ESTI BESZÉLGETÉSEK
Ezoterizmus és exoterizmus a kereszténységben
Galeriu atya – Mi tudatában vagyunk annak, hogy a Kinyilatkoztatásról lehet beszélni az intelligencia és a spekuláció szintjén, tehát elvontan, vagy éppen ellenkezőleg: lehet érzelmi síkon is. Itt leszögezném: keresztény láthatáron belül nem a misztikus, hanem a lelkipásztori (papi) szót kell használni.¹
Sorin Dumitrescu – Milyen különbséget tesz? A misztikus és a telkipásztori közötti különbségre gondolok.
G. a. – Misztikum minden vallásban van, beleértve a Krisztus előttieket is. A görög müo egy titkos világra vonatkozik, származékainak ugyancsak nagyon ezoterikus töltetű ereje van. Miközben a keresztény kinyilatkoztatásban, amelyben hiszünk, amelyben valljuk, Istennek Fia a Szent Lélektől és Szűz Máriától öltött testet, itt a Szent Lélekben való munkálkodásról van szó. Keresztelő Szent János mondja: Én vízzel keresztellek titeket, de Ő Szent Lélekkel keresztel titeket. (Márk 1. 8.)
Andrei Plesu – Értsük úgy, hogy az ezoterizmus kiiktatódott a kereszténységből? Hogy tehát a kereszténységnek nem lenne sajátja az ezoterizmus?
G. a. – Nem a sajátja, legalábbis az embertől szándékolt ezoterizmus értelmében, vagy abban, amelyben az ember cenzúrázva van. Különbséget tennék a két teológia között is: az apofatikus és a katafatikus teológiák között.²
A. P. – Via negationis és Via affirmationis.
G. a. – Nos, Nyugaton ez a szemlélet a katolikus teológiának a sajátja, abban az értelemben, hogy az istenségben van egy titkos szféra és egy másik, kinyilatkoztatott szféra. Ezek változatlan állapotban maradnak. Az ortodoxiában elképzelhetetlen egy ilyen látásmód, azaz isten egyszerre titok és kinyilatkoztatás, müsztérión (mysterium sacramentum) és felfedezés.
S. D. – Mindebből az következik, hogy nem egészen találó ama megállapítás, miszerint a keleti teológia apofatikus?
G. a. – Nem csupán apofatikus, hanem egyszerre titok és kinyilatkoztatás is. De a rejtelem és reveláció közötti mezsgye sem állandó, nem átjárhatatlan. Ellenkezőleg, isten az örökkévalóságban is megmarad rejtelemnek és revelációnak. Krisztusban megvan a totális kinyilatkoztatás, Ő a teljesség. De ami e században felfedetett nekünk Krisztusból és Krisztus révén a Szent Lélekben, nem jelenti azt, hogy csak ennyi marad. Az örökkévalóságban Isten szüntelenül közli önmagát, de szüntelenül rejtelem is marad. Adva van ezáltal a teremtmény vég nélküli haladása, mert a rejtelem ásványkincs.
A. P. – Ha rejtelem marad, ebből következik, hogy Ő bizonyos ezoterikus rendekbe marad integrálva. Mit akarok öntől kérdezni? Én három ezoterizmus-típust látok: először egy fegyelmi típusú ezoterizmust, azaz a tanítványnak meg kell tanulnia, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek, és nem közlik azokat; a második típus az individuális különbségekre vonatkozik, azaz bizonyos dolgok nem hozzáférhetők egyes embercsoportok számára, de hozzáférhetők másoknak, tehát van egy olyan ezoterizmus, amely elárul valamit az ember és ember közötti különbségekről is; és végül van egy lényegi (esszenciális) ezoterizmus, mely isten azon aspektusára vonatkozik, amely általában nem hozzáférhető, amely lényegéből fakadóan hozzáférhetetlen.
G.a. – Igen, a lényegre tapintott. Valóban, isten nem lényege által, hanem a személy és a kegyelem által részesítő. Ezért az ortodoxia az istenségben három teológiai kategóriát különböztet meg: személy, lény és energia. Nem a lény(eg) közölhető – ez panteizmus volna –, hanem az energiák közölhetőek, az személy által közöltetvén. Mi egyszerre látjuk a személyt, a lényt és az energiákat, ebben különbözünk mi a Nyugattól, ahol az esszencia elsődlegességét proklamálják.
S. D. – Melyek ezen nyugati látásmód következményei?
G.a – Súlyosak. Először is egy esszencialista látásmódról van szó, amit az ókori gondolkodásból kölcsönöztek, és maguk a katolikus teológusok is (például M. Schmaus) felvetik azt a kérdést, hogy ha az egzisztencia arrière-fond-ján, azaz a hátterében az esszencia található, akkor kihez, merre irányul az imádat aktusa? Az esszenciához? És hogyan tudnánk magunknak megjeleníteni az esszenciát? Ezek a Schmaus kérdései. És ismét egy más aspektus: a Szentháromságot sem tudják megteologizálni a maga mély igazságában. Az ortodoxiának nincsenek ilyen helyzetei, amelyekkel meg kelljen küzdenie. Az Írás maga, amint ezt Kari Rahner észreveszi, istent mint Atyát tárja fel nekünk, mint Személyt. Akkor meg azt kérdezné Ön: ha az ortodoxia egyszerre állítja a személyt és a lényt, hol van akkor a Szentháromság egysége? A Háromság egysége a forrás-istenségben van, aki az Atya, ahogyan Areopagita Dénes mondja, az eredő-istenségben, akiből a Fiú születik és a Szent Lélek származik. Mind a két Személy, az Atya karjai gyanánt. Amint a Zsoltáríró mondja: A te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem. (Zsolt., 119..73); Szent Iréneusz pedig úgy magyarázza, hogy a Fiú és a Lélek az Atya kezel. Ha az esszencia az egzisztencia végső alapja, az esszencia elsődlegessége érvényesül a személy fölött. Az ortodoxiában az Atya a forrás, és a lény közli önmagát a Fiúnak születés által, és a Szentléleknek annak elindulása által. Ez egyetlen abszolút egység és egyenlőség, úgy is mint személyek, úgy is mint lény. Valamint még egy kiegészítő aspektusa az ortodox szemléletnek: a Lény a személy tartalma, mivel személyek lény nélkül elképzelhetetlenek. Innen kitetszik az is, hogy milyen alapvető jelentőséggel ruházza fel az ortodoxia a személyt, amikor nem helyezi előtérbe az esszenciát (a tömeget), amely agyonnyomhatja a személyt.
MURVAI BÉLA fordítása
JEGYZETEK
1. Az eredetiben duhovnicesc, aminek szótári jelentése: lelkipásztori, papi. (L Kelemen Béla: Román-magyar szótár, Ed. st. şi enc., Bucureşti, 1980). Nyilvánvaló, hogy Galeriu atya a szót itt tágabb értelemben vagy helytelenül használja, ugyanis a szó a duhovnic (gyóntatópap) továbbképzéssel létrejött származéka, és nem a duh (lélek) szóé, holott a szöveg – értelme szerint – inkább ebből eredeztetve kapna értelmet. (A ford.)
2. Apofatikus teológia – (gör. apophaszisz, apophatikosz = tagadás, tagadás által). Mivel a szó a legnagyobb román értelmező szótárakban sem fordul elő (talán a szótárírók múltbéli, teológiai fogalmakban való járatlansága miatt, talán szándékos elhagyás miatt, világnézeti megfontolásból, fontosnak tartom e fogalom értelmezésének közlését úgy, ahogy az ortodox egyházi használatban megtaláljuk. A fogalom fontos eleme az ortodox teológiai rendszernek, ezért jobb ki nem kerülni. Tehát:
– az apofatikus teológia vagy a negatív út (via negativa/ via negationis) egy tagadás és előrelépés által megismerő módozat, amely sajátosan Istené, aki transzcendens létében ismeretlen és megragadhatatlan marad. Személyes „esszenciája”, csalhatatlan misztériuma miatt, Isten nem ismerhető meg a teremtett valóságok megismerési módja szerint, azaz állítással, vagyis az idő és a tér fogalmainak és kategóriáinak használatával. Az apofatizmus inkább állítja azt, ami nem Isten, mint azt, ami Isten (ld. katafatizmus). Az élő Isten megismerhetetlen és megérthetetlen abban az értelemben, hogy az ő személyes létezése az Ő tökéletes teljességében nyilvánvalóbb (evidensebb) az összes többi létezésnél (egzisztenciánál). Bár Őt a tér nem határolja, mégis kitölti az egész teret. Mint megismerő módszer, az apofatizmus Isten létezésének átélt evidenciáját jelenti, miután transzcendálással „tagadva” lettek a teremtett egzisztenciák. Az Istenről szóló tagadó mondatok a legmegfelelőbbek arra, hogy kifejezzék az Ő misztériumának mélységét. Istenbe érkezve az ember rájön, hogy Isten minden lényt transzcendál, tehát minden megismerés tagadását gyakorolja. Ebben az értelemben Isten megismerhetetlenségének a tudata megismerés, mivel nyíltabbá teszi a szellemet a vele való közvetlen egyesüléshez. Az apofatizmusról Nüszai Szent Gergely (Mózes élete). Areopagita Dénes (Az isteni megnevezésekről) és Hitvalló Szent Makszim írtak a patrisztika teológusai közül. Az apofatikus teológia a kiindulópontja a 14. századi heszüchisztikus vitának is Palama Szent Gergely és Barlaám között. Az ortodoxia számára az apofatizmus az élő és személyes Isten transzcendenciája megközelítésének a megfelelő útja. Nem tévesztendő össze a agnoszticizmussal, azaz Isten megismerésének a hiányával, sem a tudatlansággal, aminthogy lényegének megismerhetetlensége nem zár ki minden teológiát. Sőt, csak az apofatizmus perspektívájában rögzíthetőek a teológus tárgya, érvényessége és határai, mely teológiának rendeltetése, hogy ráirányuljon azokra az „energiákra”, amelyek által Isten közli, és megosztja önmagát. Maga az „Isten” név (Theósz) sem fedheti Annak a (lényegéből fakadóan határtalannak és végtelennek) roppant mivoltát, „mert nemcsak minden teremtett meglévők fölötti Isten Ő, hanem Isten fölötti Isten is (Hipertheósz) és annak a magassága. Aki túl van, és meghaladja mindazon magasságot, ami ésszel elgondolható, nemcsak minden állítás, de minden tagadás fölött való is.” (Palama Szent Gergely: A Szent Fényről)
A fenti összefoglalás Dr. Ion Bria atya Dicţionar de teologie ortodoxă című művének (Bucureşti, 1981) felhasználásával készült az APOFATISM szócikk alapján. (A ford.)
3. Eredetiben taina, amit titoknak, rejtelemnek fordítottam, bár a szónak gazdagabb jelentése van a román ortodox teológiai irodalomban. Eszerinti megfelelői a gör. müsztérion, lat. rnysterium sacramentum. Két jelentésű: egyrészt titok, rejtelem, ismeretlen, megismerhetetlen akár: másrészt az, amit a sacramentum (szentség) fejez ki. A szentségek száma az ortodoxoknál is hét három beavatási szentség (keresztség, bérmálás, eucharisztia) valamint a bűnbánat, a házasság, a betegek kenete és a hivatalátruházás. (A ford.)