SZEMLE
SZEMLE
A történész Bözödi György
Elhangzott 1993. március 7 én Bözödön, Bözödi György emléktáblájának
felavatásakor.
Megbocsájtják talán íróink, költőink, a neves literátorok, ha ez alkalommal,
midőn Bözödi Jakab György előtt 80. születésnapján tisztelgünk, merészelem
leírni: lett légyen számos költemény, elbeszélés, regény szerzője, az erdélyi
írói rend megbecsült, tisztelt tagja, Bözödi György mégis elsősorban
történetíró volt. Személyében olyan történetírót tisztelhetünk, aki a históriát
mint embertudományt művelte, és Isten adta tehetségét, szépírói talentumát
állította a művészi történetírás, Klió szolgálatába.
Bözödi György a magyar historiográfia azon vonalába tartozott, melynek
képviselői – a humanista Szamosközi Istvántól kezdve – veretes, szépen
fogalmazott, világosan megformált tudós munkáikkal vallották, hogy a
történetírást a szigorú szakszerűség, a tények tisztelete mellett az
olvashatóságnak is kell jellemeznie. Bözödi György olyan szépíró történész,
illetve történész szépíró, aki – miként azt Benkő Samu 1969-ben írt
tanulmányában találóan megfogalmazta – „írói anyagának történelmi ellenőrzését
vállalja, történelmi mondandóját pedig írói eszközöket igénybe véve önti
tormába. A tanúságul hívott forrásúkat az intuíció jogával kezeli, s a szavak
és mondatok szépprózában kipróbált energiáival forrósítja a történettudomány
hagyományos fogalomkészletét”.
Most, amikor az emlékezés, az emlékeztetés szándókával kísérelem meg fölidézni
a történész Bözödi György tudományos munkásságát, Szabó T. Attila szavai jutnak
eszembe, melyek 1980-ban, egy aradi író-olvasó találkozót követő reggelen, egy
Maros-parti séta közben hangzottak el. Arról beszélt, hogy boldog az a
tudományos pályán induló kezdő kutató, aki már pályafutásának az elején megleli
azt a feladatkört, kitűzi maga elé azt a tudományos célt, amelyen-amelyért
azután egy életen át lehet munkálkodni, amelyre érdemes egy értelmiségi élet
alkotó erőit, energiáit reá áldozni. Bözödi György ugyanis a Szabó T. Attila
emlegette, úgymond boldog tudósok közé tartozott. És minden bizonnyal számos
„galibája” közepette, talán éppen a korán meglelt tudományos cél segítette őt
derűsen, az értelmes munka örömével, az életben megnyugodva tovább munkálkodni.
Mint ahogyan nem volt véletlen az sem, hogy élete nehéz megpróbáltatásai után
mindig a levéltárak, a könyvtárak csendjében lelt megnyugvást.
Boldog történésznek, tudósnak tarthatta magát, hiszen alig volt 25 esztendős,
amikor – 1938-ban – fő műve, a Székely bánja megjelent. Hatalmas
történelmi adatanyag birtokában faggatta a székelység múltját, és vette
leltárba – huszadik századi Orbán Balázsként bebarangolva szűkebb pátriáját – a
székely nép két világháború közötti, a kisebbségi létből és önnön hibáiból
fakadó gondjait. A Székely bánjával Bözödi György fiatalon
oly igazgyöngyöt alkotott, amelyet sem mint történész, sem mint szociográfus
meghaladni később sem tudott. Talán nyomasztotta is ez a gondolat, és emiatt
nem került ki tolla alól ehhez mérhető nagy összefoglaló munka, melynek
lehetősége jegyzetei, a cédulák többezres tömegében ma is ott rejlik. Egész
életében készült arra, hogy a székely társadalom múltját megírja, szülőfaluja,
Bözöd történetét a falubeliek, az olvasók kezébe adja. E munkaterv ott
található már 1944-ben megfogalmazott történészi „ars poetica”-jában. A
székely társadalom 1848-ban című, a Hitel hasábjain megjelent
tanulmányában írta, hogy a székelységet illetően „történetírásunk elakadt azon
a ponton, ahol a modern történetírás kezdődik. Romantikus mellveregetés, szemet
hunyás a tényleges állapotok előtt, és olyan kiváltságlevelek emlegetése,
melyeknek érvényét már rég szétfosztotta a valóságos élet, meg a konzervatív
szemlélet egész sereg kelléke torlódott össze gátként a székely társadalom
múltját vizsgáló előtt. Pedig amíg ez a gát szét nem omlik, lehetetlen a mai
társadalom valóságához eljutnia annak, aki valóban el akar jutni.” Mint minden
hivatását tisztelő és a tudományos megismerési kellő alázattal szolgáló
historikus, úgy Bözödi is korán számot vetett azzal, hogy népe múltjának
szolgálatában nem építhet legendákra, a múltat rajongásig szerető és
megszépítő, eltorzító romantikus képzelgésekre, a közösség szelektív
emlékezetére, hanem a közösség érdeke, önnön történetírói becsülete megkívánja
a székelységre vonatkozó hiteles, szavahihető, első kézből származó forrásanyag
feltárását és egybegyűjtését Amikor ezt a kutató-gyűjtőmunkát elkezdte, az
erdélyi magyar nép történetének legnehezebb, mert a legkevésbé ismert és a
forrásviszonyok természetéből, a körülmények mostohaságából adódóan
legnehezebben megismerhető területét választotta. Negyven esztendei gyűjtögetés
eredményeként a Székely Oklevéltár köteteiben még a múlt század
folyamán közzétett közel 1900 oklevél és oklevélkivonat négy-ötszörösét
gyűjtötte egybe, és őrizte dobozaiban. Olyan munkaterv volt ez, melyre a tőlünk
távolabbi és boldogabb országok szakemberei, jobb munkakörülmények, a technika
kínálta új lehetőségek birtokában is csak intézmények, munkaközösségek
keretében vállalkoznának, ha vállalkoznának egyáltalán. Bözödi egymaga,
munkatársak nélkül lett – miként sokan mások írástudó tudós elődei és kortársai
közül – egyszemélyes intézménnyé. Nagy terve, a székely történelem corpusának
megszerkesztése torzóban, befejezetlen maradt, és egy időre még az is marad. A
magányos, társtalanul munkálkodó tudós nem tudta átadni munkáját, nem tudta
megismertetni rendszerét, megosztani műhelytitkait szakmabeli társaival. Félő
tehát, hogy az áldozatos munkával egybegyűjtött történelmi adatok kincsestárát
lassan belepi a por és a feledés.
Sokat gyűjtött, és keveset közölt Bözödi György. A Székely bánja mellett
alig egy tucatnyi tanulmány az 1562-es székely felkelés körülményeiről, az
1843–49-es székelyföldi eseményekről, Gábor Áronról, Petőfi Sándorról
bizonyítják, hogy mi mindent s hogyan tudott volna még megírni.
Végül szólni szeretnék a történész Bözödi György dohogásairól,
zsörtölődéseiről. Mert számon tartott, megbírált, kiegészített, kijavított
minden közleményt, forráskiadványt, amely a szívéhez oly közel
álló székely múltat illette. Vesztesége történetírásunknak, hogy a
gyakran csak szóban elhangzott, vagy jobbik esetben az olvasott könyvek,
folyóiratok szélére rótt margináliái, a kisimított cigarettás csomagok üres
hátlapjára ceruzával, az olvashatatlanságig elhalványult, de figyelemreméltó,
megalapozott zsörtölödései, meglátásai csak igen ritkán jutottak el a művek
szerzőihez, a történész társakhoz.
Szomorú, de tény – tehát elmondható –, hogy amikor Bözödi György történetírói
munkásságát felmérjük, a leltárban nagyobb tételt az jelent, ami terv
formájában, kidolgozatlanul maradt hátra, ami nem készülhetett el és nem
készülhet már el úgy, miként ő azt megálmodta Benkő Samu írta a fönnebb már
idézett tanulmányában: „... amikor itt röviden számba vesszük történetírói
munkásságát, nem hallgathatjuk el azt a szembeötlő, már-már aggasztónak
minősíthető hasonlóságot, mely sok-sok elődjére emlékeztet. Az erdélyi magyar
történetírást Bod Pétertől, Benkő Józseftől el egészen Kelemen Lajosig az
jellemzi, hogy mérhetetlenül aránytalan a kiadott és kéziratban maradt munkák
száma.” Ezt a – sajnos – valóban nemzedékről nemzedékre örökített történész
„hagyományt” vitte tovább Bözödi György is. Vigasztalásul talán csak azt
tehetnők hozzá, hogy az elvégzett munka, történelmi tanulmányai a fönt említett
fényes történész nevek közé emelik őt. Ezt olvasva bizonyára cinkos mosollyal
mondaná: – Jó társaságba keveredtem egyszóval!
TONK SÁNDOR