában van, fején széles karimájú kalap, szemén hatalmas, teknőckeretes szemüveg, kezében napernyő. Ő is mezítláb van. A homokon, nézek jobban körül, a különböző méretű kagylók és kavicsok között jól megtermett rákok mozognak, vörös ollójuk szinte szikrázik a fényben.
Megrettenek. Kati után indulok. A félelem újból jelentkezik. Érzem, nem vagyunk egyedül. Valaki van itt még rajtunk kívül, a parton. És ránk vár. A szó is bárkié. Micsoda tér a rosszabbnak. Mennyire alig-izgul szinte-cseng néha. Mennyire ostobaság-hiányosan. Mily ifjú még az éj, ó jaj, meríts erőt! Vagy a jobbik rosszként, mondd, még jönnie kell, mi a virrasztásból hátra van. És meríts erőt!...
Újra sötétség.
Csak ketten a derengésben.
Csak a hold. A csillagokkal kivert égen, mint egy lampion bolyong a haragvó tenger fölött. Állunk a parton. Az ismeretlen lény jelen van megint. Közeleg. Érzem.
– Fussunk – fogom meg a feleségem kezét, de ahogy felém fordul, döbbenten fedezem fel, hogy egy vadidegen nő kezét szorongatom.
– Rendben van, uram, de hova? – kérdezi az ismeretlen kacéran, s ahogy nevetve húzódik közelebb hozzám, az erősödő szél lesodorja fejéről kalapját, hosszú, szőke haja ezüstös esőként zubog az arcomba. Hosszú ruhája csattog a szélben.
– Mindegy. Csak innen el – motyogom, s az izgalomtól kiszárad a szám.
– Nincsen hova futni, uracskám – von vállat a nő, ide a kezét azért nem húzza el.
– De már közeleg, hát nem érzi?! – kiáltom elfulladva.
Csilingelve nevet.
– Nem közeleg – súgja, és mentolos lehelete borzolja a szám –, itt is van már maga mögött.
Rémülten pördülök meg, hátam mögött sűrű erdő. Az előbb még nem volt ott. Ki érti ezt? Visszafordulok. A nő a tenger irányába távolodik. A holdat felhő takarja. Reszketve lépek be a fák közé. Egyedül vagyok, kiszolgáltatva képzelgéseimnek. Bagoly huhog, összerezzenek. Megállok. Fogalmam sincs, merre menekülhetek. Honnan hova? Kihagyások a sehogyan se továbbhoz. Mekkorák. Milyen hosszúak, hogy aztán valahogyan mégis tovább? ismét valahogyan tovább? Minden oda, ha már sehogyan sem tovább. Oda az idő, ha már sehogyan se tovább.
Hatalmas fa mögé állok be. Az ismeretlen lány itt van valahol, de mintha elfordulna rólam a figyelme. Már nem érdekel. Nem félek. Homlokom a fa érdes kérgének szorítva arra is rádöbbenek lassan, hogy ki vagyok (lehetek?) ÉN? Nyilván én vagyok a szerző. A szerző az, akire hivatkozva megmagyarázható, miért vannak bizonyos események jelen a műben, ezek hogyan módosulnak, miképpen változnak és torzulnak el (mindez pedig a szerző életrajzának bemutatásán, egyéni látószögének megvilágításán, társadalmi hovatartozásának, osztályhelyzetének megjelölésén, alapvető tervének felszínrehozatalán keresztül történik).
A hold újra a felhők kárpitja mögül leselkedik, s ahogy a szivárgó derengésben tétován megindulva elhaladok egy sunyi bokor mellett, és testemnek csapódnak ágai, meglepődve veszem észre, hogy hófehér tengerésztiszti díszegyenruhám is már a múlté, és megint meztelen vagyok, kiszolgáltatott, sebezhető.
Megállok.
Előttem a tisztás, a közepén a holdfényben szinte lebegve négy karcsú, jézusfehér minaret. Metszéspontjukban kivilágított, trapéz alakú épület. Gondolkodás nélkül lépek ki a bizonyos védelmet mégiscsak nyújtó fák közül, és indulok az épület felé, kell lennie valahol – a szerző gondolatvilágának, vágyainak, tudatának vagy tudatalattijának egy bizonyos szintjén – egy olyan pontnak, ahonnan nézve az ellentmondások feloldódnak, az összeegyeztethetetlen elemek megbékélni látszanak egymással, vagy legalábbis egy alapvető vagy őseredeti ellentmondás köré szerveződnek.
Világos: be kell jutnom a házba, akkor is, ha akadályokon kell átvágnom magam, az ellentmondások nyilvánvalóak, csak én oldhatom fel őket: megindulok. A holdat újra felhő takarja, a tisztás átmenet nélkül hullámzani kezd, minden mozgásba jön, megindul, a minaretek, mint a rakéták indulnak a mennybolt felé, a trapéz alakú épület csupa fém, csupa üveg falai mögött is kihunynak a fények, innét újra ellenőrizhetetlenebb, zűrzavarosabb, kuszább lesz minden. Az álommunka egyetlen más része sem felelős annyira azért, hogy az álom olyan idegenszerűvé és megfoghatatlanná válik az álmodó előtt. Az eltolás a legfőbb eszköze az ÁLOMTORZÍTÁSnak, amelynek az álomgondolatok, a cenzúra hatására alá vannak vetve.
Kétszer is elcsúszok, lassan tápászkodom fel a nedves fűről, felhorzsolom a tenyerem, a térdem.
Csak az újra függetlenedő fájdalom.
Csak a derengés. Mindig ez. Szivárgás tovább: nem vissza; álmondani, kimondani megint a külön tartományokat. A látottat kimondani megint. Nincs megint rosszabb. A semmi sávjait külön. Mindig ez, soha más. Semmikor más. Ugyanez.
Csak a derengés. Feltápászkodom. Sziszegve, sántikálva indulok tovább; a szivárgó derengésben egy fénykép világosodik ki előttem, vagy a valamiképpen mégis jelenlevő ház fehér falaira vetül? Mindenesetre kivehető alakok, ülő-álló társaság, jellegzetesen balkáni arcok. Középen kopaszodó öreg férfi, horgas orrán okuláré. Diófa karosszékben? Trónuson? Két oldalt férfiak és nők, fiúk és lányok, vörös hajkorona, bubifrizura, akrófrizura, korszakán, harcsabajusz. Lábuknál fény felé nyújtózkodó orosz agár. Jelenlétére Gombóc bősz morgása is emlékeztet. Ezek szerint itt van megint a hős puli? Vagy mindig is itt volt?
A kép eltűnik.
Derengés.
Bolyongás megint, mintha ismerősökkel, mintha barátok lennének, igen! Az előbbiek a tópartról? Senkit sem tudok azonosítani.
Hol?
Elvadult vadonban, mintha életünkben, aztán a beláthatatlan réten megint. Szél kel. Fázom meztelenül.
FÁZOM.
(Tudjuk, hogy az első személyben elbeszélt regényeknél sem az egyes szám első személyű névmás, sem a kijelentő mód jelen idő, sem a lokalizációs jelek nem közvetlenül az íróra, a megírás idejére, vagy magának az írásnak a gesztusára utalnak, hanem egy második Énre, egy alteregóra, akinek az írótól való távolsága nincs pontosan rögzítve. Az első személy karneválja.)
Bolyongás. Kihagyások a sehogyan se továbbhoz. Mekkorák. Milyen hosszúak, hogy aztán valahogyan mégis tovább? Ismét valahogyan tovább. Minden oda, ha már sehogyan se tovább. Oda az idő, ha már sehogyan se tovább.
Tovább!
Hogyan? Mintha valami függne az utunktól? Valami nagyon fontos, valami legfontosabb, valami, amire nincsen szó, ami kimondhatatlan.
Az épület újra feltűnik. Düledező villa? Magánlakás? Szanatórium? Bedeszkázott ablakszemei kettőspontok egy mondat végén. Közepén?
DE EZ NEM AZ ÉN MONDATOM!
Ez a mondat nem a szerző mondata, különben is ennek a mondatnak a zegzugos átjáróiban cseperegni kezd, majd zuhogni. Eső, eső, eső...
Gombóc izgatottan rohangál körülöttünk. Itt vannak megint a többiek is, Úgy zuhog, mintha dézsából öntenek, tétovázunk picit: behatoljunk-e illegálisan az épületbe, vagy ázzunk tovább? A behatolást választjuk, a szobák reménytelenül üresek, csend, derengés. Aztán a felismerés, én itt már jártam egyszer! A visszatérés mindig kifejezetten a szövegben foglalt dolgok hoz való visszatérést jelenti, pontosabban visszatérést magához a nyers, meztelen szöveghez, és egyben annak repedéseihez, hézagaihoz, hiányosságaihoz. Olyan üres térhez térünk vissza, amit a feledés megkerült, vagy elkendőzött, hamis vagy nem odavaló dolgokkal töltött be, és a visszatérésnek kell újra felfedeznie ezt a hiányt. Hogy ez ugyanaz a ház, csak pillanatokig kérdéses, a fal mellett óvatoskodva előre és kezemmel tapogatva a falat magam előtt, újra megfogom a szarvszerű valamit, az undor is ismerős, undorodva engedem el, tovább baktatok.
Derengés szűrődik ki egy szoba ajtaján. Ugyanaz a szoba? Gombóc azonnal arrafelé rohan, de nem lép be, megtorpan a félig behajtott ajtó előtt, szűköl, nyakán ismét fölmered a szőr, remeg.
Füttyentek neki, és indulunk tovább. A derengés nem tűnik el. Megint előlről álmondani, hogy a semmi eltűnhet. A semmi nem. Csak ha a derengés is. Akkor aztán minden. De nem tűnhet el minden. Amíg itt a derengés. Addig vele minden. MÉG nem tűnhet el minden. Az egyik eltűnhet. A másik eltűnhet. A semmi nem. Csak ha a derengés is. Akkor aztán minden.
Lépcső kerül elénk. Megindulunk fölfelé a szivárgó, éles, sértő derengésben. Neszek, lélegzetvételek, recsegések, moccanások, roppanások, sóhajok, egy pillanatra valahonnét gyöngyöző női nevetés. Szívfájdítóan ismerős hangok.
Fölfelé.
Egyre fennebb.
Nincs megállás.
A második emeleten mintha saját múltamban, egy toronyszobához hasonlító, majdnem kerek helyiségben állapodunk meg, vakító fény gyúl ki a mennyezeten, megnyugtató narancssárga; szemérmem rejteném a többiek elől (hiszen itt van mindenki, kivéve azokat, akik nem lehetnek itt, de még ők is itt vannak, valamiképpen), de megrökönyödve észlelem: újra ruha van rajtam: farmer és hosszú ujjú kék trikó (amit már régen felszámoltam, felmosórongy lett belőle, de álmomban megvan mégis, lám viselem...).
A többiek örömmel üdvözölnek, csak Kati és Viola húzódik el, ők láthatólag egymással vannak elfoglalva, most legyek féltékeny? Ital kerül elő és kártya, az üveg (vodkás? rumos? boros?) körbejár, valaki, mintha lány, benyit egy tapétaajtón, eddig láthatatlanul, felfedezhetetlenül húzódott meg a háttérben (beleolvadt), és ahogy odanézek, szinte felsikoltok a meglepetéstől.
AZ AJTÓ MÖGÖTT UGYANAZ A TÁRSASÁG, mint az előbb a fényképen vagy a trapéz alakú ház rejtélyes fehér falára vetített képen, ugyanúgy elrendezve, mintha megelevenedett volna a fénykép. Olvashatók is lehetnének az arcok, ha tudnánk olvasni. A döbbenet megakaszt. A szobában csend lesz, a többiek lassan mellém gyűlve bámulják a benti társaságot. Amazok nem mozdulnak, mégis invitálnak, mozdulatlanul is vonzanak: szívélyesen mosolyog a szőke lány, úgy érzem magam, mintha kergetnének, az öreg kopasz férfi homloka fénylik, mintha mérgezett kávét szürcsölnék, felém tekerőző kígyó a harcsabajusz, az orosz agár szeme maga a kivégzés.
Nem mozdulok.
A többiek sorra belépnek, végül miért: is ne, hiszen hívnak minket, miért is ne mennének be?
Bemennek, többé nem is látom őket, kimozdulnak az ajtókeret szabályozta-szűkítette látómezőmből, eltűnnek a szoba láthatatlan részében, felszívódnak, megszűnnek, már csak én állok a kerek helyiség közepén, mellettem a felborzolt szőrű Gombóc, Kati és Viola eltűntek valahova, a társaság minket néz, egyetlen robbanó mosoly, szívélyesen invitálnak, feltűnik a tengerparti ismeretlen hölgy is, csilingelve nevet, hív magához, mikor látja, hogy nem mozdulok, a viaszbábszerű alakok között vetkőzni kezd, a többiek is hívnak, szuggerálnak, a nő fehér teste is vonz, tudom, nem volna szabad bemenni, mégis megindulok, tudom, Katit kellene megkeresni, még Viola is elcsábítja, fél lábam már a küszöbön, nagyon félek, most a másik lábam is felemelkedik, tudom, egy pillanat, és bepillanthatok a szobába, megkereshetem a többieket, egy pillanat, és a titok kitárul, akár az idegen tengerparton látott hölgy öle. Földet ér a lábam, a küszöbön állok, valami előtt, valami után, de még mielőtt beléphetnék, mielőtt benézhetnék a rejtelmes szobába, felébredek, mielőtt még megláthatnék valamit, mielőtt még rettegő gyanúm igazolódhatna, felriadok, anélkül, hogy tudnám, mi is történt a többiekkel. (Ismerősök voltak, minden valószínűség szerint barátok, csak arcukat nem tudtam azonosítani...) Magamhoz térek, és eltűnik MINDEN, nem marad semmi, csak a félelem, hogy bármikor újrakezdődhet, csak a sajgó íz a számban, csak a derengés.
FÉLEK – ég a felirat a film végén, sír a felirat, FÉLEK! Nem marad semmi, csak szorongás, csak a derengés, az előszobából szűrődik be a fény, ágyamban fekszem („nem veszel el ebben a nagy ágyban, Laculli?” – szokta kérdezni Boglár, a nagyobbik lányom), a hátamon és egyedül, mellettem Gedejon, kisebbik lányom, Zsófi nagy, vörös orrú, szakállas törpéje. Azért adta ide az este, hogy ne legyek egyedül.
Nem tudom megállapítani, hány óra, aludni kéne még, de félek behunyni a szemem. Mialatt az alvó álmodni kénytelen, minthogy az elfojtás éjszakai csökkenése folytán a traumás rögzülések hajtóereje működésbe lép, az álommunka, mely a traumás helyzet emléknyomait vágyteljesüléssé szeretné átalakítani, csődöt mond. Ilyen körülmények között megeshetik, hogy az illető nem tud aludni, vagyis attól való félelmében, hogy az álom nem tudja teljesíteni feladatát, lemond az álomról.
Fekszem a hátamon, mellettem Zsófi Gedejon nevű törpéje.
Csak a derengés. A sávok: ketté. A homálytalan semmi határán. Ahonnét nincs: messzebb. A legjobbik rossz, hogy nincs Rosszabb sehogyan. Semmi sehogyan. Tovább sehogyan.
Mondassék: tovább sehogyan.
S végül a kérdések mögött követhető lenne a közöny lefojtott moraja: MIT SZÁMÍT, KI BESZÉL?
Sepsiszentgyörgy, 1991, február 10-11.
A szövegben Sámuel Beckett Előre vaknyugatnak, Michel Foucault Mi a szerző és Sigmund Freud Az álom revíziója című írásaiból önkényesen és ámokfutóan dilettáns módon átvett idézetek találhatók. A szarka szerző nem átall idegen tollakkal ékeskedni. De addig jár a korsó a kútra, amíg elapad a kút vize. És akkor nem lesz TOVÁBB...
 
* Ahogy a ’szerző’ [Én! Én! Én! Én!] törpéjének, Godejonnak tűnődve elmeséli. Béke velünk, honjaim!...
** Utólag a konstrukció során minden elrendeződik persze, s kiderül, hogy az azonosíthatatlan. Ismeretlen lény jelenléte és a jelenlét gerjesztette vad, kegyetlen, állati félelem is visszavezethető, mint minden a világon: ELŐZETES élményekre. Mindez A ragadozó című horrorfilmre (Főszereplő: Schwarzenegger,..). De ott a lény időnként alakot ölt, pontosabban a helyzettől függően változó alakokat. Álmomban ez nem történik meg. Itt a lény mindvégig láthatatlan, s csak a jelenléte gerjesztette, már-már kibírhatatlan félelem és rettegés élhető át...