Varró Ilona
Varró Ilona
AZ ÉN ISKOLÁM
Az elemi számomra nem egy intézmény volt, sem egy épület vagy osztályterem,
hanem egy tanítónő: Dódi néni. Egyszer egy diáklapnak megírtam már, mit
köszönhetek neki a könyvek és az olvasás terén. De mennyi mindent még!
Egyszer, egy órán engem küldött be a tanáriba (tanítói szobába), hogy hoznék ki
neki valamit onnét. Ideadta a hosszú nyakú, cifra fejű, vén kulcsot, és én
siettem vele a kihalt folyosón végig, lázasan a megtiszteltetéstől. Megálltam a
mennyezetig érő, kétszárnyú üveges ajtó előtt, melyen a csúf, sötétbarna
festéket olajos ronggyal szokták tisztítani (most is érzem még az olaj szagát),
s nagy növésű lévén, könnyedén, különösebb ágaskodás nélkül illesztettem a
kulcsot a zárba; de rozzant lehetett az egész szerkezet, vagy régi zárak
szokása szerint valami nyitja volt, amit én nem ismertem; esetleg túlságosan
izgatott voltam (ma sem szeretek olyan helyiségbe lépni, amelyben tartózkodni
nincs jogom): a zár nem engedelmeskedett, és én némi küszködés után
dolgomvégezetlenül kullogtam vissza, életem első (és alighanem utolsó)
teljesítetlen megbízatásával: az ennek megfelelő lelkiállapotban.
– Nem lehet kinyitni – mondtam magyarázatképp, valószínűleg bamba
ábrázattal, mire a várakozástól már amúgy is ingerült Dódi néni – életében
először és utoljára – indulatosan csattant rám:
– Ne mondd azt, hogy nem lehet, hanem
hogy nem tudod! – Azzal felugrott, ideges
sietséggel kiszaladt, és hipp-hopp, tán hogy szemléltesse: lehet, méghozzá
ilyen tüneményes gyorsan lehet, már hozta is, amire a tanáriból szüksége volt.
Elsős lehettem, legfeljebb másodikos; de kamasz, sőt felnőtt módra szégyenültem
meg, süllyedtem föld alá; hosszú esztendőkre megsemmisültem. Nemcsak
munkavégzésre vagyok alkalmatlan, hanem még fogalmazni sem tudok! Hiába voltam
továbbra is, mindvégig, a Dódi néni támasza mindenben: soha, soha többé nem
éreztem magam igazi elsőnek abban az osztályban. Hiába állított maga mellé
fényképezéskor, egy kiránduláson (majdnem akkora vagyok a képen, mint ő, s az
ábrázatom sértett, mint Édesapám halála óta mindig), hiába íratott verseket
velem a gyermeklapnak (családom épp a minap nevetett „vitézi énekem”
fogalmazványán: „Ti haza juhai, ki a legelőre!”); hiába volt
makulátlan-egyhangú a bizonyítványom végig; hiába voltak a jutalomkönyvek, én
már tudtam, hogy ügyetlenebb vagyok, mint más (eszembe sem jutott, hogy hisz
nem gyerektársam mögött „maradtam le”), legalábbis ügyetlenebb, mint lehetnék;
és tudtommal mind a mai napig, soha semmire ki nem mondtam többé – magamra
vonatkoztatva –, hogy nem lehet, sőt még azt is elenyésző-ritkán, hogy nem
tudom, nem akarom, nem érdemes.
Hogy ez mekkora terhet rakott rám, azt kevesen fogják megérteni. Csak a belső,
láthatatlan „elsőségben” szenvedők, akik kishitűség folytán váltak azzá.
Hányszor mondják nekem jóemberek, jóakaróim, örömtelen-sikertelen robotom
látva: – Így nem lehet élni! – Nem vitatkozom velük, csak szavak nélkül – és
kedvem ellenére – bizonyítom nekik, a puszta létemmel, hogy élni, lám,
éppenséggel lehet, csak jól élni nem.
Második iskolám, a polgári, éppen az én időmben, 1944-48 között vette fel a
jobb hangzású gimnázium nevet; anélkül persze, hogy a református leányelemitől
kapott növendékanyaga kicserélődött volna. Ezért aztán egyensapkánk RG-jét
Rongyos Gárdának olvasták városszerte.
Ez a négy év mintha már mentes volna Dódi néni tabujától. Mintha az ellenkező
végletbe estem volna: a barna ajtó előtt bénultan álló, félszeg-szófogadó
jótanulóból amolyan „vagány”, nagyszájú, sokkacagású, sőt élelmes Elsővé
váltam. Életveszélyes lépcsőházi lökdösődésekben és más efféle lükeségekben
éppúgy részt vettem, mint szavalóként, bemondóként, zongorán kísérőként az
ünnepélyeken; magányosból társaslény lettem, példás magaviseletűből apró
szélhámiáktól vissza nem riadó éppolyan-mint-más; tanárok és rossztanulók közös
kedvence. Mindezt – gondolom – nemcsak az életkori sajátosságok számlájára kell
írnom, hanem az iménti évszámokkal jelzett történelmi fordulatéra is; de
legfőképpen mégis, azt hiszem, kitűnő nevelőim részesek benne. Csíky Lászlóról,
énektanárunkról, már megemlékeztem (Utunk, 1973/24); de ő csak egy volt azok
közül, akikről ódának vagy tanulmánynak kellene szólnia. Sajnos, vele együtt
mások is anélkül mentek el örökre – Demeter Margit, Nagy Endre, Csíky József,
Rakssányi Aranka, Takács Károly, Farkas Lujza, Gámán Erzsébet –, hogy
köszönetünket valamiképpen tolmácsolhattuk, megbecsülésünket kifejezhettük
volna. Kiss Pálné*, Bíró Emma*, Osváth Sára, Mester István*, Nagy Czire Anna,
Takács Sára, Csíky Kornélia* – meg a személyes példájával, egy-két jó szavával
a nevelésben szintén részt vevő remek titkárnő, Gellért Sára – esetében viszont
szerencsére nem késő ezt megtennem; és egyúttal felhívnom a figyelmet életüknek
erre a hősi korszakára, amely – született, hétköznapi hősök végzete szerint –
sem előző, sem elkövetkező korszakaiktól nem különbözött lényegesen.
Kár, hogy csak egy-két dolgot mesélhetek el itt ebből az időből.
A felszabadulást, a belsőt, számomra egy fiatal, akkoriban még kezdő tanárnő
hozta: Osváth Sára. Soha lendületesebb élőt nála! Hatalmas léptek, mintegy
arasznyival a föld felett – legalábbis ez volt az ember érzése –; beviharzás a
tanáriba, kiviharzás onnét, át az udvaron, be hozzánk, ki tőlünk; a haja
lobogott, mint a mienk; nyoma sem maradt bennünk a tanárit és a tanárokat övező
rettegésnek. Szerettük, egy emberként, elementárisan, mert éreztük, hogy ő is
ugyanúgy szeret bennünket. (Vagy önmagát. Vagy az életet. Ami mindegy.)
Elsőben – a mai ötödikben – bízták rá az osztályunkat, emlékezetem szerint csak
néhány hétre, de azon se csodálkoznám, ha kiderülne, hogy mindössze három
órára. Ám az első órán Mucius Scaevoláról esett szó – szó? Vers! Lelkesedés!
Sturm und Drang! Minden! – a másodikon Horatius Coclesről. S a második órán
azzal kellett őt várnunk, hogy kórusban skandáljuk: „Muci-us / Scaevo-la! / Muci-us
/ Scaevo-la!” (Előzőleg elpróbálta velünk.) A harmadikon ezzel: „Hora-tius /
Coc-les! / Hora-tius / Coc-les!”
Ordítottunk, ahogy a torkunkon kifért; ordítottuk szívből és igazán. Soha
pezsgőbb, vidámabb történelemórát, és soha biztosabb módszert arra, hogy
megjegyezzük a két hős nevét. (Sőt azt is, amiről nevezetesek!)
Éppen az ellentéte volt Demeter Margit: a nőiesség megtestesülése. Finom,
tartózkodó, befelé mosolygó – annál értékesebb nevetésű –; kevés szavú,
katonás-szigorú, de melegszívű és barátságos. Ő volt iskolánkban a Szép Nő, sőt
a Jólöltözött Nő. Hű, hogy tiszteltük. Serdülő leánykák mit is tisztelhetnének
jobban e két erénynél? És hogy szerettünk volna valamiben, legalább egy kicsit,
hasonlítani rá! Évek múlva – tán már tragikus halála után – első saját,
„csináltatott” cipőmnek épp olyan nyelves, barna, duplatalpú trottőrnek kellett
lennie, mint amilyet az ő szép, karcsú lábán csodáltunk meg, a tornateremben.
(A zongora mellett állva írta be a hiányzókat az osztálynaplóba, s ezalatt
egyik lábfejét sietős-nagyvonalúan a másik elé húzta. Mi házilag ügyködött,
csúf szövetpampókban s trottyos klottgatyákban sorakoztunk előtte; egy ilyen
szép, drága bokszbőr félcipő – amint csak az orrával érinti a
parkettet – volt szemünkben akkor, a háború után, az Elérhetetlen.
Selyemharisnyástul persze, s egész, szép, vidám megjelenésestül.)
Tornát tanított, de később magyart is, sőt történelmet. S jómagam az ő lelkén
száradok – sokkal inkább, mint Dódi nénién, aki pedig versírásra fogott –; ő
„fedezett fel”.
Másodikban – vagy még elsőben? Netán harmadikban? – a következő fogalmazáscímet
adta fel otthonra: Egy havas téli este.
És történetesen éppen hullott a hó, és – mint mindig a házi feladatokat – este
írtam; és akkoriban még emléke is bőven lehetett egy gyermeknek a havas
telekről, nem úgy, mint most; egy szó mint száz, a tintám írás közben,
emlékszem, kifogyott, fel kellett hígítanom egy kis vízzel, és úgy írtam
tovább, halványabb sorokat, míg csak be nem fejeztem; és másnap történetesen
nekem kellett a fogalmazásomat felolvasnom. Még engem is meglepett olvasás
közben. Az osztályból egyre többen figyeltek, méltányolva a terjedelembe
fektetett drága időt, munkát, s megfeledkezve az ilyenkor szokásos ciccegésről,
amely a föld minden iskolájában a strébert hivatott rendre inteni.
A tanárnő nem ugrott a nyakamba, nem rohant ki az osztályból a hírrel, hogy
„írónk van!” – pedig hogy ráfért volna arra az iskolára egy író, Istenem! –;
még csak nem is szólt semmi különösebbet. Azt mondta: szép; s adott egy újabb
jó jegyet a többi mellé. Ellenben óra végén magával vitte a füzetemet a
tanáriba. Hogy aztán ott mi történt, nem tudom. Csak azt, hogy amikor délben,
utasítás szerint, mentem a füzetért, nem nyújtották ki nekem az ajtón, hanem
behívtak – behívtak, engem! – a tanáriba; és mivel ott abban a pillanatban épp
a Gámán tanárnő szép bundájának próbálgatása folyt – szegény nagy gondok közt
várta férjét a hosszúra nyúlt hadifogságból, ezért keltett feltűnést rajta a
háború előtti, értékes darab –; és mivel én termetre már akkor felnőttnyi
voltam: játékból-e avagy kitüntetésül – Gámán Erzsébet irodalmár volt – rám is
feladták a puha, könnyű, barna álombundát. (Most is itt a bélés hűvöse rajtam;
itt a halk parfüm is; és ujjam begye sejti az érinteni sem mert, nemes
szőrmét.)
Nem tudom, sikerült-e legalább némelyekkel megsejtetnem, hogy ez milyen
hihetetlenül rendhagyó, sőt rendbontó eset volt. És hogy ezek után abban az
iskolában semmilyen dicséret, elismerés vagy kitüntetésszámba menő megbízás –
mint például a román dolgozatok előjavítása, éveken át – nem volt, nem lehetett
számomra se meglepő, se sok. És hogy az a bizonyos elsőség, amely tudvalevőleg
„nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut”, hang nélkül, de egyszer és
mindenkorra nekem ítéltetett, s utolsó éven, a konfirmáláskor Csíky József
lelkész búcsúszavai („Sok leány munkálkodott serénységgel, de te meghaladod
mindazokat”) csak ezt pecsételték meg.
Sem akkor, sem később, sem a fogalmazásról, sem esetleges egyéb érdemeimről,
emlékezetem szerint egy szó el nem hangzott. De élénken látom magam előtt a
felém forduló, sugárzó arcokat ott, a tanáriban; az önzetlen gyönyörködést, az
épp csak pirinyó nosztalgiától mélyebb elmerülést egy kedvükre való látványban,
az volt ezekre az arcokra írva, hogy íme, én efféle szép holmikban fogok
végigsétálni az életemen.
Nno, beszéljünk másról.
Például arról a történelemóráról, amelyen úgy kihoztam a sodrából Demeter
Margitot.
Szokásom szerint erre sem készültem, csak óra elején futottam (volna) át a napi
leckét. Harmadikban vagy negyedikben lehetett.
A „nagy Roller”, az egyedüli tankönyv akkor Románia történelméről, még az
érettségizőknek is túl vaskos, polgáriban pedig egyenesen elképzelhetetlen
volt; a tanárnő tehát diktált nekünk a Roller alapján négy-öt füzetlapnyit
minden órán. Ebben a szövegben kellett otthon, tanulás közben aláhúznunk a
neveket, címeket, évszámokat, ilyesmit, s feleléskor a füzetet magunkkal
vinnünk, hogy abból egyetlen rápillantással fel lehessen mérni végzett
munkánkat.
A baj az volt, hogy ezúttal elsőnek szólított ki engem Demeter Margit, azonnal
a hiányzók beírása után (s pechemre tán nem is hiányzott aznap senki); csak
annyi időnk volt becsengetés után, amennyibe az ő feljövetele telt, az elég
távoli tanáriból hozzánk, az emeletre). Körülbelül a második füzetlap alján
tartottam hát. A lecke nagyobb része olvasatlan maradt, és benne a sok dátum,
miegymás, aláhúzatlan. Mit volt mit tenni, kikászálódtam a tábla elé, és
mondani kezdtem a leckét, de állítólag, mint a vízfolyás. Eddig semmi szokatlan.
Hanem egy adott ponton, a legváratlanabb, leglogikátlanabb helyen, úgyszólván
mondat közben – egyszerre csak szünet állt be kereplésembe. Egy vak hang nem
sok, annyival sem tudtam elébb haladni. A tanárnő segíteni próbált – hiába.
Sejtelmem, haloványlila párám sem volt a folytatásról. (Úgy látszik, előző órán
sem figyeltem a szövegre, csak gépiesen jegyeztem.) Ekkor nyitotta ki a tanárnő
a füzetemet, és vált kőszoborrá. Nem hitt a szemének. Újból kérdezett hát,
elölről: vágtam. Hátulról: semmi. Elülről, az olvasott részig, összevissza:
hibátlanul feleltem minden kérdésre. Ekkor azt kérte, hogy mondjam el még
egyszer, elölről, és ő olvasta közben a füzetemet. Mondtam, mint a vízfolyás –
addig a pontig, amelynél az imént is bedöglöttem; amelynél a töltőtollam (vagy
ceruzám) megállott volt az aláhúzáskor.
Nem volt kétség. Először és utoljára láthattuk szép, finom-halk és példásan
fegyelmezett tanárnőnket kivörösödni, nehezen szóhoz jutni. Felpattant,
füzetemet csattanósan a tanári asztalra vágta, és magából kikelve kapkodott
levegő után:
– Aaaakinek... ilyen... fffeje van, az... ne legyen ilyen... – keresgélte a
szót, de csak nem talált jobbat a megfelelőnél – ilyen... dddög!... Az
tanuljon!
A bunda, azazhát a fogalmazás-eset smafu volt ehhez képest.
A tanáriban is nagyobb zrít csaphatott, mert ettől kezdve – némi örömünkre –
csaknem minden tanárunk azzal töltötte el az óra egy részét, hogy engem
csepült, szidott, ostorozott, igyekezvén – szívből és szeretettel, a maga
módján – jobb belátásra bírni egy elvetemültet, aki nem becsüli meg Isten
ajándékát. És vegzáltak is folyton, a kibírhatatlanságig – míg csak rá nem
szoktattak az otthon tanulásra, aminek később, a líceumban, erősebb mezőnyben,
nagy hasznát vettem.
Látom, máris túl sokat locsogtam. De osztályfőnökünkről, Bíró Emmáról, még
szólnom kell. Tőle van ugyanis a legállandóbbnak bizonyult tulajdonságom: az,
hogy komolyan veszem az életet. Hányszor hallom: „Nem kell mindent olyan
komolyan venni!” És gondolkozom el: vajon mi a mindennek az a kis – vagy nagy –
része, amit az én tanácsosztogató jótét lelkem komolyan vesz; mit
vesz ő komolyan egyáltalán? És úgy találom: semmit; semmit az
égvilágon. És – gondolkozom ilyenkor tovább – vajon milyen komolyan
veszi az okos ember ezt vagy amazt? Hol van az a határ, amelyen innen még
helyeselhető vagy megbocsátható, túl meg már nevetséges a komolyanvétel? És úgy
találom, hogy ilyen mérték nincsen: vagy komolyan vesz az ember valamit, vagy
nem. Ebből egyenesen következik, hogy vagy mindent, vagy semmit sem vesz
komolyan az emberfia: jóakaróim, mondom, rendszerint semmit – ezért nem veszi
őket komolyan senki; én sem.
Bíró Emmát komolyan kellett venni, mert komolyan vett minket. És a munkáját;
egyáltalán mindent. Gondolkozom, milyen szóval illessem azt a feladatot, amely
erre a fiatal, frissen apátlanná s így családfenntartóvá vált, kezdő tanárra
1944-48 között, abban a lényegében polgárinak maradt leányiskolában, negyvenen
felüli létszámú osztályokban, várt? Hogy például a betűszámtanra – mert azzal
kezdtük – megtanított! De még a román magánhangzók ejtésére-írására is; mert
alkalmilag ezt is vállalnia kellett. Gondolkozom, mondom, de a „hatalmas” szót
kevésnek érzem; csak idegen kifejezést találok rá: enormis volt
a munka, amit végzett. Enormis lehetett az ereje is, a munkabírása – vagy a
céltudata; s enormisak az eredményei. Az, hogy jómagam soha semminemű hátrányba
nem kerültem később, a líceumban, ellenkezőleg; néhány társam meg – ugyancsak a
Tanügyi Reform jóvoltából – kereskedelmi vagy más felsőiskolákban folytathatta,
zavar és fennakadás nélkül, a tanulmányait, s jutott a szüleinkénél sokkal
rangosabb tisztviselői sorba; stb. stb.
De nem is csak a tárgyi tudásról van szó. Sokkal inkább a példáról, amit
osztályfőnökünk talpig komoly, talpig korrekt lénye nyújtott. (Ez még azokra a
lányokra is hatott – fegyelmezett viselkedés, tapintat, szorgalom,
segítőkészség, becsület és effélék formájában –, akik nem tanultak tovább; és
ezek voltak többen.) A mindenkori Jótanuló lénye, aki megmaradt végig
Jótanulónak – márpedig akár vették észre, akár nem, ez a leghálátlanabb
szerepkör a világon. Nem, nem a jegyvadász magolóé, akit az a bizonyos
viszketeg hajt – az ilyen formálisan is csak ritkán első az osztályokban –,
hanem azé, aki nem tehet róla. Nem az eszes ügyeskedőké, akikkel tele van a
világ teteje – hanem azé, akit a súlya visszahúz, közelebb tart a mélyhez. Ez a
típus később, tanár koromban, az én éveimet is bearanyozta – a saját jövőjét
persze már kevésbé –; ez az, akiért tulajdonképpen érdemes egy osztályba
belépnünk. Ilyen Jótanulója – igazi Elsője – lehetett Bíró Emma minden
iskolának, amelyben csak megfordult, tanulóként, tanárként; és ennek a terhét
hagyományozta rám. (Én meg a lányomra.) A mindenkori osztályfelelősét, aki
mások helyett is dolgozik, tervez, gondolkozik, szenved és örül; különb voltát
elrejteni nem tudja, és emiatt – később, kikerülve a diáksorból – örökös
botránykő. (Idáig a leányom, szerencsére, már nem követett. Hamarabb vegyült el
– és találta fel magát – a „tömegben”.) Ezt az íratlan és kéretlen elsőséget,
ezt a mások számára elviselhetetlen, kölcsönösen hisztériát kiváltó, eléggé
condrába-munkába nem menekíthető fajsúlyt örököltem
Bíró Emmától, pusztán személyes példája révén; és hogy hálásnak kell-e lennem
neki ezért, vagy inkább hangosan jajonganom kellene emiatt, azt éppúgy nem
tudom, mint annyi mindent, amiről – éppen „jótanuló” voltomból kifolyólag
tudom, hogy – nincs és sohasem lesz már biztos tudásom. (Igen, az én egész
iskolám abban állott, a Dódi néni kulcsjelenetétől kezdve riasztó-piros színű diplomámig,
hogy megtanultam azt; mit nem tudok.)
Harmadik iskolámról, a líceumi évekről az Igaz Szó 1975/12. számában, a hasonló
című rovatban már írtam. Oda készült eredetileg az egész emlékezés. De a vége
„nem fért be” abba a számba, így azt itt, most tenném közre:
Még csak egy dolgot.
Annak, hogy én mindvégig komolyan vettem az iskolát, és érezhettem, hogy az
iskola is komolyan vesz engem, azt hiszem, egy külsőség is oka volt.
Valahány tanintézetbe csak jártam, az óvodától az egyetemig, én mindegyikbe a
főkapun jártam be.
S valahány iskolában csak tanítottam később (és jártak a saját gyermekeim),
abban a növendékek mind a WC felől, az oldalsó, hátsó, udvari mellékbejáraton
közlekedtek. Akkor is, ha emiatt késtek el az első óráról, és akkor is, ha
jóval becsengetés előtt ott ácsorogtak már – a zárt kapuk
előtt.
Rég szóvá szeretném ezt tenni: kapva kapok tehát az alkalmon.
Testnevelő tanáraink a típusiskolákból hiányzó tornaterem kérdését így-úgy
megoldották már; néhány évnél tovább sehogy sem tudtak meglenni nélküle. Egy
nagy, néma nevelő – a díszterem – hiányát már-már nem is érezzük; annál inkább
észrevennők a jelenlétét! Jó, ez, mondjuk, jelenleg még ráér.
De mivégett vágunk egyáltalán főbejáratot az iskolaépületekbe? Tanárok és
szülők, vendég felnőttek, ellenőrző szervek, tehát mások számára,
mint akikért ez az épület létrejött?! „Kié az iskola?” – kérdezem Asztalos
Istvánnal, aki – tudom – nem örülne, ha látná, hogy a patikatiszta,
függönyös-virágos (anélkül is elég szűk) főbejáratokat cerberusok őrzik a
gyermekek „ellen”; vagy egyenesen kulcsra zárják őket ugyancsak őelőlük! Ez
szerintem nem takarítónő-kérdés: elvi kérdés.
A kapu is nevel egy iskolában. S mire nevel a mi iskolánk kapuja?
(1975)
* Sajnos, nem élnek már (1992), s a T.S., G.S. sorsáról sem tudok. (V.I.)