Madaras Péter
Madaras Péter
SZŐNYEG KÉT GOLYÓVAL
A szőnyeg itt nem a tábori postán Montenegróból hazafelé tartó perzsa. Sem
pedig a bagdadi homokfergetegben szél szárnyán suhanó. Mégis a levegőben van.
Lomhán úszik, miközben szüntelen permetben, mint magot szitálja a lisztfinom,
aranysárga porszemeket.
Ő nem az emlékezet. Csak a barátja.
A golyók egy sötét lépcsőn gurulva koppannak. Nem látom őket, aztán a
koppanásokat sem hallom. És egyszer csak ott vannak a szőnyegen.
Gyerekökölnyiek. De mihelyt megpróbálnám elrejteni őket a zsebeimben,
váratlanul megdagadnak – „ödémás kézfejek”. Összevert, megduzzadt arcok.
Ezek a golyók olyanok, mint az ajándékba kapott kövek, melyeket a part nedves
iszapszőnyegébe cuppantanak egy csalódással kezdődő kora őszi reggelen. És
ez az egész itt a part fekete-fehér negatívja.
Első golyó
A ház északi oldala látszik: mohás, hideg, fekete föld; bürök, málnabokrok.
Kerítésre aggatott föltörlőrongyok és a ház sarkánál beleső langaléta mályvák.
A ház mellett a falu felé igyekvő gyermek. Fülledt levegő. A gyermeken szürke
gyapjúnadrág, piros, fehér és fekete fenyőmintával. Azt mondja: ez a világ
legjobb nadrágja. Bárhova leülhet, bemászhat karcolós helyekre. Kiálló szegek
nem hasíthatják bőrét.
Az újonnan épített iskolával szemközt maga is mértani alakzat, szemléltető
eszköz, még működik a községi szülészet. Nagy hodály, ahonnan egyenesen az
udvarra lépni, s ahova tenyeres-talpas falusi nővérek olykor gyors,
senkisemlátta mozdulattal kilöttyintenek egy-egy vesetálnyi váladékot, savós
kiszüremlést, vagy az ágytálak tartalmának folyékonyabbikat.
A községi mentősofőr a mentőjét mossa. Hosszú, csaknem bokáig érő kék köpenyben
vödörnyi vizeket loccsint, az öreg, megrepedezett autó meg odatartja az
oldalát.
A gyermek a járda helyett a csalánnal benőtt árkot választja. Leszegett állal,
zsebre vágott kézzel szeli útját. Jól védi a nadrág. Keskeny választékot fésül
a sűrű növényzetbe.
A sofőr már messziről észreveszi. Óvatosan csavargatja a világoskék mosórongyot
– nemrég még függöny a szülészet utca felőli ablakán. Kezei hosszan elidőznek a
fémvödör felett, szinte bevárják a gyermeket, aki kurta biccentés után
körbevizslatja a kívülről már akkurátusan megtisztított mentőautót. Úgy néz ki,
hogy kérdéssel jött, csakhogy nem tudja, hányadán is áll ezzel a kérdéssel.
Százszor, ezerszer átfogalmazta. A lassan kínossá váló mosórongy-csöpögéssel a
gyermek arca egyre vörösebb. Végül eltökélten maga elé nézve gépiesen belekezd.
Pillantása csak a kérdés végére találja meg a mentősofőr napszítta szemekékjét.
Hányan haltak meg ebben a mentőkocsiban? A sofőr hátralép, szemöldöke alig
láthatóan fölugrik. Köpenye felső zsebéhez nyúl. Némán gyújt rá, s az arcával
egybemosódó ajkak között kiáramló füsttel számokat mond, de mindegyre kijavítja
magát, téved.
A gyermek szemtől szemben a spriccelt fal apró dudoraival. Ujjain számolgatja a
halottakat. Ismerősöket és ismeretleneket. De mindegyre kijavítja magát, téved.
Második golyó
Most én voltam a bohóc. A csillárok fényében senkinek sem volt árnyéka. Egy
dimenzió. Én lettem az árnyék.
Nóniról kérdezősködtek. Valójában csak elsőben tetszett, ott, a pad alatt meg a
tornaszerek mögött. De jó volt nekik a csillárfényben kérdezgetni. Hogy az ő
Nónijukról nehogy szó essen. Egy kölyök Nónija, az nem számít, az csak játék.
Szerettem volna egy súlyos perzsa alá bújni, a besöpört porba, de csak
kirohantam.
Ezért aztán, mint egy leleplezéstől tartó kém, fejlehajtva szoktam volt
figyelni a felnőttek beszélgetését. Amikor kezdtek szóba jönni a szerelmek,
helyet cseréltem, vagy kimentem a fürdőbe, onnan hallgatóztam. Megesett, hogy
nem voltam elég gyors, és az intim terefere hálójába kerültem. Vergődve
védekeztem, ilyenformán: „pisis lányok, utálom őket, nekem nem lesz feleségem!”
De a pókok csak közeledtek, erejük mérhetetlen. „Nóni egy kurva!” –
bődültem el végül.
Egy kicsit csend lett, hamulepöccintésnyi csend. Csendeske hamulepöccintés.
Egészen kicsiny elfordulások, témaváltásnyi mély lélegzet. Mert az ember
önkéntelenül is megérzi a halált, nem kell ehhez senkinek sem szemhéjfölakadva
meghalni. Picike gyilkolás, gyerekszájjal elkövetve.
Így teltek az évek, csillárfényben, árnyékok nélkül. S mikor már szólni sem
tudtam egy lányhoz, megpofoztam, tépni kezdtem a haját. Dühömben. Félelmemben.
Szégyenemben. Abban a rettegésben teltek el az évek, hogy véletlenül el ne
purcintsam magam, vagy a sliccem nyitva ne maradjon.
Csalánszag. A szerelemről hallgatni fogok. Agyonütöm, aki így perverzkedik a
gyerekemmel – kéjelgő auditorok, akik minden helyzetet, pillanatot pucérra
vetkeztetnek, hogy jól preparált, hegyes körmeikkel csiklandozzák az apróságukban
ártatlan nemi szerveket.
A szerelemről csak ő fog beszélni, közénk ülve, halkan.
A szőnyeg
Ahogy belélegeztem a csalánszagot, a gyermekemről szerettem volna írni. Később
a csalánszagról a gyermek ürügyén. Mert amennyire vannak ők, annyira vagyok én,
gondolom most, hogy javítgatom a szöveget.
Gyermekem, mondom, és szempillám sem rebben – van három pipám, autóm, jó táskám
és gyermekem –, nagy biztonsággal tudok birtokolni.
Tehát kezdetben volt a csalánszag, és most, hogy valamiképpen megírhatnék egyet
s mást a gyermek jöveteléről, azon kapom magam, hogy hiába próbálom fölidézni
mindazt, amit ez a csalánszag jelent. Állok, mint sárkányeregető, akinek
kezéből kicsúszott a zsinór.
Már közel jártunk a hétvégi házhoz, mikor a meredek hegyi úton cammogó autó
leengedett ablakain át belibbent a csalánszag. Belibbent, és betöltötte a hely
szűkét közöttünk, szóval helyet csinált, kitúrta a semmit.
Megéreztem én, és megérezték ők – a gyermek is, életének kétszázötvenedik
napján, a világrajöveteléhez immár egészen közel. Időpont, mikor is nevet kap
meg apát, mivel anyja mindvégig volt neki.
Óriáskerékről leszálló gyermekként, akinek nem nyomtak barackot a fejére, és
meg sem penderítették, hogy a visszafelé való forgatásban végérvényesen földet
érjen, tehát a folytonos távolodás és közeledés szédületében látom a fölfelé
pöfögő autócskát. Benne a család és a csalánszag. Van ott még egy fekete tacskó
is.
Szőrének fényes tükrében még föltűnik egy-egy mosolygó szempár – erről a
kutyáról valóban minden elmondható, ami egy jó kutyáról: „Ha akarja, a létrán
is fölmegy.”
Most, hogy a csalánszag felé nyújtózom, hajamtól fogva emelem föl magam, most
tehát, szólnom kéne arról, amiről az ifjú apa nem beszél. Sem ezelőtt, sem
ezután, de talán most, ezen a héten: gyanús idő, megfoghatatlan: egy kevés a
csalánszag előtti, egy kevés a csalánszag utáni életből. Távolinak, egészen
távolinak érzi a közeledő gyermeket, de mert értelme tükörtermeiből ajkára
tolul a „csak dajkálni kaphatom ölembe”, máris megkönnyebbül, legalábbis nem érzi
a térd és könyök böködéseinek a hiányát. Már venné is a kalapját, három
nyomorult mondatért várván a megbocsátást – bebocsátást a gyermek házába.
Milyen megbocsátást, öregem? Milyen megbocsátást, szólítanám, de a kis hétvégi
ház mellett elzubogó patak zajában semmi sem hallható, csak megszólíttatásod,
és egy pillanatra elfordulhat az arc, mely így nem az érzelmességed tükörképe,
sem pedig változatlanságod maszkja, hanem, amilyen a világ legerősebb emberéé,
ha meg adásra készteti a tüdőbaj, vagy egy egyszerű tüdőgyulladás – akarom
mondani, elfogadni képes. Megpattintott kapu.
A patak árnyékos folyosóján most éppen átkelőben a család. Az apa, szemfüles
előőrs, fontoskodva ugrál a parton. Mintha fészket keresne a folyó felett,
megtalálja azt a helyet, ahol a sima köveken lesikló vizet az árnyékfolyosón
áttörő tenyérnyi napfoltocska melegíti. Mintha az lenne a szándéka, hogy
odaheveredjen, mint az élet titkait rejtő, nagy, megfázott tojás. Ahogy
az árnyék – napfénycsipkén átsegíti a családot (a holmikat, a kutyát, őket),
úgy tűnik, egy mindent átvilágító röntgensugár fókuszában vannak, ott, a folyó
felett, az arany napfoltocskák között és a hirtelen beáramló könyörtelen
csalánszagban, mely könnyűszerrel elveri a part iszapszagát, a mohás kövekét, a
nedves vakondtúrásokét, az orrlukba tévedt muslicáét. És most nem önmagukat
látják ezek a mozdulatok, nem a jobb kezet a bal, nem az egyik lépést a másik,
és a csalánszag sem illan el szemfüles pisztrángként.
Aztán újra a part, erős gyomszag: hallom, amint mondja, jó apa leszek (bátorság
ide, alázat oda), fogait összeszorítva mondja, nehogy kihallatszodjék az „ó, én
idegen gyermekem” kiáltása. Mag és eső, ahogy közrefogja a virág létét, ezt a
kiterjedés nélküli pontot, ezt a pengevékony jelenidőt. Meghalsz és élsz, úgy,
hogy néha csak egy csalánszag érkezik, hogy emlékeztessen, hogy fölverje
pajkosan az állad: hagyd már ezt a fenenagy szereplést, ez is csak egy gyermek,
hát gondod legyen rá, mert nem a tiéd. Tiéd a csalánszag. Talán az övé is.
Mondjuk: a tiétek. Van ő, és vagy te magad. Vagy sem ő, sem te, csak a számadás
egymás szeretetéről. Mikor mindezeket gondoltam helyette, ő már
összegömbölyödve aludt, s álmában megvakarta bizsergő térdekalácsát.