Jékely Zoltán
A költő születése
Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett,
mohát tiport, vágott egy jó botot,
mérges gombát ütött, hajszolt petéket
most rétre ér, a lába támolyog,
édes teher alatt roskadva lépked,
köröskörül a rét tarkán forog
s végül lerogy, mint vadvirág-porok
testükre gyúlt kincsétől gyenge méhek...
(1933)
Elhagyott lakások siratása
1.
Elégia
Hogy vagytok, drága volt lakásaink
viharvert, pusztuló kisvárosokban?
A boltíves szobákban más lakik,
bizony, idegen ember lakik ottan.
Hogy ellenségem, arról nem tehet,
s én sem tehetek róla, de utálom:
a falról lekaparta nevemet,
mint ellenfélét szokás a plakáton.
S tudom, a kénben kedves fáimat
kivágta s felhasítva tűzre rakta;
az ablakpárkányon rajzaimat
hitvány fia össze-vissza faragta
S minden zugot megtölt az ő szaga,
melytől félek, mint tömjéntől az ördög,
s a távolságon és az éjszaka
ködein át felé eképp üvöltök:
– Te újlakó, ellenség, idegen,
mit bánom én, csinálj akármit ottan!
de tudd meg, házadhoz egy névtelen
törvény szerint nekem örök jogom van!
Hisz én aludtam benne hamarább
mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek,
hozzám hasonlítottak a szobák
s minden bokra, fája a régi kertnek;
enyém volt minden téli denevér
a vén pincében, hol korhadt az ászok,
s enyém a padlás, hol éjfél felé
valami lélek mászkált, matarászott
s jöhetne rontás, irtás, pusztítás,
hogy belőlük kő-kövön nem maradna:
a sok üresen hagyott régi ház
– mint a bogár borostyánkő-darabban
bennem fog lakni, míg élek, tovább,
s ha egy-egy szó utcánk nevét ekhózza,
búgó emlékük lelkemnek tavát
duzzasztja, mint a jerikói rózsa
a tál vizét, hová kimúlt, aszott
testét finom női kezek betették
hogy feltámadjon, mint a tetszhalott,
vagy mint bizsergető félálom-emlék!
2.
Ballada
Boldog, aki egyetlen házban
élheti le az egész életét,
örülve, sírva, melegedve, fázva:
amelyben e világra született!
Ó. hogy nekem így élnem nem lehet,
s a sors irgalmatlan sebes forgása
egyik házból mind másba-másba vet.
Enyed város végén, ahol születtem,
most éjféli holdfényben áll a ház;
a hegyrefutó, görbe-fájú kertben,
a sírdombon négy fenyő citeráz;
hideg szél fú, nem jár a Mikulás,
a nyúlfogó havon angyal se lebben;
a gyatra falról hull a kulimász.
Kolozsvárott a Farkas utca alszik,
a templom arca, mint egy őszöreg;
volt ablakunk alatt zúzmara porzik,
a fák alatt sovány kuvasz üget,
templomfalába vésett nevüket
keresgélő diákok jajja hallszik;
üres az égbolt, fekete üreg.
A Hójában kis házunk váza roppan
– álmodnak most a belebújt nyarak,
úgy ülnek ott, mint a múzeumokban
az üvegszemű, tarka madarak;
halászbotomban szú harap, harap,
fürdőruhám szegen lóg a sarokban,
– nem látja meg többé szegényt a nap.
Nemcsak álmomban: napvilágban, ébren,
mind arra járok én, hol itt, hol ott,
csak itt nem vagyok, hol életem élem,
lelkem mindig ott, ott lent kóborog,
bűn súlya alatt a padló ropog,
az új lakók felülnek a sötétben
s reszketve szólnak: itt jár egy halott!
Ajánlás
Párkás idő, vén zsémbes házigazda,
a bujdosásból sohasem elég?
az életemnek így vajon mi haszna?
Csak álmok, álmok s elfutó zenék.
– Mintha hóból kastélyt építenék,
amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra
– élek-e még, vagy meghaltam-e rég? –
(1937)
 
Júliusi éjszaka
Csillagvilágok hullton hullnak,
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra merőlegesen;
hol a Tejút tündér övéből,
hol Andromeda nagy ködéből,
hullnak s mint csibor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.
Órjási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak,
de rájuk vicsorít a semmi
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
„Megint, ott is!” – hangod kiált,
ha búcsúzik egy-egy világ.
Hogy boldogságra van-e jussunk,
ne kérdezd, a bokorba fussunk,
meleg szénaboglyát keressünk,
csillag módra beléje essünk.
Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,
de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,
s ha ők hullnak a végtelenbe,
hadd hulljak én is az öledbe!
(1941)
Álom-rekviem
Mikecs László és társai emlékének
1.
... A menet szép szerpentinen haladt,
villák között, pirosló fák alatt.
Hűvös hajnal volt, tán októberi,
mikor a kerteket friss dér veri.
Nagypajkosan vonult a kis csapat,
várt bennünket az erdő, a Szabad;
víg társaink, sudár turistanők,
zöld kalpagot hordtak, szeges cipőt,
hátizsákjukban termosz, élelem,
szívükben szerelem.
S akkor egy furcsa útkeresztezésen
kiváltak hirtelen valami négyen
– szegény Laci, Jankó, Zoltika, Ernő –,
négy jó fiú, szemükben furcsa felhő.
Könyörgésre fogtuk: – Ne arra, vissza,
onnan meg nem tért még turista,
aki erre a dűlőútra tér el,
le kell számoljon földi életével!
De ők csak mentek, ajkukon mosolygás,
szemükben tán sírás előtti sajgás;
s én akkor ott lerogytam s térdenállva
kiáltám: ne menjetek a halálba!
De távolodtak, s mind mélyebbre szálltak,
csak foltok voltak már, testetlen árnyak,
bakancsuk a kövön fel-felekhózott,
karjuk megnyúlt s ijesztőn rángatózott,
hogy közülünk néhányan felzokogtak,
mert tudható volt, hogy ők már halottak.
De már indultunk is fürgén tovább,
hívtak a víg turista trombiták,
volt, ki még sírt – de más már énekelt,
egy szőke nő útfélre állt s vizelt;
bőrnadrágos, vadászbicskás gyerek
parittyájába gesztenyét szedett;
egy kék madárraj szállt az úton át,
célozva csőrrel távoli hónát,
s én ácsorogtam ott idétlenül,
mohó élők közt nagyon egyedül,
mint kit minden mozgás, zaj szíven üt
Mért is nem mentem arra el Velük?
 
2.
Szegény oly hirtelen toppant közénk,
hogy szánkon megfagyott a szó;
nem kísértet volt, hanem ő maga,
szellemének sugárzó lényege,
s ehhez képest bennünk nem rémület,
de végtelen boldogság támadott.
Az a két bársonyos, fekete szem,
az a halvány, de mégis régi arc
– mert ezt láttuk belőle, semmi mást –
tökéletes, ép élőnek mutatta,
jobban, mintha egész teste szerint
és minden ízében tért volna vissza.
S mi versenyezve rohantuk meg Őt,
bizonygattuk, hogy egy percre se hittük,
mit a halálból visszaérkezők
oly egybehangzón állítottak,
s amért a húgom gyászba öltözött.
Tolakodón s neki utálatosan,
örömünket fékezni nem tudón,
igyekeztünk tüstént tudtára adni,
hogy mindvégig élőnek számítók,
s helyet hagytunk az élők jussa közt.
És ekkor én, belátván, hogy kevés,
mind semmiség e félszeg tüntetés,
a társaim közül vadul kitörtem
s eszeveszetten ráomoltam;
drága arcát a két kezembe fogva
majdnem szerelmesen-illetlenül
kezdtem csókolni a szeme körül,
majd arca csontján lefelé haladva,
szám mosolygós szája sarkát kutatta,
míg észbekapva, hogy rokoni csók
köztünk – míg élt – el nem csattant soha,
túlzásomért kissé megszégyenülten
s magam valami méltóbb tettre szánva,
mely biblikus lényéhez jobban illő
s a helyzetnek is jobban megfelel:
térdrerogytam majdnem önkívületben
s hullámos lábfejét csókolni kezdtem,
a lábát, mely csak ama pillanatban,
alázkodó csókomra terme ottan,
a semmiből e vágy termelte ki...
... Úgy eltűnt, mint aki megbánta nyilván,
hogy a testéből túl sokat adott;
jól éreztem magamon rosszallását,
amért alázkodásomnak tárgyat kínált.
Zokogás tört fel zaklatott szívemből,
s majdnem dühöngve kapdostam utána,
kiáltozván a visszhangos falaknak:
– Maradj, maradj köztünk, te drága Lélek!
(1945)
Egy romantikus metszet alá
A vándor régi városára
a dombtetőről visszanéz.
Ágyő, Ginevra, Éva, Sára!
A csókotok akár a méz,
terméke lankás vad határnak,
melyet sebes víz habja mos.
A kebletekből illat áradt,
leírhatatlan balzsamos,
nyoszolyátok feledhetetlen,
s a kulcs, a titkos helyre tett,
mint nyíl, mutatta a kezemben
léptemre nyíló kelyhetek...
Ágyő, többé sohasem láttok,
emlék vagyok már, semmi több,
s egy-egy szál száradó virág, ott,
rózsálló kebletek fölött. –
A vándor, régi városára
még visszaint, könnyfátylon át;
rágyújt a kis diákpipára,
megfordul s bandukol tovább.
(Kolozsvár, 1963)