Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. július, II. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰVÉSZVILÁG

MŰVÉSZVILÁG
Mottl Román esti tárlatvezetése
Kegyetettel emlékezünk kiváló munkatársunkra, a nemrég elhunyt Mottl Románra.
(A szerkesztőség)
 
Különös világ, uram, az akvarell világa. Különös és meghökkentő sokféle szempontból. Ezt igazából csak az érti meg, aki már szembesült valaha a frissen benedvesített papír vakító fehérségének a varázsával; aki tisztában van azzal, hogy ilyenkor mennyire a pillanatokon, a mozdulatokon, az előre beállított környezet színhatásain, az árnyalatokon múlik minden. Itt bármiféle utólagos korrigálás lehetősége kizárva. Itt javítgatás, átfestés, utólagos színmódosítás nem létezik. Az a tény, hogy az akvarellfesték bő vízkeveréssel hordható fel a papírfelületre, igen magas fokú tudást és rajzbiztonságot követel. Az alkotási idő legtöbb harminc-harmincöt perc – ez alatt dől el, hogy a munka papírkosárba kerül, vagy kép lesz belőle. Ráadásul pedig, amíg mindenki más gömbölyű ecsettel akvarellezik, én egy hat centiméter széles lapos ecsettel festek. Így eleve már az ecset nem engedi meg nekem a részletekbe való belemerülést; eleve csak a nagy felületekre koncentrálhatok, s ennek következtében egyértelműen csak a lényegre törekedhetem…
A legizgalmasabb, tudja, az egészben az, amikor hajnalban megébred az ember, és eszébe jut, hogy a kép a présben van; még nincs se bepaszparturázva, se bekeretezve, csak a tegnapi munka van önmagában, egyesegyedül; ilyenkor az ember nézi, nézi, vizsgálgatja, látja, hogy itt is jól sikerült, ott is jó lett, amott is el tudta kapni azt a motívumot, amit a téma beállításánál épphogy csak észrevett. Az akvarellnek van egy ilyen öröme, a beteljesülésnek egy ilyesfajta érzése, ami a festészet minden más válfajánál nagyobb elégtételt ad. Mert ha csak ezeket a népi motívumokkal körbevett csendéleteket nézem, vagy mondjuk, épp ezt a színvilágot, ami ebből a napraforgóból árad – ugye, minden magára valamit adó művész megfestette a maga napraforgóját –; akkor az emberen azonnal végigfut a gondolat, hogy ezt nem lehet megszállottság nélkül csinálni; ehhez legalább olyan fanatizmus kell, legalább olyan műteremfegyelem, mint amilyen mondjuk Petraşcunak volt, aki, mint a leánya visszaemlékezéseiben olvashatjuk, Szilveszter éjszakája után is legkevesebb négy órán át alkotott…
A virágokkal különben érdekes metamorfózison mentem át. Régebben, fiatalkoromban, a virágcsendéleteket, bevallom, giccsnek tartottam. Valahogy nem szerettem őket. Aztán egyszer olvastam, hogy Ferenczy Noémi, ahogy tavasszal jönnek, úgy festi meg sorra a virágokat. Akkor nagyon csodálkoztam rajta. Mára eljutottam én is ugyanoda. A legelső sárga nárcisztól vagy harangvirágtól kezdve a tulipánon, orgonán, margarétán át az őszirózsáig a piacon megjelenő valamennyi virágot igyekszem vászonra vinni… Ezt persze nem lehet úgy csinálni, hogy mondjuk itt van ez a téma, ebből festek vagy kettőt-hármat, s abból majd egy ideig szép nyugodtan eléldegélek: ezt szenvedéllyel kell papírra vinni. Nem véletlenül mondták rólam, hogy képeimen a színek egyfajta ünnepét valósítom meg. Hiszen a friss és tiszta színek, a finoman szövődő selymes tónusok, a kifejezőkészség könnyed és spontán szellemességei szinte magától értetődő közvetlenséggel jelentkeznek a jó akvarellen. Itt a formák kihasználásától óhatatlanul a színek kihasználásáig jut el a művész, s a színek kihasználása mögött pedig ott rejtőzködik a tisztaság, az érintetlenség, a fehérség iránti nosztalgia. Innen az aktfestészet iránt megnyilvánuló friss keletű érdeklődés…
Rólam különben sokat elmondtak és leírtak már. Legutoljára talán Valentin Ciuca nevezett reprezentatív akvarell-albumában a hazai akvarellfestészet egyik legnagyobb egyéniségének. Olvashatták rólam nemegyszer azt is, hogy én a Sebes-Kőrös szerelmese vagyok. Valóban sokat és sokszor festettem a Körös-parton. Már csak azért is, mert egy olyan városban élek, ahol a folyó két oldalát szecessziós paloták, templomok, tornyok, bokrok veszik körül, középütt pedig ott van a víztükör, ami a látvány tekintetében eleve mindent megkétszerez. Az ember pedig ugye, közel áll a szülővárosához; itt vannak a gyermekkor élményei, ezen a Körös-parton szaladgáltam, sétáltam, itt voltam legelőször szerelmes, emlékvilágom tele van ide kötődő élményekkel, nyilván, sokszor jöttem ki ide – hogy aztán mára a Körös-part bokrokkal, gazokkal, fákkal népesedjék be –, a szecessziós épületek egy részét lebontsák, árnyék van, sötétség van, megszűnjék a kilátás, ne legyen hova a festőállványt felállítani. Mára egyedül már csak a téli Körös-part maradt, a ködös, zúzmarás, zimankós városképpel, amikor is a sekély vízállás miatt a folyó medrében kialakuló hordalékszigetekre kimerészkedve szembesülhetek a kihívással, hogy ugyanazon palettán ugyanaz a kéz ugyanolyan koncepcióval tud-e megfelelő módon idomulni a minduntalan változó valósághoz. Fel tudja-e azt fokozni a látomás szintjére, meg tudja-e fogni az egésznek az atmoszféráját?… Éreztetni a havat, a topogást, a hideget: ez a legnagyobb feladata a téli tájképfestészetnek…
Mivel egyedül élek itt az egykori Holnap-városi jogakadémia szomszédságában, van időm meditálni, gondolkozni. Mint sokat és sokszor kiállító művész – csak az idén ez már a harmadik egyéni tárlatom – hatvannyolc éves koromra megteremtettem magamnak azt a környezetet és azt a miliőt, amiből csak előrelépni lehet. Amiben például szerethetem Găina-Gerendi Dorel vagy Újvárossy László munkáit, érezve bennük azt a becsületes szándékot, hogy igen, ezek az e városban alkotó mai fiatalok, ezek nagyon tudnak festeni, alkotni, teremteni, csak éppen szeretnének valamilyen módon korszerűek lenni… Épp ezért nálam nincsenek hétköznapok. Igyekszem ünnepnappá tenni minden napot, amelyre ébredek. Harminchárom éven át felnőtteket tanítottam a népművészeti iskolában a festészet alapfogalmaira, úgyhogy számomra nem nehéz művészetről, esztétikáról, rajzról, városrendezésről beszélni, úgy érzem, szavakkal is hitelesen tudok valóságot mondani, de legigazabban mégiscsak a színekkel fejezem ki magam. Legszebb gondolataimat a festőállvány mellett élem meg. A színek világa az én legigazabb életem…
VARGA GÁBOR

 

 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék