Bogdán László
A FANATIZMUS EZER ARCA
Jegyzetek Vargas Llosa regényeiről
(RÉSZLET EGY NYILATKOZATBÓL) „… szerintem ebben a könyvemben megtaláltam azt a témát – mondja hatodik regényéről, A világvége háborújáról Mario Vargas Llosa 1983-ban, perui villája vagy inkább tengerre néző erődítménye teraszán, egy érdeklődő, szovjet újságírónőnek –, amelyet egész életemben kerestem.”
És valóban írónkat – legalábbis regényei, elbeszélései, drámái tanúsága szerint, mindig is az autentikus létezés perui – tágabban latin-amerikai – esélyei és az önmegvalósítás sokszor gátlástalan és szélsőséges megjelenési formákba torkolló változatai izgatták.
(ELŐZMÉNYEK) Szemtelenül fiatal, mindössze 16 éves, amikor az Odriakorszakban bemutatják színdarabját, A menekülést. Túl van már akkor felkavaró katonaiskolás élményein – amelyek majd első regénye, A város és a kutyák nyersanyagát szolgáltatják –, épp szakítani készül nagypolgári családjával, szerelmes – nem vérszerinti – őnála évtizeddel idősebb nagynénjébe, és hevesen érdeklődik az akkor épp virágkorát élő perui tényirodalom iránt. (Naturalizmushoz való vonzódása a későbbiekben is megmarad, s izgalmasan színezi regényeit.) Életének ezekről a sorsdöntő éveiről két évtized múltán, bevallottan önéletrajzi regényében, a Júlia néni és a tollnokban vall – kegyetlen öniróniával. 1958-ban hagyja el a nyomdát első elbeszéléskötete, A főnökök, akkor nem arat sikert, de miután regényei egy csapásra ismertté teszik a nevét, eme hat elbeszélést is egyre többet fordítják, új és új kiadásokban jelentetik meg. itt még Hemingway hatása mutatható ki, a fordulatos és kalandos történetekben az író láthatólag vonzódik az erőszakhoz és a vakmerőséghez, egyik elbeszélésében két férfi vív véget nem érő késpárbajt.
(A VÁROS ÉS A KUTYÁK) 1962-ben, huszonhat éves korában jelenik meg első regénye, s ezzel egy csapásra ismertté válik, s korántsem csak a spanyol nyelvterületen. A limai Leoncio Prados katonaiskolában játszódó regény – e nemben Musil világhíres Törlesséhez és Ottlik Iskola a határon-jához hasonlóan – a serdülők öntörvényű és kegyetlen világát ábrázolja, érzékeny, belső monológokban és gyors-filmes! vágásokkal. A mintául szolgáló katonaiskola tisztjel magukra ismernek a regényben, és büntetésül az intézet udvarán nyilvánosan elégetik. De mindez már csak a világban elinduló írónk mítoszát öregbíti. A publicity elengedhetetlen eleme a botrány, a Leoncio Prados udvarán lobogó könyvmáglya megvilágítja Mario Vargas Llosa alakját, s ő azóta sem tűnik ki a fényből. Ekkor már természetesen félig-meddig emigrációban Európában él: London, Párizs, Barcelona életének állomásai: fontos tisztséget tölt be a Pen Clubban; amerikai egyetemek következnek, és újabb regények alapozzák meg az író világhírét; ismert egyéniség, filmfesztiválok zsűritagja, világlapok dédelgetett kedvence, sokat szerepel, még többet utazik – mindenütt ott terem, ahol történik valami (és sokat próbált századunk nyughatatlan hatvanas és hetvenes éveiben valahol állandóan történik valami), szívesen nyilatkozik, energiája látszólag végtelen, mégis vannak, akik leküzdhetetlen szereplési hajlamát látva, eleve lemondanak róla, mondván, hogy ez az életforma a legteljesebb mértékben a regények ellen dolgozik, és ebben az egyenlőtlen küzdelemben csakis az irodalom lehet majd a vesztes, mint annyi más ígéretesen induló írót, Varga Llosát is leköti majd a közszereplés.
Nem így történik.
Mario Vargas Llosa azóta is, négy-ötévenként, újabb és újabb nagyregénnyel lepi meg a világot. Ezek formailag, szerkezetileg és a hangvételt tekintve egymáshoz alig hasonlíthatóak, bár mindenikben felcsendülnek írónk kedves témái; az önmegvalósítás lehetőségei, az autentikus létezés esélyei, vagy épp ellenkezőleg: esélytelensége. Mindez reális miliőben, latin-amerikai díszletek között; a forrongó földrészről Vargas Llosa sokat nyilatkozik, mindig kihangsúlyozva, hogy „… Latin-Amerikát a fehér, a néger, a mesztic, az angol, a spanyol, a quechus elemek együttesen képviselik...” És még arra is van ereje, hogy szembenézzen önmagával. Csavargó életformájáról, ellehetetlenülő helyzetéről megejtően őszinte és lefegyverzőén önironikus képet fest Fiam, az etióp című, 1986-ban közzétett elbeszélésében.
(KASZTOK ÉS KUTYÁK) A limai nyomortelepeken, a barriadában tengődő nincstelenek képtelenül, elviselhetetlenül nyomorúságos életét tanulmányozva a nagypolgári származású író rájön, hogy az úri negyedben Mirafloresen és az ősrégi, patinás, de kissé kopott óvároson kívül másutt is élnek emberek. Rájön, hogy hazájában az emberek egyformán születnek ugyan, de nem egyformán halnak meg. S ami a kettő között van, arról jobb nem is beszélni! De hát – fordíthatjuk ki Wittgensteint –, amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell! A Különböző, jól elkülönülő kasztok és a minden formában jelen lévő borzalmas kiszolgáltatottság ezernyi formában jelentkezik Vargas Llosa írásaiban, de ő nem marad meg a felszínen, mint ifjúkorának bálványai, a generáción 50 mozgalmának írói. Ő korántsem csak a jelenségeket akarja bemutatni, ennél többre tör. „Nekünk, latin-amerikai íróknak – jelenti ki magabiztosan egy interjúban – egyszerre kell Balzacnak, Proustnak és Beckettnek lennünk.” Az osztálytársadalom különféle egymásnak alá-, fölé- és mellérendelt kasztjaiból származó kutyák (a kadétok gúnyneve a katonaiskolában) természetesen jól kivehetően elkülönülnek egymástól. Mások az első emlékeik, benyomásaik az időlegesen elhagyott kinti világról is. Mindez persze a felszínen nem látszik, a drill látszólag eltörli az osztálykülönbségeket, a kutyák egyvelege kegyetlen, erőszakra épülő világ, de Vargas Llosa sejteti, hogy ez csak átmenet, néhány évre szól, és úgyis csak az számít, hogy ki honnan jött, ki milyen kapcsolatokkal, háttérrel rendelkezik, ki hogyan van „elindítva” – ebből következően lehet, hogy a vezérkarhoz kerülhet, afféle próbababa katonának, s flancolhat tovább, élheti a korabeli mirafloresi aranyifjak dőzsölő életét, de az is lehet, valahová a pokolba vezénylik, az isten háta mögé, egy vidéki helyőrségbe, ahol ha nem őrül meg, ha nem szúrják hátba járőrözés közben az indiánok, maláriát vagy reumát vagy valamely más egzotikus betegséget rövid idő alatt összeszedhet, s így aztán hiába javul meg később a sorsa, eme betegségei egész életében emlékeztetik szolgálata kezdetére…
(AZ ELÁTKOZOTT HELY) Mert ilyesfajta elátkozott helyek ugyanvalóst vannak Peruban, a különbség Lima és néhány város meg a távoli települések életformája között nem mérhető kilométerekben – csak évszázadokban!… Az 1965-ben megjelenő és mindent eldöntő második regény, A zöld palota a spanyol irodalomban mindig is divatos és népszerű kalandregényt támasztja fel; a huszadik századba még meg nem érkező, megrekedt vidéki Perut ábrázolja, s a civilizációnak végletesen és végzetesen kiszolgáltatott indiánokat. Az ellentmondásos és kegyetlen világot kirajzoló regény cselekményé két fontosabb helyszínen játszódik, az észák-perui Piurában és az Andok hegyvonulatának túloldalán, az amazóniai Santa Maria de Nievában, amelyik a fejlődést tekintve évszázadokkal van elmaradva Piura mögött. A harmadik fő helyszín a jelképesnek is felfogható Santiago folyó örökké mozgásban van, örökké változik, és összeköti a sorsokat. A zöld palota szerkezetében megfigyelhető a faulkneri hatás (Vargas Llosa ugyan elhíresült dél-amerikai írótársáról, Márquezről ad ki ez idő tájt vaskos könyvet, de inkább a faulkneri módszer lényege izgatja), a szimultanizmusra való törekvés, de a fiatal író mesterénél szélsősége sebben alkalmazza a függőbeszédet és az idősíkbontást. Itt még mind ez szigorú és matematikailag világosan áttekinthető szerkezetekben – a fejezetek szimmetrikusan egymásra rímelő képeiben – valósul meg; ám már itt is megfigyelhető az elszánt előre-hátra indázás, amelyik fokozott figyelmet követel az olvasótól, s megnehezíti az eligazodást, de a részletek szokatlan szépsége, a különböző szálakon bemutatott főszereplők paradigmatikus sorsképletei sok mindenért kárpótolnak. A zöld palota kalandor szereplőiben is igen erős az önmegvalósítási hajlam, Vargas Llosa már-már bravúrosan ábrázolja, hogy az adott anakronisztikus társadalmi körülmények között miért is vannak eleve halálra ítélve ezek az elszigetelt kísérletek, és miért torkollnak végül is különféle vallásos vagy individuális fanatizmusokba. Igen, zátonyra futott sorsok tűnnek le és fel a regényben, egymás tükörképei, egymást sokszorozzák, s a néma tanú, a Santiago könyörtelenül folyik tovább, habjai magukba rejtik a meggyilkoltakat és öngyilkosokat, a titkokat, és nem beszélnek…
(INTERMEZZO) A zöld palotával Vargas Llosa elnyeri a Romulo Gallegos-díjat, s magabiztosan nyilatkozza, hogy új regényre készül, méghozzá ezúttal politikai regényre, Peru nyomorúságos évtizedéről, az Odria-korszakról. Az előzmények ismeretében is meghökkent eme kijelentése, de időlegesen kritikusai el vannak foglalva egy (1967-ben megjelenő) alig hatvan oldalas kisregényével a Kölykökkel; itt megint a mirafloresi aranyifjak világa kísért, hőse Cuéllar egyszerre rokonszenves és szánalmas, már-már bohózatba illő figura (férfiasságát úgy veszíti el, hogy gyermekkorában leharapja egy dán dog…), minden vad ötletbe, férfias kalandba belemegy, de kompenzációs kísérlet ide vagy oda, impotenciája egyre végzetszerűbben telepszik rá, és sorsának megoldhatatlansága elől menekül a halálos autóbalesetbe, mintha csak egy népszerű amerikai film James Dean által játszott hősének kalandját ismételné meg.
(„EGÉSZ PERU ELCSESZTE!”) A zöld palota megoldhatatlanságai, az autentikus létezés ábrándja, a perui valóság anakronisztikus és sarkalatos ellentmondásai arra ösztönzik az írót, hogy újabb nagyregényében Peru még karnyújtásnyira lévő közelmúltjában végezzen mélyfúrásokat, az Odria tábornok önkényuralmi rendszerének gerincnyomorító korszakát hozza közel. Az 1969-ben megjelenő Négy óra a Catedrálban sokak meglepetésére tényleg politikai regény, már-már balzaci ambícióval készülő társadalmi körkép. Hogy milyen magasra, úgyszólván elérhetetlenre állította a mércét a harminckét esztendős író, akiről ebben az időben már megjelenik spanyolul egy alapos, mélyreszántó, műveit analizáló monográfia is! elárulják a mottóként regénye elé írott balzaci sorok: „Az egész társadalmi élet feltárása nélkül nincs igazi regényíró, mert a regény a nemzetek magánéletének története” (Balzac: A házasélet kis gondjai).
Hogy megfelel-e a Négy óra a Catedrálban eme elvárásoknak? A sorsok tenyészetét, a különféle kasztokhoz tartozó szereplőket, a kiszolgáltatottság testi és lelki változatait felmutató életutak sokféleségét tekintve, minden bizonnyal. Egy négyórás vendéglői beszélgetésben – a Catedrál Lima ismert kocsmája – nyolc év eseményeit rögzíti és sűríti az író, bravúros eleganciával alkalmazva már A zöld palotában próbálgatott idősíkváltásokat, és szinte a szélsőségességig feszítve a függő beszédet; az alkalmazott dialógustechnika szerves része a felidézett dialógus; mindez már-már követhetetlenné teszi a regényt, van olyan beszélgetés is, ahol tíznél is több idősík különböztethető meg, noha az olvasó előtt végül is összeáll a mozaik. (Vargas Llosa egy interjúban elárulja, hogy mindkét regénye eredeti változata háromezerötszáz-négyezer oldal, ezekből ollózta össze a regényt, hasonlatosan a filmezésnél alkalmazott vágásokhoz…) Választ, pláne megoldást a tudatos létezés perui esélytelenségeire most sem kapunk, nem is kaphatunk, de itt már a fanatizmus az önmegvalósítás egyik mániákus formája lesz! S az író azt is komoran sejteti, más út jelenleg aligha van, egyszerűen nincsen olyan perui társadalmi erő (vagy politikai párt), amelyik hatalomrajutása esetén enyhíteni tudna a nyomoron, ki tudná egyensúlyozni a mélybe húzó erőket, s meg tudná teremteni a nagy ábránd: a demokratikus jogállam alapjait. Vargas Llosa szomorúan engedi sejtetni, hogy a korrupcióra és az erőszakra épülő latin-amerikai világban az egyén egyszerűen cselekvésképtelen, tőle független erőknek van kiszolgáltatva, és a labirintusból nincsen kiút; „egész Peru elcseszte” hangzik el a regényben többször is, különböző felhangokkal, és a testi-lelki kiszolgáltatottság panoptikumában mintha csak Passolini akkoriban elhíresült versének felszólító módban harsogott címét akarná eredeti módon megvilágítani: „A fiataloknak ott van a kommunista párt.” Bemutatja, tagadhatatlan önéletrajzi elemekkel az ötvenes években a kommunisták vonzásába kerülő diákok zátonyrafutását is; hamar elkapják őket, és elbánnak velük. A regény egyik központi alakja különben a rettegett titkosszolgálati vezető, akinek szadista nemi életéről megdöbbentő képsorokat kapunk, és sejthető, hogy ez az ember és a kegyelem két külön fogalom…
(A HANGVÁLTÁS) 1972-ben jelenik meg, Vargas Llosa talán legkülönösebb műve, a Pantaléon és a hölgyvendégek. Az író feladta követhetetlennek tűnő és sokak által meg is kérdőjelezett időfelbontásait s variált függőbeszédeit, az állandó és idegesítő síkváltásokat, s új, addigi életművében csak nyomokban jelenlévő hangot is kipróbált. Sőt, ezúttal gátlástalanul engedett teret burleszk iránti hajlandóságának, az új regény szarkasztikus részletekben gazdag vaudeville, egy különös és elképesztő kísérletről: mozgó katonai bordélyházak felállításáról, amelyeknek egyetlen bevallott célja van enyhíteni az egymástól és a civilizációtól elszigetelt katonai körletek beosztottjainak nemi nyomorán. A szervezés lassan halad, ezenközben maróan szatirikus képet kapunk a limai katonai kaszt hihetetlen korlátoltságáról is Vargas Llosa, ám lám, tíz év múlva mégiscsak megfizet elégetett regényéért. A Pantaléon és a hölgyvendégek is világsiker, megfilmesítési munkálataiban az író is lelkesen részt vesz, közben könyve jelenik meg másik nagy példaképéről, Flaubert-ről is, s 1977-ben kiadja ötödik regényét, a már emlegetett önéletrajzi művét a Júlia néni és a tollnokot, ezt a megejtően önparodisztikus románt. Hőse maga a fiatal író – aki megszállottan szövögeti a nagy íróság ábrándját, de eme szerepet (az ismert és elismert íróét) szűkebb környezetében csupán egy ember tölti be, a dilettáns írásgyártó, a rádiójátékíró Pedro Camacho, aki aszkétikusan él, mint egy szerzetes, s csak a célra, azaz a rádiójátékokra koncentrál, naponta több műsora megy párhuzamosan adásba (!), ezeket ő írja, rendezi és részben el is játssza (!). A szituáció egyszerre konkrét, de jelképes is, mint ahogy azt már írónknál megszokhattuk. És túlmutat önmagán: szembeállítja a kultúra szélén, a margón tevékenykedő fiatal, induló tehetséget a tollnokkal, aki valósággal bűvöli lebilincselően kalandos, folytatásos rádiójátékaival a közönséget, s ama szerepet tölti be pillanatnyilag, amire a fiatal író vágyik, s amit neki kellene betöltenie, de egyelőre távolabb van ettől, mint egy perui indián falu a nagyeurópai és amerikai autópályák moteljeitől, nem is beszélve a civilizáció egyéb áldásairól. Miközben megismerkedünk a fiatal író első szerelmével, Júlia nénivel, és derülünk bújócskáikon (a szerelmeseknek ki kell játszaniuk gyanakvó és féltékeny családtagjaikat, akik viszonyukat nem nézik jó szemmel). Közben Camacho rádiójátékai egyre morbidabbak lesznek, s kivétel nélkül mindenikben szaporodnak az erőszakos cselekedetek, majd törvényszerűen torkollnak vérfürdőkbe. Vargas Llosa az írásgyártó megzavarodását mesterien ábrázolva, mindent összevetve kegyetlen képet fest ifjúkora kalandjairól. Ha az első három regényen, filmes hasonlattal, az olasz neorealizmus nyomai voltak felismerhetőek, úgy a hetvenes években írott két regény már „szent Fellini” (Grass) felszabadító hatását mutatja, noha belőlük még nem sejthető, miiyen szintézisre készül a fáradhatatlan író. (Az igazságnak azonban tartozunk annyival, hogy elismerjük, bizonyos bohózati elemek első három regényében is fellelhetőek voltak, hogy kapásból csak A zöld palota hírhedett temetési jelenetére utaljunk, ahol García atya eltemeti halálos ellenfelét, Don Anselmót, a bordélyház, a zöld palota megalapítóját. A szituáció sikamlós és frivol, de magával ragadó.) Mindenesetre az őt regény és az elbeszélések a serdülőkor és a katonaiskola zárt világa, a perui vidék égbekiáltó ellentmondásai, a nagypolgárság züllött életvitele és az Odria-korszak gerincsorvasztó, korrupt és erőszakra alapozó valósága, a kretén és ostoba katonai kaszt szarkasztikus bemutatása, és a rádióponyvákat sikeresen parodizáló önironikus életrajzi művei jelzik, hogy Lipsa nyughatatlan szelleme újabb és újabb területeket hódít meg, hogy saját világában semmi se maradjon felderítetlen, feltérképezetlen.”… az irodalom él – nyilatkozza a Júlia néni és a tollnok írása közben 1976-ban a Vision című mexikói lapnak – az emberekben tudatossá váltak az őket nyugtalanító problémák, a mítoszokban, a históriákban és a szimbólumokban pedig nagy lázadásaikat és törekvéseiket látták kivetülni. Azt hiszem, ez a jövőben sem fog változni. Meg vagyok róla győződve, hogy azok a rögeszmék, melyek szorongással töltenek el, melyek gyötörnek bennünket, de azok is, amelyek erőt adnak, hogy várjuk és akarjuk a változásokat életünkben, hajlékony, eleven és ösztönző formában mindig visszatükröződnek majd az irodalomban.”
(A CANUDOSI HÁBORÚ) Ezek után 1981-ben óriási meglepetésre történelmi regénnyel jelentkezik az író. Az új vaskos mű, A világvége háborúja cselekménye, ezúttal először nem otthon, Peruban játszódik – ahová közben, sikerei csúcsán Llosa mégiscsak visszaköltözik, hogy odahaza csináljon… ha nem is forradalmat, de a változásokat mégiscsak megérlelő, nagy hatású tévéadásokat! –, hanem Brazília nevezetes és állandóan forrongó viharsarkában: a Bahia tartománybéli Canudosban, 1897-ben ide gyülekezik össze (egy elfoglalt birtokra) sokezernyi szerencsétlen nyomorult: felszabadított rabszolgák – akiknek viszont a felszabadítás nem hozza meg a várt életfordulatot, az elmaradott brazíliai viszonyok miatt még kiszolgáltatottabbá válva, az éhhalál elől menekülnek vissza kegyetlen és rátarti uraikhoz, akik viszont most már csak a használható munkaerőt foglalkoztatják, éhbérért – bűnösök, tévelygők, vallási megszállottak, koldusok, nyomorékok, őrültek és félőrültek, rablók és gyilkosok gyülekeznek egy karizmatikus figura, a Tanító körül, akiről az író meggyőződéssel állítja (a regény megjelenése után egy interjúban), hogy végeredményben igazi népvezér… Gyülekeznek és együtt maradnak, vezető és „népe”, hogy homályos elképzeléseik szerint egymással és a világgal békében, szeretetben, amolyan furcsa ősközösségben élhessenek. Mindez természetesen nemcsak a környék monarchista beállítódása és az új, nemrég megalakuló, még alig megszilárduló köztársasági kormánnyal szembenálló földesurak haragját vívja ki, de paradox módon a fiatal republikánusokét is (!). Hatalmas vérfürdő és negyvenezer halott: gyermekek, öregek, asszonyok, férfiak teteme a riasztó végeredménye a canudosi háborúnak, amelynek eseményeiről nemcsak Euclides da Cunha és Nelida Pinon írt regényt – akiknek tisztelgésképpen Mario Vargas Llosa regényét ajánlja a túlvilágra –, hanem Márai Sándor is! (Az 1968-ban megjelenő Ítélet Canudosban az író öregkori remeklése, s ha Vargas Llosa műve hatalmas freskó, úgy ez amolyan pszichológiai mélyfúrás az embereket és a világot megrontó anarchiáról. A lélek pestiséről. Összevetésük mindenesetre érdekes eredményekre vezetne, hisz mindkét író világképe a canudosi háborúról szóló könyveikben fejeződik ki legvilágosabban és legtisztábban…)
(TENYÉSZET) A könyv mottója korabeli népi rigmus, hozzávetőleges fordításunkban:
Megszülető az Antikrisztus,
 Brazíliát leigázá,
De eljőve a Tanító,
És tőle megszabadítá…
s a több mint 600 oldalas regényben Vargas Llosa rendkívül tudatosan és célirányosan használ fel dokumentumokat, időrendben mereven ragaszkodva a harcok menetéhez – s már ezáltal is ez a regénye a legáttekinthetőbb a hat közül! –, de ezen belül persze, amint azt már A zöld palotában és a Négy óra a Catedralban esetében is megszokhattuk, paradigmatikus sorsok és extrém, pikareszkbe illő figurák valóságos tenyészetével bűvöl el, vagy épp – céljaitól nem függetlenül – háborít fel. A Tanító mellett, aki vallási fanatizmusában képes aktivizálni a reménytelenül tengődő tömegeket, és megtéríteni a megrögzött bűnösöket is, különböző ellenpontjai is figyelmet érdemelnek, elsősorban a Báró, de nagy ideológiai ellenfele, a republikánus politikus és lapszerkesztő Epaminondas Goncalves, azután Gallileo Gall, a frenetikus és anarchista világcsavargó, s végül a rövidlátó újságíró, akinek lassan s az események kikerülhetetlen hatására érlelődő felismerései juttatják el végül is a tehetetlen olvasót a teljes igazsághoz. Ahol a pénz, ott az erő, ahol az erő, ott a Hatalom, s ez képes mindent elpusztítani, ami kilóg a sorból, ami elképzeléseibe nem fér bele. S a pénzre és erőre épülő hatalom soha nem lehet toleráns – hiszen (az adott brazil és ellentmondásos viszonyok között) mindez veszélyeztetheti a profitot…
(AZ IDEGEN HŐS) Gallileo Gall az orvostudományi tanulmányokat is folytató megszállott frenetikus és anarchista forradalmár talán A világvége háborúja legizgalmasabb alakja. Benne írónk mélységes önismerettel, de metsző iróniával, könyörtelenül ábrázolja a szívéhez valószínűleg igen közel álló forradalmárokat. A skót származású Gall, akinek ez csak felvett neve, mert az apjától örökölt igazi keresztneve „veszélyessé válik egy idő után,”… azon nőtt fel, hogy minden társadalmi bajnak a tulajdon az oka, és hogy a szegények csak az erőszak segítségével törhetik le a kizsákmányolás és a népbutítás évszázados bilincselt”. Az elképzelés igencsak uralgott a múlt század végén, elég itt csak Eminescu Császár és proletárjából a szállóigévé lett sorokat idézni: „Törjétek össze végre ezt a jogfosztotta rendet / mely mindent kétfelé oszt, itt gazdag, ott szegény.”
Gall útját börtönök és harcok jelzik, részt vesz a párizsi kommün eseményeiben is, többször halálra ítélik, de mindig szerencsésen megússza, s egy hajótörés alkalmával – franciaországi, spanyolországi, törökországi, egyiptomi és amerikai kalandok és börtönök után („… mert mindenütt a társadalmi rend és a vallásos eszmék ellen lázított…”) köt ki a brazil partokon, és azonnal rabul ejti ez a különös világ. Egy lyoni újságba küldött tudósításai egyikében – a sajtóorgánumot anarchista elvbarátai jelentetik meg! – Gall kissé patetikusan azt írja, hogy Brazília „… az a társadalom, amelyben Európa és Afrika fog kezet egymással…” Közelebbi ismeretséget Gall csak egy öreg csempésszel és egy nyugdíjas orvossal köt, járkál a vidéken, ismerkedik az országgal, s szorgalmasan írja leveleit a lyoni újságba. Időnként „… a külváros matrózkocsmáiban lehetett látni, amint alkalmi beszélgetőtársainak magyaráz, hosszan fejtegetve, hogy az emberi értékek harmóniája megteremthető, ha nem a hit az élet tengelye, hanem az értelem, hogy nem isten, hanem a Sátán – az első lázadó – a szabadság igazi hercege, és hogy ha forradalmi cselekvéssel szétzúzzák a régi rendet, az új társadalom magától, szabadon és igazságosan fog kivirulni a régi romjain. Bár voltak, akik meghallgatták, az emberek általában nem sokat törődtek vele.” A canudosi lázadás híre érthetően aktivizálja Gallt, Lyonba elvbarátainak a következőket írja: „… örömet és rokonszenvet éreztem azok iránt az emberek iránt, akiknek hála, mondhatnánk Brazília mélyén újraéled hamvaiból az eszme, amelyről a reakció odaát Európában azt hitte, hogy végérvényesen belefojtotta a levert forradalom vérébe. Ezzel búcsúzom egyelőre, a viszontlátásig.” Amire nyilván soha nem kerül sor. Kiutasítani végül is kiutasítják, mint nemkívánatos személyt Brazíliából is, de aztán váratlan ajándékként a republikánus politikustól és főszerkesztőtől furcsa ajánlatot kap: el kellene juttatnia, titokban, a köztársaságiak fegyverszállítmányát Canudosba, a zendülőkhöz. És Gall habozás nélkül vállalva a megbízatást, útnak indul, útközben ismerkedik meg egy primitív nővel, élete végzetesen nagy szerelmével, az érzés annyira hatalmas, és annyira elementáris, hogy az ötven felé közeledő frenológus és anarchista semmihez nem tudja hasonlítani. A nőért vívott párbajban pusztul el, nem jutva soha Canudosba.
Vargas Llosa regénysorozatában számtalan egyszerű, tiszta, összebonyolított, primitív, vagy ellenkezőleg, kifinomultan, már-már mondénül perverz szerelmi kapcsolattal találkozunk, de írónk még soha nem tudta ennyire magától értetődően, elragadóan elkapni, bemutatni a végzetes találkozást, a minden külső körülménytől független nagy szerelmet, ami két igazán össze nem illő ember között (végzetes körülmények között) fellobban… Az egyszerű, analfabéta nő és az eszméihez megszállottan ragaszkodó Gall szerelme szinte végzetszerűen vetíti előre az anarchista – egy beszélgetésük során különben ellenfele, a Báró által meg is jósolt – sorsát. Igen, döbben rá a Báró, Gall eleve halálra van ítélve, hiszen képtelen megérteni a vallás azon canudosi fanatikusait, akikért és akikkel harcolni akar, s akik bizonyára eleve gyanakodva fogadják majd őt, az idegent, a számukra érthetetlen értelmi ségit. És itt – sejteti komoran az író – nincsen kiút, nincs megoldás, mint az Akiért a harang szólban, ahol néhány tapasztalt elvtársával az angol végül is szót ért. A megszállott Gall képtelen a kommunikációra, nem tud jól tájékozódni a brazíliai valóságban – ismeri fel döbbenten a Báró, és ezért úgy dönt, hogy nagylelkűen elengedi, hiszen tudja már, hogy korántsem hősként –, de ostobaként végzi. Alakja azonban egyre jobban izgatja a magányossá váló és felesége megőrülése után végleg az emlékeivel magára maradó férfit, ezért áthajózik Európába, hogy elvigye Gall nála maradt írásos hagyatékát, annak a lyoni anarchista újságnak, amelyet a forradalmár évekig tudósított brazil állapotokról. Ekkor derül ki, hogy a kis zuglapocska már évekkel ezelőtt megszűnt, Gall „tudósításai” tehát el sem jutottak senkihez (!?)…
És ennek ellenére – fogalmazódik meg a Báróban – ő mégis irigyli ezt az embert. Gall nincsen híján az erőnek és nagyságnak, mégis törvényszerűen szigetelődik el az általa ismert terepen, nem érti a vallási rajongókat, nem is érdekli mindez ezt ő már leírta, egész életében ez ellen harcolt. Mindez mélységesen, nyomasztóan konkrét, de jelképszerű is. Kissé kegyetlen a vég, Gallileo Gall három kontinens rettegett forradalmára, amint egy primitív bennszülött nőért vív párbajt egyik elődjével, s az őt üldöző katonák golyóitól is találva rogy össze…
Közben persze zajlik a canudosi háború, két rohamot az éhhalál küszöbén vegetáló nyomorultak – a Tanító által buzdítva és fanatizálva – még visszavernek, de azután győz a túlerő. Az enigmatikus tanítót – aki Gall és a Báró mellett A világvége háborúja talán legkomplexebb hőse – nyilván soha nem találják meg, egy öregasszony még látja, amint az égbe ragadja magával néhány arkangyal…
(A CIVILIZÁCIÓ HÁTULÜTŐI) Hatalmas erővel csendülnek meg itt sorra Vargas Llosa nagy témái, az önmegvalósítás lehetőségei, fanatikus változatai, az erőszak és nyomor ezer arca, sajátos latin-amerikai keveredése, a kényszerpályára jutott cselekvések a civilizáció és az évszázadokkal elmaradó dél-amerikai vidék. A regény egyik érdekes figuráját a rövidlátó újságíró teszi fel a kérdést meditációi során: kell-e civilizálni azokat, akik még nem értek meg rá? Végső soron – döbben meg – a köztársaságiak jelmondatai között szerepel a canudosiak néhány célkitűzése is, de a Tanító által fanatizált nyomorult tömegek mégis a legfőbb ellenséget (az anti-krisztust !) látják a Respublikában, hiszen elképzeléseiket nem is értik, és célkitűzéseik számukra eleve ellenszenvesek. Így viszont halálra vannak ítélve, hiszen a környék földesurainak létérdekük, hogy elpusztítsák őket, méghozzá időtlen idők óta nem tapasztalt kegyetlenséggel, emlékezetes vérfürdő során, hogy már a canudosi zendülés híre is elrettentsen mindenkit, és ilyesfajta lázadás ne ismétlődhessen meg soha többé! Mindez igazán nem váratlan (gondoljunk csak Dózsára), s végeredményben törvényszerű befejezése a zendülésnek. De az író azt is megmutatja, hogy az uraitól és a hivatalos egyháztól elidegenedett, elhidegült primitív tömegek lelke mennyire táptalaja a különféle szektáknak A Tanító tiszta embersége képes megváltoztatni a legvadabb bűnözőket is – gondoljunk csak a regény egyik riasztó figurájára, Sátán Joãora –, de kísérlete adott körülmények között, pontosan a végzetes elszigeteltség miatt, mégis halálra van ítélve. igen, minden összefügg, és minden dialektikusan függ össze ebben a regényben. A világvége háborúja ezért a felelősség korunkbéli nagy regénye.
Hogy mutat-e kiutat?
A kérdés természetesen hibás, nem is mutathat, de nem is ez a célja. „… az emberek fanatizmusa és egymás iránti süketsége – mondja a szovjet újságírónőnek, egy más említett interjúban – társadalmi és történelmi tragédiák, polgárháborúk, tömeggyilkosságok, megtorlások okozója lehet. Bár a fanatizmus sokféle tartalmú, megjelenési formál mindig azonosak: egymás érvelnek teljes mellőzése, a bírálat elvetése, öntelt magabiztosság. Amikor két ilyen típusú egyéniség szembekerül egymással, gyilkosság történik – ez a latin-amerikai történelem egyik állandó tényezője. Mindezt, szerintem sűrítve fejezi ki a «canudosi háború», amely Latin-Amerika bajait, szenvedéseit szimbolizálja, sajnos, nemcsak a múltbelieket, hanem a maiakat is.”
(Ml A IGAZSÁG?) Közben 1986-ban megjelent Mario Vargas Llosa új, hetedik regénye is, a Ki ölte meg Palomino Molerót? Egy iszonyú módon meggyilkolt slágerénekes gyilkosai után nyomoz két vidéki zsaru, a dörzsölt hadnagy és Lituma közrendőr. (Van Mario Vargas Llosa írásaiban tájékozott olvasó, aki ezt a nevet nem ismeri?) Silva hadnagy mondja ki talán az életmű – a még mindig minden irányba nyitott életmű – egyik fontos felismerését, az őt bámulattal hallgató beosztottjának, Litumának, miközben már sejthető, amennyiben kiderítik, hogy a katonaságnak köze van a gyilkossághoz, repülni fognak, valahová az isten háta mögé. „Semmi sem egyszerű, Lituma. Amit színtiszta igazságnak hiszel, arról is kiderül, ha sokat forgatod, és közelről megnézed, hogy csak féligazság, vagy egyáltalán nem igazság.” De, tehetnénk hozzá, az igazságok látszatigazságok, féligazságok keresése, felismerése, kimondása az író számára örök kihívás! És Mario-Vargas Llosa – három és fél évtizedes írói pályája tanulsága ez messzehangzó és fontos tanulsága! – nem tért ki soha. „A regény úgy viszonyul a valósághoz – nyilatkozta –, mint a sav az érzékeny anyagból készült lemezhez, belemar, s megmutatja, ami nem látszik.”