Balla Zsófia
Nyolcvannégy márciusa
(napló)
Majd írok új dalt, Kristóf nevére.
A forradalmak bűvöletére,
haj, nem nyitom szám s virágokat.
Más halál pedig, fegyveres,
szabad- és csupa szívverés.
Nem ilyen derűs deres, mint ez.
A sajtószabadság
ördöge
ajtót csapott rád
őrköde
jó ösztöke ösztöne
nehogy szavadban a világ
meggyűljön, mint a tej föle.
Majd harcolunk a tiszta rímért.
Erotikon
A szemérmetlen füzet
szétvetett lapokkal.
Vár. Kecsegtet.
A Tengertől távolodva
Homályló Nap alatt, fénylő Hold alatt
kikél az őslény mélyiből,
a Középpontból útnak indul
a türelmes a türelmetlen
toporzékoló, a célbafutó.
•
Kifutok az időből: fogakat
élezek rá, varjúcsőr-fogat, rágják a föld
fekete rögeit; kifut
a vasvonat a tájból, a párákból,
megfutamodik a tenger, vak kagylókat
kalapálnak a sirályok, a földek
fölött ezek a fehér varjak keringenek.
Vasvonat távolodik a parton.
Séta mosódik el a fövényen,
Mögöttem összecsapódik a homok.
Hideg sziklasötétben, kőforró csillagok.
Világít a folyosó végén az istállólámpa.
Világít az újszülött csikó bokája, homloka.
Ó, hova buktam ki, micsoda déli fénybe,
parázna sugarakba, arcbamászók, mint az
alattomos pillantás.
Hová vetett ki a tarajos, komisz tenger?
csónakom hol súrlódik a tört kagylóknak,
zúzott kis csigapalotáktól bűzös partnak?
hol a partravetettek húsa fölött vijjogó sirályok?
hol az ünnepi Szombat,
hol az
anyai jajszó? hol az örömhír? hol az érkező,
azután, hogy a Nap a Bak és a Szaturnusz jegyébe lép?
•
Száll a por, mint a pára,
befűti, átlengi a tájat,
vonat rohan, mocskosan zörög,
kint feketére égett kukoricaszárak,
mindenütt füstkorom, de átüti
egy sárga napraforgó. Fáradt
fénybe száradt a vidék. Aztán
az esti szürke, szivacsos sötét.
Szuszog a föld, meg-megemelkedik
a mező bőre, szortyognak benne
tavak, patakok.
Kísér a Hold a dombokon,
felborzolt szőrű bokrokon,
repül a Hold, fordul, lebeg,
úgy pördül, mint a kerekek.
A telefonhang elakad.
A kagylóban kövér szavak.
Szóbeszéd
Azt hittük: mi nem és nem. Nem törünk meg.
Hogy nagy volt a megterhelés, rettentő,
roppant, – de mi nem.
Hogy olyan fából faragtak, (éger? ében?)
hogy mi fából is vaskarika.
Olyan híd, mely bármekkora tonnaszámot.
Kísértést, fenyegetést, zsarolást, nélkülözést,
alávetettséget.
Ugrál az elme ágról ágra.
Hogy meg se kottyan nekünk.
Ez a farecsegés belopta magát a hallásomba.
Olyan, mint az eresztékek száraz nyögése,
a változás recseg a csontjaikban.
Úgy tudjuk, mi nem roppantunk meg.
Hogy nem vettünk részt, nem részesedtünk,
nem írtuk meg, nem vallottuk, sem nyilvánosan,
sem írásban, sem fülbe, nem hajtottuk végre,
nem hallgattuk el (napestig!), nem ebből éltünk,
nem velünk csinálták, nem hajtottuk le a fejünket,
nem alázkodtunk meg, nem hagytunk magunkra taposni,
nem közösítettünk, nem üldöztünk ki senkit, nem tud-
minden ellenünk és nélkülünk történt
tak bemártani-behúzni, nem alkudtunk meg, nem kötöttünk
fogcsikorogva kompromisszumot.
Nem itt éltünk, hanem erényeinkben.
Gondoljátok meg. Tükröm, tükröm.
Itt-ott megroppantunk, engedett a fa, az Életfa,
az égigérő, a plafonig érő Karácsonyfa;
a Mestergerenda!
Az áradat elsodorta néhol a házat,
kitört a híd-deszka, felborult a szekér,
megroggyant a palánk, megdőlt a kapu.
Egy kissé lepusztult a szíves a vese.
Mit éltünk mi túl?
Hogyan vagyunk?
Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk.
Túlélni? Túlni túl. Nem a kéz, nem a láb,
nem a mankó, nem az önáltatás.
Legyetek szálfák. Legyetek cédrusok
Libanon hegyén.
Majd megerősít Téged az Úr.
1990. szept. 16., Kolozsvár – Bukarest