Fekete Vince
Matt
„Szép volt!” És nyújtotta hirtelen kezét.
A gramofon még halkan surrogott,
zsebéből míg kincseit rakta szét:
tárcát, trojkával fedelén, barackmagot,
tollat, szétmorzsolt csikkeket.
Egy félmosoly.
Zománcozott fürdőkád, furcsa ragyogással,
ahogy a szobába lépett. Senki sehol.
Retesz. Kulcs kétszer.
Négyszögű volt az éjszaka.
Megreccsent a komód a súly alatt. Kinézett.
Üvegcserepek zúzmarái, s hó szaga csapta
meg, mikor az ablak ege beszakadt.
A mélyben tarka négyzetek, fénykockák,
kószáló figurák.
„Új kombináció!”
Tán rótta volna még ingón körbe a szobát.
De dörömböltek homlokán.
Akkor felkapaszkodott.
„Le kéne venni a hársfával lóugrásban
a távíróoszlopot” — mondta, s ragyogott.
TISZT ELŐRETÖR!
Futók, gyalogok a kiteregetett éjszakában.
Egy villanás még. A vezér
lelépett a Gé hétről.*
* A szöveg ötlete s az idézetek Vladimir Nabokov Luzsinvédelem című regényéből valók.
 
F. M. Dosztojevszkij: A hasonmás
Órák teltek-e vagy csak percek el?
Limlomok garmadája közt a járdakövön ült.
Hallgatott.
Remegett, ingott az ég.
Feje nyilallt, dereka szaggatott.
És rémülten markolt a kőbe újra:
a sárcipő, a köpenye
és házfalak zuhantak-dőltek szembe,
és húztak el vadul.
Belül cink-kalapács pengetett.
(Ázott sugarak, zsibongó éj.)
„Huh, ez a vad kiskutya!” — suttogta.
S maga sem tudta, mit beszél.
Csak ült és egyre nézte.
Befordult a sarkon.
Szembejött vele.
A köpenyből egy arc vigyorgott,
mikor félve felnézett rá.
S ő üdvözölte.
Párok, tisztek forogtak tovább.
Fényárban lebegett a lépcsőház.
S forró ólomként fény csorgott
szemébe.
Cinkrácsok
Zománc-éj. Pattog egyre.
Kibukik bentről a rozsdamély.
Sav loccsan az elevenre,
s fakad, folyik szét a fekély.
Kukák horpadt köpönyege,
asztmás bűzt csörögő csapok.
Nem tudja, magát a kéz hova tegye,
némán formálja a száj a szótagot.
Cinkrácsok rezegnek az ég ablakán.
Csillagok köztük kialvatlan szemekkel.
És túl azon… ott túl… talán:
malmoz Isten é(r)veinkkel.