Jánosházy György
Szerelmeim
1
Nefertiti
(Berlin, Állami Múzeumok)
Örök Szépség, testetlen, ronthatatlan,
Izisz formázta lényed hadd csodálom
e gyöngéd homlokon, törékeny állon,
nemes szemöldben, ibisz-ívü nyakban,
hogy részesüljek tőled mondhatatlan
gyönyörben, mit nem nyújthat csak az álom,
hogy törjek érted át időn, halálon,
ki élőktől oly sokszor megcsalattam.
Arany szárnyú lélek kapuja ajkad:
négy ezredév meg sem látszik terajtad,
nem árt neked már égzengés, se kórság.
Halott királyné, holtomig imádlak,
az éjszakában is örökre látlak:
magamban hordom istennői orcád.
2
A „párizsi nő”
(Kréta, knósszoszi rompalota)
Magamban hordom istennői orcád,
melyből a déli tenger Napja lángol:
élő emlék egy elveszett világból,
hol nem talált otthont morcos komolyság,
 
csak tánc és jókedv, tündöklőbb a Napnál,
csak lakomák és nászdal, bika-ünnep...
Aranykorok, hajh, gyorsan tovatűnnek
de néma hírmondónak itt maradtál,
kihűlt romok közt nem váltál rideggé:
bohém hajfürtöd egy pajzán grizetté,
a gyöngykagylók szemedhez mérve morzsák.
Öled, duzzadt szád szerelemre érett,
halottaidban is te vagy az Élet:
több, mint oroszlános trón, kincses ország.
3
Meloszi Aphrodité
(Milói Venus)
(Párizs, Louvre)
Több, mint oroszlános trón, kincses ország:
kar nélkül is tökéletes e márvány.
Kis mellei feszes hajnali rózsák,
mik félve nyílnak, friss harmatra várván,
csípője attikai kancsót formáz,
hulló leplében lányosan szemérmes,
istenkéztől nyert szép és szűzi formát,
szerelme tiszta láng, nem léha, vérmes;
szeplőtlen tengerhab vetette földre,
hogy hitvány vágyak nyűgéből kitörve,
éljünk emberként, bölcsen, boldogabban.
Dicsérete elakadoz a számon:
az eszmény ő, Olümposz adta kánon,
több, mint amit elmondhatok szavakban.
 
4
Stabiaei virágszedő lány
(Nápoly, Nemzeti Múzeum)
Több, mint amit elmondhatok szavakban:
úgy lépsz puhán az egymásba vesző
halványzöld ég és halványzöld mező
híg közegében, boldog-öntudatlan,
mint légies, gazellalábu Hóra,
s amerre jársz, a vadvirág kezed
alá simul esdeklőn, hogy leszedd,
magad vagy tán a virágarcu Flóra,
rétek és kertek kósza, ifjú lelke,
ki lávasírból százszor is kikelne,
mert örök törvény hajtja menni, menni...
Mesés nemtőként táncolsz tova lenge
stóládban egy halványzöld végtelenbe:
a valóság csak lábad árnya, semmi.
5
Uta
(Naumburg, Dóm)
A valóság csak lábad árnya, semmi:
konok eréllyel egymagad teremted
világodat, a dolgokat, a rendet,
hogy uralkodhass rajta – vágyad ennyi.
A harcias férj jobbodon: statiszta,
akaratodnak nincs szüksége kardra.
Kőkoronás fejed magasra tartva,
gőggel tekintsz előre – sose vissza.
Beburkolóztál kőredős palástba,
hogy titkodat a bámész nép ne lássa:
bepillantást oda senki se nyerhet.
 
Mert lidérclángok villóznak alatta
és sóvár sejtelmektől elragadva,
tündérlelkedtől koldulok szerelmet.
6
Sienai Madonna (Simone Martini)
(Szentpétervár, Ermitázs)
Tündérlelkedtől koldulok szerelmet,
lágy ölelést, nem evilágit: égit;
a tisztaságnak glóriája ékít,
karoddal hűs, szelíd szférák ölelnek.
Egy álombéli Kozmosz érverése
lüktet szívedben, míg arany mezőnek
dőlvén, mely mint angyal kéz szőtte szőnyeg
simul mögéd, merengsz magadba nézve,
alámerülve tompa fájdalomba,
mert fiad látod folyton a kereszten...
Megszenvedett üdvösség vagy, Madonna,
beléd kapaszkodom, hogy el ne essem,
hozzád futok, mint anyjához a gyermek,
ha rendelt földi éveim letelnek.
7
Jeanne d’Arc
Ha rendelt földi éveim letelnek,
jó lenne ott, hős szívű kis parasztlány,
hol felhő-bodros birkáid legelnek,
és dicsőségben élsz szentek malasztján,
mert francia hazádért ama hangok
szavára zsoldosokkal verekedtél,
hogy elkergesd a bitorló bitangot,
s magad több voltál durva seregeknél,
 
szoknyás bakók közt tudtál férfi lenni,
szilárd lélekkel pusztultál a máglyán...
Kétségeimben te szoktál izenni,
csalárd ellenség közt te vagy a fáklyám;
ha megrekeszt és elnyel majd a dágvány,
boldog békédben vágyom megpihenni.
8
Botticelli Tavasza
(Firenze, Uffizi)
Boldog békédben vágyom megpihenni,
bársonyfényű firenzei tavasz,
kisfiúként kószálni a kamasz
narancsfák közt, játékosan kicsenni
a búvó fényt súlytalanul szökellő
nemtők áttetsző fátylai alól,
kiknek fülébe táncdalt duruzsol
s szemébe gyémántszikrát szór a szellő;
e késő-gótikus lányok körében,
akik fölött antik puttó libeg,
elnyúlni zöld árnyékok hűvösében,
és szívni illatuk, míg sorsom éltet...
Szép reneszánsz tavasz, toszkán liget:
bűn és mocsok tehozzád föl nem érhet!
9
Bűnbánó Magdolna (Tiziano)
(Szentpétervár, Ermitázs)
Bűn és mocsok tehozzád föl nem érhet,
erénycsősz rútság véled nem perelhet:
önmardosástól sajgó seb a lelked,
éles kövektől vérzik gyönge térded,
 
fohász bukdácsol most a húsos ajkon,
és sóhajoktól reszket pézsma-melled...
Komor homályba burkolt szikla mellett
még langyos fénybe öltöztet az alkony,
de jő az est, zsaráttal vár az ágyad:
tüzes hurokba fognak céda vágyak,
míg tested lassan ölelésre ernyed
és mégsem engedsz buja szerelemnek,
öledből már gyönyörök nem teremnek,
a vérben léha láng hiába gerjed.
10
Sor Juana Inez de la Cruz
A vérben léha láng hiába gerjed,
kialszik szíved klastrom-tisztaságán;
rím-köntösben epedező szerelmed
csak képzelgés, mint mesebeli sárkány,
te úgy szeretsz, mint eget a pacsirta,
földet a felleg, illatot a lepke:
könnyét szemed álomképekbe sírta,
árnyalakokba, szép kísértetekbe.
Halvány apáca-arcod sose láttam,
csak ahogy titkon verseid mutatják,
de téged látlak vízcseppben, virágban,
szemed tüzét, a gyöngédet s merészet
és őrzöm minden versed drága lapját:
nem férkőzhet lényedhez gáncs, enyészet.
11
Cupido megoldja Venus övét (Reynolds)
(Szentpétervár, Ermitázs)
Nem férkőzhet lényedhez gáncs, enyészet,
hisz maga vagy a játszi Szerelem,
amint karod mögül kuncogva nézed,
hogy a Kölyök ott piszkál öveden.
 
vetkőztet, és még csak meg sem legyinted,
pedig már kint a melled, dobogó
szívedről félrecsúszott vékony inged
de mindez oly finom, oly rokokó:
e pajkos képű, ingerlő kisasszony,
és heverője alján nyelvet öltve
nyújtózó kígyó a sötét haraszton:
egy mosolyod lesi, egy csókot esd ő
mert dévaj pillantásod megbűvölte,
Szépség, szerelmes ámulatba vesztő.
12
Lilaruhás nő (Szinyei Merse)
(Budapest, Magyar Nemzeti Galéria)
Szépség, szerelmes ámulatba vesztő
hogyan lehetsz ily szenvtelen, hideg?
Öledbe ejtve hűs kezeidet,
feszengve ülsz, szerelmem, mint a kezdő
modell, a lágy tavaszi szürkületben,
a lelked is csakoly lilaruhás:
egy más rét alkonyában, messzi, más
bolygón csatangol, míg itt ülsz meredten,
vörös hajzászlóddal indulni készen,
csak az ecset hatalma tart a képen,
mert szemeidnek idegen a táj,
virágaival már untig beteltek,
s zöldes mélyükben sűrül a homály –
ki értheti titkos, nem-földi lelked?
13
Danaida (Rodin)
Ki értheti titkos, nem-földi lelked,
szép márványlány? Úgy öleled a földet,
ahogy hófelleg fekszi meg a völgyet,
ahogy csak kínra kárhozott ölelhet:
 
férfi karjában nászod nem reméled,
hát érdes rögbe olvad szűzi tested,
szilaj ágyékodat ágyába veszted,
nedveivel keveredik a véred,
szeretőkénél forróbb ölelésben
magába szívja lényedet egészen,
élő szoborrá válik a reves kő,
és szíved fájó ritmusát dobogja –
de üzenetét nincs ki eldadogja
más, mint a költő, szobrász és a festő.
14
Hölgy fekete kalapban (Van Dongen)
(Szentpétervár, Ermitázs)
Más, mint a költő, szobrász és a festő,
láthatja-e az örvénylő ködöt
az óriás szem írisze mögött,
láthatja a halvány, fény-áteresztő
orrcimpát, az érzéki, bágyatag
ajkat s a könnyű, zöld szövetbe rejtett
kislány-vállat borzongató szerelmet,
az árnyékból kirajzó vágyakat?
Elegáns úri dáma, van szalonja,
hol belefúlhat lanyha unalomba –
de lelke láng, szabad és szertelen...
A zöld ruhában, fekete kalapban
téged köszöntlek, ősi rejtelem:
örök Szépség, testetlen, ronthatatlan.
 
15
Óda a Széphez
(Mesterszonett)
Örök Szépség, testetlen, ronthatatlan,
magamban hordom istennői orcád,
több, mint oroszlános trón, kincses ország,
több, mint amit elmondhatok szavakban:
a valóság csak lábad árnya, semmi,
tündérlelkedtől koldulok szerelmet,
ha rendelt földi éveim letelnek,
boldog békédben vágyom megpihenni.
Bűn és mocsok tehozzád föl nem érhet,
a vérben léha láng hiába gerjed,
nem férkőzhet lényedhez gáncs, enyészet.
Szépség, szerelmes ámulatba vesztő:
ki értheti titkos, nem-földi lelked
más, mint a költő, szobrász és a festő?!