Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. október, II. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kiss Zsuzsanna

Kiss Zsuzsanna
MÉRKŐZÉS NYULAKKAL
Csak a felületes résztvevő számára lomha a délután. A föld, a füvek és a fák minden csepp esőt elraktároznak. Ez a májusi aranyláz. A pocsolyaóceánok tengerekké darabolódnak a helyi gödrös aszfaltutakon, és a levelek bársonya átváltja az esőcseppeket valami sokkal nehezebben megfogható valutára.
Ilyenkor süket, a hetvenes évek diákzsargonjával szólva béna vagy, ha minden egyéb foglalatosságodat meg nem szakítod, és bele nem rohansz az éles fénybe. Mert ez az idő díjtalanul felkészítőt tart, általános felkészítőt mindenre, egyetemre, vizsgákra, mesteri fokozatok elnyerésére. Manapság az óvodások is felvételiznek, őket is ki kell vinni a fénybe.
Aztán ezer fényes szálon ereszkedik a következő eső. Függöny függöny után hull, fel, le, szét, össze. Váratlan, előre meg nem beszélt szerepek zuhognak ránk, és próba nélkül, felkészületlenül – játszani kell. Mindent.
Egymással szemben ülünk egy ötször tíz négyzetméteres súlyos tölgyfaasztal két oldalán. Az asztalon ott tornyosulnak a város ún. reprezentatívan működő értelmiségének aznapi olvasmányai. A kettőnk közé eső asztalrészleten tizennyolcadik századi hivatalnok-névsorok, görög mitológia, székely oklevéltár-kötetek nagy mennyiségben.
Laza testvéri szövetségben állnak a könyvek, évszázados tömegükkel és terhükkel kitöltik a teret. Állnak, hevernek, nyújtózkodnak, egymás vállát veregetik. Dőlingélnek, tolakodnak, bóbiskolnak, virrasztanak, tanúskodnak, de tartózkodóak, nem árulják el a saját titkaikat sem. Nagyon kell kérni őket, hogy megnyíljanak és adjanak. Egy hallgatag írógép őrzi magányukat.
Az Erika az igazi fórum, amikor beindul az ujjak és gondolatok maratonfutása, császárkeringője, el egészen az agóniáig. De amikor hallgat, akkor is ő dönt, és ebben lehet kételkedni, lehet a látszatra hivatkozni, lehet haragudni rá, akkor is a lényeg cáfolhatatlan, nem szorul semmiféle bizonyítékra. A lényeg van. Van, mint létezés. Nem mint egzisztencia, mert az egzisztenciát azonnal össze szokták téveszteni a Mitsubishivel, például. Noha mi van abban, hogy szeretjük a pénzt, saját lakás, vízumok és konyak formájában egyaránt? Semmi, csak ez még nem egzisztencia, mi viszont ugyanúgy létezünk. Még mindig. Már megint. Azelőtt. Azután. Aközben. A van és a nincs között az összes átmenet a miénk. Hogy is vagyogatunk tehát?
Az írógép majd válaszol. Olyan törékeny, álmodozó betűket csókol a papírra. És olyan tárgyilagosan teszi. Le tudja írni, hogy megvagyunk, le tudja írni az ellenkezőjét is, meg azokat a bizonyos átmeneteket. Nem vagyunk elegen, nem itt, nem tudjuk, hol. Mi. Magunkra maradtunk.
Az írógép nem kapkodja el az életét. Pedig ő a tárgy, és csak akkor él, amikor használják. Pontosan működik, jól szolgál, függetlenül attól, hogy néha meghatározatlan időkre elfelejtik. Olyankor poros, de nem szomorú. Könnyű neki.
Van egy barátom, azt mondta, ha egy szerkezetbe por hull, akkor az a szerkezet megáll. Ki kell tisztítani. Na és ha egy szerkezetbe egyfolytában hull a por? Akkor azt valószínűleg ellátták porvédő berendezéssel.
Azon a délután, amikor meghalt az apám, és feljött anyám a nagyapámékhoz, ugyanis mi a bátyámmal hetek óta ott nyaraltunk, és rettentően élveztük a dolgot, a cipőpucolástól az ágyvetésig minden külön szertartás volt, és nem illett semmit elfuserálni, mert nagyapáméktól majdnem az egész városra rá lehetett látni, el egészen a Maroson túlra meg a görgényi hegyekig, a víztelep kertjében mókusok ugrándoztak naphosszat, úgyhogy bármikor kinéztem az ablakon, a mókusok ott voltak, és látni lehetett szájukban a diót, mandulát: anyám feljött, és megmondta. Másnap is volt cipőpucolás, ágyvetés, a kertben láttam a mókusokat. Amikor megmondta anyám, azt kérdeztem tőle: meddig. Semmit sem tudok befejezni. Az apám engem hívott mókusnak.
Egyetemi kihelyezésünk egy álló napig tartott. Délutánra sem érkeztek le Bukarestből a helyek, úgyhogy a fiúk kerítettek egy labdát, kibújtak az alkalomhoz illő, ám az alkalom (mire alkalom egy kihelyezés, azazhogy repartíció?) hiányában használhatatlan ruházatukból, és futballozni indultak a Petőfi Sándor – Avram Iancu utcába, a Házsongárd előtt volt egy kisebb tér. Többen voltak, mint huszonkettőn, tulajdonképpen három csapat játszott két kapura. Szó volt róla, hogy a temetőbejárat lehetne a harmadik kapujuk, de senki sem akart odaállni kapusnak. Mulatságos látvány volt. Csak a gyakorlott szurkolói szem tudta követni a meccs állását. A Farkas utca meg a fiúk között állandó összeköttetést tartottunk fenn. Mennyi az eredmény? Megjöttek a helyek?
A tanácsteremben legalább negyven fok meleg volt, kint is vagy harminc. Este nyolckor végre megkezdődött a kihelyezés. A rektor bekapcsolta a tévét, a telex-gépet, a mikrofonokat. Az egész országban egy időben folyt a kihelyezés. A fiúk elkéstek. Egyiket-másikat már szólították, felolvasták azt a papírlapot, amelyiket át kellett venniük, aztán vártak, hogy jönnek és aláírják és megköszönik. Mi loholtunk a fiúk után, de nekik eszük ágában sem volt abbahagyni a mérkőzést. Mennyi az eredmény? – kérdezték suttogva a teremben, amikor valamelyik futár visszaérkezett lógó nyelvvel, egyedül, egy-egy nyakkendőt, kétes fehérségű inget, poros zakót lobogtatva. Kilenc. Nyolc. Nyolc. Még mindig nyolc? Most már hat.
A televíziót csak a rektor asztalától lehetett látni. Akkora morajlás folyt ott elöl, hogy semmit sem lehetett érteni hátul. Ezért nyugodtan ücsörögtünk, sokan ki is vonultak a teremből. Majd meglátjuk, ha sorra kerülünk, nem igaz?
A forróság alig enyhült, pedig már régen besötétedett. Amikor sorra kerültem, a képernyőn a fiúkat láttam a labdát rúgni. Volt egy harmadik kapu is, elöl-hátul háló volt rá szerelve, és benne kapus helyett legalább harminc nyúl volt összezsúfolva. A fiúk, úgy tűnt, nem vettek tudomást erről a dologról, mert időnként rúgtak erre a kapura is, és óriási gólokat lőttek. A nyuszik teljesen levadultak. Egymást harapták iszonyúan vinnyogtak. Végig ezt hallottam, ezt láttam, mialatt a telexen beolvasták nekem azokat a helységneveket, amelyek közül választanom kellett. Semmit sem értettem a szövegből. Aztán eltűnt a kép és a hang, majd egy tengerpartot láttam zöld homokkal és sárga kagylókkal, a víznek nyúlszíne volt. Aztán megjelent a képernyőn egy helységnév és egy iskola neve, nem nyomtatott betűk voltak, hanem mintha egy elsős kéz cirkalmazta volna oda lila tintával. Aláírtam a kinevezésemet, az asztalnál ülő emberek egyenként gratuláltak, és kezet fogtak velem. Én nem úgy éreztem magam, mint akivel kezet fognak. Minden be volt fejezve. Az égen nem találtam a Kisgöncölt, és szőrös nyúlkezem nőtt akkor este. Ezek után hogy is teázhatnék a barátommal, simogatni sem tudok, és különben is, egyáltalán, meddig leszek nyúlkezű. A víztelep kertjéből eltűntek a mókusok. Ritkábban fáj, hogy meghalt apám. Az meg egyáltalán nem fog fájni, hogyha kiderül, hogy nem olyan volt, amilyennek én elképzelem. Lehet, hogy tőle örököltem a fantáziámat.
Egymással szemben ülünk ezen a látszólag lomha, esős délutánon. Nyeljük a hiány méregerős adagjait. Ritkán találkozik a tekintetünk. A kultúrbarikád fölött. Én az egyik oldalról mondom neki, hogy az egész négy egyetemi évem csak zsákbanfutás volt, és egy voltam az elhanyagolt rendeltetésű életek közül. Ő a másik oldalról azt mondja nekem, hogy hagyjam már abba, és fejezzem be. Szinte gyűlölöm ezért. Mert annyira elege van belőlem. Na és én, engem ki kérdezett? Erre ő azt mondja, ki kérte, hogy a fegyelmét és az indulatait elfogadjam valaha is, ahogy jöttek? Amikor szeret, keresztnevemben a szótagokat felcseréli, kétjegyű mássalhangzóimból kiejti a puhábbikat, a zöngéset, és így a világ számára ismeretlen, sumérul hangzó néven szólít engem. De most mindegy. Ne akarja senki bemesélni nekem, hogy lehet pótolni tíz perc alatt éveket. Semmit sem kell pótolni; minden megvan valahol. Kolozsvár széthordott kincsei. A barátok. Mi is a neve a Lábas-ház melletti épületnek? meg kié volt a tó a hattyúkkal? melyik volt a New York kávéház? Jó, percek alatt végigrohanunk a városon, beszaladunk minden patinás kapualjba, kifújjuk magunkat minden téren. Azt akarom mondani, hogy ne olyan gyorsan, de nem tudom kinyitni a számat. Ilyen csak álmomban történt velem, nagyon fontos lett volna, és nem tudtam megszólalni.
Késő van. Fúj a szél, felismerhetetlen dallamokat dünnyög a zuhogó eső. Miközben a felhők feláldozzák magukat. Még játszani kell. Mondjuk, hogy itt hagyott, és te eltévedtél, összetéveszted az utcákat, a házakat, nem emlékszel a nevekre, semmire és senkire. Mondjuk, hogy fordítva történik, te hagytad el, ő tévedt el. És akkor mi van? Mondjuk, sehogy sem történik. Nem, és most már ordítok, mert ilyen nincs, és nem akarom, hogy semmi se legyen. Nem akarok életem felületes résztvevője lenni.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék