Erdélyi csillagok
Újabb arcok Erdély szellemi múltjából
Erdélyi csillagok címmel jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1935-ben egy tanulmánykötet, amely „Erdély szellemi múltjából” mutatott be arcokat. A cím szép karriert futott be: 1942-ben egy hasonló című és jellegű kötet látott napvilágot, aztán 1989-ben Budapesten egy, Czine Mihály által szerkesztett, az erdélyi magyar szépirodalomból válogató kötet jelent meg ugyanezen a címen, végül pedig 1990-ben, jellegében és alcímében is az első két kötetre utaló tanulmány-antológiát adott ki Kántor Lajos szerkesztésében a Héttorony Kiadó. A cím és az Erdélyi Szépmíves Céh köteteinek megjelenési formáját kölcsönvevő formátum megválasztása mögött alighanem a piacra tekintő szándék húzódhatott meg: a szerkesztő Kántor Lajos számára ez megváltoztathatatlan adottság lehetett, erre utal rövid bevezető tanulmányának zárójelbe tett mondata: „Ötletszerű és sajnálatos – noha nyilván »piacos« – bármilyen alkalmi kisajátítása a hajdani helikoni jubileumra készült kötet címének, mert félrevezeti az olvasót.” Nem tudom, e „piacos kiadói fogás” milyen eredménnyel járt, vagyis a divatjelenségeket is kihasználó cím és forma hány vásárlót szerzett a kötetnek a műveletlenségi tendenciáival valósággal büszkélkedő Magyarországon (Erdélybe hivatalosan aligha került be a kötet), ahogyan azt sem tudom eldönteni, hogy egy kötet megjelentetése alkalmából a vásárlóra kacsintó szándéknak avagy a munka valóságos értékének kell-e fölénybe kerülnie (különösen azért nem, mert a valódi kulturális értékek megfelelő tálalását átalakuló világunkban még nem találták meg), így csak arról szólhatok, hogy a kötet helytáll magáért, s megfelel a példaadó könyvek által felkeltett érdeklődésnek is. S ez nem kevés, hiszen az előző kötetekben az erdélyi magyar művelődés és irodalom legjelesebb alakjairól közöltek tanulmányokat, a Kolozsvári-testvérekről, Misztótfalusi Kis Miklósról, Apor Péterről, Mikes Kelemenről, a Bolyaiakról, Körösi Csoma Sándorról, Kemény Zsigmondról, s így tovább. S mivel a mostani kötet „újabb arcok” bemutatására vállalkozik, annyit jelent ez, hogy az erdélyi magyar művelődés utolsó évtizedei is megteremtették az elődökhöz mérhető nagy alkotókat, tudósokat, s azokat is, akik méltó módon tudják bemutatni a kiválasztottakat. Nagy szó ez, hiszen az elmúlt évtizedek megpróbáltatásaihoz hasonlókkal történelme során talán még nem is kellett szembenéznie Erdély magyarságának. Veres eseményekben gazdag ez a történelem, a lenni vagy nem lenni dilemmáját azonban csak ezek az évtizedek vetették föl. Erre utal Kántor Lajos is, amikor így ír: „Nem csupán ideológiák és nem csupán nemzedékek tűnnek le a színtérről, akikre (ha nem következik be a hetvenes évek közepétől, különösen a nyolcvanas években a tömeges kivándorlás) még sokáig számítani lehetett volna. S ezzel a lehangoló, elgondolkodtató folyamattal párhuzamosan intézmények szűnnek meg, vagy pusztulnak le rettenetesen, amit egy-két évtizeddel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk (s természetesen nem is akartunk).” Ezek a sorok még 1989 nyarán íródtak, tehát 1989 decemberének történéseit megelőzően, a számvetés azonban manapság sem hangozhatna másképp. Igaz, a feltételek, a körülmények megváltoztak, eredményeket azonban nehéz felmutatni, hiszen szinte minden kicsike, előre haladó lépés óriási erőfeszítéseket igényel… Mindezek ellenére a közelmúlt és a ma erdélyi magyar művelődése őrzi a tradicionális erdélyi kultúrával való kapcsolatát, s keresi a megújulás lehetőségét is. Legalábbis ezt mutatja a kötet tizenegy tanulmányt – amely az elmúlt évtizedek erdélyi magyar kultúrájának legjelentősebb alakjait, köztük Bánffy Miklóst, Kelemen Lajost, Kós Károlyt, Áprily Lajost, Balázs Ferencet, Szabó T. Attilát, Szabédi Lászlót, Dsida Jenőt és Szilágyi Domokost mutatja be. Ki lehet-e közülük valakit is emelni, s önmagában megtenni a huszadik század erdélyi magyarságának reprezentánsává? Aligha, hiszen a mostani századnak éppen az az egyik sajátossága, hogy nagy számban „teremtette meg” azokat a reprezentánsokat, akiknek éppen az egymás mellettisége mutatja, mekkora erők nehezültek erre a kultúrára Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy itt és ekkor, a kultúra különböző ágai közül még mindig az irodalom töltötte be a vezető szerepet – legalábbis a kötet tanúsága szerint (s alighanem a valóságban is, de érdemes lett volna pár képzőművészről is tanulmányt, esszét íratni).
A költők, írók között találunk „par excellence” alkotó személyiséget, mint például Áprily Lajost, Dsida Jenőt, és a látókört az egyetemesség felé tágító Szilágyi Domokost; de találunk olyan alkotókat is, akik a kisebbségi lét mindenesének szerepét is vállalták, mint Balázs Ferenc, Kós Károly, Szabédi László. Egyikük hangvétele sem tagadja a másikét – életútjuk és életművük valódi értékelt talán ez jelzi a leginkább. A literátorok mellett a kultúra legjellegzetesebb képviselői az ún. kisebbségi tudományok, a történelemés a nyelvtudomány képviselői. Ebben az összeállításban – teljes joggal – Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és a mára talán már kissé elfelejtett Jakabffy Elemér képviseli őket. Jakabffy Elemér a Lugoson megjelentetett Magyar Kisebbség szerkesztője volt; Kelemen Lajos és Szabó T. Attila pedig az Erdély titkainak legjobb ismerői címet érdemelnék ki. Pályájuk kötődött egymáséhoz – Szabó T. Attila pályájának kibontakozásában nagy szerepe volt Kelemen Lajos hatásának –, de ők is más-más módon ismerték és ismertették meg Erdélyt. Törekvéseik azonban mindenképpen Szabó T. Attila monumentális Szótörténeti Tárában összegeződtek.
A kötetet szerkesztő Kántor Lajos nem erre – vagy nemcsak erre – az alkalomra írt tanulmányokból állította össze a gyűjtemény anyagát. Magam is többször fordultam már a munkához kedvet csináló olvasmányért Jakó Zsigmond és Benkő Samu írásaihoz. Az egyik Kelemen Lajos, a másik Szabó T. Attila életét, munkásságát, mindennapjait mutatja be. Ihletett, szerzőikhez és a bemutatott tudósokhoz méltó írás mindkettő. A kötetet olvasva végig fogva tartott az írások magas színvonala, még akkor is, ha nagyobbik részükkel már korábban is találkoztam. Bravúros – az irodalomtörténészeknek fügét mutató – nagy esszé a Bánffy Miklóst bemutató Bajor Andoré; pontos fogalomhasználattal kiemelkedik Cs. Gyímesi Éva Áprily-tanulmánya; Balogh Edgár Kós Károly-írását a kortárstúlélő számvetésigénye íratta; Cseke Péter és Beke György mintegy a maguk közíró elődjét keresik Balázs Ferencben és Jakabffy Elemérben; Markó Béla a saját fájdalmasan korszerű kérdéseit szentesíti Dsida Jenő költészetével, Visky András Janovics Jenő színidirektort mutatja be; Kántor Lajos Szabédi László szabadság-kísérleteiről ír; Lászlóffy Aladár barátként, pályatársként, egyenrangút teremtő költőkent szól Szilágyi Domokosról. Gazdag tartalmú, összefoglaló kötet – talán megszületnek majd az idő haladásával esedékessé váló kiegészítései is…
(Héttorony Kiadó, Budapest, 1990.)
FÜZI LÁSZLÓ