Vida Gábor
Vida Gábor
AZ ALVADÁS ÉJSZKÁJA
1. Búcsú a színésznőtől
akkoriban, mikor sötét korszakaink sötét korszakokkal váltakoztak, és csak
egy-egy cigarettaszünetnyi fehér villódzásban pillantottuk meg, hogy mi az, ami
elmúlt, és mintegy sejtettük az elkövetkezők keserű szájízét, mindig úgy
tekintettünk kiselejtezett önmagunkra, mint az a művészi fintort vágó színésznő,
mikor a vaku belevillan a tükörbe, és a sminkszoba apró tárgyai, megannyi
színes foltja egyetlen masszává ömlik, és megviselt arcán szétkeni a bukott
előadások és a vastaps ragacsos porát, mert tudni lehet, hogy ez a megfakult
elegancia, ezek a tompa, ködös színek csak a rossz minőségű fotópapír és a
kelletlen pillanatban exponált kép miatt ilyen művésziek, és mégis, két sötét
pillanat között a felvillanó vaku torz, szemráncoló fényében úgy áll a
színésznő, mintha szűkülni induló, elkésett pupillájából kipattant világot
találna maga körül, de sem megmoccanni, sem megszólalni nincs ideje, és később
csak egy rossz minőségű fényképről nézi tátott szájú önmagát, amint felhúzott
szempillájára valami drága festéket próbál felvinni, de hirtelen kialszik az
erős fény, ez már a fotó hátlapja, netalán egy következő, több kockányira levő
pillanat, és az apró ecsetet tartó keze reszketni kezd, szemhéját leszorítja,
erősen, mint akinek hirtelen eszébe jutott a migrénje, ajkába harap, pár
szobával arrább becsapódik egy ajtó, a tükör előtti polcon a sok dobozka zörgő
táncba kezd a levegőben maradt kéz ernyedt mozdulatú vonalat húz a tükörre,
amint estében kapaszkodni próbál, de egy apró golyó süvítése irtózatos messze
dobja a tükröt, a falat, a fehér csempeburkolat lassan sötétülő örvénylésbe
kezd, a padlón felduzzadó vércsepp iramlik, de a rácsos lefolyó peremén az
alvadás éjszakája megtorpantja
2. Indulás
az a rozzant csűr örökre úgy marad meg emlékezetedben, mintha a hajnali
szedelőzködés után végleg megszűnt volna létezni, mert a seszínű hajnal
teljesen magába fogad, és mögötted nem marad más, mint a pozdorjává tört széna,
a leszakadt gerendák és a darabokra hullott szekér maradványainak kusza
egyvelege, amit rendetlen halmazzá tagol egy-egy álmában mocorgó tömött
hálózsák, a kába izomlázas álom még tömören feszül a lecsüngő, piszkos
pókhálókon, és recsegő izületeid nem bírnak a ködből átgomolygó csenddel
jót már nem ígér ez az indulás, a tapinthatóvá fehórült köd, a csendesen,
mintha fölfelé szitáló eső nem takar el semmit, a hosszú erdők között fehérlő,
mészköves út, a felhőben olvadozó csöpögő fák olyan biztosan várnak, mint egy
régen megérkezett vendéget, aki pillanatok múlva felébred, és ettől a
feledésben maradó, régi barátság megint belép a nyitott erkélyről, az alig
bútorozott szoba enyhén lejteni kezd, mint hajó a viharban, a fal mellé guruló
sok apróságból pedig elég egyetlen darabot felemelni, mert mindenről ugyanaz
jut eszedbe
az első, talpad alatt megcsikorduló kavics, máskori, sokat dúdolt hangfoszlányokat
vegyít a hűvös csöpögésbe, egy imbolygó tócsából ismeretlen vagy csak
elfelejtett arcod bámul rád, mintha a leheletnyi üledékből válna ki, mint
amikor a megbillent szoba padlóján szembecsillan egy pillantás, a fal tövében
gubbasztó apróságok közül egyet megragadsz, de felemelni már nem tudod, mert
láthatatlan, mérges gyökérrel fonódott a többihez, de az az arctöredékben
moccanó pillantás valahogy ott ég rajtad, mint mikor a csűrben hagyod a
többieket, de valahonnan, a korhadó, sötétbarna deszkák mögül néz vagy nézhetne
valaki, akár fáradt, csukott szemmel is, mert érzed, hogy ez neked szól,
akárhova mész is, végig ott lebeg mögötted, mint egy sóhajodat lesimító kéz,
amit az út fehérre ázott kövei zárnak magukba, míg visszajössz, mert valahova
egyszer vissza fogsz jönni, s ha nem ismered is fel a helyet, az útba zárt
simogató kéz összerándul lépteid csikorgására, a tócsa megbarnul, rád bámuló,
elfelejtett arcod elfordul, oldalról látod, hogy valamit kémlel a fátyolos
tájban, a csűr romjai feltöltik a szobát, a dőlésre a szúette szekérkerék aprót
moccan, de nem történik semmi, innen már elmentél
3. Névjegykártya
az utolsó történetbe még bele se fogtam, és mar nincs kinek elmesélnem magam,
mert ez a történet a magányról szól, amit nem lehet elmesélni, a hallgatás
széléről visszafordulnak a szavak, úgy megyek tovább, hogy önismétlésbe hulló
ritmusuk üres cuppogása kísér, sárba merült lábnyomaim, mint megannyi
könyörgés, amit a lezúduló eső patakká mos, így viszi átminősült
életmaradékaimat valahova, ahol a hallgatás üvegfalán innen, avas történetet
mesélek valakinek, aki máshol, máskor értette meg ugyanazt, amibe én
belebuktam, ami után már csak a hallgatás, a becsukott ajtó bólintása és egy
üres szoba megőrzött álma, hogy: én még mindig...