Vajda János
Sirámok
///
Föltámadni, mint a felhő,
Mely az égre derülten jő,
Azután könnyekre tönve
Száll alá a szomju földre!
Mint a szellő bujdokolni,
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni – mindhijában,
Megfejtetlen, mint egy álom,
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten...
Úgy-e keserű egy pohár?
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték, üdvözítnek:
– Nekem már e hitem sincs meg!
(1854)
 
Szerelem átka
//
Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád.
El nem válok soha tőled;
Mégis, mégis... isten hozzád!
Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál,
Nem az választ el egymástól...
Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke:
Hit vigasztal a balsorsban.
– Ennek is mind vége, vége.
Mondd nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz: leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal...
S azt felelem: isten hozzád!
Feltámadás van a sírban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
Amit benned én vesztettem.
S én elhagyni mégsem tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kisértet...
S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bún, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!
(1856)
 
Gina emléke
//
Elfogy a nap, az én napom...
Közeleg a sötét óra...
Oh ne kérdezz, mi bajom van?
Oh ne nézz most homlokomra!
Szép vagy és hatalmas – hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság...
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...
Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bübájod;
Hogy van, ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok...
Ne kutass, ne nézz lelkembe...
Isten őrizzen meg attól:
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!
Nézd a jég felhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanutlan
Örömben égő virágra!
Keble áthül, megrázkódik...
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége... vége...
Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére...
Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.
 
Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad új világot,
Csak ne kérdd: hogy mind miért ez
Hull a levél, hull a csillag,
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mi végre teremtették?
Ne játsszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdő szörnyeteg van;
Ne kerülj – vigyázz – elejbe.
Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint, apródonkint
Szíja el fájó velődet.
Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!
Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.
Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged?
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kígyó, méreg...
– Légy hiú, én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyújtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj, mint egy kis pillangó;
És ne kérdezz, mit morogtam;
Badar beszéd... kacagj, kérlek...
– Ah! ha bírhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!
 
VII
Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni,
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!
Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.
Kedvesem, szerelmem
Az élet mulandó –
Játsszuk ki a halált
Az örökkévaló.
Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva –
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!
(1856)
Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk – irgalmas végezet! –
Utolszor, egyszer még, a – sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mivel emlékezetem.
A múltból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsülyedt sziget;
És látom ujra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.
 
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd e földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elveszett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...