Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. július, IV. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
A VADÁSZ
Folytatás előző számunkból.
 
És előttem akkor váratlanul rémlett fel a Dani arca.
.... S most, amikor a lejegyző kissé kábultan eme fragmentumot fogalmazza, egyenesen gépbe – für alle falle! –, újra feltűnik előtte barátja összevert, sérülésekkel teli s immár megmásíthatatlanul így is maradó, halálba áttűnő arca – s váratlanul áll le a makacs és szeszélyes ingamozgás is, az arc kimerevedik és vádlón néz, mint mágnes az üveg alól, az üvegen szétszórt vasreszeléket, egy pontba rántja tétova emlékeit és máris hallja a hangot is:
19. „Én, Dániel!”
– s zavarodottan fog hozzá megörökíteni eme sokat próbált hajóst, akinek az erdélyi tenger adatott meg Kolozsvár–Marosvásárhely–Szentgyörgy Bermuda-háromszögében, ahol már annyian elsüllyedtek. És a szerkezet? – érvelt a lejegyző, társaság híján maga magának – Dani – hangsúlyozta ki: lényegében főalak, rajta van az „oltárképen”, neki akár csak a színésznek, Hugónak, Artúrnak s na még kiknek? külön fejezet jut majd az elfuserált, locsi-fecsi emlékiratban. Mindegy, nyugodott bele azután, ott is lesz majd mit mondani róla (Róluk!) De ha egyszer MOST kell megírni mindezt, szomorú és ostoba, mérhetetlenül szerencsétlen halála után, a halálténybe soha bele nem nyugodva Igen, ahogy mindig jósolta magának, vonaton érte a halál. Vonaton halt meg, pedig mennyire utálta, milyen mérhetetlenül megvetette a vonatokat!...
A lejegyző némán meredt maga elé, és hirtelen rémlett fel előtte barátja imbolygó alakja. Úgy ment mindig, mint a tengerészek, a lovaskatonák vágy a parkettáncosok: kissé imbolyogva s ha betintázott, ami ha nem is gyakran, mint a róla szóló legendákban, de azért elég sokszor előfordult rövid, puskalövésnyi életében – ez az imbolygás szögletesebb lett, olyannyira hogy akár tantorgásnak is nézhette volna az, aki nem ismeri Danit, de mi, a barátai mindig is tudtuk, hogy annyira azért soha nem jutott, hogy tántorogjon. Ő vagy imbolygott, vagy elesett, fejsebbel, s kialudta magát annyira, hogy ébredés után vígan elimbolyoghasson a tett mindenkori színhelyéről.
S azután barátja kissé éneklő (kántáló) hangja is felrémlett előtte. S természetesen meghitt maszogásai.
Igen, amikor utolsó szentgyörgyi lakásának nagyszobájában, fél üveg borral a kezében – nem, akkor nem ó ivott, akkor épp „dolgozott” verseskönyve anyagán, és a bort neki, vendégének hozta, megbecsülvén pláné ritka vendég minőségükben! – mellette kitartó barátait, a teraszajtónak bizonyos rá nem jellemző, hanyag eleganciával támaszkodva mondotta új versét:
a zöld király kártyában szőke férfi
hadd látom én az életben mire ment
forgatta-e szerencse kénye-kedve
ott lenn a mélyben s volt-e odafenn
hallgatta, hallgatta az egymást üldöző, leköröző sorokat, a borról is megfeledkezett, de nem úgy Dani.
a külváros szól fölvergődve versig
– jelentette ki határozottan, azzal előlépett, s a gondosan előkészített pohárba szakértelemmel bort töltött, az asztala mellől felragadva a bodoki ásványvizet is, ún. „hosszúlépést” készített barátjának és vendégének – nekem! –, s közben megállíthatatlanul, „lelőhetetlenül” mondotta tovább a versét:
mert száll a hinta őrökké körbe-körbe
lassan már az sem szólal hittel aki érti
az ablaknál míg merül az alkonyatba
a zöld király kártyában szőke férfi
Igen, némileg meghatódva és meg is döbbenve ivott ő akkor a borból – bár Dani elpirulva kért elnézést, hogy nem tudott „jobbat”, „minőségi asztali bort” vásárolni –, annyit mondott hadarva, hát szóval le kell adni ezt a könyvet, hadnagyom, minél hamarabb le kell adni, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és a türelmetlen kérdésre karját széttárva válaszolt, jó, hát persze hogy jó, hát persze hogy tetszik, rólam is szól, érted na, rólunk is!...
De Dani nem válaszolt, azt figyelte, ő mikor issza ki a poharából a bort, hogy azonnal újra tölthessen, s neki váratlanul jutott eszébe, hogy akkor tíz-tízenegy éve (?) azt akarta mondani a színésznek, hogy lám, Dani is eljött a városából, és mit én el vele? most az itteni milicisták vagy taxisofőrök verik éjjelente, de mégsem mondott semmit, tudta, a színész azt mondaná erre, hogy „egy állat, aki vagy, hát én nem ezekről a mi nyomorúságos erdélyi kisvárosainkról beszélek. Innét kellene elszállni. És minél hamarabb. Amíg még nem késő!”...
– Érted?!? Innen kell elrepülni, máshová! – akkor már ott állott az asztaluknál egy férfi, egy idegen; akkoriban mindig túl sok lézengő állott meg, mintegy „véletlenül” az asztalunknál, boldogok, boldogtalanok, léhűtők, semmittevők, hamiskártyások, a rendező telitalálatát használva párnahajderek, hamiskártyások, kófisok, ismerték őket széles körben. „A nagyság átka” – mondotta ezenközben magyarázatul a színész, mielőtt döntött, úri kedvében leülteti-e őket, vagy mégis elzavarja.
– A nagyság átka – mondotta mélán akkor is, szerényen pislantva a jövevényre, és felállt, közel (egy-két centi híján) kétméteres termete és a diszkoszvetőéhez hasonlító alakja a felröhögők fölé magasodott, hogy legyen már csend is egy pillanatra.
De ez az idegen akkor mégsem jött zavarba. – Igen, persze, el kell szállani – motyogta, és közben nem nézett ránk. A félig tele poharunkat nézte meredt szemmel. Kívánós lehetett, mint a terhes asszonyok. – A füst legyen előttetek a példa, tévelygő testvéreim.
Színészünk a férfira nézett, elkomorodott, s óvatosan pöccintett le valaha jobb napokat is látott, elegáns pepita zakójának a hajtókájáról egy szabad szemmel nem is látható dohány morzsát vagy porszemet.
Hogy mi történt ezután, fogta-e a kocsmai bölcselő a jelzést vagy nem – egyébként a színész nem volt válogatós, ha finom célzásokból s jelzésekből sem értettek, világosan, szóban utasította el a tévelygőket asztalunktól és életünkből más, időnként nyomdafestéket is alig tűrő irányokba –, már nem tudja, nem is érdekli, nem...
„És halálod után ötven vagy ötvenegy nappal – szedi most elő az esedékes dokumentumként megmaradó cetlit –, mert az időpontot sem tudom, jellemző módon, pontosan, halálod időpontját, Rólad akarok szólani, külvárosi hajós, rólad, testvérem a tévelygésben, és nem tudok. A máskor oly engedékeny szavak, amelyek kesztyűként simulnak mindig éppen arra, amit ki akarok fejezni velük – mennyit irigyeltél ezekért a vitathatatlan indíttatásokért –, most félrekanyarodnak, zümmögve-berregve szállnak el, mintha csak a hetvenes évek végi delíriumos látomásaid bogarai, darazsai, denevérei, zümmögő vagy éppenséggel vicsorgó szárnyas lényei jelennének meg váratlanul, hogy mondanivalóm előterjesztésében, érzéseim feltárásában régi szép szokásunk szerint megzavarjanak!...
A vonaton haltál meg, Vásárhely és Szentgyörgy között, egy nyomorúságos kupéban, januárban, hidegben, egyedül. Halálod előtt valószínűleg fázhattál is, didereghettél, Te, akinek az utóbbi időben verseinél annyian melegedtünk. Ha fáztál, vacogtál, bizonyára eszedbe juthatott az is, hogy a vagonokat már megint nem fűtik. Miért nem fűtik Romániában a vonatokat? – maszoghattál idegesen halálod előtt. Szidhattad, közvetlen és keresetlen szavakkal az államvasutak istenét is. Közösen s mennyit mocskoltuk az államvasutak tehetetlen igazgatóságát, emlékszel? Verset is terveztél a vasutak istennőjéhez, álmodjon – teheti, azért isten! –, két városunk közé tervezzen immár időben rövidebb utakat, mert ama út, amelyet hányszor is tettél meg életed végéig, ellobbanó harmincnyolc esztendőd alatt, úgy szállott el mindig, mint a füst. Mint Te – szabadon s egyenesen az ég felé. Igen, ez az út közbevetőlegesen majdnem hét teljes órát tartott, s közben az utazó egyenesben, élőben, testközelből tanulmányozhatta, mit is jelent az „ipari civilizáció”, ami csaknem felismerhetetlenné alakítja át a szülőföld képét,
Nem, még nem tudok rólad szólani, Dani!
Túl korai még.
Inkább idézlek, jó?
– „vagyok az évekig
idegen zárt arcú kőház
előtt őgyelgő koldus pedig
hányszor hittem ő az ő az
és nyílt a ház nyíltak szobák
sötétben alagúton át
éreztem mintha lennék
sápadtan derengő emlék
és nyílnak házak nyílnak szobák
sötétben alagúton át
kijön felém már egyre megy
hiszen egy van egyetlenegy”
– Nem értem ezt a Sütőt – mondotta valami közös ismerősünk, sőt, jóakarónk (Ki hitte volna, hogy azért ilyenek is akadtak?). – Ezt a kicsi Sütőt – javította ki gyorsan magamagát, nehogy valaki másra gondolhasson. – Hogy az mért iszik annyit!... Te, hassatok oda, hogy mérsékelje már a fogyasztását, a vérbe belé. És hőbörög is, te, állandóan hőbörög. Mért hőbörög ez a kicsi Sütő annyit állandóan. S örökké a milícián van, vereti magát, örökösen zűrök vannak körülötte, pedig...
– Mit nem értesz? – kérdeztem vissza kissé gorombán. – Mi a jó istent nem értesz, mondjad?
– Hogy mi a baja, öregem, aztot nem értem – nézett rám megütődve a jóakaró, sőt, jóakaratú ismerős.
– Hát ez az, látod – néztem távolodó, kissé meggörnyedt alakja után. – Ezt K. elvtárs* sem érti, és különben is
20. Bajok
aztán vannak esőstől.
– Bajok – nézett rám a villamosban a vadász, a Berlinben megismert öregember lakása felé menet – azután vannak bőven. Nyilván a bajok sem kerülhetik el az emberfiát.
– Magikat se? – már az öreg is ott állt mellettünk, külvárosi, bűnbánó öregasszonyok imáihoz hasonlóan, kacskaringós utcácskák maradtak mögöttünk, már hosszú-hosszú percek óta kanyargott és zötyögött a villamos megbízható sötétségben. Néha biztatóan villant meg egy-egy szentjánosbogárként világító ablakszem, jelezve azért, hogy még lakolt területen járunk.
– S eddig el is került – mondom én mosolyogva és románul, hogy a kedvetlen lányok is értsék, s ne érezzék magukat mellőzve –, ezután bizonyosan nem fog. Arra gondoltatok – néztem elképedt arcukba –, hogy hogyan fogunk mi ma éjszaka innen hazamenni hozzátok? Na jó – legyintettem elfelhősödő arcuk láttán. – Vissza a városba. És főleg mivel?
– Nálam elalhatnak – legyintett nagyvonalúan a mindenre felkészülő gáláns házigadánk, s fütyülni kezdte az Én babám egy fekete nő dallamát, kissé falcsul, de annál nagyobb átéléssel fütyülte, mint aki már mindent eldöntött magában, mint akinek már minden mindegy. – Ez igazán nem gond – magyarázta még. – Hely van elég, lehet énekelni. És hajnalban – dobta még be, talán utolsó aduként – már indulnak a villamosok is. És hajnalig csak eltöltjük valahogyan az időt, ha nem akarnak elhálni idegen helyen.
A lányra gondoltam, akivel éltem akkor, és aki hiába várt, a máramarosszigeti gyors is nélkülem érkezik majd meg, a nagybányai is nélkülem fog megérkezni, és ő hiába megy ki majd dobogó szívvel a reggeli vonatokhoz, mert én előreláthatólag egyetlen vonattal sem fogok holnap megérkezni. Aztán arra gondoltam, hogy bizonyosan ezt nagyon rosszul teszem, szétnéztem és önkéntelenül is feltettem a kérdést magamnak: mit keresek én itt, ezek között, ezen a villamoson?!?
– Ne búsulj, kenyeres, mikor semmid sincsen – vert hátba közvetlenül a vadász. Bámulatosan érzett rá a „testvérei” szívében megbúvó és ugrásra készen leselkedő tigrisekre, s amikor a kétely és a rossz előérzet ködéből gomolyogva, lassan kezdtek kiválni-összeállni, soha meg nem becsülhető érzékkel azonnal szét is zúzta őket, visszakergette oda, ahonnét jöttek, a rejtelmes ismeretlenbe. Egy szó, egy vicc, egy mozdulat, mindegy volt lényegében, hogy mi, csak időben kellett érkeznie. S ő valahogyan mindig eltalálta a megfelelő időpontot.
– Holnap délután fél négykor indulunk. Kocsival megyünk a Hargitára, előkészíteni egy királyi vadászatot, hazaviszlek és átadlak „hunyori babának”. Ne aggódj!
– És ezt idáig miért nem mondtad? – kezdtem csuklani az idegességtől.
– Mert nem kérdezted – röhögött ő. – És azonkívül is meg akartalak lepni vele. Mién ne szerezzen az ember örömet felebarátainak. Nem igaz?
– No, akkor itten leszállnánk – intett az öregember, és előrelépett.
– Itt a végállomás – sóhajtott elkeseredve a kevésbé szőke lány. – Itt mindenképpen úgyis le kellene szállni.
– Én még soha nem jártam erre – tette hozzá idegesen a szőke is – Milyen vad és sötét vidék.
Most láthatólag ők bizonytalanodtak el, a vadász, átölelve vállukat, valamit magyarázott nekik, mert egyszerre derűit fel az arcuk, nevetni kezdtek, és egymás nyomába lépve, ráérősen kászálódtunk le a villamosról.
A vezetőnő – harminc év körüli karcsú, rövid, fekete hajú nő – mind a harminckét hibátlan fogát kivillantva, kacagva kívánt jó mutatást. – Hát jöjjön maga is, drága – csippentett szemével váratlanul az öreg. Úgyis csak unatkozna ilyenkor este, egyedül.
– Éppen csak átadom a váltásom – fogadta el váratlanul a meghívást a fiatal nő. A lélegzetünk is elállt a meglepetéstől.
– Adja csak át nyugodtan, Lenuţa drága – így az öreg komótosan –, münk addig itten né a megállóban elszívunk egy szivart, és megvárjuk. Amúgy is régen járt nálunk. Nelut is felhívhatnánk.
– Szalma vagyok – kacagott a nő –, kiszálláson van Caracalban.
– Messzire lakik még innen a bácsi? – kérdezte a szőke lány érdeklődve.
– Öt, nem legfeljebb tíz perc járásra – legyintett fensőbbségesen az öreg.
– Ragyogó előjelek – morogta a kevésbé szőke lány, és belém csimpaszkodott. – És mondja, bácsika sár van arrafelé?
– Az van – nevet göcögve az öreg. – Hogyne lenne, ha egyszer a tegnap esett? De van nálam zseblámpa – Előveszi, felkattintja, a kis sárga kört bámuljuk, ahogy ide-oda vándorol a megállóban a földön eldobott csikkek, cigarettás papírok, sajtosdobozok, csokoládés papírok között.
– Tulajdonképpen miért hívta meg a villamos vezetőnőjét? – kérdezi közvetlenül a vadász, és rágyújt. A gyufa fellobbanó fényében egy pillanatra kimerevedik figyelmes arca
– Hely van elég – kacag titokzatosan az öreg. – Lehet táncolni is.
– Na, akkor mehetünk – ér mellénk a fiatal nő, orkánkabátban. – Én – mutatkozik be és körbehajol – a Ferenc bácsi szomszédja vagyok, s amíg az uram meg nem jő, máskor Is náluk szoktam ücsörögni, mert egyedül félek. Különben Lenuţának hívnak.
Sorra mutatkoztunk be, végre meghallom a lányok nevét is, éppen ideje, a kevésbé szőke, az „enyém”, Anca, a szőke pedig Monica névre hallgat. Megszorítom a nő kicsiny, de formás kezét, elmondom a nevem.
– Fejedelmi család sarja – jegyzi meg epésen a vadász. – Azért igazán érdemes elnézni kisebb modortalanságait, a magatartásában megnyilvánuló bumfordiságot.
– De hát mire céloz? – kérdezik egyszerre kíváncsian a lányok. – Miféle modortalanságokra?
– Ami késik, nem múlik – legyint a vadász, mintha előre látná a közelítő jövőt.
Egyes sorban lépegetünk a zseblámpájával az utat maga előtt megvilágító, s a fémesen megcsillanó pocsolyákat gondosan kerülgető öregember mögött, a csendes külvárosi utcán úgy cuppognak a cipőink a vendégszerető, sőt marasztaló sárban, mintha borosüvegekből rángatnák ki a gumidugót, sietősen, minél hamarabb italukhoz közel férkőzni, vele ismerkedni akaró alkoholisták.
Hasonlatom nem tetszik ugyan túlságosan, mégis elmondom hangosan is. – Ce? Ce? ** – kérdezgetik értetlenkedve a lányok.
A vadász készségesen fordít. – Nem elég, hogy fejedelmi sarj – magyarázza. – Még költő is! S mindezt a mai világban. Ezeknek?!
–Miért? – állt meg csodálkozva a villamos ifjú s lám, öntudatos vezetője. – Nálunk megbecsülik a költőket. Ceauşescu elvtárs állandóan kitüntetéseket nyújt át nekik, az Elvtársnő állandóan gondoskodik róluk. Az egyszerű olvasók is rajonganak értük. Nem? Én is ismerek egy pár poétát, az egyiket, Nyikitusát mindig haza szoktuk vinni, és a háza előtt tesszük le, ahol lakik. Tudják, ott hivatalosan nincs is megálló, de mégis mindig megállunk, nemcsak én, a kollégáim is, hogy a költő tudjon leszállni. És ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte. Nem igaz? Más az ő nagy tehetségével személygépkocsit vásárolna, esetleg taxin járna, de ő nem, ő hűséges maradt ifjúsága sárga villamosaihoz. Hát ha már ő minket választ, meg is kell becsülnünk, nem?
– Vai, ce minunat e la noi în Balcani*** – kezdi ábrándosan a vadász.
– Ez mi volt? – kérdezi Monica.
– Egy másik költő – legyint barátom. – Nálunk annyi a költő maholnap, mint a medve, s nem lehet eldönteni, melyik szaporodik gyorsabban.
(Még nem tudja, hogy esztendők múlva medvéket filmezni tér vissza, messzi és lehetőségeivel nyugtalanító távolból édes-egy-hazájába. Igaz, én se tudom, hogy az általa akkor velősen idézett költő verseiből – „...és Petre is mindig a mi villamosunkon utazik” – büszkélkedik a vezetőnő – még az évtized vége előtt számtalant fogok megszólaltatni, illatokban, édes ízekben, ingerekben, égtájakban s pláné költőkben olyannyira hivalkodó gazdag – elkényeztetett – anyanyelvemen.)
– És ilyeneket írt – szólok közbe én is – „Bunica a fost cîndva în California/ acolo unde popoarele cresc altfel de iepuri...”*** S ilyeneket: – „Ninge peste această localitate idilica despre care/ se spune ca ar avea si un telefon/ cît de frumoasă e iarna la noi în Balcani/ emblema ei e şoricul de porc...” ****Aztán magyarul is elmondom, kapásból fordítva az elhangzó sorokat a vadásznak, „mily csodás viszont a Balkán”, itt sajna le kellett mondani a birtokos személyragról, vagy „A nagymama járt Kaliforniában,/ ahol másfajta nyulakat tenyésztenek a népek”, vagy „Havazik ebben az idillikus helyiségben is, amelynek/ mondják hamarosan lehet egy telefonja is / Mily szép is a tél minálunk a Balkánon/ emblémája egy szalonnabőr”.
A vadász tapsol. – A vér nem válik vízzé – szűri fogai közt a szót.
Egymás szavába vágva, egymás nyomában lépegetünk a zseblámpájával elszántan világító öregember után a külvárosban, egy sáros, kivilágítatlan, de legalább csöndes, titkait gondosan elrejtő utcán. Az eső is lassan elered, de még erre sem teszünk megjegyzést, ott lépegetünk egymás sarkára hágva most már mindörökké a
 
21. Megváltó homály
ban, öt perc, tíz perc telik el, s az öreg háza egyre reménytelenebből távolinak tűnik.
Arra gondolok, hogy hányan mehettek már így, szemerkélő esőben, a sötétben már előttünk is, s még azt se tudhatták szegények, hogy hová mennek, mi legalább utunk irányát ismerjük, ha egyre távolodik is; hányan vánszoroghattak imigyen előttünk: bakák, vándorlegények, kupecok, betyárok, diákok, csavargók, házalók tűnnek fel a balkáni külváros kanyargó utcácskáin.
– Maga azt állította, jóbátyám – cövekel le a vadász –, hogy bukaresti lakos!
Mind megállunk, nevetve nézzük egymást, a kép áttűník.
– De még nem mondtad – fordulok az evés befejezése után barátom felé, a konyhában 1984. augusztus 21-én, hajnalban –, hogy végeredményben miért is jöttél vissza szülőföldedre? A bajlátó szülőföldedre? Igen, itt az értelem mindig bajvívó volt: vívott, és rendszerint baj is lett belőle. Nosztalgiázol, öreg? Vagy van valami konkrét célod?
– Van – bólintott a vadász –, ezért egyelőre hagyjuk a franckarikába az emlékeket s a nosztalgiázást, s kezdjük már el. Én különben a német televízió megbízásából érkeztem!...
– Én még azt hallottam, hogy madártömőként keresed a féldecire valókat.
– Á – legyintett. – Még mit nem. – De volt egy ilyen is, ugye?
– Az elején, baszd meg, még a legelején. De telt-múlt az idő, és feltörtem. Iszunk. Kitömött madarak húznak át felettünk a konyha légterében. Üvegszemükben rémület.
– Aztán jött az egyetem, de mert élni is kellett valamiből, s a madártömést azért már meguntam egy kicsit, annyi német madarat tömtem ki, hogy több múzeumot be lehetett népesíteni velük, beálltam a nagy felnémet vadaskertbe. Állatokat fogdostam nekik, élő állatokat, főleg hiúzokat, vadmacskákat a Tátrában, vidrákat a Mazuri-tavak környékén és Somogy vármegyében, ahol különben huszonöt esztendeje nem sikerült senkinek élő vidrát megfogdosnia. Ilyesmi... Voltam Szudánban, Brazíliában, az Alpokban. Sokfelé. Már évek óta dolgoztam náluk, amikor egyszer a vezető, a nagyfőnök, egy jó kiállású, szikár, magas, ötvenesnek kinéző, de már a hatvant is elrúgó öregúr behívott az irodájába, személyesen szerette volna kifejezni elismerését, ami ezeknél a kibaszott, hiú és öntudatos germánoknál nagy dolog. Elégedettek voltak már velem is, baszd meg, s ez azért jólesett. Üldögéltem a fotelben, s ő kezdte elővezetni a mondanivalóját, messziről Noé bárkájától startolt, hosszabb ottlétre rendezkedtem tehát be, mert ő is szívta bőrszivarát, fesztelenül rágyújtottam, s bele-bele pirultam a szavaiba. Soha nem szerettem, amikor dicsértek. Légy résen, baszd meg, mondom magamban, ennek nem lesz jó vége, Lacika. Ekkor mint a mesében megcsörren a telefon, én idegesen pillantok oda, az öreg komótosan melléje sétál, felveszi a kagylót, hallózik, az arca váratlanul derül fel, mint áprilisban az ég, „hát megjöttél, Ferikém! jelenti ki kristálytiszta magyarsággal, dunántúlias kiejtéssel, már Dorottya napjára vártalak...” s közben egy pillanatra eltakarva a kagylót lapátkezével, németül kér elnézést tőlem. Megvártam, amíg befejezi a telefonálást, s visszafordul hozzám, de mielőtt folytathatta volna végtelen dicséretemet, jó tulajdonságaim felsorolását, lassan felemelkedtem a puha fotelből, s mondom, Gyula bátyám, kapná be a kárómat, hát te is magyar vagy?
– Az – lépett felém érdeklődve. – Gróf Festetich Gyula – üti össze ruganyosan a sarkát, s nyújtja a kezét. – Miért, te is?
– Erdélyi.
– Székely?
– Nem éppen.
– Hát akkor honnét?
– Biharból.
– Kérlekszépen, édes fiam, az nem Erdély – komorodott el a gróf egy pillanatra, de aztán megint felderült az arca, kinyitotta a bárszekrényét, s teletöltött Napóleon konyakkal két metszett talpas poharat. – Na de azért szervusz, kérlekalássan. Örülök a szerencsének.
Ittunk.
Így tudtam meg, hogy elégedettek velem a nagy felnémet vadaskertben, s azt is, hogy a góré egy igazi echt magyar gróf, valamint pluszban még azt is, hogy szülővárosom nem tartozik a történelmi Erdélyhez. Mit mondjak? Felemelő érzés volt. Koccintottunk, ittunk.
Akkor már tudtam, hogy innét is tűzni kell, ahol engem annyira szeretnek, baszd meg, ottan én, tudod, sehogyan sem tudok megülni. Egészen más, ha nem szeretnek, pláné ha üldöznek, mert akkor meg egyfolytában hajtja az embert a bizonyítási vágy, állandóan meg akarja ingatni a róla a köztudatban kialakuló képet, küzd, harcol az elismeréséért...
No ilyenek... Közben hallottam, hogy a német tévéállomásoknál – mert van elég, nem csak egy – jól lehet keresni állatfilmekkel, hát gondoltam egy nagyot és merészet, s hagytam csapot-papot, vadaskertet, állatokat, grófot, feleséget, s beállítottam a kölni tévéigazgatóságra s előadtam, hogy én ez és ez vagyok, és filmet szeretnék forgatni az erdélyi barnamedvéről. Miről? kérdezte egy kinyalt, szőke úriember. Jól hallotta, mondok. De ő csak hüledezett, behívott két másik urat is, magasakat, szőkéket. Kérdezték, még filmeztem-e eddig. Én – néztem szét. Nem, még soha. Hát akkor mégis hogy gondolom. De az állatokat ismerem, mondom. Papírok? – néztek rám kétkedve. Odanyújtottam papírjaimat, legfelül Gyula bátyám igazoló levelével. (A hasát fogta, úgy nevetett, amikor elmondottam neki bizalmasan, borozgatás közben, mert időnként meghívott haza a villájába énekelni és somlói bort inni, amit az egyik volt vincellérje, máig hűséges embere küldött neki rendszeresen...) Olvasták a levelet, nézegették az iratokat, kérdezgettek. Egyből lett konyak, kávé, minden. Hát hogy képzelem, mind azt kérdezgették, s kíváncsian nézegettek. Én nemcsak az állatokat ismerem, mondom nekik, amennyire tudtam rejtelmesen, de elhagyott szülőföldem erdőit is, merthogy én onnét vándoroltam ki. Operatőrt meg, magyaráztam széles taglejtésekkel, beindulva a konyaktól, valutáért annyit kapni Bukarestben, amennyit akarok. A Rajnát is el lehetne rekeszteni velük, nyüzsögnek, mint döglött lóban a nyüvek. Hát így történt, valahogy. Felnyaltam az előleget, s mostan itt vagyok, csak az a helyzet, hogy ama megváltatlan homály sem maradt Korond felett, ahogy egy nóta mondja –, ottan köröz az felettem már évek óta, s így azután, hogy oszoljék kücsüdég, leültem Lexivel Pesten a Nimródban, s egy hétig mind csak ittunk, akkor áthoztam Váradra, s a Gongban és otthon folytattuk, mivel engem idegesített a fogyasztóközönség. Hetekig csak ültünk és ittunk, s csak az emlékek rajzottak körülöttünk, bogároztak, hogy így volt, meg úgy volt, a brantba belé, tiszta
22. Szürrealizmus
hát nem, s előre látom, te kurva örménynézett rám –, hogy veled is így lesz. Nem állunk fel ezekről a székekről még egy darabig. Vagy ha mégis igen, csak azért, hogy elmenjünk egy kocsmába, onnét egy másikba, egy harmadikba s végül haza, hogy itten folytassuk, erősen barátságos a konyhád, tudod.
– Miért? – kacagtam. – Ezt nem kalkuláltad bele?
Dehogynem. Ígyis-úgyis darab időbe még beletelik, amíg megkapom az engedélyt. Hivatalosan. Két minisztérium is alá kell írja, az erdészeti meg a kulturális, s ilyesmi nálatok nem megy könnyen...
Akkor még nem tudtam, s szerencsére ő sem, hogy több mint kilenc hónapba telik, amíg illetékes helyeken a vonakodó illetékesek aláírják a szerződést, de hát jó munkához idő kell, bátorította ő magát, felidézvén tanítómesterét, ama sokat emlegetett öreg orvhalászt – nevét soha nem mondta meg, titokban akarta tartani, soha nem lehet tudni! –, akitől annyit tanult. De rosszhoz még több – vágtam vissza én rögtön nagyapám egyik épületes, bölcs kijelentésével. De hát még amúgy sem tartunk itt, még egyelőre a szürrealizmusnál tartunk, a medvéknél tartunk, a pálinkáspoharaknál... Mindenesetre kitartunk!
– Tiszta szürrealizmus, baszd meg – magyarázza lázasan. – A medve tiszta szürrealizmus. Mint egy oligofrén nagyobbacskára nőtt gyermek. Ahogy két lábra áll, himbálja magát, és sunyin néz szét, mihez is kezdjen az idejével.
De ezt már másnap-negyednap meséli egy nyári kertben többünknek, s búsan teszi hozzá – csak kaphatnám már lencsevégre őket!
Szó szót követ, akkor hangzik el szállóigévé váló és az egyszerű nép ajkán terjedő, alakuló, csiszolódó mondása, a magyar anyának címezve: „medvét szüljetek, ne magyart!”
De még nem tartunk itt.
Még csak a terveknél tartunk és az erdélyi barnamedvénél, amely általában bús, bozontos és barátságos, valamint békés, kedves, szelíd és időnként durcás – ennek általában nyomós oka van! –, s csak a legritkább esetekben vérmes, ilyenkor hívják ugye nemes egyszerűséggel vérmedvének.
– Csak éppen ne találkozzunk véle napközben az utcán – mondom én, stílszerűen kötve be saját készülő regényem címét – a promenádon!...
– A medvék amúgy sem járnak az utcán – vélekedik ő.
– Münchenben. De ottan nincsenek is – így én –, nálunk viszont időnként sajna előfordulnak. – És elmesélem, hogy az épülő-szópülő kisvárosunk egyik gazdasági büszkeségében, az autóvillamossági alkatrészeket gyártó vállalatnál hogyan is jelent meg egy szép, napfényes, derűs őszi reggelen egy valószínűleg boldogtalan medve. Ellentéte ama boldog testvérének, akit Címeremben két hattyú című elnyúló beszélyemben örökítettem meg imigyen. (Hogy ne mindig másoktól, időnként saját magunktól is lopjunk.) „Barátunk, Dani (nem azonos hősünkkel, az elágazó ösvények kertjébe tévedő költővel) 1957 nyarán lát először egy hegyi országúton medvét. A közel hatszáz kilós, barnabundás két lábon állva üdvözli az autósokat, s jószerével málnát, körtét, almát, dinnyét, szilvát, szőlőt is elfogad egyes kezekből. Persze, mi ebben a csodálatos?”
– Boldogtalan testvére viszont – folytatom elbeszélésemet – szilárdnak tűnő léptekkel döng végig az aszfalton, egészen a gyárkapuig, búsan néz vissza a vasúti töltésre, de ODA honnan került? És hogyan? Ezt még csak nem is sejti azóta sem senki. Aztán két lábra emelkedik, mint vásárokon sikert sikerre halmozó vagy magukat cirkuszokban produkáló testvérei, és mancsával gyöngédnek éppen nem nevezhető mozdulattal vágja ki maga előtt a gyárkaput. Az első emberrel, akivel összetalálkozik, meglehetősen szerencsésen kezel le (az ipsét azután hónapokig ápolják városunk kórházának sebészetén, bőrátültetésekkel, többrendbéli kar-, láb- valamint állkapocs és borda-törésekkel ússza meg a nem mindennapi kalandot!), otthagyja a földön fetrengve, és határozatlanul megy tovább. Csak ekkor veszik észre az irodákban tevékenykedők, bezárják az ajtókat, és menekülni kezdenek, mintha sejtenék, hogy a boldogtalan medve előtt amúgy sem létezik akadály, pláné zárt irodai ajtó.
– És? – néz rám felvillanyozódva a vadász.
– Garázdálkodott az udvaron még egy darabig, egyre szerencsétlenebbnek, elesettebbnek, magányosabbnak, reménytelenebbnek tűnt, az odariasztott vadász golyója már magát a megváltást jelenthette neki – fejeztem be a történetet.
– Egy ilyesmit kellene lefilmezni, baszd meg – lelkesedik a vadász. – Benedvesednének a nagyokos csajok Kölnben, a stúdióban.
– De a másik medve se kutya, a pofátlan – mondom kiszámítottan sunyi alapossággal.
– Mondjad már, baszd meg, az agyamra mész az állandó késleltetéseiddel. Már regényeidben is untam.
Azt ugye tudod, hogy nálunk nem szabad bántani a medvéket – röhögök. –Nálunk isten és a párt kegyelméből védett állat a mackó, szent, mint Indiában a tehén, mint Egyiptomban a krokogyélus. Megérzik ezt is, mert ravaszok és el-elpofátlanodnak, pusztítják a vetést, dézsmálják a gyümölcsösöket, ezért azután néhány rátermett szemfüles ozsdolai ember kelepcébe csalt a minap egy pofátlan és falánk barnabundást, hálót vetettek ki rá, s amikor belegabalyodott, annak rendje és módja szerint álltak neki a petrencével s a lőcsökkel, amelyeket egyenesen a szekerekből ragadtak ki. S agyalták a mackót... Úgy bőgött szegény állat, hogy állítólag hallatszott a szomszéd faluig, s a kutyák még egy félóra múlva is elkeseredetten vonítottak.
– Hogy hívják a szomszéd falut? – veszi elő a vadász kisméretű, bőrbe kötött noteszét és golyóstollat, hogy jegyezze a hallottakat.
– Almás.
– Ez az, baszd meg, s még csodálkozunk azon mi, eltávolodó barátaid, hogy miért élsz te még mindig itten!
– De a medve se jött többet oda gyümölcsöt lopni – vonom le a lelkesítő tanulságot.
– Az mondjuk, nem – így ő. – De jöhettek a többi testvérei.
– Nézd, ha te jobban tudod...
– Nem tudom jobban – röhög. – S ha még tudsz ilyeneket, lőjed, egészen felerősödök. Feltöltődök.
– Hívjuk fel Zolit – mondom –, a tragédiát ő jobban el tudja mondani. Riportot is írt a juhászról.
– Most nem hívhatjuk fel – néz rám szánakozva – Mondjad el te, a saját szavaiddal, s ne mind szerénykedjél itten nekem, baszd meg, még nincsen mire!
– Mint tudvalévő, ebben a világ legcsodálatosabb és leggyönyörűbb országában csak egy vadász van, s ő sem ér rá állandóan ritkítani az állományt, ezért azután a vetemények és gyümölcsösök után, az elszaporodó és örökké éhes mackók előbb-utóbb megkóstolják a husikát. S elszabadul a pokol. Élt egyszer nálunkfelé egy juhászember, aki elhatározta, hogy megbosszulja a vérmedve garázdálkodásait. Hát mind ragadta el juhocskáit a példátlanul mohó vadállat, s ezt nem tűrhette tovább. Egy holdvilágos éjszakán gondolt egy nagyot és merészet, vette fejszéjét, és szembeszállott a betolakodóval.
– Ez vers, baszd meg, ez nem igaz!
– De igaz. Utána meg, mint aki dolgát jól végezte, üldögélt a széthasított koponyájú, ötmázsás áldozata mellett, és várta a milicistákat, hogy számot adhasson tettéről, mert, hogy tulajdonképpen a világ leggyönyörűbb és legcsodálatosabb országában, ahol csak egyetlen férfiú vadászhat, törvénytelenséget cselekedett, s legrosszabb esetben – s erre azért saját bevallása szerint el is volt készülve – felvehettek volna egy rosszindulatú jegyzőkönyvet, és simán bevághatták volna a lerbe. Mondom, Z. megírta a riportot. Ő látta a juhászt, szóba is állt vele annak rendje és módja szerinti téged is el tud vinni hozzá, hogy ismerkedjél a háromszéki élet sűrűjével.
– Hú, ez egyszerűen nem igaz, mint Szibériában a hansi-mansiknál. Megáll az eszem. Fejszével a medve ellen!...
– Fészivel – javítom ki illedelmesen. – Miért? – nézek rá ártatlanul – Fogadta volna őket üres kézzel?!
– Tiszta szürrealizmus – sóhajt a vadász.
– Aztán beszélhetünk Marcival is – sóhajtok. – Hogy hogyan dézsmálják a falánk, édesszájú macik, Irgum Burgum Benedek déd- és ükunokái a drága mézes kaptárokat.
– Marci még megvan?
– Mind megvagyunk, pontosan ő ne lenne meg? Méhészkedik és szidja a rendszert meg a medvéket. Mást úgysem tehet.
– És én még azt hittem, én gügye, hogy hiába vesztegettem itten a drága időmet. Az isten megfizethetetlen napjait.
– Egyetlen vagyonunk az idő – tódítom. – Fel Belgrádra! mondta már Svejk is, az emberi haladásnak szüksége van ránk!
És töltök.
– Hogyan képzeled el a
23. Jövő
det? – kérdezi ő követhetetlen logikával. – Úgy értem, még meddig akarsz itten rostokolni, a világ legszebb, leggyönyörűbb, legcsodálatosabb országában?
Válaszolnék, de már késő, az inga ismét visszalendül: ott baktatunk a sárban, egymás sarkára hágva, a zseblámpájával rendületlenül világító vendéglátó házigazdánk után.
Megismétli a kérdést, mellém lép, nem törődik azzal, hogy pocsolya van mellettem. Távolabb az öreg megáll egy kapu előtt, benyúl, körülményesen keresgéli a kulcsot. Bentről kutyaugatás a felelet, és kivilágosodik a veranda.
– Hagyjunk valamit holnapra is – súgom. – Majd az autóban elmondom.
– Az újságírást sem neked találták ki, Bembere – mondja még szánakozva. – Pattanj már meg a sajtóból. Nem talál a szakálladhoz a diplomatatáska.
– Jöjjenek – tárja ki a kaput végre az öreg, és rászól az örvendezve előrerohanó pulira. – Csiba, te Angyal Bandi Vissza. Vissza! Örül a vendégeknek – magyarázza nekünk. – Angyal Bandinak hívom, hivatalosan, mivel született betyár. Suttyomban Makedonnak szólítom, volt egy áldott szomszédunk, született gonosz ember, róla neveztem el. Ritka komisz ember volt, mindenkinek ott tett keresztbe, ahol tudott, s közben szemforgatóan sajnáltatta magát, csodálkozott, hogy őt nem kedvelik a szomszédai. Így na – simogatja a kutyát. – Ne féljenek – hívja a riadtan megtorpanó lányokat. – Nem harap. Játékos inkább.
– És szeretetre vágyik – sziporkázik a válasz.
– Ki nem? – kérdezem.
– Nyilván olyan, mint mi – guggol le ő, és simogatni kezdi Angyal Bandi, alias Makedon buksi fejét.
Határozottan kerülöm ki őket, némi undorral, sajnálkozva nézegetem a farkát csóváló, győzedelmesen lihegő, örvendező, örömében nyüszítő, ugató, síró, csak épp kecskebukát nem vető Makedont. Még nem tudom a jövőt, tehát nem is sejtem még, hogy néhány év múlva az én tévelygő életemben is feltűnik egy dalár, Gombóc, a korcs, de annál okosabb, lelkesebb, hűségesebb, körmönfontabb, mindig a holdsütésben meditáló puli. „De hát sok mindennel így vagyunk – írja a színész New Yorkból –, s ha mindazt, ami a jövőben történik meg velünk, előre látnánk, ha tudnánk, hogyan történik meg mindaz, ami közeleg, ha sejtenénk, hogy hogyan történünk meg azokban a napokban és órákban, hetekben, amelyek ezután jönnek el szolgálatunkra (netán mi szolgálnánk neki?), ó, ha mindazt, ami elkövetkezik, előre látnánk, bizonnyal elveszítené minden charme-ját az EGÉSZ, mehetnénk Nyárittyomba jeget aszalni, Bergengóciába zabot hegyezni, a sóhivatalba, hiszen már semmi nem lenne érdekes, nem lenne amiért élni, s a jósok minden bizonnyal eldöntenék, «ennyiért» nem érdemes, inkább jöjjön a megváltó, irgalmas, komoly, úriemberekre hasonlító Halál...”
Igen, körülbelül ezeket mondja el nekem, tíz esztendőkkel a levél kézbevétele előtt a vadász is, öreg vendéglátó házigazdánk tágas, barátságos udvarán, szemerkélő esőben, a diófa alatt, szórt fényben, Makedon alias Angyal Bandi fejét akkurátusan simogatva és foga között szűrve a szót, mintha sajnálná.
– Baszd meg, akkor nem lenne értelme élni – emelkedik fel.
– Mikor?
– Ha tudnánk a jövőt.
De nem tudjuk, ebbe belenyugszunk, és bemegyünk a házba. A többiek már az asztal mellett üldögélnek, kacagnak valamin, valószínű, egy frissen elhangzó bukaresti vicc csattanóján, fehér hajú nénike tipeg körülöttünk, kaláccsal, mézespálinkával kínálja őket. Nézegetem a próbababákat, úgy ülnek a percről percre fiatalodó anyóka körül, a vidám Lenuţa két oldalán, mintha hosszú-hosszú távollét után végre hazaérkeztek volna.
– No, megjöttek az elveszett legények – örvendezik az öreg, és egyenespálinkát tölt a poharakba. – Alma – magyarázza. – Saját termés.
Bemutatkozunk Rebi néninek, megragadjuk poharainkat, úgy, olyan elszántan, mintha többé nem is akarnánk elereszteni, iszunk, egymás szavába vágva mesélünk, amíg elkészül közkívánatra a túróspuliszka.
– De ájjon meg benne a fakanál, Rebi – tüzeskedik az öreg. – Erőst nem akarnék felsülni a legények előtt. Az igaz, hogy harminc éve es elmúlott, hogy otthonról eljövénk, de ez még nem kell aztot jelenese, hogy elfelejtettük vóna az igazi túróspuliszkát.
– Maga es túl sokat hablatyol, Ferenc, s persze, régi szép szokása szerint nem mond semmit – lesz váratlanul harcias a kicsi öregasszony. – Hogy én felejtettem vóna el a túróspuliszkát, én még aztot es fennen tudom, amiket maga nékem ötven esztendeje hazudozik, nemhogy a főzést felejtettem vóna meg.
– Jó, jó – kacag az öreg, és csippent a szemével. – Megyek, utánanézek a bornak – magyarázza, és feltesz egy régi lemezt a patefonra „Mexiko, Mexiko” – énekli egy kellemesen recsegő férfihang.
– Mondjál már valamit, baszd meg – néz rám szúrósan a vadász. – Mindjárt elalszol.
És akkor én elkezdem
„Szóltál: – Más földre hadd megyek, hadd fürdöm meg más
tengerekben.
Egy másik város csak kerül, mely jobb lesz, mint az itteni,
minden buzgalmam eleve hol már ítélet illeti,
s hol szívem, akár a halott, eltemetve elevenen.
Ó, meddig tengjen még tunyán e hervadásban szellemem?
Bárhova is fordul szemem, akárhol nézek is körül,
mindenütt csak az életem elhagyott romja feketül,
amelyet annyi éven át züllesztettem és tönkretettem.”*****
A vadász nem szólt semmit, csak nézett maga elé, a patefonról valami régi-régi zene áradt felénk, édesbús, keserves dallam, de ebbe se merülhettünk el, hogy legalább megpróbáljam azonosítani, mert végre a lányok is felfedezték hallgató kettősünket, s félreértve a helyzetet, talán azt hihették, amíg ők egymás viccein kacagnak, mi unatkozunk? – a maguk módján kezdtek elszórakoztatni.
– Hölgyválasz – állt meg előttem Anca –, s ahogy tétován felálltam, hogy elmotyogjam, én soha nem szoktam táncolni, máris nyakam köré fonva karját, tangózni húzott.
Mellettünk táncolt Mónika is, a vadásszal, míg a villamosvezető hölgy darab időre eltűnt a konyhában, bizonyára az öregasszonynak segédkezett a vacsora elkészítésében, gondoltam én balgán. Mindenesetre amíg a lemez lejárt, az öreg is megjött a borával a pincéből, s buzgón kezdett töltögetni a poharakba. Kellemes, fanyar, indigószínű bor volt, amilyen csak a síkságon terem, ezen, itt, körülöttünk – magyarázta az öreg –, és úgy csúszik, megláttyák, mint az olaj, ezétt es szereti az itteni nép annyira a maszlinát, met – emelte fel mutatóujját tudálékosan – aztot kellene enni tulajdonképpen hozzá, korcsolyának. A bor íze, zamata, varázslata csak a maszlina után bontakozna ki igazán.
– Na, kóstoljuk akkor meg – hagyta abba a táncot a vadász, és felemelte poharát, s felém biccentve súgta. – Egy null!
– Pedig még nem is mondtam el a vers második felét – vigyorogtam.
– Most ne is mondjad, jó?
Így esett, hogy a vers második fele, csak 1984. augusztus 21-én hajnalban hangzott el a konyhában, ő maga olvasta fel, kikereste a könyvet, s benne a verset, nem felejtette el, ami fontos volt a számára, lám, mindig is észben tartotta, bármi is történt vele és körülötte, ahogy magyarázta, nem fütyült el a fejéből, irigyeinek ama esztelen állítása tehát, miszerint ő érzelmileg túl „hideg”, semmiben nem érdekelt, lelki ügyekben messzire nem – egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
– Én ezt mindig is mondtam – nevettem.
Már felkelt a nap, az esti esők után úgy tűnt, végre egy szép, régóta hiányolt augusztusi reggel elé nézünk, de őt most eme kilátások sem érdekelték igazán, rekedt hangon – talán a pálinkától volt rekedt a hangja, talán a cigarettától, talán az érzelmek rohamától? – olvasta a verset, mintha gyónna, s felfedezhettem mély megdöbbenésemre azt is, hogy a szöveget kívülről tudja, csak alibiként tartja maga előtt a Szélrózsa nagy két kötetét:
„Új földeket ne is remélj, se tájait más tengereknek.
A város elkísér mindenhová. Mindig ugyanazok,
az utcák és kerületek látják bolyongó alakod,
a házak is ugyanazok, hol hajad majd őszülni kezd.
Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz, ne is keresd.
Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet
Szakasztott úgy, ahogyan itt elzüllesztetted életed,
e kis zugon át az egész földkerekségre tönkretetted. ”******
– Te mondád – vigyorogtam.
– Igen, de te kezdted el, még akkor – tette ő le az asztal sarkára a könyvet, óvatosan, mintha attól félt volna, hogy eltörik.
Erre már lehetett inni.
– Mindenesetre – fordult hozzám közvetlenül – kérdezd meg a nagyfülűtől, hogy van ez? Csinálj majd vele egy riportot. Jó? Kíváncsi leszek. Amikor ottan elkezdted, az első szakasz engem igazolt, s amikor először németül a hamburgi nagy könyvtárban megkerestem, s elolvashattam a második szakaszt, megdöbbentem, hiszen ez rólam szól. Hiába, minden hiába. Nincsen hova menni. De a nagyfülüt okvetlenül kérdezd meg, ő hogy van vele, jó?
– Mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak – mondtam én, künn az utcán ebben a pillanatban harsant fel az első induló, hamarosan példás rendben követte a többi is, mire lányom, az álomtól kissé még kótyagosan megjelent, az ablakból, a negyedik emelet magosából akárha páholyból, már hárman együtt nézhettük a peckesen masírozó fúvószenészeket, szedett-vedett, össze nem illő egyenruháikban. Mit mondjak, hogy túlzásnak ne tűnjön? Egyetlen szóval felejthetetlen látvány volt.
– Gyakorolják a felvonulási feladataikat – ásítottam. – No, legjobb lesz, ha visszavonulunk egy kis időre.
– La – fordult hozzám kedvesen a hároméves lányom. – Még akarom nézni.
– Maradjunk még, La – vigyorgott sandán a vadász is. – Ő se tudja, mi a különbség a felvonulás és a próba között, s hátha holnapután majd nem nézheti. Én pedig már igazán régen láttam ilyesmit. Tégy fel egy teát, jó?
Hát maradtunk, s az ablakból hallgattuk az indulókat, s nézegettük a masírozó zenészeket.
– Azt ugye tudod, hogy
24. Különbség
– mondta még a vadász – lehet, hogy nincsen is...
– Akkor mind egyformán lesznek öltöztetve – jegyezte meg mindentudó kislányom, de saját megállapításával sem értett egyet, mert szánakozva jegyezte meg: így szebbek!
– Tudod, mit mondott az ezredes? – nézett rám kérdőn a vadász a ránk szakadó csendben. Az utcán már a munkásgárdák világoskék egyenruhás tagjai meneteltek.
– Nem.
– Azt kérdezte, tudja, maga uram, hogy mi a különbség a szibériai lágerek és a mi lágereink között? Bambán bámulhattam rá, mert rám vetette egy pillanatra tigrismosolyát, és azt mondotta: az, hogy az én aranyfogaim megmaradhattak a számban. – Rám vicsorított, győződjek meg róla saját szememmel, hogy nem hazudik. A mieink meg ugye – talán éppen nekem nem is kellene mindezt részleteznem – kiszedték a gázba vonulók szájából. Német és precíz alapossággal. – Ott állottunk egy széljárta alpesi tisztáson, vadított meg a szél, néztük egymást, és hallgattunk. Nem tudtam kitalálni, mit akar, felmentsem azokat, akik a gázba vonultattak, a halálba menetelők szájából kiszedték az aranyfogakat, vagy ítéljem el? Egyikhez sem volt ebben a helyzetben túlságosan nagy kedvem.
– Na és – ásítottam megint –, tanulságnak éppen elég is.
A kályhán felforrt a víz, rátöltötte a cserépedénybe gondosan előkészített teafüvet, és magunk elé tettem az asztalra a homokórát.
– Ha te mindenáron tanulságot keresel.
– Én nem keresem. A tanulságok találnak meg engem, egyetlen romániai barátjukat.
– No itten van az igazi lövétei túróspuliszka – lendül vissza az inga, s Rebi néni büszkén jelenik meg a szobaajtóban, mögötte Lenuţa cipeli a párolgó lábost, és az asztal közepére helyezi. – A lányok majd terítenek.
Anca elengedett, mosolygott, megpuszilta az arcom, elégedetten rebbent a lemezjátszóhoz, visszatette a lemezt, visszasomfordált, hozzám simult. – Na, ennek a tangónak sem lehet soha vége – súgta félreérthetetlenül.
– S hátha még táncolni is tudnék – somolyogtam.
– Ne mind táccsa a száját, Ferenc – ripakodott Rebi néni az öregre. – Nincs egy sültgalamb se mostan, hogy belerepüljön. Inkább híjja mán enni a fiatalokat, akiket idecsődített a puliszkám hírire, még mielőtt elhűlne, megmeredne, s rossz híremet kőtenék.
Az öreg határozottan lép a lemezjátszóhoz, leállítja, az asztalhoz invitálja utánozhatatlan kedvességgel a társaságot. Leülünk. Kipirosodott arccal, égő fülekkel esszük a kimondhatatlan ízű túróspuliszkát, s most, amikor felidézem, az egész még valószerűtlenebb, mint akkor, amikor mégiscsak megtörtént.
– Mit mond, lelkem – kérdezi Rebi néni, és porcelánkék szeme (párja nagyanyám arcából világított rám évtizedekig) kérdőn mered rám –, hova való a családja?
– Apámék erdővidékiek, születésileg – magyarázom kissé feszélyezett terjengősséggel. – Azazhogy nagymamám, aki évekre a Rebi néni évjárata lehet, bardóci, mert azért nyilván Erdővidék sem akkora, mint egy zsebkendő.
– Hallja-e, Ferenc – képed el őszintén Rebi néni, és a kanalat is leteszi. – Bardóci születésű a gyermek.
– Ha egyszer nem vagyok siket – emeli fel oktatólag kanalát az öreg. – De nem ő születék Bardócni, hanem a nagyannya. Nem figyelsz egészen oda, Rebi, ez a te bajod, soha semmire nem figyelsz egészen oda!
Szétnézek, a vadász befejezve az evést, széles taglejtésekkel magyaráz valamit a lányoknak, felém néznek, mosolyognak, a villamos vezetőnője szalvétával törli meg száját, elnézést kér, amikor feláll s magyarázza, hogy kimegy megnézni, van-e náluk fény, nem jött-e meg Nelu Caracalból.
– Osztán, hogy híjják a nagymamát, lelkem – kérdezi érdeklődve Rebi néni –, mán bocsásson meg nékünk, tanolatlan lényeknek, de mink itten es, ebbe az emberrengetegbe es egyszerűek vagyunk, s érdekelnek erőst az otthoni dogok.
– Nem es lehetünk mások, mint közvetlenek – emeli fel a poharát áldólag az öreg. – Hamar tanár úr es mindétig mondogatta ha behívott segíteni az intézetibe, hogy haggya csak el, Ferenc bátyó, fel a fejjel, úgy még nem vót, hogy valahogy ne lett vóna. Nagy a feje, búsujjék a ló. Mán nem tudom, persze, ha ismerik a tanár urat, patkányokkal, férgekkel, pézsmapockokkal vizsgálódzik, vastag tudományú ember.
– Hallod – nézek kipirosodva a vadászra – Azt kérdik, ismerjük-e Hamar tanár urat.
– Mink aztán igen – kacag a vadász. – Kicsi a világ – teszi még hozzá, aztán valamit újra gyorsan, hadarva kezd mesélni a lányoknak.
– A nagymamája nevinél hagytuk vót abba – állhatatoskodik az öregasszony, eltolva maga elől üres tányérját, mélán nyal bele a borospoharába, s az arca észrevehetően kipirul.
Megmondom.
– Hallod-e, Ferenc, kinek az onokája? – örvendezik az öregasszony, feláll, odatipeg mellém, szó nélkül arcon csókol.
– Miért, Rebi néni ismeri nagymamát?
– Hát ő hogyne ismerné, amikor mint árva gyermek náluk nevelkedett – magyarázza az öreg. – Szegről végről rokonok es, ha nagyon megkaparnék, kiderülne, hogy második onokatestvérek. Hát mán hogy a manóba ne ismerné?
– Ti magyarok – szól közbe most a figyelő Mónika, boros poharát szélsebesen forgatva a kezében –, mind rokonok vagytok? Hogy van ez?
– Mind nem, csak a jobbak – vigyorog az öreg.
– Nekem ne is beszélj – így a lány durcásan.
– Miért, kinek beszéljen akkor, kedves – fordul hozzá évődve a vadász. – Most te vagy itt, néked beszél. Neki állandóan hallgatóságra van szüksége. Másként unatkozik.
– Ne veszekedjenek – pislant rám az öreg. – Inkább énekeljünk. – Felugrik és nagyot rikkantva kezdi el: Akkor szép a sűrű erdő, mikor...
– ... mikor ég – mondom. A vadász komoran fordít.
25. A próbababák
elsápadnak.
– Ne csúfoskodjék az úr, hallja-é – jön indulatba az öreg is.
De itt akár el is szakadhat a film, igen, minden mozogni kezd, forogni: a képek egykedvűen csúsznak egymásra. Közbevetőlegesen akkor vagy azután (?) álmodok megint nagymamával is. Ez az álom akkoriban addig ismétlődik, amíg csupán a visszatérései folytán is hangsúlyozottá nem válnak, magukon túl nem mutatnak egyes részletei, ezek után egészen addig kínoznak és nyugtalanítanak, amíg az érintettet, akkor még élő nagymamát ki nem faggatom életéről, a családi legendárium idevonatkozó eseményeiről.
A vadásznak az öregnél töltött éjszaka és a lányoknál töltött nap után az úton, Erdély felé menet beszélek minderről. A mikrobusz alján heverünk, gondosan félig felfújt gumimatracokon.
–Ha egészen felfújjuk, akkor kemény lesz, tehát kényelmetlen – magyarázza ő, aki mindenhez ért, ehhez is. – Pontosan így a jó!
A próbababák semmit nem értenek az egészből, a próbababák mosolyogva vetkőznek, vágyakozva tárják ki a karjukat, reggel álomtól párás szemmel keresik Krúdy álmoskönyvét, hogy megfelelő álmaiknak utánanézzenek, a próbababák egykedvűen riszálják magukat magas sarkú cipellőikben a korzón, vadászleseken jelennek meg sportosan, forrónadrágban, kisestélyiben lihegnek fogadásokon, farmerben és fekete, feszes mellüket kiemelő szűk pulcsikban ülnek be prömierekre, hogy az idősebb úriasszonyokat öltözködésükkel, fesztelen, szabados viselkedésükkel erőteljesen megbotránkoztassák, részt vállalnak az életünkből, telefonon beszélik meg problémáikat barátnőikkel, hozzájuk hasonló próbababákkal. A próbababák most nyúlnak el mellettünk a gumimatracon, lehunyják szemüket, fáradtan pihegnek. Nekik is nehéz lehet. Egészen közelről figyelhetjük meg szemük körül a valaha patkányvadászzöld egyenruhák színére emlékeztető smaragd szemfestéket elszíntelenítő ráncokat. Ha kinyitanák szép szemüket, akkor láthatnánk szemük legmélyén a ránk várakozó űrt is. De nem nyitják ki, minek is nyitanák, nincsenek is ott a mikrobusz aljára dobott, félig felfújt gumimatracokon, régen elváltunk már tőlük, engedelmes ölüktől, mellkasunkhoz simuló telt mellüktől, puha, érzéki szájuktól, füstté vált immár minden, párálló köddé, foszladozó emlékké. Nagyanyám egy napfényes májusi délelőttön lép ki háza kapuján, és elindul. Ezt álmodom. De minden éles és világos, mintha nem is álom lenne. Erre a derűs májusi pillanatképre futnak be a próbababák színes szabadidő ruháikban. Különböző pozíciókba rendezkednek, kihívóan riszálják formás feneküket, sóváran lihegnek, időbe telik, amíg rendet tudok teremteni közöttük. Nagyanyám szerencsére semmit nem vesz észre, rá se pillant a színes dresszes vagy éppenséggel kihívóan pucér felsőtestű lányokra, feltartott fejjel megy a maga útján, mint akinek célja van, mint akire vár a kereszt.
A vadász, elbeszélésem hallgatva, ezúttal szokása szerint nem röhög fel, ellenkezőleg, résztvevően teszi karomra a kezét. – Neked is nehéz lehet, édes örmény testvérem, baszd meg – mondja még részvevő arccal. – Nem baj, na – vigasztal meg –, későbben majd szólunk a pilótának, hogy valahol álljon meg a francba, nem hajt a tatár, ihatnánk egy sört is, megérdemeljük, egyébként te aludtál?
—Valamicskét igen – vigyorgok. – Bár Anca nem nagyon hagyott.
—Én egy percet sem – sóhajt ő, és hanyatt vetődve hunyja le a szemét.
—Nem is kérdezed meg – így én, csökönyösen és sértődötten –, hogy hová indult fiatal nagyanyám azon a derűs, napfényes, májusi délelőttön, makacsul vissza-visszatérő álmomban.
–  Meglőttél – így a vadász. – De ne felejtsd el, magam is foglalkozom álomfejtésekkel, hébe-korba másoknak is megfejtem az álmait, azonkívül az észleleteinkben is sok a hasonlóság.
—Madarat tolláról, embert barátjáról.
—Egyébként mit ivott nagyapád a kocsmában?
–  Nem az volt a kérdés, hogy mit, hanem, hogy kikkel, hogy kiknek a társaságában? Ez izgatta az én fiatal nagyanyámat.
—Hát akkor innét örökölted, baszd meg, az örökös spekulálásaidat. Hogy ezzel se, azzal se. Finnyás vagy, Bembere, bocsáss meg. örökké válogatsz. Mért, nagyapád kikkel ivott, akik nagymamának nem voltak megfelelők?!
—Hát ez az, éppen ezt szeretném elmesélni, ha engednéd – jövök váratlanul indulatba. A próbababák megint megjelennek, riszálják mezítelen testüket a szűrt fényben, valahonnan zene is hallatszik, újra felmerülnek a hajnali ölelkezés bizonyos nyugtalanító képei, de el is tűnnek megint, olyasformán, ahogy a hal dobja fel magát napfényes reggeleken a patakból.
—Kár, hogy többé nem fogunk találkozni – szipog Anca, és rám fonja izmos fehér testét a franciaágyon.
—Mondja meg nagymamájának, szánja rá mán magát, és látogasson meg – hagyatkozik Rebi néni. – Igazán nem lakunk a világ végében.
—Eljöhetnének maguk is – búcsúzom én is, megcsókolva levendulaillatú arcát.
—Hej, búra termett idő – énekli az öreg az udvaron, a nagy diófa alatt a szemerkélő esőben, miközben Angyal Bandi, alias Makedón a lábunk körül lelkesen ugrándozik, a vadász pedig a kertkapuban magyaráz valamit a kisírt szemű Mónikának.
—Na, mondjad – dől hátra most a kocsiban, a gumimatracot felpockolva a háta mögé, az álmokba száműzve az izgatott, ingerlékeny próbababá-  kat –, mondjad, hogy kikkel is ivott nagyapád akkor a kocsmában, amikor fiatal nagyanyád utánament?
—Például Ferenc bátyáddal, Rebi nénékánk férjével, akit tegnap este volt szerencsénk megismerni – szűröm fogaim között a szót. – És nagymama ki nem állhatta unokatestvére férjét, ahogy ő mondotta, ezért is szakadt meg közöttük a kapcsolat, pedig kicsi leányka korukban sokat és sokszor sírókáltak egymás vállán, amikor elképzelték, hogy hogyan is lesz, ha ők megnőnek, férjhez mennek, és hopocálják bubáikat egy félhomályos nyári konyhában.
—Ezt mostan álmodod, vagy ébren mondod?
—A Rebi néni férje, megismerhetted, milyen belevaló ember, bár az most nem jellemző, nyilvánvaló leszálló ágba került, forgatta ki mindenéből. Mindketten mulatós emberek voltak, s egyszer, egy közös dursch marsch alatt valami váltókat íratott alá vele, a korban uralgó gyönyörű szokás szerint. Brassóba mulatéroztak éppen, a Koronában.
—Ez a helyes beszéd – élénkül meg a vadász. – Letáborozunk darab időre mink is Brassóban, meglátogatjuk a híres-neves-nevezetes Korona vendéglőt is, ha eddig várt rád a hunyori baba, néhány órát már igazán várhat, nem? És ottan majd elmondod, jó? Hátha lesz német sörük.
—Vagy cseh – tódítom.
—Cseh sört nem iszom – röhög. – Én egy echt német úr vagyok!
—Félig – röhögök. – A másik feled pedig magyar paraszt. S akkor még nem is beszéltünk az izraelita beütésről, melynek következtében ravasz vagy és számító.
—Na, ezt most hagyjuk – szunnyad el, kis idő múlva én is követem, s mondatom már csak a Koronában folytathatom –, s akkor még nem is beszéltünk a morcos morvákról. Második üveg sörömet gondosan füles pohárba töltve, s az apadó habot elnézegetve, időnként rápillantva a sörtől kissé kivörösödő és fellazuló arcára és mögötte a metszetre, amelyiken egy eleven részlet van megörökítve Brassó szabad királyi város zaklatott múltjából–folytatom a történetet. A metszeten egy elszánt harcos ugratja lovát a hegyek előtt, s háta mögött templomtornyok merednek mutatóujjként vádlón az égre, és néhány kósza elkeseredett menekülőt is lehet látni, ha a kép hátterét aprólékosan elnézegeti az ember, felfedezheti fejükön a kicsiny, de formás fezeket és turbánokat is, a buggyos nadrágról s a dacosan meg-megvillanó görbe kardokról, jatagánokról most nem is beszélve.
26. Az álom
Álmomban nagymama megáll az utca közepén. A sarkon akkor fordul be egy fagylaltoskocsi. Most nem a film, az évek csúsznak egymásra. Amit most látok, az kétségtelenül harminc, esetleg negyven évvel később következhet el, gyermekkoromban, az ötvenes évek legelején. Faagylalt, csokoládé, vanília – kiabálja jellegzetesen sipító hangján a púpos fagylaltárus, akit Kvazimodónak becézünk. Nagymama az utca közepén áll a húszas években. Egy pillanatig a két utcakép élesen elkülönül egymástól, azután újra összekeveredik, de nagymama ebből semmit nem vesz észre, arcán sem látszik semmi, most nem töpreng, nem aggodalmaskodik, egykedvűen fordul arrafelé, ahol az előbb az ötvenes évekből megjelenő utcasarkon Kvazimodó álldogált, kissé meggörnyedve fagylaltoskocsija mögött. Egy pillanatig megnyugszom én is álmomban, szent meggyőződésem, hogy nagymama mégis fagylaltot szeretne vásárolni – s most töpreng, melyik esne jobban, a vaníliás-e, netán a csokoládés –, de aztán pillanatok alatt foszlik semmivé az ötvenes évekbeli utca, eltűnnek a házak, helyükön szinte vibrál a meleg a levegőben, aztán lassan emelkednek ki a földből a gyümölcsfák, s odébb egy kukoricás is. Homályba tűnik a fagyialtoskocsi, semmivé foszlik Kvazimodó, csak hangja kóvályog még darab ideig a levegőben, faagylalt, csokoládé, vanília!, aztán elenyészik ez is. Nagymama viszont egyre a fagylaltoskocsi elárvult helyét nézi, követem a pillantását álmomban, és észreveszem a Tatuk féle kocsma mellett ama kukoricást, ahonnan viszont gyermekkoromban én lestem állandóan Kvazimodó feltűnését. Ebben a kukoricásban a húszas évek elejének egyik szerdáján, májusban, derűs és napfényes délelőttön nagyapám késsel a kezében állott ki párbajra Csöröge Ferenccel, nagyanyám Rebi nevű unokatestvérének csélcsap férjével, akit, mint említettem a tegnap, a Berlinben volt szerencsénk kissé roskatag állapotában megismerni. Persze, a párbajra csak jóval a váltó aláírása után került sor.
–  Okos nagyapád rájön, hogy átverték?
– Nyilván. Ekkor viszont azonnal elszánt lesz, és a maga módján akar „elégtétel”-t venni.
—Úgy látom – szól közbe ismét a vadász, kortyolva söréből, hogy eme jeles tulajdonságát is sikerült örökölnöd tőle.
—A dolog persze, nem így kezdődött. Nagyapám éjszaka ellenőrzésen volt a gépházban. A hátsó kapun jött ki, innen egy ugrásnyira lakott egy „paradicsom”-nak nevezett városrészben, a gyár által szakmunkásoknak épített „egyenlakás”-ban. „Paradicsom”-nak bolgár kertészeiről nevezték a városrészt, ahol, mint említettem, a fejlődő gyár vezetősége legjobb szakmunkásainak családi házakat építtetett, egyfelől, hogy még jobban magához „láncolja” őket, másfelől meg, hogy bármikor kéznél legyenek, ha kell, s ne utazgatásokkal töltsék a drága időt. A gyár hátsó kapujával szemben, a haza vezető út legelején állott a Tatuk féle kocsma. A kísértés tehát mindig is nagy volt, mondhatnám, a maga konkrét kihívásaival jelent meg napról napra a hazafele tartó és amúgy is eléggé ingatag természetű nagyapa előtt. Akkor reggel talán mégis leküzdötte volna örökös, kielégíthetetlen szomjúságát, talán mégis hazament volna, hogy szundítson még néhány órát, mit is lehet tudni ma már? De a sors másként határozott. Váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent előtte komája, felesége unokatestvérének, Rebinek a férje, Csöröge Ferenc Dénes, akit volt alkalmunk a tegnap megismerni. És nagyot kurjantott örömében. Meg se ismersz, édes egy Estván bátyám? És ölelésre tárta ki a karját. Beszélgetni kezdtek, szó szót követett, nyilván egy idő után megunták a hajnali utcát, és beugrottak a kocsmába kértek két felest s reggelire tojásrántottát. „Aztán olyan legyen, mintha az urának csinálná, édes Amál! Fáintos.” Közben megszólal a gyár dudája, jelezvén, hogy a délelőtti műszak lassan készülhet munkába. Közbevetőlegesen igazán nem tudom, megvan-e akkor már a gyár nagy kéménye? Gyermekkoromban mindenesetre vörös mutatóujjként bökdöste az eget, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Ha már akkor, a húszas években megvolt, akkor elképzelhető, hogy szabad május elsejék igézetében ifjú kommunisták kúsztak fel óvatlanul, a maguk biztonságával nem törődve, hogy tetejére kitűzzék a vörös zászlót. A vörös szín pedig nemcsak a bikákat vadította akkoriban. Persze, ha voltak szülő(kis)városomban egyáltalán merész, tettre kész ifjú kommunisták. (Egyesek szerint velük volt tele a már akkor gyönyörű és boldog ország, megint mások majd csak szovjet filmeken láttak effélét...) Elképzelni mindenesetre el lehet őket, főleg nekünk, akik legfogékonyabb korszakunkban olvastuk Az ifjú gárdát. De vissza nagyapámékhoz! Az első felest – kisüstit ittak természetesen, jófajta csempészett kecskeméti barackot! követte a második is, a Tatukné asszony fel volt ismételten szólítva valami egészséges székely embernek való tojásrántotta mihamarabbi elkészítésére is. Mintha csak Tatuk bának csinálná, drága Amál, csippentett szemével az én kódorgó lélek nagyapám, aki saját felesége, imádott nagyanyám szíves szóbeli közlése szerint is egy állandóan szoknyák után kajtató, perverz vén disznyó volt. A hiú kocsmárosné természetesen mindent megígért, s hogy főzés közben ne is nagyon zaklassák, előzékenyen vendégei elé tette a kisüsti flaskát, szolgálják ki magukat, urak, ha kedvükre való, mondotta még, bár főzök herbateát is, s van bor is, s azzal visszavonult a konyhába, nagyapám pedig tovább hallgatta felesége világszép unokatestvére, Rebi csélcsap férjének, Csöröge Ferenc Dénesnek lebilincselő történetét, arról, hogy hogyan is tette pénzzé a kalandos életű férfiú az ő maga és a felesége földjét, kaszálóját, erdőjét, bennvalóját, s hogyan társult be Brassóba társnak egy építkezési vállalathoz. Hajtsunk tovább, kacagott nagyapám, néked Dénkó (ha bosszantani akarta unokasógorát, második általa utált nevén szólította!) soha nem volt se földed, se bennvalód, se erdőd, se kaszálód, a piszkos gatyádon kívül csak a csóré segged volt a tiéd, ez az igazság, s hogy a Rebi bennvalójával mit cselekedtél, te tudod. Ellenben mindez volt énnekem, édes egy öcsém!... Miért? – álmélkodott Csöröge, aki éppen azt ecsetelte, hogy „ezek” most úgy érzik, az övék a világ, építenek, egyre építenek, most épül fel Bukarest is a tülekvésnek, Brassóban is a Tolvajok utcája, hogy aszongya Sura Hotilor, ahol a köztisztviselők laknak! – Miért? – esett ki újfent a lendületből a lelkes Csöröge, és tátott szájjal bámult nagyapámra – Már nincsen meg az erdőtök, Estván? Eladtad-é? Béfektetted-é mán a pénzt valahová? Az igaz, hogy a jól befektetett lej megfial, még jobb azonban, ha dollárt veszünk véle vagy fontot. (Érdekes, ezt mondotta az éjjel nekünk is, röhögve tette hozzá: „éjszaka font, nappal forint...”) Mért nem kérdeztél meg engemet, tudtam volna adni nektek egy pár bombabiztos tippet. Nagyapám rábámul, a flaska után nyúl, iszik, direkt az üvegből, parasztosan, tenyérháttal törölve meg a száját, s mintha derengeni kezdene neki végre már valami, Csörögére bámul. Mit beszélsz? – üvölt rá váratlanul, megmarkolva nyakravalóját, megcsavarja és megkérdezi tőle: „Tán nem tudod, mi lett az erdőmmel, Dénes?! Te, te árnyékszékhely! Mit írattál te alá vélem a múltkor, a Kolostor utcában, te, te dögkútba való janicsár, tel...” „Nem tűröm – így a vörös Csöröge, kiszabadítva magát s nyakát tapogatva. – Nem tűröm...” – rúgja ki maga alól a széket, igyekezvén viszont távol maradni nagyapám vasmarkától. „Nem tűröm!” – ordítja harmadszor is hörögve, és zsebe felé kapdos, nagyapám is követi példáját, de mielőtt előkerülne a bicska, megragadja megint, megfordítja és ülepen billenti, hogy hasra esik az ivó felsikált földjén. „Ott a hátsó ajtó, Dénes – rikoltja –, azon túl a tyúkudvar, mellette a kukoricás. Ottan majd eldől, hogy ki a legény a családban!” Amire a kocsmárosné kipirulva megjön a párolgó tojásrántottával, a két jeles férfiú már övig meztelenül, kézben bicskával kerülgeti egymást a kukoricásban. Körülöttük a kocsmárosné jámbor kacsái, jércéi, libái, tyúkjai, csirkéi és harcias kakasa. Idegességükben ugyanis, érthető módon, nyitva felejtették a hátsó udvar ajtaját, és a majorság vérszemet kapva indult el, a váratlan szabadság kissé megrészegítette őket.******* Nagyanyám az utcán a szokatlan gágogásra, hápogásra, kotkodácsolásra figyel fel, s mire a kétségbeesett kukorékolást is meghallja, még időben érkezik, hogy elválassza egymástól a bajvívó feleket.
De attól a pillanattól kezdve nagyapám és Csöröge nem beszélnek egymással, noha később, évek múlva Ferenc bácsi bizonyos és szép summával jelentkezik egy vasárnap délben, bűnbánóan, lesunyt fejjel. Nagyapám nem áll szóba vele, fejével komoran mutat az ajtóra, Csöröge rendíthetetlen, letérdel nagymama elé, s a vonakodó asszony kezébe teszi a borítékot. „Itten van az erdőtök, ángyomasszony!” – motyogja, s egy nem létező könnycseppet dörzsöl ki álnok szeméből. „Bocsássatok meg nékem, ha tudtok!”... „Ki innét!” – bődül el nagyapám, de a boríték valahogy mégis realista és előrelátó nagyanyám kezében marad, aki a zöld hasú dollárokkal másnap megy el egy ismerős ügyvédhez, hogy megkérdezze, mennyit érnek lejben, megközelíti-e az elsinkófált erdő árát, mert ő valahogy mégis kevésnek találja. Mire az ügyvéd kezd el nevetni, és számolni kezdi eléje az ezerlejeseket. Kiderül, hogy Csöröge először – s talán utoljára – a családban is nagyvonalú volt, s az erdő feltételezett árának dupláját hozta el dollárban, de nagyapámnak ez is kevés volt. Talán ezt nem tudta megbocsátani, hogy olyan csúnyán átverték? Ki tudhatja ma már?!
– Nem mozdult meg benne a fejedelmi vér – szólal meg unottan a vadász, és a rejtélyes módon megjelenő
 
27. Oroszlánfejű szerkesztő
NEVETNI KEZD? KORTYOL SÖRÉBŐL, bökdösi villájával a hidegtálból rakoncátlanul el-elguruló olajbogyókat. – Hát így nem lettél erdőtulajdonos, Bembere – jegyzi meg tömören, s a tanulság férfias levonása után, érdeklődése újra a hidegtál felé fordul, de előzőleg megrázza makrancos oroszlánfejét.
—Úgyis elvették volna – vigyorog a vadász, s villájára szúr egy olajbogyót. – Ma már itten minden a népé!
—Az nem ugyanaz! – rázza meg a fejét újra, megrovóan a neves szerkesztő. – Egyébként tudod-e, merre van az erdőd, Bembere?
Kortyolok sörömből, rájuk bámulok, hátuk mögött a falon a metszetbe zárt lovas kivont szablyáján megvillan a függöny résein beszökő délutáni napsugár. Süllyedek. Minden süllyed.
—Hogyne tudnám – mondom, és az erdőben vagyunk máris. Bokortól bokorig araszolunk egymás nyomában, elválok tőlük, fától fáig kúszom, majd elszántan lendületet veszek, s egy végtelennek tűnő pillanatra kiszolgáltatva magam az ellenséges golyóknak, elszántan ugrom be a lövészárokba. Térdemre, tenyeremre agyagcsomók tapadnak, fejemre pereg a homok. A lövészárkot leventék áshatták negyvennégy verőfényes nyarán. A munkálatok irányítói körkörös védelemre rendezkedtek be, de a sors közbeszólt. Felemelem a fejem. Gyanús csend. Hallgatózom. A tompa puffanások egyenletesen követik egymást. Hull már a fenyőtoboz! Ahogy tétován emelkedik ki az árokból, egy azonnal homlokon is talál. Csillagokat látok, s hírtelen veszem észre magunkat a szemközti tükörben. Lehet, még mindig ott ülünk? Az oroszlánfejű szerkesztő mélán maszlinákra vadászik, a vadász végtelen és bornírtan elágazó tervein töpreng: az egyik megsemmisíti a másikat, a másik újjászüli a harmadikat, s a harmadik megteremti újra az elsőt. Én végtelen mezőkről fantáziálok, lóháton nyargalok e beláthatatlan mezőkön, szembe, örökké szembe a felkelő nappal, és végre elhiszem, hogy semmi nincsen veszve. Hátunk mögött a lovas kivont testvéri kardja villog a szórt fényben. Mit mondjak? Gyönyörű az egész... Bár időnként össze-összegyűrődik, mint a közös emlékeink.
—Menjünk el a Bembere erdejébe – szólal meg hosszan tűnődve a szerkesztő, s mivel a vadász sofőrje is ebben a pillanatban jelenik meg a Korona ajtajában, s hunyorogva néz szét, keresvén bennünket, a vadász főnökhöz méltóan pillanatok alatt dönt, megváltoztatva átmenetileg az útirányt.
—Igen. Most azonnal elmegyünk megnézni azt az erdőt!
—Mit mondtál, hogy hívják azt a hegyet?
—Begyemkő.
—Ez az – ujjong a nagy redaktor. – Megyünk az erdőd hegyére, madárijesztőnek. De ezt a begyemkövet, vagy mit, most sem tudjuk elrontani, pedig már elrontottunk néhány dolgot a bús életünkben.
– El van az már rontva, bátyám–legyint rosszkedvűen a vadász. – Nem vártak ezek az elrontásával pontosan ránk.
—És ottan mit csinálunk majd? – kérdezem tétován.
—Ne vigyük el a hunyori babát is? – érdeklődik együttérzően a vadász.
–     Hátha akkor majd végre elmúlik a lelki rákod.
–     Nem visszük! – A szerkesztő mint igazi népvezérhez illik, hajlíthatatlan.
–     Hárman vagyunk. Hárman megyünk. Ennyi elég is a magyar igazsághoz. Sőt, ennyi kell. Nem is beszélve a felesleges kerülőről.
Én hallgatok, talán – képzelődök utólag –, itt ebben az erdőben lehetne megrendezni az áhított csúcstalálkozót is, ahová végül is eljöhetne mindenki, kivéve azokat, akik már önhibájukon kívül nem.
Az erdőben, ahová végül is még alkonyat előtt eljutunk – mindig mindenhová, akárhová ahová akarunk! – csend van. Kissé becsípve sétálunk áfák között, a tavaszi szellő simogatja lázas arcunkat, bort iszunk üvegből–több butéliával csomagoltatunk be a Koronában, miután a vadász nyer kétezer lejt loz în plic-en******** –, az éjszaka vagy a tegnap este azért itt is eshetett, üveggyöngyszemek csillognak a faleveleken, s arcunkba csap a tavaszi erdő mindent lebíró, vadító illata. Szédülök. Mióta nem éreztem ezt a szagot, a magát nekiduráló növényzet, a megújuló természet eme harsányan szédítő illatát? Mióta nem jártam erdőben, nemhogy sajátomban, máséban sem.
A kísértethajó méltóságteljesen úszik be a tölgyfák közé, és megfeneklik a keskeny dombtetőn, a lomhán terjeszkedő harcias páfrányok között. Fedélzetén zene szól, lassú, bűbájos dallam, urak, szmokingos, frakkos darázsderekú, széles vállú, rövid hajú, jávorbajuszos, snájdig gavallérok pezsgőznek, fehér ruhás hölgyek rejtik egy-egy bizonyara vaskosabb kiszólás után színes legyezőik mögé piruló arcukat.
–Nézzétek csak! – kiáltok fel, döbbenten, félelmemet nem is titkolva Az oroszlánfejű úriember visszafordul, kíváncsian figyeli ő is a hatalmas,
még gőzölgő lepényt, ami előtt én is megtorpantam.
—Nem lehet messze a bundás – röhög az odaérő vadász, s figyelmesen szétnézve csöndet int. – Az eredményt tekintve – mutat a lepényre –, ő sem lehet egy medvetörpe.
—Es ha visszafordul, akkor mi a teendő?–kortyol a redaktora vörös borból, majd egy felragadott pálcával hősiesen kezdi döfködni a medvelepényt.
—Akkor már semmi – nézegeti elmerülten a vadász a nyomokat. – Végrendeletetek van?
 
—Csak adósságaim – nevet göcögve a szerkesztő.
—Akkor pláné nincsen baj. Gyászoló adósaidnak esetleg ezt a kisebb ajándékot ajánlhatnánk fel – mutat a vadász a lepényre. – Beleüthetik esetleg kíváncsi orrocskájukat is, ha netán szimatolni lenne kedvük. Most már jól kivehető a csörtetés is, a sűrűből.
Megmerevedünk. A vadász elképedve csöndet int, figyelmesen nézi meg megint a nyomokat, majd két ugrással tűnik el a sűrűben.
– Azt nem mondtad, Bembere, hogy medvék is élnek az erdődben – gyújt rá a szerkesztő egy Marosestire. – Gyorsan mondd el egy versedet, ami még nem jelent meg. Nem szeretnék legújabb remekműveid nem ismeretében elhalálozni. Ha már mindenképpen meg kell halni, műélvezzünk*********, nem igaz?
  „Mondd, végül is milyen lennék,
ha mindent elérnék, amire csak vágyok.
Húszéves magam megdöbbenve lesne,
hogy ötven esztendősnek vágyják a leányok,
minden enyém lenne, amit csak kívánok,
a Révay nagylexikon, az Alpokon a hó...”
Gyönyörű – int a szerkesztő, és leül egy fal alá iszik az üvegből. – Tovább nem tudod? – néz rám.
–  Nem – sütöm le a szemem. – Most nem jut eszembe.
—Mindegy! Akkor énekeljünk – lóbálja az üres üveget a szerkesztő. Tudjad, ha túlélsz, hogy minden adósságom, amit nem adtam meg, hűséges feleségeimre hagyom, híremmel és nevemmel együtt. Hej, te Bunkócska, te drága!...
—Őz lehetett vagy róka – jelenik meg mellettünk nesztelenül a vadász, és rejtelmesen mosolyog. – Irgum Burgum Dezső, Benedek ükonokatestvére már messze jár!
—És ehhez mit szóltok? – fordulok meg. – Ebben a pillanatban villan meg a búcsúzkodó nap, felgyújtva a fakoronák hegyét és a
28. Kísértethajó
SZINTE SZIKRÁZIK A VAKÍTÓ FÉNYBEN, oldalán a rozsdamarta, moszatokkal, különféle vízinövényekkel beszőtt betűk komoran sötétlenek: HALÁLCSILLAG
silabizálom: a fedélzeten zajlik az élet, már táncolnak az utasok, alakulnak a párok, a zene elúszik a fényben, a fák között, a pincérek ide-oda suhannak a táncolók között, s tálcáikról és talpas poharaikról visszaverődve szembesüt a nap, könnyezek, tétova mosollyal fordulok a vadász és a szerkesztő felé, meg akarom kérdezni: mi ez?!? mit szólnak hozzá? mi a véleményük?! De meglepetten látom, hogy még mindig a tényleg felejthetetlenül nagy darab medvelepényt vizsgálják, és láthatólag ügyet sem vetnek a fényben pompázó méltóságteljes hajóra, mindegy, döntök azonnal, az ő bajuk, és megindulok a HALÁLCSILLAG felé, elszántan kapaszkodok fel az oldalán ringatózó kötéllétrára, hirtelen csap meg a tenger sós szaga, gyorsan mászok felfelé, már a fedélzeten vagyok, barátaim, pillantok vissza tétován, egyre távolodnak tőlem, mintha csak megfordított távcsövön keresztül nézném őket, megrettenek, és az önfeledten táncoló, összetapadó párokat kerülgetve igyekszem a fedélzet felé. A párok egyébként ügyet se vetnek rám, mintha nem is látnának: az egyforma szőke hajú, kék szemű kisasszonyok szeme lehunyva, karjuk hanyagul dobva át partnerük nyakán, a jávorbajuszos férfiak arcán győzelmes vigyor. Ahogy felnézek, a parancsnoki hídon észreveszem a hófehér díszegyenruhában feszítő kapitányt is, tisztjei körében áll, magyaráz valamit, majd szeméhez emeli ódivatú hosszú messzelátóját. Tétován biccentek feléjük, de a távcsövével piszmogó kapitány is, az ót feszülten figyelő tisztjei is keresztülnéznek rajtam, a zene egyre erősödik, már-már elviselhetetlenül harsog a kerengő, a párok megelevenednek, egyre nehezebb előre haladnom, átbújnom közöttük, már-már gépiesen mozgok: pardon, pardon, suttogom, amikor nekem ütődve továbbsuhannak. Ahogy közeledem a zenekarhoz, észreveszem a valahonnan hátborzongatóan ismerős, pocakos, teljesen kopasz néger szaxofonost, de figyelmemet már a zenekar előtti asztal vonja magára, s nem érek rá azon is töprengeni, hogy hol láthattam én egyáltalán eme néger zenészt? Az asztal körül valószerűtlenül, szívfájdítóan ismerős alakok.
Hátrahőkölök, megdörzsölöm a szemem, lehunyom, koncentrálok, újra kinyitom, kabala gombostűmmel is kezembe szúrok, felszisszenek a fájdalomtól, mégse tűnnek el, sőt, lelkesen agitálnak az ellenfényben, ágálnak, szerepelnek, mind egyszerre beszélnek. Vidámak, isznak, töltenek, megint isznak, egyikük már énekel is: „Zavaros a Nyárád!”
Az asztalfőn, megdöbbenve veszem észre, én ülök!
 
 
 
(Folytatjuk)
 
*A sajtó és a „kultúra” akkori korifeusa. Hol van immár?...
** Mi? Mi? (román)
***Petre Stoica: In orologiu e foarte tîrziu.
**** Petre Stoica: Jurnal IV.
***** Kavafisz: A város (fordította: Somlyó György)
****** Kavatisz, idézett vers.
*******Ők is kelet-európaiak!
********“Zárt sorsjegy (román)
*********Erre nyilván végül is nem került sor, amint azt az olvasó, ha figyelmes, nemcsak sejtheti, de tuhatja is, hiszen az Oroszlánfejű szerkesztő, az erdei epizódot követő esztendőkben újra felbukkan történetünk terjeszkedő terében: a Berlin nevezetű becsületsüllyesztőben ül, udvartartása közepén és jobb ügyhöz méltó buzgalommal, morózusan iszik, mint akinek semmi dolga ezen a bajlátott világon...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék