DOKUMENTUM
DOKUMENTUM
Reformáció és magyar műveltség
A reformáció első szellemi jele a középkorban az északi germánság ellenállása
volt a délies, latin formalizmussal szemben. Nem véletlen, hogy a déli németség
maradt inkább katolikus, míg az északi germán lassan elhúzódott a „Wälschtum”
elől, amelynek völgyi verőfényét, édeskés mítoszát eleitől fogva idegennek
érezte. A reformációról a teológia többet és nagyobbat mond. De a
szellemtörténész szerint a protestantizmus, mint szellemi mozgalom, csak
kiteljesítette azt az ellenérzést, melyet már a XIII. század elején Walther von
der Vogelweide énekelt meg a pápasággal szemben. Német éghajlat nyilatkozott
már a nagy költőben, északi képharc volt a verse az ábrázolhatatlan Isten
érdekében, az emberi művészet hozzátevései, a görögös újjászületés játszisága,
a könnyelmű hit ellen, hogy az Olimpos emberközelségének fölélesztése hasznára
volna a keresztyénségnek. Az ősi Edda-világ – alighogy papjai a farkasmítoszt
kiverték a fejéből – külön keményítette már magának a délen ellágyított
istenmondát, és később hol lappangva, hol nyíltan, majd a mohácsi vész körül
már szociális célzattal is, föllázadt a latin ság díszkeresztyénsége ellen.
Goetz von Berlichingen, Goethe kiskirálya már azt izeni a mainzi püspöknek,
hogy fütyül rája, és a Luther idején felbolygatott német parasztok és
kispolgárok perzselni kezdik elnyomóikat, a hit megtisztításával egyidőben
ostromolják a feudumot, követelik a társadalmi egyenlőséget s a jobbágyság
felszabadítását.
Magyarországon hasonló volt a néplélek fejlődése. Emlékezzünk a huszita
bibliafordításra, a Keletre futó barátok történetéje, a soproni piacon megégetett
magyarországi német kereskedőkre, a Budai Nagy Antal-féle mozgalomra, melyben
már az erdélyi türelem nyomalt is kibetűzhetjük. Gondoljunk a Dózsa-lázadásra,
Goetzjeink pórul járására – lám, a magyar nyelv a lelkek százados szenvedése
alatt megcsinálta magának ezt a kifejezést: ha valaki rosszul végzi, akkor
„pór”-ul jár... A társadalmi reform és a szellemi szabadság vágya kénytelen
volt minden korban valamilyen religiózus védelmi rendszer mögé menekülni, hogy
onnan küzdhessen a reakció ellen, vagy ott állítsa meg a gáttalan forradalmat.
Ilyen sáncokat kínált Közép-Európában és Északon a reformáció, mely az ősi,
puritán keresztyénségre áhítozik, mert elnyomott mélyrétegek vallásaként
jelentkezett, mint a katakombák korában.
Sokszor érzem Ady Endre igazát: „Ha én szólok, észak beszél, fagy és fátum
fogja a számat.” Észak és kelet a magyar szó, Ady a Ganges partjáról álmodik,
éppen úgy, mint Nietzsche, a gyöngéd, keletről és a finnugor sejtelmű északról,
magyarok és németek hajdani közös égtájáról. Nem csoda, ha Setälä Emil, a
legnagyobb finn tudós, közös fokváltozást keresett a két szomszédos
nyelvtörzsben. Aztán több mint ezer éves már ez a mostani magyar-német
szomszédság is, nem csoda hát, hogy a németországi reformáció olyan gyorsan
hódította meg a magyar népet. Azért is tesszük fel azonnal a kérdést: ha a
reformáció ennyire német eredetű, és germán lökőerejű, hogyan volt lehetséges,
hogy hazánk legmagyarabb vidékei lettek mégis reformátusok? Továbbá az is
kérdés, hogy a protestáns és óhitű keresztyének magyarországi közelharca mért
növelte meg annyira a magyar közműveltséget, mért adott ez a belharc akkora
lendületet a legmodernebb magyarság kialakulásának?
Pukánszky professzor írja a Geschichte des deutschen Schrifttums in
Ungarn című könyvében, hogy a németek
hálásak voltak Magyarországnak, amikor a mohácsi vész után menedéket adott
annyi Németországból menekülő protestánsnak. Mintha érezték volna, hogy a
magyarok megkeresztelése az Árpádok alatt, tehát a római keresztyénség
befogadása s még inkább a bizánci vonások áthozatala csak véres erőszakkal
történhetett meg, míg a németalföldi hitújítás rövid félszázad alatt majdnem az
egész országot nyerte meg nevelőelveinek. A magyar természet, a szabad puszta
emlékét még a vérében hordozó nép nehezen fogadta el a déli keresztyén ízlést.
Azért olyan problematikus, inkább csak tetszetős jelszó, amit néhány nagy
szellemünk a latin kultúrának magyar területen való elsőbbségéről hirdet...
Inkább úgy igaz ez, hogy a növekvő germán géniusz veszedelmes a magyar nemtő
számára, míg a latin már szinte ezer év óta sohase vált azzá. Mert a latin az
idegen, míg a német léleknek néhány fontos alapvonása rokon a magyaréval. A
százados konyhalatinság más nyelv maradt nálunk, de a németség legnagyobb
befolyása korábban belehatolt – például Kazinczyék alatt – lelkünk legmélyebb
rekeszeibe! A két szomszéd nép alkatában van a hasonlóság, aztán a legújabb
német népszaporulat is növelte a magyarság félelmét az elnémetesedéstől,
úgyhogy a Habsburg-uralom idején már mentőövnek használta veszélytelen latin
rokonszenvét. Itt érzem valamelyes magyarázatát annak, hogy legmagyarabb
vidékeink öntudatlanul kerültek lelki közelségbe a protestáns germánsággal, nem
pedig abban a nem eléggé meggyőző érvben, hogy Kálvin is francia volt, tehát latinságával
sugározta be a színmagyarságot. Nem tagadom azért: szerencsének tartom, hogy a
magyarság már jó régen helyes érzékkel egyensúlyoz a latin és német nemtő
között, nyilván azért, hogy minél kevesebbet veszítsen saját lelke ősi
tulajdonságaiból.
Hála Istennek, a protestantizmus mindjárt bejövetelekor magyar ügy lett.
Azonnal kezébe is vette a művelődés összes eszközeit. Az emberek nálunk is
írni-olvasni kezdtek, méghozzá a nemzet nyelvén! Micsoda vértelen forradalom
lehetett ez, egy egész nép öntudatosodása, az anyanyelvnek, mint első népi
vagyontárgynak fölfedezése, megismerése annak, hogy Isten éppen úgy ért
magyarul, mint latinul! Hogy földi országunk magyarul hódolhat Isten
országának, anélkül, hogy Idegen betű és szellem közvetítené. Balassa nevelője,
Bornemisza Péter még görög drámát is mert egyszerre magyarítani, s a protestáns
prédikátorok a héber–görög–római teokráciából kivetkőzve népi magyar
istenhittel ajándékozták meg híveiket. Mert minden népnek szuverén joga, hogy
mítoszában saját nyelvén gyönyörködjék...
Micsoda zöngése lehetett akkor a bibliának, hogy élvezhette először Károli
Gáspár s a neki segítő gyermek, Szenczi Molnár Albert Vizsolyban. Akár Ady
napjainkban! Aki jól tud németül, az Lutherrel együtt fenyegetésnek hallja még:
„Ein feste Burg ist unser Gott, ein gute Wehr und Waffe!” Nemzeti fegyver
lehetett a Luther-ének, s mikor Erdélyben, a román uralom alatt, Szabédi László
lapidáris nyelven fordította le újból magyarra, akkor mi is fegyvernek
hallottuk a bizantinizmussal szemben. Emlékszem, hogy meglepett, hogy
elragadott engem Kecskeméten, az öreg templomban, amikor először hallottam
gyermekkoromban Károli nyelvét, amint subás tanyalak elmondták a sok száz
hívőnek: „Ez esztendőt megáldjad, bő zsírral ékesítsed, kegyelmedből, Úristen!”
Nemcsak Isten, hanem nyelvünk kegyelmének zúgását is érzi, akit hitén kívül még
a nyelv szépsége is divinál.
A mohácsi vész óta mennyi történelmi és művelődési emlék kapcsolódik a
reformációhoz. Aki a némettel tartott nyugaton, az kénytelen-kelletlen
katolikus maradt, és vállalnia kellett a nemzeti gyűlöletet is, mely reformált
keleti oldalról feléje sütött Ritka volt Zrínyi, a költő álláspontja és
türelme, s csak napjainkban lett köztudottá, hogy Bethlen Gábor és Pázmány a
felekezeti különbségen túl nemzeti ügyekben összetanakodott. A reformáció
hirtelen jött és hevesen, Marosvásárhely például egyszerre lett
minden-lelkestül, reformátussá úgyhogy csak vagy egy század múlva került oda
óhitű, aki jórészt idegen nevű is. Dinamikája volt akkor a protestantizmusnak,
összeesett a jövetele a nemzeti műveltség újraéledésével! Egyik volt a másiknak
oka és újra a következménye. Akár Petőfi vagy Móricz Zsigmond
idejében a népi-művészi iránynak az irodalomban: túlnyomórészt protestánsok
merték kifejezni a veszedelmes újat, mivel az újságtól nem
romlást, hanem fejlődő lendületet vártak népük és nemtőjük számára...
Közhely, hogy a katolicizmus a reformáció nyomására kezdett ugyanazokkal a
fegyverekkel élni, mert nem volt elég a hatalom, még a szellemre is szükség volt
az ellenálláshoz. Addig nem használt csorbítatlan fegyvereket hozott elé Batizi
András, Dévai Bíró Mátyás, Erdősi Szilveszter János, Méliusz Juhász Péter,
Alvinczi Péter, Sztáray Mihály, Szenczi Molnár Albert, Dávid Ferenc, Gelei
Katona István és annyian mások, akik a magyar nyelvű iskolával, bibliával,
könyvnyomtatással és hitvitákkal döntően befolyásolták az egész magyar életet
puszta létük harc volt, amelyben senki se maradhatott Rotterdami Erazmusként
semleges! Létharc volt akkor a vallási küzdelem: vagy egészen győzni akartak a
hitükkel, vagy elesni a nemzeti műveltséggel együtt! Volt idő, amikor a
protestánsok azt hitték, hogy a katolicizmus győzelme azonos Bécsnek a
győzelmével is...
A következő állomás még érdekesebb: soha senkinél se látszott élesebben a
protestantizmus magyarító és európaisító hatása, mint Apáczai Cseri Jánosnál, e
megszállott lelkű forradalmárnál! E nyugati apostolnál, aki coccejanus és
cartesianus bölcsességet próbált akkor még zsírosan ósdi kollégiumainkban, aki
hályogot operált a lelkekről, s míg keleti vérét hányta ki Erdély földjének
megtermékenyítésére, magyar filozófiáról álmodott, amikor még az európai
bölcselet is óvakodott a nacionális elkülönülésektől. Rációt mondott, és magyar
észt értett alatta, gondolatot forgatott Descartes, a francia bölcs közelében,
és erdélyi magyar észjárást hozott ki könyvecskéiben. Hume, Locke, Hobbes,
Berkeley és Spinoza idején vitte volna keleti hazájába a gondolat empirizmusát,
a tapasztalatot, és előbb kezdett logizmust Transsylvaniában, mint a németek
Germániában. Talán sohase volt senki anynyira egyszerre magyar és európai, mint
Cseri János, – márpedig azt ne higygyük, hogy ez csupán Apáczai egyedüli
érdeme. Nincsenek magános fellángolások, fürtökben terem a tehetség. Még a
lángésznek is szüksége van környezetre, melyben könnyel és a föld nedveivel
növelik meg élete termőfáját.
Ez a termékenyítő környezet volt – mégiscsak! – a protestantizmus... A
kétségbevont emberi dogma, mely – akár később a Bolyaiaknál a tudományban –
nehéz küzdelem, halálos szorongás árán helyet engedett a megismert és kiküzdött
jobbnak, újnak és följebb emelőnek. A környezet szolgáltatta a szenvedélyt a
vitához, a közegellenállást. A protestantizmus vitát kívánt, amelyet meg is
nehezített, hogy akárki meg ne támadhassa, ami Istentől, vagy az általa
megszentelt lelkektől való. Halálos veszélyt jelentett – akkor még – a
protestánsoknál is az új igehirdetés, ha ihletettség nélkül jelentkezett.
Apáczai Cserei azonban őskeresztyén, vértanú elszántsággal gazdagította magyarságunkat,
és tette kontinentálissá, amit a tartományiság, a kisszerűség alighanem
elfullasztott volna az író prófétasága nélkül. Mert nincs olyan kicsiny
nemzedék, mely meg ne hökkenne a vértanúk önemésztő szenvedélye előtt, az
eszménél kisebbre becsült élet félelmes, kollektív példázása előtt...
Feltűnő már Apáczainál, hogy a magyar protestantizmus műveltség teremtő
munkájában mennyire elkülönült a némettől. A ráció, a clarté nem német érdem,
hanem nyugati-frank, francia és angolszász. De nem is az a lényeges, hogy
Hollandiából vagy Belgiumból hozta-e Apáczai értelmi erőfeszítéséhez a kedvet,
hanem az, hogy azonnal életünkhöz magyarította. Nem holmi angol szekta foglya
volt, hanem az örök magyarságé, ennek protestáns árnyalata, a vitatkozó
haladásé! Szerelmese volt a legnyugatibb világgal való lépéstartásnak,
bizonyára már Utrechtben tanult meg Nyugattal versenyezni, diákkorában.
Izgalmasan boldog érzés ez: magyarként vitatkozni Nyugat bármely fiával az
emberiség legnagyobb kérdéseiről.
El nem maradni az ő nyelvükön sem, bírni a nyugati tempót legjobb
személyiségeikkel, érezni a boldog bizsergést, hogy kisnép fiaként váltjuk a
szót az emberiség elejével. Valamit visszamenteni lelkünkbe a régi magyar
nagyságból; amikor már az emberiség élcsapatai között versenyeztünk, mikor
egyetemi városrészeink Párisban, Salernóban, Heidelbergben, Bécsben és
Oxfordban, Utrechtben és Leydenben bőven ontották a nyugati garnitúrával
egyforma emberanyagot.
Nos, ebben nagy a protestantizmus, ebben a leggőgösebb demokráciában, hogy kisebb
lélekszámú nép is versenyezhet a nagy népek társaságában. Az egyetemes emberi
élet nemes kalandjában részt sürget a protestáns ösztön és nyugtalanság,
ismeretlen lelki területek felfedezésének heves vágya, a gnózis és aiszthézis
szép keveredése, a fizika mögé való szabad elhatolás, anélkül, hogy
megszédülnénk, mert megtart az ismeretlen mélységek fölött az ősi, a
tudománnyal meg nem tagadott, az immár magyarul is elhitetett Jóisten! Egyéni
bátorság a protestantizmus a szolgai gondolkodás, a hamis tekintély-elv, a
bálvány ellen; szép veszély az idegen tömegek gondolkozása ellen való
lázadásban is: a magyar egyéniség küzdelme a felvilágosodásért, majdnem
kizárólag protestáns módszert ismer, Bessenyeiék előtt és után is! A magyar
gondolkodás története: nagy hézagokban egymás mellé rendelt, magános sejtek
viszik előbbre. Vakmerő protestálók, akiknek képességével és közmunkájával
együtt nő a felelősségérzetük. A protestantizmus nálunk is rég
ismeri már a mai meredély-gondolatot, hogy veszélyesen éljünk, mert csak úgy
különbözünk el a nyálak életétől.
Így kapcsolódik bennünk a legegyénibb ideál a kollektív vállalkozással. Luther
merészsége, Kálvin makacssága, Zwingli hősi halála és a gályarabok sorsa óta
vállalkozás a protestantizmus, különösen a kockavető korszakokban. Hitünkben
sok hívőnél nyoma van az egyéni kezdeménynek, hordereje van nálunk a felelős
személyiségnek, aki új tényező lett az újkori ember jellemében. Ő bizonyítja,
hogy nem luciferi a világosság, hanem isteni tulajdonság az emberben. Nem hideg
fény, hanem meleg lényeg, nem a bukott angyalok tagadó mámora, hanem égi
parancs, amelynek végrehajtása csak a véges emberiség felé hallik
protestantizmusnak, fölfelé, Isten felé azonban főhajtás, engedelmesség, a
munkáltató kegyelem elfogadása, istenemberség: Jézus példájának mélyebb
megértése, a gyermek isten rációja, szerepvállalás, Isten gyermekkertjében,
ahol nem protestálás, ha magam választom ki emberi feladataink közül az érzelmi
és értelmi színvonalemelést!
Azért is lett a protestantizmus olyan hamar a miénk! Már benne botorkált
Balassa, a kissé janzenista katolikus Mikes, a kvietista Csokonai, és az volt
egészen a hősi halálba rohanó eszmelovag, Petőfi. Hát Aranyhoz hogy talál a
református vallás! Befelé élt, de kifelé a legnagyobbra vállalkozott, a nemzeti
múlt költői megalapozására. Eposzban lélegzett, s közben „gyermek szívvel
öntudatlan nyugodt meg a gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk
édesatyja!” S van-e protestánsabb jelenség, mint az Istenével folyton birkózó
Ady Endre, aki örök-vitázó frigyben állt urával és az existencia-bölcseletről
mit sem tudva, pontosan megkülönböztette a létet az ittléttől. –
Predesztináltan hitte magáról, hogy ingyenkegyelemből kifejezője marad a magyar
sorsnak. Ifjú szívekben él, miután esendő személyében megszűnt élni: nem az
ember él, hanem a bennünk munkáló kegyelem. Még műveink is halandók, belőlük
csak az isteni él tovább.
Ady halálos betegen is írt és állta meggyőződése szerint a harcot a konzervatív
mai magyarsággal szemben, ő a szónak „megtartó” értelmében vett
legkonzervatívabb magyar, akinek legnehezebb lehetett legyőznie önmagában a
magyar természet fogyatkozásait. Közéletünkben miért van annyi protestáns
harcos, arányszámunkon messzi túl? Mert munkára feszít bennünket a gyötrelmes
kérdés: kiválasztottal vagyunk-e az Örökkévalónak? Tisza István, akinek
providenciája kétségtelen, hogy harcolt még akkor is, amikor már elveszettnek
látott mindent? Nem véletlen, hogy Kossuth merte a lehetetlent, és Deák
próbálta a megegyezést! Vörösmarty volt az egyeztető, és Petőfi sem alkudott,
csak az Éggel, hogy neki jusson hazájáért a legkeményebb vég, a meszesgödör.
Merész kétség és legkeményebb helytállás: ezek a protestáns jellemvonások.
Beszéltem egyszer erről Móricz Zsigmonddal, akit kitettek egy előkelő irodalmi
társaságból, megkérdeztem tőle, hogy annyi csalódás után mást hisz-e már, mint
az induláskor? Rövid és éles volt kálvinista válasza: „Semmit se változtam,
ugyanazt hiszem, amit eleitől fogva!” A végletekig, a végső hullásig vallotta
meggyőződését, amint az olvasható a Rózsa Sándorban, az örökkévalóság felé
küldött hangsúllyal! Ez a református állhatatosság jellemzi Szabó Dezső művét
is: addig hirdeti igazságát, míg kormányprogram lesz, hogy újból támadhassa.
Pedig ekkor már egész következő nemzedék vallja folytatólagosan. Ez is
protestantizmus, ez a protestálva haladás, magyar válfaja a Luther-féle
kiállásnak: „Hier stehe ich, ich kann nincht anders, Gott helfe mir, Amen!”
Ezt a protestáns hajlamot ismertem meg gyermekkoromban a német reformátusok közt,
majd Ouchyban a francia nyelvű reformátusoknál is. Bizony, a magyar
protestantizmus nem marad el mögöttük – keménységben, tudásszomjban,
öntudatosságban, szabadságtiszteletben és abban a jó ízű, kedves
világszemléletben, melyet a Rajna bingeni szögletében figyelhettem meg: az
értelmi bonyolultságában sem romló kedélyt! A kontinensnek ez a legszebb lelki
eredménye, ez az európaiasság, amelyről Kosztolányi énekelt, pedig katolikus
volt. Az égnek felelős szabadság tudat, ez a protestáns magatartás, mely a
svédeknél is olyan elragadó. Nálunk is ez a legvonzóbb marasztaló, a léleknek
olyan szabása, melyet csak hosszú ízlésfejlődés után ért el a kontinens. S
benne a nem indogermán magyar a déli latin józanságot, formatiszteletet, és az
északi lendületet és harci készséget kedélyesen váltogatja, s néha
hetykén pazarolva is használja.
Hát a bölcselet, a világrejtély megfejtése nem feltűnően sok protestáns színt
mutat nálunk? Pedig a bölcselet a népek érettségének bizonyítéka, s tőlünk
keletre és délre alig van nyoma. Akár a Böhm Károly rendszer-építésére
gondolunk, akár Petőfire és Madáchra, mint velük párhuzamosan a goethei és
beethoweni világképre, – tagadhatjuk-e, hogy egy-egy újabb világkép protestál
bennük a meglevő elégtelen ellen ? És mennyire protestáns Jókai és Mikszáth
műve, szinte minden deriválható belőlük, ami minket, magyar protestánsokat
fölnevel, foglalkoztat és éltet! Hát a tréfás panasz, hogy majd egész
akadémizmusunk református volt! talán csak legújabban siet a modem katolicizmus
bástyáink megvívására. De most is emlékszem: Nyírő Józsefet és Tamási Áront az
erdélyi irodalomban nekünk, többnyire protestáns íróknak kellett – meglehetős
katolikus tartózkodás mellett – rangjukhoz méltó helyre emelni. És milyen
meglepetés volt, amikor Kuncz Aladáron először vettem észre hithű és kemény
katolicizmusát! Annyira természetesnek vettem, hogy Kuncz, aki gyökeres újító
volt írónak s ember nek egyaránt, nem kifogásolhatja erdélyi protestáns íróink
világnézetét. S amikor szelíden ellenkezett velünk, mikor határozottan
megfogalmazta dicséretnek hallatszó vádját, hogy Európában azóta van nemzeti és
nemzetiségi kérdés, amióta a protestantizmus, – akkor fogtam föl, teljes
egészében a reformáció világformáló fontosságát és jelentőségét...
Igen, az emberi szabadság, a diferenciálódás új állomása lett a
protestantizmus. A vallásszabadság egy volt a tudományos kutatás elindulásával.
És Zolnai Béla nem ok nélkül írja Rákóczi nagyfejedelemről, hogy türelmes volt
a protestantizmussal szemben, mert megérezte annak hajtóerejét a szabadság
elérésére. E nagy példa magyarázza, miért olyan protestáns ízű a híres és
századonként visszatérő magyar „Recrudescunt...”-nak tiltakozása! S a
szüleimtől, majd a kecskeméti kollégiumból örökölt batyuban, sőt a magyar
irodalomból szabott habitusomban is hordozom, amit mint nevelő merek állítani,
hogy református felekezetem miatt nem tévedtem soha vad szélsőségekbe, hanem
megmaradtam ifjúságomban szerzett világnézetem védelmében. Konzervatívok is
vagyunk mi protestánsok, de nem hagyományokat, hanem ősi motívumokat
tisztelünk, nem a megszokott külsőségekért lelkesedünk, hanem a lélek belső
pályájának szabadságáén. Nem szeretjük a közbenjárást, magunk kopogtatunk
Legfelső Helyen a képességeinkkel, és ha újat vet elénk szellemi téren az élet,
akkor nem felső jóváhagyást, ha nem belső lelkiismereti mérlegelést sürget
agyunk és szívünk...
Napjainkban nagyon-nagyon fontosak ezek a protestáns elvek, akár életünk
gyakorlati folytatásában is! Soha ilyen válságot nem ért még az európai magyar,
mint ma. Frobenius nevelőelveiből a magyar Németh László ád ízelítőt, de szinte
testünkön érezzük nap nap után, hogy megrendültek tegnapunk alapjai, és
ropognak keresztyén és magyar létünk összes eresztékel. Ne tagadjuk – mindenki
gondolkodik a holnapon, sokan aggódva számlálják lelkük gombjain, hogy mitévők
legyenek, mindenki revideálja értelmi és szívbéli vagyonát, hogy megszabaduljon
annyi hamis dugárutól! Bűneink mind hevesebben követelik a bűnbánatunkat,
erényeink bizonytalankodnak, hogy mind erények-e még, – és Vörösmarty iszonyú
látomásai kísértenek, mikor jobbról-balról eszmeleviathánok tapossák össze az
emberi alkotások szép rendjét... Dies irae, dies illa solvet saeclum in
favilla... Megint magunkbaszállás lett a protestantizmus, puritán emberjavítás,
zúgó helyeslése minden új jobbnak és vértanúságra kész ellenállás minden
gúzsbakötő eszmeszörnnyel szemben! Mert a lelkiismeretnek Jézus óta protestáns
az anyanyelve, mely nem tűr erőszakot fejlődése törvényein, de minden
megszólalása ítélet a megunt szólamok, az előítéleteink fölött. Szociálisan és
szellemiekben első szószóló, mozdító szavajárása pedig iskoláiban, egyházaiban
és könyveiben a legeurópaibb magyarság csíratelepe...
Erdélyben még külön, legszebb lelki fegyvertényünk, melyet Amerikában is
elismernek, a vallási türelem! Az ember lehet társadalmi cella, lehet a fajta
atomja, lehet passzív eltűrője osztályok és népfajok uralmi versenyének, lehet
– amint voltunk – kisebbségi közönyöse ostobán túlzó nacionalizmusoknak: de
erdélyi magyar protestáns sohasem kötheti gúzsba más hitét, mivel a maga hite
is Erdély engedelmével fejlődött ki! Korunk etatizmus, mindenható államformák
hirdetik egyedül üdvözítő kizárólagosságukat, fascizmus, marxizmus, demokrácia
és eklekticizmus hordozza előttünk zászlószíneit, de az erdélyi protestáns
magyar nem szédül meg zajukban! Nyelvünk nem engedi meg, hogy félrezülljünk a
magyarságunktól, protestantizmusunk pedig megkönnyíti az egészséges, új európai
gondolatok adaptálását! Legnagyobb szellemeink álmát akarjuk megvalósítani, a teljesen
szociális Magyarországot, s benne az ingyen adott, nem privilegizált, de a
tehetségre kötelező, legszélső népkultúrát. Északra akarunk hasonlítani, a finn
egyenlőségre s a skandináv blokk műveltségére – külön magyar formáink között!
Van tanulnivalónk, tudjuk, főleg szociális és gazdasági téren. Hiába vagyunk a
finnugor népek közt az elsők, – mégis rengeteg eltakarítani valónk maradt,
szándékkal eltúlzott rom-imádatunkban. Hidalgó, fellegvárt szellemünkben és
nemegyszer nyegleségünkben, amellyel igazi értékeinket nem tiszteljük,
sallangos magyarságot mutogatunk a külföldnek, hagyománynak hirdetjük, ami csak
itt hagyott modor, osztálycsökevény és vakparádé. Elébe helyezzük a
jó-tenyészetnek a szép-enyészetet! Elfelejtjük, hogy legszélesebb tömegeinknek,
a magyar szegénységnek sokkal tiszteletre méltóbbak a hagyományai, mint
uralkodó osztályainknak, és hogy jövendőnk záloga nemcsak a múlt, hanem jelen
képességünk és jövőnkre való elszánt fölkészülésünk...
Az általános keresztyén veszélyben a protestantizmus is veszélyövbe sodródott.
De mert vallásunk a felvilágosodás gyermeke, mégis a miénk a kisebbik veszély.
Ruganyos frissességgel fogadtuk mindig az európai lélek hasznos válságalt,
költőink, művészeink, államférfiaink és prófétáink, parasztjaink munkás keze és
prédikátoraink jövőt sugalló hite átsegített bennünket halálos szakadékokon!
Nem ismeretlen előttünk a protestáns lélekrengés, a legjobb magyar
reformátusaink kezében megsuhogó ostor, a gályarabok sós lehelete, egy-egy
zsoltár nyers népi dallama –, ó, mennyi hitújító jel és jegy, hány magyar
kivirágzás a sír szélén, hány szelíd Jézus-csemetéje hegyeink között és hány
reménység folyóközeinkben. „Az élet élni akar”, s mi magyar reformáltak csak a
holt formák ellen protestáltunk mindörökké!
Ifjak, kik megéritek a holnapot, ne felejtsétek hát őseitek hite szerint, hogy
mi ellen kell protestálnotok? Minden korlátoltság és elnyomás ellen! És mit
kell folyton megreformálnotok? Önmagátokat: mindig ez marad a legnehezebb
reformálnivaló, saját egyéni lényünk. A protestantizmus úgy hatott a magyar
műveltségre, hogy önmagunk reformjára képesekké tett bennünket. Azért legyünk
elsők a reformok minőségében, s akkor elvehetetlen a protestantizmusunk!
Mostanában Pestre menet figyelmeztetett egy öreg kúriai bíró, hogy magyar
földről keletre utazva fokozatosan mind több és nagyobb egyházi méltóságot
olvashatunk ki az állomások neveiből! Előbb jön Kántorjánosi község, majd
Paptamási, aztán három püspöki hely: Püspökfürdő, Biharpüspöki és Püspükladány.
Még nyugatabbra jön aztán Érsekújvár és végül – Pápa! Lám, ezt a tréfát erdélyi
protestáns kedvvel meg is fordíthatjuk: nyugatról keletre jövet majd kisebb
lesz a magyar hierarchia, mind egyszerűsödik a hit, mind protestánsodik népünk,
s végül megáll Brassónál, a Keresztyén havasnál. A Kárpátoknál megáll a
protestantizmus, és megáll egy kicsit Európa is. Nem véletlen, hogy a világ
első népei, a németek, angolok és amerikaiak, a svájciak és svédek
túlnyomórészt protestánsok: nyugtalanságuk, zord létharcuk által verte őket északi
istenük az élre. Egy kicsit mi is közéjük tartozunk, protestantizmusunk
századok óta korbácsolja magyarságunkat, hogy az emberi, művelődés hősi
mítoszában ne maradjon hátra, hanem körömszakadtáig állja a versenyt e föld
akármilyen árnyalatú lelkeivel és nyelveivel...
(Előadás. Elhangzott 1943-ban.)
MOLTER KÁROLY