DOKUMENTUM
DOKUMENTUM
Levél Kós Károlytól
1957 január 12-én a Budai Nagy Antalt mutatta be az Állami Székely
Színház, Marosvásárhelyen. Csorba András volt a címszereplő, Erdős Irma – Bese
Anna, Lohinszky Loránd – Újlaki Bálint, Lantos Béla a monostori apát; továbbá
Andrási Márton, Borovszky Oszkár, Szabó Duci a színen. Tompa Miklós, „az RNK
művészetének érdemes mestere” állította színpadra a darabot. Ugyancsak
akkoriban terjedelmes cikkben foglalkoztam a művel, az előadással. (Ünnepi
bemutató, Igaz Szó, 1957. 1. sz). Március 10 körül pedig kézzel írt levelet
kaptam Kós Károlytól. Ezt bocsátom közre az alábbiakban.
Tulajdonképpen a válaszfélét kiváltó cikket is közölni kellene, ám erre sem
komoly indok, sem nyomdatér nem áll rendelkezésemre. Közel négy évtized
távlatából azonban igazán nem érdekes – vagy legfeljebb a színháztörténész
szemében az –, hogy az író annak idején miben értett egyet s miben nem egy
kritikával (a sok közül). Modell értékű viszont az, ahogyan Kós Károly
félreérthetetlenül vitatkozik a realista, de enyhén proletkultos rendezéssel.
„Nem a darab, hanem az előadás érdekében” kifogásolja, hogy nem hagyták el az
előjátékot: szükségtelen pót-expozícióval fejelték meg az amúgy is nehézkesen
beinduló történést. Úgy véli, hogy Bese Anna nem annak sikerült, akinek
író-teremtője megalkotta. Nyomós érvekkel bizonyítja, hogy az ún. húzások nem
tettek jót a színjátéknak. És élesen bírálja, hogy a monostori apáttól
elvették, s egy „pór” szájába adták az utolsó mondatot – „Ami igazság volt, az
nem halt meg bizonyára”; nehogy ugyebár papi személy találjon a jövőbe
világítani. Ezzel pedig a rendezés „lozinkát csinált” a záró
akkordból.
Mint cseppben a tenger, úgy verődik vissza ebben a levélben Kós Károly
viszonyulása múlthoz és jelenhez, drámához, színházhoz, a taine-i moment
historique felsejlő buktatóihoz. Szemben állt ő – kereken, bár nem mereven
– azzal a világgal: templomot épített az Irisz-telepen, amikor legvadabbul
dühöngött a „tudományos ateista” propaganda. Erre utal megindítóan önironikus
megjegyzése: „én csak olyan felemás író vagyok, sőt annál is kevesebb”.
1957-ben, nem vitás, alig volt erdélyi magyar irodalmunknak halhatatlanabb élő
klasszikusa, mint éppenséggel ő...
OLÁH TIBOR
Kedves barátom!
Engedje meg, hogy így szólítsam, mert valahogy nem tudom és nem is akarom
másképpen.
Az én időmben nem volt szokásban – én is csak egyszer tettem meg életemben –,
hogy az író levelet írjon kritikusának, a kritika megjelenése, sőt jóval
megjelenése után. De most egészen kivételes időket élünk, s ezzel valahogy
igazolom magamat. Bevallom azt is, hogy egészen véletlen, hogy egyáltalán
olvashattam darabom ünnepi előadásával kapcsolatos igen szép méltatását egykori
szülöttemnek, ami nagyon-nagyon jólesett, s ezt hálás szívvel köszönöm meg
ezúttal. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az „Igaz Szó” legutóbbi – januári –
számát, Kolozsvárra való egészen rendkívüli időben érkezése után 4 nappal, már
nem tudtam megvásárolni egyetlen trafikban sem; úgy látszik, nagyon kevés példányban
kerül ide. Ez az anyagtakarékosság számomra érthetetlen. Általában az
érdekesebb kül- és belföldi lapokkal és könyvekkel spórolnak így, viszont
volnának könyvek és lapok, ahol nagyon indokolt volna a takarékosság.)
Az őszintén hálás köszöneten kívül is van egy és más, ami időközben jutott
eszembe, írás közben, és amit most már, ha kell, ha nem, de ideírok. És pedig
megírom, miben értek egyet a kritikával, és mit nem tudok abból elfogadni,
akármennyit is gondolkozom rajta.
Az előjátékota darab kolozsvári kiadásában a magam akaratából hagytam ki; mint
fölösleges tehertételt. Pedig a szívem fájt érte. Hogy a mostani előadáson
mégis játszották, annak Tompa Miklós az oka, aki ragaszkodott hozzá.
Természetes, hogy a következménye ennek a ragaszkodásnak az lett, hogy az így
igen hosszúra nyúlt darabból ott kellett aztán erős húzásokat csináljon, ahol
az már káros volt és rontott. (Így éppen az utolsó felvonáson is pl.)
(Itt jegyzem meg mellékesen, hogy a tavaly ősszel 3 magyarországi színház
igazgatója keresett fel azzal, hogy elő akarnák adni a B N. Antalt, s kisült,
hogy mindhárman az előjátékkal együtt akarták, ragaszkodtak hozzá. Ami nem azt
jelenti, hogy én ebben igazat adtam nekik, sőt megindokoltan igyekeztem őket
meggyőzni arról, hogy az előjátékot nem a darab, hanem az előadás érdekében ki
kell hagyni.)
A kritikának legsúlyosabb megállapítása az, hogy Bese Annát egészen
fölöslegesen, tehát a darab szempontjából hibásan, egészen a darab végéig
szerepeltetem. Erre szeretnék felelni.
Annak idején, amikor a darabot eszkábáltam, magam is sokat töprengtem ezen a
problémán. De aztán a következő okokból ragaszkodtam Kisannához. Szükségem volt
rá végig, 1. hogy végig tudjam érzékeltetni B. N. Antal emberi, egyéni
boldogságra, a nyugalmas családi életre vágyakozásának és a lelkiismereti és
emberi szabadság ügyével való elkötelezettségének egymással viaskodását, 2.
hogy Bese Anna, illetve Budai N. Antal születendő gyermekében szimbolizálhassam
a népforradalom valamikori feltámadásának bizonyosságát.
Lehet, hogy a dráma szigorú törvényei szerint ezek nem felmentő indokok, csupán
enyhítő körülmények De bizonyos az, hogy Bese Anna utolsó felvonásbeli
fölöslegességét ezenkívül – és szerintem döntően – az indokolja, hogy Erdős
Irma nem azt a Bese Annát ábrázolja az utolsó felvonásban, aminek én állítottam
be, és amit ábrázolnia lehetett volna; és ez az oka, hogy ott szinte – kiesik
a darabból. Megítélésem szerint már a III. felvonásban csak félig az, mint
aminek lennie kellene. Mert ott már nem a régi, játékos, gyenge daloló madárka,
hanem a sors súlyos csapásai alatt gyötrődő, az emberi jóságban megcsalatott,
hitében is már-már kételkedő, de öntudatosodó, keményedő nő, aki mielőtt
megadná magát kegyelemre, még megpróbál kitörni, vállalja az utolsó harcot az
életért. Ezt a már öntudatosodó, elhatározott Kisannát csak nagyon halványan
éreztette Erdős Irma.
Az utolsó felvonásban egészen hamis az alakítása: mert Kisanna itt már
asszonyt, öntudatos nemesasszonyt, sőt a forradalom vezérének feleségét kellene
hogy ábrázolja, tudja azt is, hogy ez a harc életre-halálra megy. Ezt az
asszonyt meg sem közelíti a színpadi ábrázolás; tehát nem csoda, ha így
felesleges, sőt tehertétel csupán. Ehhez járul, hogy a mondanivaló szöveget is
nagyon meghúzta a rendezés. A húzás indoka: a darab igen elnyúlik; az elnyúlás
oka: az előjáték, amit viszont a rendezés nem akart elhagyni.
Amit a kritika a darab előadásával kapcsolatosan kifogásol, azzal többszörösen
is egyetértek: Kardos Jákob szerepe elsikkadt; de a III. felvonás traktája
méginkább, sőt, ebből valami egészen naiv és komikus szatíra alakult ki a
színpadon. Pedig nézetem szerint ez a darab legmonumentálisabban sikerült
felvonása (jórészt elejétől végig).
Végül egyetértek abban, hogy az apátból nem jött ki az, ami kijöhetett volna,
és ami egészen természetes, csakis az ő szájába adhattam a darab utolsó
mondatát, amihez én hiába kötöttem magamat, az utolsó pillanatban a rendezés
mégis megijedt, és egy paraszt szájába adta, amivel egészen agyonverte az
apátban azt a típust, mely Husz János idejében valóság volt, és az utolsó
mondatnak elvette az igazi erejét, és lozinkát csinált belőle.
De eltekintve ezektől a bosszúságaimtól, mégis hálás vagyok a sorsomnak, hogy
megérhettem darabom feltámadását, és azt, hogy érzésem szerint ma is él, fogja,
mozgatja, sőt megdöbbenti a nézőket. És megnyugtat, hogy ez nemcsak az én
érzésem, hanem a hivatalos kritika megállapítása is. (Ezelőtt 20 esztendővel
Kárpáti Aurél ugyanezt jósolta meg)
Azt hiszem, íróember ennél nagyobb eredményt nem várhat és nem érhet el. S én
csak amolyan felemás író vagyok, sőt annál is kevesebb.
Bocsásson meg, kedves Barátom, hogy hosszú és öncélú levelemmel terheltem annak
ellenére, hogy csupán őszinte köszönetemet akartam volna tolmácsoltatni, azért
a nagy örömért és megnyugtatásért, melyet az „Ünnepi bemutató”-ról írott
cikkével nekem szerzett. Bűnömet most utólag szánom bánom, de már
elkövettem, és vissza nem csinálom.
Kérem, fogadja szívesen baráti üdvözletemet.
Kolozsvár, 1957. III. 7.
KÓS KÁROLY
(A borítékon olvasható feladó: „Kós Károly – Cluj – Str. Republicii 10.”)