Fábián Sándor
Formáltatódás
Lent angyalok, lent ördögök
(üllő és kalapács között),
lecsapnak surmó pörölyök,
s a békés felszín
kelletlenül, de visszalök
(üllő és kalapács között)...
Pöröly-morál a lecsapás,
az üllő-felszín nem hibás.
Rímek magamra
Fábián.
Mert távolról sem titán,
az első rím: rímhiány.
Fábián.
Kendőzgetni száz hibám
nem használ a száz sirám.
Fábián.
Még lehetne szállni tán,
levetkőzni szesz-igám.
Fábián.
Önmagát fojtó lián.
És még nincs túl a vitán:
silány, nem silány?
 
Isteni önkritika
Mert ha valami földet robbant,
Isten ereje lesz, a roppant.
A világvég oka
a Mester művén egyre jobban
felfeslő ezernyi hiba.
Nem bosszú. Isteni önkritika.
Ki fog fel?
Tény, hogy már nem hiszek magamban.
Hisz rég túl vagyok a hiten.
Nem hat reám ima vagy tam-tam.
Magamat útra készítem,
kikészítem...
A legszebb gondolat is semmi.
Mit számit, hogy transz-tipikus?
Nem szednek meg, de kell teremni.
A ráció rég nem stílus,
rég nem stílus.
Nyilván, hogy nem hiszek magamban.
Ki fog fel? Te? Te? Te? Smafu.
Lézengek s por leszek leszartan,
ám erről így szólni tabu,
szólni tabu.
Játszani viszont kell. Szavamban
hiszek, ha tudom: játék írás.
Kis nincs lesz majd az összes Nagy Van,
de marad e vers: rímes sírás,
játék bírás.