FÓRUM
Márai, a konok kívülálló
„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.”
BABITS MIHÁLY
Márai Sándor írói magatartásának egyik alapvető vonása az ellenállás, a sértődöttség, az elzárkózás, a konok kívülállás. A mottóként idézett Babits-sor Márait is jellemzi. Babits A magyar jellemről írva állapítja meg, hogy a múltat meg kell őrizni, ellen kell állni a „rohanó világ áramlatainak”, hiszen olyan időkben él – 1939-ben –, amikor a létet maga az ellenállás jelzi. Korábban is szerette volna jó gazdaként bekeríteni házát, szigetre menekülni, „holt prófétaként” élni a hegyen, de észrevette, hogy a „sziget nem elég magas”, ártérré vált Magyarország és a világ is. Babits a kor sötétjében így kiált fel: „Fényt és fényt! Már mint a Néró fáklyái, magunk is égnénk,/ csakhogy fény legyen!” (Verses napló) Márai különös írói-emberi egyéniségével, gőgös polgári alkatával lázadva-elzárkózva sohasem nyugodott bele a különböző kényszerű helyzetekbe, a kor által megkövetelt sablonokba. Sohasem akart megalkudni, kompromisszumokat kötni. Mindig hivatkozott a maga szabadelvű, polgári őseire, szellemi örökségére. Kosztolányitól tanulta, hogy az ember egyedüli példány, még a nem kiemelkedő ember is egyéniség, melyet tisztelni kell. Az egyén, a polgár szabadsága, függetlensége nem korlátozható. Természetesen az egyénnel, az egyes emberrel mindig szembeállította a tömeget, a tömegembert. S ebben az időben mind többen hivatkoznak a szigorú erkölcsiséget megkövetelő sztoicizmusra, Marcus Aureliusra. Közismert Kosztolányi Marcus Aureliusról írt verse, Babits az Esős nyár verssoraiban szól a sztoikusokról, Márai pedig, esszében vall Marcus Aureliusról az Ihlet és nemzedék című kötetében. Ez a sztoikus vonás is hozzájárul a jellegzetes Márai-magatartáshoz. Egyik kedvenc szava: a sértődöttség. Márai, az érzékeny polgár sértődötten fogadja a külvilág behatásait, sértődötten zárkózik el a szabadságát érintő támadásoktól. Sértődöttek címmel regényt ír, 1933-ban fogalmazza meg Sértődött vers című költeményét: „Megsértett valami barom/ Mikor? Nem emlékszem/ Szöggel verték át két kezem...” Márai, a megsértett európai polgár büszke szellemi fölényére, műveltségére, magas erkölcsiségére. írói magatartását kezdettől fogva valamiféle arisztokratikusság, távolságtartás jellemezte. Márai nem fogad el semmiféle dogmát, zárt eszmerendszert: határozottan hivatkozik az emberi-írói egyéniség szabadságára, a sérthetetlen egyén méltóságára, az önálló gondolkodás felelősségére. A minőség gondolata hozza közel Babits vagy Németh László igényességéhez.
Milyennek látták kortársai Márai írói magatartását? Komlós Aladár tüntetően magányos írói alkatát emeli ki, Illés Endre Márai kételkedő, menekülő, aprólékos vonásairól ír, Schöpflin Aladár  pedig az intelligencia és a fölény összefonódásáról szól. Karinthy Frigyes Márai arisztokratizmusáról ír, Kassák Lajos pedig írói alkatának Nyugtalanságáról, démonikus örvényléséről. Szabó Lőrinc Márai írói függetlenségét emeli ki, Szentkuthy Miklós az emberi szenvedések bugyrainak íróját elemzi. Pomogáts Béla a megsértett hűség íróját látja Maráiban, Rónay László az ulyssesi, jézusi és fausti életformát értékelő ellenzéki magatartású írót vizsgálja munkájában. Borbándi Gyula a távolságtartását emelte ki, Czigány Lóránt hűvösen előkelő, intellektuálisan finnyás magatartására utalt. Folytathatnánk még a sort, kik hogyan ítélték meg Márai írói magatartását De talán jelen vizsgálódásunk szempontjából ez a néhány vázlatos utalás is meggyőzhet minket arról, hogy Márai konok következetessége, tántoríthatatlan írói magatartása életművének egyik középponti kérdése, mely végigvonul egész munkásságán.
Márai versekkel kezdte írói pályáját: egyszer a menekülő, máskor a tanú szerepében szólalt meg. Az írói magatartás problémáját a Senecát idéző vers veti fel, s az Ujjgyakorlatban vall a világ csapda-jellegéről. S megjegyzi: „Nincsen menekülés.” Az 1950-ben Posillipóban írt leghíresebb verse, a Halotti beszéd újra megfogalmazza az emigráns sors kilátástalanságát, a magyar nyelvbe fogódzás szükségességét („Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat..”). Sokkal többet árul el sértődöttségéről, írói különállásáról költői prózában, az Ég és föld, A négy évszak című köteteiben. Az írói munkába menekül. Ez az igazi vállalkozás. „Írok, mert élek” – állapítja meg. Hiszen ez az írás az élet végzetes pillanataiban való válaszadás. Magasra teszi a mércét: a Szellemben hisz, a szó és a mondat erejében bízik. Így több a többinél. „Magyar író vagy, egy nemzet dolgát képviseled a világban akkor is, ha a nemzet nem akar tudni erről” – fogalmazza meg önmagának. S mindig tiltakozni kell az igazi írónak. A négy évszak prózakölteményeiben határozottan állapítja meg: „Elhallgatni, félreállni: nem egyezni bele.” Később: „Hallgatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.” A szépíró Máraira annyira jellemző többszörösen összetett mondat ebben az esetben megváltozik, leegyszerűsödik. A félreérthetetlen megfogalmazás miatt a mondat lerövidül, pár szóvá zsugorodik. Csak a legfontosabbról akar írni. Másutt Márai ebben a kötetében az írói szerepen tűnődik, a festéken, a vendéghajon, a szöveg különböző elmondásán, az egyéniség és jellem megtartásán. A harmadik helyen fogadalmat tesz, hű szeretne maradni az értelemhez, az igazsághoz, Shakespeare-hez és Goethéhez és másokhoz. Fogadalmát ámennel zárja. A témát az írás hangneme és lezárása különösen emelkedetté teszi. Később is visszatér az ellenállás gondolatához. A Feladat című kis írásában a fiatal zsenit tanítja: ne adja áldását a világhoz. Ellenállásra van szükség: „ez az ellenállás lehet termékeny és nemes”. A szorgalmas ember tud írni, de ellenállni csak a keveseknek adatott meg, A Különbségek című írásában kétszer is ír sértettségéről, és kétszer határolja el magát az igénytelenségtől. Többször vall arról, hogy az író maradjon pártatlan. Álljon egyedül, maradjon meg az írásnál, őrizze meg eszményeit. írjon. Mindennap írjon. A halálig írjon. „Úgy halni meg, két állítmány között” – jegyzi meg az Írni című prózaversében. A Politika című írásában így vall az írói magatartásról: „Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja az igazat az életről, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat lustaságaival szemben igényérzetre neveli az embereket. Flaubert a maga módján folytatta a francia forradalmat, mikor megírta a Bovarynét. Mindenesetre hatékonyabban folytatta, mintha elesik valamilyen alkalmi barrikádon.” Az Ég és föld, A négy évszak prózakölteményeihez állnak közel a Füves könyv gondolati írásai, lírai jegyzetei, melyeket Senecának, Epiktétosznak, Marcus Aureliusnak és Montaigne-nek ajánlott. A Füves könyvben is sok mindent elárul írói magatartásáról: „... élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.” Márai elgondolkodik az emberi viselkedésen, minden cselekedetünk felelősségén, a magányon, a szakmai önérzeten stb. Újra vall az írói munka jellegzetességeiről, politikamentességéről. Márai a kötet 33. szakaszában vall az ember szabadságáról. Ha valaki a hatalmasokkal áll szemben, akik elvehetik az ő életét is: ne tántoruljon, hisz a lelke felett senkinek sincs hatalma. „Csak arra gondolj, hogy szabad vagy, amíg igazságos vagy, s a nagy úr tehetetlen igazságod ellen.” Az író sztoikus bölcsességgel vigasztalja magát, ne féljen senkitől és semmitől, még a haláltól sem. Szívesen hivatkozik a könyvekre, az igazi könyvekre, hiszen csak így felelhet mindig a világ hívására. Ezen készenlét kapcsán Senecára utal. Többször felmerül a Füves könyvben  az igényesség, mely az egyént a tömegtől elválasztja. A 107. írásban a remekművekről vall. Úgy kell élni, hogy mindennap olvasson pár sort Senecától, Tolsztojtól, Rilkétől. Mindennap hallgasson zenét, például Bachot, Beethovent, Mozartot. És mindennap nézegetni kellene egy Dürer- vagy Michelangelo-rajzot. Mert így válik teljessé minden nap: „élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az Ember”.
Márai regényhősei is kifejezik sokszor közvetve vagy közvetlenül írójuk különállását, írói arculatát. Bébi, vagy az első szerelem című regényének fiatal tanár főszereplője magányos, különálló. Az íróval rokon az a magatartása, hogy „nem tört be”. Megítélésében is érvényesül az igényesség, hisz ő mindent üresnek tart. Eléggé eltávolodik mindenkitől. Mint Balzac hajdani hősei, ő is illúzióit veszti. A zendülők című korai regényének hősei közel állnak Cocteau „vásott kölykeihez”, Kosztolányi regényhőseihez. Érdekesen felmerül itt is Márai irodalomfelfogása, a jó író nem politizálhat. Az Idegen emberek regénycímében ki kell emelnünk az „idegen” jelzőt, hisz a sértődöttséghez hasonló jellegzetes Márai-féle magatartást fejez ki. A fiatalember nyugati útja, európai tapasztalatai, érzékenysége, a „modern Odüsszeusz”-alkata visszatér más műfajú alkotásaiban is. Igényessége, európai álmai itt is megjelennek. A Csutora látszólag „kutyaregény”, de valójában az emberi kapcsolatokról árul el sok mindent, az író által nagyrabecsült „szabadság” középponti fontosságúvá válik. A sziget című regényének főhőse, Askenazi az adriai környezetben emelkedik ki hétköznapi világából. A Freud és Bergson hatását követő regényben mind határozottabban érvényesül a „különállás”, a többitől való elkülönülés problémája. Márai Egy polgár vallomásai című munkája – a korabeli szociográfiák valóságfeltáró, felfedező szerepéhez hasonlóan, a magyar irodalom történetében csaknem korszakos jelentőséggel bírt. A kassai polgárcsaládból származó író valóban „felfedezte” a magyar polgárság értékeit és útkeresését saját sorsát ábrázolva. A főhős-Márai a maga egyéniségét keresi, a saját függetlenségéért küzd, önmagának magányosságát rajzolja meg. A család szerepét érzékelteti („... szemérmesen, áhítatosan összetartott. Valamilyen öntudatlan veszélyérzet, történelmi óvatosság tartotta együtt...”), az utazás egyéniségformáló hatását vizsgálja A maga különállásáról így vall: „Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen ember, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám... lelki magatartásomban polgár vagyok.” A Napnyugati őrjárat című útirajzában az idő-pánik foglalkoztatja,” aggódva veszi észre a „tömeg” szerepének megnövekedését. A regény műfajának formálásában Thomas Mann és Roger Martin du Gard hatása érvényesül legjobban Márai műveiben. A polgár veszélyeztetettsége a Féltékenyek című regényében is felmerül. A Vendégjáték Bolzanoban című regényében a velencei ólomkamrákból megszökött Casanova kalandját ábrázolja az észak-olaszországi városban. A regényben az inkvizíció rabságával szemben az igazi szabadság kultuszát, a kiemelkedő egyéniség varázsos hatását ábrázolja. Casanova sikeres szökése érzékelteti, hogy „egy ember erősebb, mint az önkény”. A zenei, csaknem mozarti könnyűségű regényben a felületi szerelmi történeten túllép, a felfokozott egyéniség kultuszát vehetjük észre. Hisz Casanova egyszerre több szerepben jelenik meg: hős, doktor, lovag, színész, író stb. egyszemélyben. Márai lép elénk az író magatartásáról vallva: az írás az igazi hatalom, az menti meg. Voltaire-re hivatkozik ezek a boldog-boldogtalan írók meg akarják változtatni a világot. A Szindbád hazamegy című, Krúdyt idéző regényében sokat vall az író és úriember kívülállásáról, a politikától való távolállásról, a magányos és reménytelen írósorsról. A világ idegenné változott, az író száműzetésben, Tomiban él. „Mindössze arról volt szó, hogy úrnak ós írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi urakra, sem igazi írókra, mert a kettő, Szindbád szerint, egy és ugyanaz.” Kassai őrjárat címmel különösen személyes hangú útirajzot ír. Szülővárosába látogatva a maga írói voltára gondol, többször hivatkozik az ellenállásra („Aztán még egy varázsszó ellenállás.”), sértődöttségére („Mindig tragikusok a sértődött nemzedékek...”), európaiságára, szerepvállalására. A világháborús hírek közben az írói felelősségről vall: „Nem szabad beleegyezni. Nem szabad engedni, mikor a politika, az üzlet... ” Mindig az író a mérték, mindig Európában kell gondolkodni. Mágia címmel novelláskötetet jelentet meg. A címadó elbeszélésben az írásról vall, a varázslat, a mágia erejéről. Jelképes történetet mond el egy öregúr óriási könyvszekrényéről, a könyvek szerepéről, az „elkallódott” kis aranybetűs könyvről. A gyertyák csonkig égnek című regénye két barát párbeszédére épül, Konrád és a tábornok párhuzamos monológjaira, az egymásnak szegeződő eszményekre és magatartásformákra. A gyermekkori és a későbbi emlékeket illesztik egymás mellé, az igazságot keresik életük vége felé, a halál közelében. („De a lényeget, az igazságot érdemes és kell is firtatni, mert különben miért éltem?”) A Sirály című regénye és a Verses könyv (1945) valamiféle műfaji korszakhatár Márai életművében: most már a Napló lesz a középponti mű (és műfaj).
Az író konok kívülállása félreérthető Márai, a polgár, az író előkelő távolságtartása, a politikától való idegenkedése csak részben szellemi törekvés, be nem tartható vágyakozás, másrészt szellemi ellenállás, erkölcsi szembefordulás, valóságos, nyílt politizálás is. Márai szembefordul a nácizmussal. Mint Rónay László tanulmányában olvashatjuk: Márai a Páholyból című cikkében 1933-ban „sötét jelenkorról” ír, megfogalmazza a Sértődött verset, megdöbbenve hallgatja Hitlert Berlinben, figyeli a náci arcokat, a „bunkóval nevelt engedelmesség és puskatussal lelkesített odaadás” tüneteit. A fügefalevél című cikkében ironikusan szól Göbbels „erkölcsnemesítő” törekvéseiről. A magyar jobboldali sajtó ellen fordul, „pesti címre”, Milotay Istvánnak küld levelet. Márai a nácizmus veszélyét úgy érzi és érezteti, mint a liberális polgár elleni támadást. A Vasárnapi krónika című kötetében gyűjtötte az 1936-tól 1943-ig megjelent vasárnapi cikkeit. Előszó helyett búcsút ír, búcsúzik Európától. 1939-ben a gázmaszk, a pártprogram, a vasfüggöny stb. tűnik fel neki: sötétedik Európa fölött. Márai megőrzi írói alapmagatartását: 1937-ben a negyvenéves férfi csalódásával nézi a szélsőbal és a szélsőjobb rohamosztagait, 1938-ban félelemmel hallgatja az ausztriai híreket, a német csapatok átlépik a határt, „Isten óvja Ausztriát!” A Lánchídon megy haza Budára, megáll könyvei előtt: Tolsztoj Háború és békéje félelmesen időszerűvé vált. Az írót körbeveszi a háborús és embertelen kor: nem szabadulhat. Újra meg újra vallani kell, nem tud nem „politizálni”. Mit tehet az író, a művész? Márai a Például Holbein című írásában 1938 áprilisában Holbein vagy Dante példáját idézi: a háborúk és száműzetések sem befolyásolhatják az igazi alkotót. Holbein akkor is festett, Dante pedig írta az Isteni Színjátékot. És Márai is, amikor hallotta Hitler hangját, tudott a német csapatok fenyegetéseiről, ő sem tehetett mást, mint írt, figyelmeztetett, tanú és őr volt egyszerre. A szeretett Babitscsal együtt mondhatta: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”.
Az írói különállás, magatartás jellegzetes vonásait figyelhetjük meg Márai Sándor, Illyés Gyula és Cs. Szabó László azonos élményt feldolgozó írásait összehasonlítva 1946 novemberében mindhárman – Pátzayval, Czóbellel és Szőnyivel – elindultak a romos, háború utáni Budapestről Svájcba. Innen Cs. Szabó, Illyés és Márai „leszökik” Rómába, aztán meg Párizsba utaznak. Ez az utazás tehát mindhármuk közös élménye, így különösen érdekes a megírt vagy meg nem írt élmények összevetése. Illyés többféleképpen írja meg ezt az utat, hosszabban, talán Gide példáját követve, és rövidebben, Renard módjára. Bemutatja a svájci békét, az emigráns hangulatot, Prudhommeaux József Attila-fordításait Majd beszámol itáliai útjukról, római élményeikről a pápai kihallgatástól a Borghese-múzeumig. Később leírja a francia íróbarátokban való csalódását, a béketárgyaláson részvevő magyar küldöttséggel való hazatérésüket. Cs. Szabó László a Hunok Nyugaton című esszéjében más nézőpontból mutatja be az Illyésékkel átélt eseményeket. Felejthetetlen epizódot Idéz: Illyés genfi élményét a reformáció emlékművénél, a vers születésének pillanatait. Aztán Illyésnél élesebben fogalmazza meg a párizsi írók magatartását, a szlovákiai magyarok kitelepítésével kapcsolatban. Drámai jelenetet örökít meg Cs. Szabó: a szovjet övezethatárnál lévő útlevélvizsgálatot. Ha Márai Sándor Naplóját fellapozzuk, még inkább feltűnik a közös élmények elmaradása. Márai is érzékeli a svájci békét, a veszély hiányát. Nyugtalan lelkiállapotáról számol be: mintha „acélfésűvel” borzolták volna össze. Groteszk megjegyzést tesz: körülötte csodás paloták, dómok, műkincsek, hegycsúcsok, s ő meg azt a hírt kapja otthonról, hogy a vidéken hizlalt disznajukat le kellene szúrni. Naplójegyzeteiből kimaradnak az útitársak, a közös élmények. De beszámol egy öreg házaspárról Milánónál, egy vasúti ellenőrről Bologna és Firenze között, Mussolini hivataláról Rómában, Radnóti verséről Párizsban stb. Márai mintha egyedül utazott volna, csak önmagát látja, Illyéséket nem. Pedig ott vannak, pedig együtt kellene lenniük, pedig közös élményüknek kellene lenni a háború utáni Zürich, Róma és Párizs. Ezzel szemben Cs. Szabó Hunok Nyugaton című esszéjében ír Márai szellemességeiről, tréfáiról Genfben. Illyés naplójegyzetében pedig azt olvashatjuk, hogy Márai ül vele szemben. Másutt pedig azt jegyzi meg, hogy Márait elvezette Bocskai szobrához Genfben. Illyés 1974-ben határozottan szembefordul a Márai-naplóval, írói magatartásával: ő is sértetten veszi észre Márai sértettségét. Meglepődve ír arról, hogy Márai főleg írói gondjairól, műhelytitkairól ír, de „civil” személyéről alig, és feleségéről, Loláról csak egy mondatot az egyik naplókötetben. Márai és Illyés eltávolodása, írói magatartásuk határozott különbsége nyomon követhető például a naplókötetek Illyésre vonatkozó csípős megjegyzéseiben is, pl. az Ebéd a kastélyban kapcsán.
Az önvallomásos alkatú Márai a napló műfajában találta meg legmegfelelőbb kifejezési formáját. Az írói ellenállásról vall Dosztojevszkij ürügyén: „Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás.” Másutt naplójában arról szól, hogy Babitsék nemzedéke mindig a közönség ellenére volt kénytelen kifejezni magát. S ezt az írói küzdelmet végzetesnek érezte, amelybe idő előtt bele kell halniuk. A napló egyik részében az írói különállás veszélyességéről szól: úgy akar írni, mint aki kivégzés előtt áll, és az utolsó szó jogán beszélhet. Mit tegyen? Elzárkózhat-e a sodró politikai áramlattól? Hazátlannak érzi magát, a menekülés gondolata foglalkoztatja: el akar menni innen. 1945-től 1957-ig ír naplójában a szabadságigényről vall. S újra felmerül az emigráns sorsa. A Föld, föld című, 1972-ben megjelent emlékezésében ír a háború utáni években felfokozott gyűlölet megszokhatatlan érzéséről. S lassan rá kellett jönni, hogy el kell mennie ebből az országból: „Nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni.” A polgári írói magatartás érzékenységével el kell búcsúznia Magyarországtól, írói világától. Ez az elszakadás kényszerű magányt, félelmet, másfajta kívülállást alakított ki Máraiban. Hisz a hazájából eltávozott író mindent elvesztett. Egyhelyütt, a napló kimaradt részében azt fejtegeti, hogy az író az anyanyelvből vándorol ki, „s ez több, végzetesebb ’haza’ mindennél”. A Föld, föld!... emlékezéseiben a személyiség megőrzéséről vall. Kosztolányihoz hasonlóan ő is kiemeli: az ember egyedüli példány, nem pótolható. Márai elég sokáig él Olaszországban, Posillipóban, és itt írta keserű vallomását a nyelv, az otthon, a munka értelme, az Ifjúság elvesztéséről. Márai egyik legfontosabb írói vallomását naplójának 1958 és 1967 közötti részében olvashatjuk: „Miért ’ír’ egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek, de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen.” Ez az önvallomás tökéletes összefoglalása Márai egyéniségkultuszának, konok kívülállásának
Az emigráció, a hazájától való távolság, a politikai különbség – még inkább eltávolítja Márait Magyarországtól. S környezetétől, a tömegkultúrától, az amerikai világtól. A magányos magyar író határozottan szembefordul a „csajka és terror” rendszerével, a bolsevizmussal, a diktatúrával Természetesen, nem tud – és nem is akar – teljesen elszakadni hazájától. 1954-ben ezt a fájdalmas sort jegyzi be naplójába: „Szegény, szegény, szegény, okos, magányos Magyarország.” S a Márai-napló egyik legmaradandóbb, legtömörebb mondata 1956 október 23-áról szól: „Isten malmai gyorsan őrölnek” Németh G. Béla is eltűnődik ezen a tömör mondaton – (Márai egy mondata ez a szabadságról, mint Illyés verse, Egy mondat a zsarnokságról) –, és ez mondat szembeállítható az emigráció néhány tagjának „retorikai mutatványaival”. Az író hiába próbál elzárkózni, nem tudja kirekeszteni szobájából a kis- és nagyvilág eseményeit. Az egyik naplójegyzet ezt világosan érzékelteti: „Etefántcsonttorony nincs többé. De talán van sündisznó-állás.” Márai élesen bírálja közvetlen környezetét, a nyugati világ tömegeinek műveletlenségét, a tekintély hiányát, siker-központúságát. Csömört érez. Kilátástalan. Elborzad az amerikai házrengetegeken. New Yorkban az emberek kalóz és fogoly magatartását veszi észre. A politikai egyezségek, az erkölcsi szabályok, az adott szó korszakának végét érzi. A mind magányosabb, öreg író egyetlen öröme – az irodalom. A mércét most is magasra teszi Nem alkuszik, szembefordul a környező világgal, és csak az igazi írói értékekbe fogódzik. Régi és modern írótársai kézfogását érzi. Ez ad neki erőt, ez tartja benne a lelket. Az óceán partján – Arany Jánost mentőövnek nevezi Babits versei úgy lobbannak fel számára, mint egy-egy égő olajtorony. Sokszor idézi Krúdyt, így A vörös postakocsit („Ez a halott minden, amit szerettem.”) Nem felejti sohasem Kosztolányit, akit például 1963-ban Madridban a Café Gijonban katalán rokonával együtt idéz fel. Másutt meg Gide, Valéry és Proust „szentháromságáról” ír. Márainak mindenről az irodalom jut eszébe. Egyszer a kaliforniai partoknál a táj fenséges ragyogását, a virágzó mimózafákat örökíti meg naplójában, S az erős szélben, különös hangulatban irodalmi hasonlattal él: „olyan, mint a Shelley-óda kezdősorának pátosza” S befejezésképpen el kell mondanunk azt, hogy Márai, a konok kívülálló a halálban is az egyénit, az átlagostól eltérőt választotta: 1989-ben, nagy fájdalmában, magányában öngyilkosságot követett el. Ahogy leghíresebb versében, az 1950-ben írt Halotti beszédben fogalmazta meg az emigrációban élő költő magányát, reménytelenségét; „Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény/ Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –/ Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted/ A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,/ És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,/ És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, / És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,/ Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?/ Ime, por és hamu vagyunk.”
SZEKÉR ENDRE