Majla Sándor
Stációk
/
eljegyzés
ahogy megyek az utcán
érzem ti mind jöttök velem
s így magamban magamnak magam
tudom már nem leszek
soha
II
vihar után
egy ismeretlen kéz
gyötör kavargat bennem
parkokban fákat így
csavar ki szél
majd csend lesz zsongó
némaság
megtöltött úr
nemzésre készen
termékenyen
rámtelepszik egy
mosoly
ha embert látsz
így aszfaltról
rögről emelkedetten
ne szólj mint templomba
amikor sírni jársz
suhanva költözz bele
 
///
rab
rőt függöny mögül
– lesben az ősz –
rejtve lesdekelsz
ők ott kinn vannak
de jaj
nem te vagy-e kinn
odabenn
IV
ablakok
elzárnak vagy megvédenek
nem ez a kegyesség
miért találtad ki uram
kezek nyúlnak sajdulnak feléd
de
csillagjainkkal egünkkel
szemben
keresztek csillannak meg
a tükrökön
V
a kecskéket is szeressed
graham greene
és nem lehet élni
állandó halálban zakatolva
de halni sem halni sem lehet
ha életre kényszerít a lét
fák
füvek jönnek
vagy én megyek
teremtés zajlik naponta
bárányok közé
mondja
bolond kihóte
kecskéket taglózz
imádkozva
 
VI
robbanások
bomlás van bennünk
júdás-csók fekélylik
rajtunk
arcunk
lecsepeg
kenyérre kehelybe
csordul
miként állóvizek
tükrét
szemünk csillogását
megtörik
szétszaggatják a
feltörő buborékok
VII
idő-házban élsz
így épülsz
egyre mélyebbre
önmagadban
biztonságos bizonytalanban
csend-téglák
rendbe rakottan
igétlen egymásután
s a malter – szikkadó
halomban – messze van
mennél
de
visszatart
az idő
a megszámlálható
VIII
éjféli ima
nemi szőrzetét
borzolja
csiklóját csiklandja
melle
 
serkenő bimbaját
érdessé szökkenti
előleli előlem
a világot
– magáévá teszi –
az isten
IX
csodátlan kettős
neked már lenned sem kell
örökre tudlak
csak hiányod ült ki
– s nem hagy el –
ijesztő ördögi vigyorral
kísérteni
a homlokomra
balgák voltunk s boldog-talanok
egymástól elburkolt
múmiák
ágainkon nem nőhetett
se levél
se gyümölcs
se virág
X
éva sír
a testet
jaj
a testet hogy lehet
elfelejteni
mért adtál reám ruhát
uram
ütemes dobszó lehetnék
vagy szín az égi vásznon
nem kellene
a megfogható
s nem kellene
naponta jajban áznom
 
XI
purgatórium
reggelente
ha rossz múltam rámrivall
korbácscsapással
kettővé hasit
egy hallgatásnyival emberibb
leszek így
egy lépésnyivel pokolibb
önmagamban
egy suhanásnyival közelebbi
tehozzád uram
XII
kéj
az utcákon a perpatvar
elült
nyelvem alatt a rögök
igen-t
nemet
intve
beszélni kezdenek
mikrofon-lélek fülek
tapadnak
hajszálerekre számon
retinacsókok
borzadok
XIII
tabernákulum
az egyetlen hely
ahol veled találkozhatok
ahol
erőd és gyengeséged
megvetem
s tisztán
miként a nem bűnös vétkes
egyenlősdit játszom
 
s megcsillanthatom
nemlétező halhatatlanságom
az egyetlen hely
a vers
ami mögötte vagyok
pajzsom jó s rossz ellen
mindörökre
a vers
ami véd ha kell
vagy felszegecsel
minden nap újabb
keresztre
magam vagyok a tabernákulum
tudós farizeusok
intésére
magam is
megváltásra várva
bűntelen riadalommal
indulok el
a
golgotára
XIV
bizony
„Kilencz óra körűl pedig nagy fen
szóval káltá Jézus, mondván:ELI, ELI!
LAMA SABAKTANI? azaz: Én Istenem,
én Istenem! miért hagytál el engemet!
(MÁTÉ: 27. 46)
ne kínozd
tovább
lecsepeg
a pátosz
a
cson
to
zat
lehull
csak a szegek maradnak meg
 
odafenn
kihunyt
magdolna
szeme
fénye
nazaretti
nazaretti
vállat von
az asszony
másik házba
tér
másik lázban
ég
ne kínozd tovább
ott a teve s a tű foka
egyszer fölötted is elénekel az ének
:
született
élt
s
élt harminchárom évet
1991 ősze – 1992. november 23.