A jobb részt választani
Halála után egy évtizeddel Schöpflin Aladár valósággal mentegeti Adyt, amiért – bár nagy volt benne a szenvedély, a magyar problémák iránti „politikai gondolatvilágában roppant ellentmondásokat lehet megállapítani, amelyeket lehetetlen kiegyenlíteni egy politikusnál, de könnyű kiegyenlíteni egy költőnél”... Ejha, sóhajtana az ember, még mielőtt ilyen jól megvédik Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi meg a többiek tisztánlátását és tájékozódóképességét is a sok Mohács és Trianon közepette; itt, úgy látszik, a költőnek nemcsak szabad, egyenesen kötelező – divatosan és finoman szólva – hátrányos helyzetűnek mutatkozni azon az alapon, hogy tévedtem, túloztam, sebaj, hát istenem, kicsit elkeseredtem, csupán ezért robbantgatok, hogy építgessem vele a jobb nemzeti önismeretet... „Mert – folytatja a különben minden tiszteletünket bíró mentegető – ha egyes verseiben mást, sokszor ellenkezőt mond, mint amit más verseiben kinyilatkoztatott, akkor arra kell gondolnunk, hogy az ellentmondó eszmék egy állandó magból sarjadnak, egy szüntelenül izgatott lelkiállapotból. Ez benne a váteszi elem, ami szuggesztív erővel hat, különösen a fiatal lelkekre, akiknek fantáziáját csigázza az állandó erős felindulás lelkiállapotában élő költő tragikus látványa...” Mármost vagy arra kell gondolnunk, hogy 70–80 év előtti eleink, ami a költészet (be)fogadását illeti, a fejlettségnek valami fidzsi-tonga fokán állottak („... akiknek fantáziáját csigázza az állandó erős felindulás lelkiállapotában élő költő tragikus látványa” – mint szemléltető eszköz, egy ilyen tetszés szerint közelebbiekkel, újabbakkal, még élőkkel helyettesíthető bohóc kétségtelenül hatásos ötlet), vagy arra, hogy azóta bármi is esett a bennünket megelőző nemzedékekkel s velünk, de legalább kinyílt a szemünk! Hát igen, ilyen helyeken és pontokon ér össze és semlegesíti, oltja ki egymás dagadó keblén a fáklyát nemzetfilozófiai és humorirodalmunk, lám egy-egy kor legjobbjainak lapjain is. De ne menjünk bele Ady-konkrétumokba, úgyis elnyomhatatlan az érzés: kortársai és túlélői között sokan, s persze néha maga a költő is – az azóta végbement dolgok fényében –, már-már nyafogva ontják a panaszáradatot; abban a fene nagy válságban van idejük és pénzük észre se venni, hogy megannyi pózzal és gátlással küszködnek, a lezser girardi alatt ott a vaskalap, jó bő határaik, fizikai, földrajzi és vájtfülűségi együtthatóik közepette szűknek érzett keménygallérokkal birkóznak, melyek közül aztán számosat sikerült is azóta levetkőzni. A pucérságig... „és tovább...”
A szóban is kifejezhető, eszményben megfogalmazható opciót azóta nem is igen puskázza el senki: manapság már a Márták, a Máriák is többnyire kifejezetten a jó részt választják, jó lóra tesznek, és mégsem mennek vele sokra. Nem csőd ez, csak csapba. Semmi más nem kellene láthatóbba tételéhez, mint egyetlen képernyőre hozni végre össze a show-t, ott a pokol tornácán: a jószándék-deklarációk s az esélyek kánkánját. A szükségletek úgyszólván változatlanul aktuálisak, sőt egyre égetőbbek. Nézzük csak, mi adott (volna) súlyt, ésszerű erélyt egykoron (?) a személyes tehetségnek és szeretetreméltóságnak, ha közérdekből éppen sírni akart a Kárpátok alatt: „Kultúránk sorsát azok irányítsák, akikben magyarság és műveltség a legmagasabb fokon egyesül...” Nosza. De biztosra vehetőleg nem ők fogják. Ezután se. Mert az efféle – a fennálló cseles és piacos tesztek alapján, soha nem róluk derül ki. Róluk rendszerint csak utólag. Miután állandó erős felindulásuk lelkiállapotának látványán kiröhögte magát az osztály – avagy az osztály nélküli társadalom.
*
Vegyük például a kis Gy.-t, a szép hosszú életűt, ki szorgalmas, hasznos és akadémikus is lehetett, nem csupán azokat a hebehurgya ifjoncokat, akik röpke 26 vagy 32 évig élhették át az átélendőket. „A legfeltűnőbb vonásai – írja a Nagy Könyv –, hogy erős, elveihez és eszményeihez minden körülményben ragaszkodó egyéniség, emelkedett erkölcsi felfogás, emberi és művészi vonatkozásokban feltétlen becsületesség, lelki és szellemi kiegyensúlyozottság, puritán életvitel. Esztétikai műveltségéhez s biztos ítélőképességéhez bátorság és hajthatatlanság járul”... S mindez mit hozott a literatúra konyhájára: egész munkássága valami iszonyú vehemenciával való ragaszkodás ahhoz a rövid, de heves, számára is legfontosabb időszakban kialakult világfelfogáshoz, világmegértéshez, normarendszerhez – egy hosszú életen át is ugyanahhoz! Nem járt jobban, nem maradt többel, mint a rövid életűek: neki is egyetlenegy meghatározó erejű valami kellett hozzá, hogy a maga részét aztán szállíthassa. A részt. De hát az egészet, a nagyot, a valóban szétfeszítőt, melytől s melyben úgyis csak dadogni lehet a résztvevőknek-részt vállalóknak, mert egyszer csak eltűnik, nincs tovább az ettől eddig tartó pipacsutora, papucs, akadémiai székfoglalás – ama egészet ki akarja, ki tudja, ki bírja átélni, átfogni, át-ítélni? S aki netán igen, az mit is hagyna reánk; hogy szerinte mit ne csináljunk?!
Igazán nem rejtette véka alá a kis Gy, a nagy B., a közepes R. sem, hogy „megveti az elvtelenséget, a gyorstalpalást, az egyes szerzők hiúságát”, s következetesen kárhoztatták, ostorozták a nemzeti hiúság tömjénezését is. Sőt egyik-másik meg merte bírálni, támadni a tekintély és népszerűség bálványait (ezt is módszeresen: míg Kossuth a kormányzó, trónfosztó; mikor Ferenc Jóska a császár-és-király, abzug Kossuth-oz!)
De itt van R., aki bátran síkraszállt azokért is, akikben a közvélemény lelkiismeretlenségének (értsd: rossz lelkiismeretének) áldozatait látta. Az eredmény az lett, hogy „sűrűn szemére lobbantották egyoldalúságát, merevségét, dogmatizmusát, zsarnoki hajlamait”... Jól van, ám a derűs P. esetében egészen más a keverék, az ő képlete csupa szeretetreméltó mértéktartás, áhítatos kegyelet a múlt, a megkérdőjelezhetetlen nagyság, egyáltalán a tehetség iránt. Na, és akkor mi van! Akkor talán nem veszett el, veszett oda, veszett ki ez vagy amaz? Először is a haza, aztán a dzsentri, a jobbágy, a kispolgár, a nagypolgár, a proletár, a... Ki nem veszett el, s ki nem tűnt Taszítónak itt az elmúlt 444 esztendőben? S még nem beszéltünk a jó- vagy rosszszándékú, az idegesítően pedánskodó vagy sanda szándékú „mítoszrombolásról”. Arról, hogy Szent Imre egyáltalán nem lehetett bakszűz, mert akkor ugyan mit keresett volna egy vérbő vaddisznóvadászaton; hogy Petőfi nem szavalta azt és akkor és ott; hogy Árpád apánk nem is jött be Vereckénél. Csak mégis bent vagyunk valahogy. Azóta is. Nyakig.
Arra se igen tud választ adni, se a tudákosság, se a sznobéria: miért nyersebb, nevetségesebb, faragatlanabb, gorombább, durvább, dúvadabb s egyáltalán érdektelenebb egy magyar Don Quijote, a Besztercét ostromló gróf, mint amennyire valaha is elpongráczistvánodhat egy angolszász „hidalgó” avagy itáliai IV. Henrik, avagy akár egy francofónián hülyére csiszolt Miskin herceg? Még a kisiklott vonataink s a földrengéseink se „úgy” mutatósak; s a szöktetési kísérletek velünk mindig a Héttoronyban s nem a szerájban estek... Nyilván ki-ki maradjon a helyén. Mert elefánt lenne a porcelánkereskedésben egy mediterrán Ulenspiegel vagy egy skandináv Naszreddin Hodzsa is, hat még egy muzulmán Falstaff!?
*
No de akkor most már mi az erény: a „mundiálista” (hm, de szép új ruha a régi királyon!) l’art pour l’art következetesség, vagy a fészek-gondra való fogékonyság; s ilyen alapon mi hiányzik kitartásunkhoz, kitelelésünkhöz mai létértelmezésünkből, jellemkatalógusunkból, erkölcs-elixír-listánkról, hitel-licitációnkról, lelki hadfelszerelésünkből? S egyáltalán hibáztassuk-e tovább magunkat, vagy térjünk át a dicsekvésre; önostorozzunk vagy önelégüljünk, mint ennek ellenére boldogtalan tőszomszédaink? „Cigány-népek vad sihederje”, avagy ez se biztos, mert még a hibáink se a mieink kizárólagosan. Mert életünk-sorsunk rákfenéi, úgy látszik, már a hosszúbékében (ha nem az ógörögök idején – lásd hübrisz) ugyanazok, mint ma, a 45 évből ébredőben-lábadozóban: hogy az éppen soron lévő, az mindig és csakis törpe nemzedék lehet az aktuális nagy gondokhoz; hogy elvadult protekcióhajhászat tölti ki, igazi cél helyett, a mindennapjainkat. Hogy bennünket rendesen bokán se kellett rúgni, s máris vörös jeleket láttunk a Hadak Útján, ettől jött aztán minden káprázat: tizennyolc és tizenkilenc, harmincnyolc és harminckilenc, negyvennégy és negyvenkilenc, hogy mint gyakorlott viccmondók társaságában, csak a számokat mondjuk be. Elég az, hogy számunkra folyton jaj-de-elviselhetetlen volt valami a múltban; persze, attól függ, mihez képest.
Mélabúsan mondogatják: XY valahol Világos után, „az elnyomatás korában élte legfogékonyabb éveit”... Ó, boldog elnyomatások, melyekből pár otthon, a kastélyban passzívan ellenálló vagy vendéglői koszton leült évecske árán olyan rugalmasan ki lehetett lábalni, ráncos csizmában, zsinóros mentében, lelkiazértis-kokárdával! Valóságos gyöngykagyló-telep a múltunk, ahol térdig felgyűrt gyöngyhalásznadrágban, fejükön rizsszalma csákóval gondos Caraffák és Haynauk helyezték a megfelelő érzékeny pontocskáinkra a homokszemet, hogy aztán csak úgy omoljon elénk, ámulni és tanulni nem győző utókor elé a tartás és kitartás sok szabályos (lánc)szeme, mellyel a balsorsot burkolta be, rendületlenül, szépen fejlett ezeréves önvédelmi ösztönünk. És van még képe valakinek panaszkodni kifogásokat emelni?
Holott a vak is láthatja: hát nem igazolhatók-e a szakadatlan szükség helyzettel azok az indulatok, amelyeknek forrása, hogy „a magyarság (a lengyelség, szlovákság, románság, zsidóság, szerbség, szászság) sohasem érezhette magát állandó életbiztonságban?” És nemde jellegzetesen és kizárólagosan magyar (román, lengyel, japán, indonéz) kísértet, mely „más népeket nem gyötör, más népeknél sehol sincs meg”, a nemzeti megsemmisülés „minduntalan felrémlő gondolata”? – És amíg ezt el lehet hinni, hitetni – meg szabad-e állni könny (és némi nemzeti alkohol, pálinka, rakija, cujka, vodka, whisky, szaké) nélkül, hogy az éj homálya bizony nemcsak Nápoly és Nepál, Meggidó és Szidi-bel-Abbesz, Vável és Vavilon, Krakkó és Helsingör, Eszék és Oszaka csipkés romjaira, de még Kraszna Horka büszke várára is ráborul, bár a Cambridge-i, vatikáni, hradzsini, de még a budavári Széchényi Könyvtárban is aztán még sokáig éberen és vidáman égnek az olvasólámpák, nemcsak a nótabeli pásztortüzek és zavargómáglyák ott messze, messze a kaliforniai Neo-Neanderthalban és a balkáni Basuto-Bunkóváron.
Itt valami gyönyörű szép program álldogál, várdogál, mint a piripócson pirosan felejtett jelzőlámpánál a Trans Európa Express – és képtelen megvalósulni: babból lepkévé válni, hogy mozdonynál súlyosabb dolgokat hóna alá kapva, felszállhasson – mert maga a játékszabályokat termő történelmi idő nem tartja be a játékszabályokat. Sőt, szinte túl látványosan veszi semmibe őket, semhogy ki lehetne térni kihívásai elől. Miközben egyetlen esély, ha az emberben nagy a szenvedély, többek közt a magyar problémák iránti, miközben „politikai gondolatvilágában bizonyára roppant ellentmondásokat lehet megállapítni, amelyeket lehetetlen kiegyenlíteni egy politikusnál, de könnyű kiegyenlíteni a költőnél”...
LÁSZLÓFFY ALADÁR