Jánk Károly
Az ítélet
A hátország felől mindig siváran fúj a szél. A
feltöredezett tájon makacs léptekkel törtetnek
át a felhők. Egy férfi jár erre, valamit keres,
talán a gyerekkorát. De a keresés pillanatában
rájön, hogy végleg elfeledte a diólevelek szí-
nét, az ízek labirintusát, ahol annyit bolyongott
egykor. Eszébe jut, hogy utazásai során sok ezer
arccal találkozott, mind megannyi rovátka, lakat-
lan izzású heg az életfa mindkét oldalán. Sza-
vaiból akkor még nem rakott gúlát, hogy bevallja,
a fénytörés száz esztendejében valójában semmi
sem történt. Délre dél, napra nap így telt. A
nagy, száradó ég alatt most még egyszer számba
vesz mindent; az elmosódó tereket, a föld kékülő
ütőerét tapintó kezet, majd sorban a vízrebocsá-
tott, megáradt mozdulatokat, melyeknek mindegyi-
ke önnön párálló pillanatába zárva – immár ép
egész. Aztán a tó tükörsima felületén meglát-
ja a lehulló arcot is, az arcot, melynek feledés-
re ítélt távoli tájain hangtalan felfut egy
zöld forradás. Reméli, ezzel végleg elejtette
titkát, önmaga ítéletét, egy időből kirekesztett
óriás számlapon.
(Amikor tőrt emel az alkony...)
Amikor tőrt emel az alkony,
hogy leszúrja vele a város fényeit,
a jósgömb belsejébe bújok,
és kihallgatom a mágus lépteit,
ahogy sötét, suhogó palástban
vonul a paloták öblös termein,
az áldozati szertartásba fognak
a természeti népek ezrei.
 
A füst az égnek lendül
a város főtere fölött,
tüzek cikáznak, máglyák,
és mágikus, mágikus körök.
Már ajándékokat hoznak,
már mindenütt ők vannak jelen,
már szembogaramba gyűlnek
és forognak, táncolnak velem.
Már nincsen hova bújnom. A dobok
ütemére felszikkadt a sötét.
Most felém közelednek sorra,
kézzel érintve házam küszöbét.
Az árnyak természetéről
Mikor besötétedik, a fal felé fordulnak és
csak ritkán üzennek fel az alvilágból. Bár
ez a kapcsolatuk bizonytalan. Ösztönösen
összeolvad bennük a rend fogalma valami fé-
lelemmel. Tér és idő viszonylatában ha fel-
szikráztatnánk őket, ellobbannának, mielőtt
bárki megmelegedhetne a közelükben. Emiatt
esténként rendszerint vattával tömjük be a
fülünk, hogy ritkábban ismerjük fel begör-
bült tereiket.
Valaki meztelen talppal járt közöttük. Most,
hogy megtért, szavai úgy hullnak elénk, mint
száraz, egymáshoz koccanó jégdarabok egy ü-
res pohárból, amelyen senki sem hagyta ott
az ujjlenyomatát.
A megkövült Buddha
Már 2 500 éve, hogy csak várok.
Rosszul öltözött, hétköznapi holttestemet
a kövekkel hordták szét a gátról.
Így épült fel egy szürke város.
Körben a falak. Még most is
naponta megszólítanak.
A föld felett, a föld alatt,
mint egy megkövült akarat – fekszem.
Így lettem más és ugyanaz,
és lett ír a föld, és lett ír a nap.
És elmegyek.
Már nem érdekel a lent és fent.
Nem akarom tudni, ki arat,
ha arcom várossá emelt romjain
majd újból ekével szántanak.
A jósnő álma
Valaki hozzám bújdosott.
Azt hiszem, ő a Sátán.
Néha, éjszaka a csendje ébreszt,
valamit tart a kezében,
úgy látom, kard és mérleg.
Öreg vagyok. Tudom, hogy rám vár.
Sok éve már, hogy
szavaimból tornácot raktam,
amelyen átléphet a vendég,
és elejtheti titkát, ha
nem zavarják a padló fölött
a poros keleti minták.
A tükör túlsó oldalán
fogadom sorra őket
(szavakra leső semleges népség)
hét szál gyertya ég, átszínezem az éjszakát,
egy fekete könyvben lapozok –
szeretnek játszani a Bűnnel a gyávák;
kockát vetek, hogy lássák, s már
nem érti senki, csak Ő,
az Isten nevére néma
száműzött.